Délmagyarország, 1989. február (79. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-18 / 42. szám

8 1989. február 18., szombat DM magazin Aba-Nováktól Zsuga Sándorig EGY KÜLÖNÖS ÉLETRAJZI LEXIKON MARGÓJÁRA Far éve már, hogy vaskos kéziratköteggel lepett meg egy idősebb úr. Seregélyt György nyugalmazott pénzügyi szakember. A vállalkozás horizontjai, komplexitása, vaskossdga megrettentett, s csak a szerző megalapozott szenvedélytssége, tartózkodó agilissága győzőit meg: impozáns vállalkozással, támogatandó akcióval, sikeres, a hobbin jóval túlmutató munkával állok szemben. Minél többet kételkedtem, annál többet lapozgattam a kéziratot, s egyre inkább megérlelődött bennem: segítésre méltó, szakmai eligazítást és bábáskodást igénylő Impozáns könyvről van szó. Azóta a kéziratból - háta a magánkiadás kevesebb akadályversenyt követelő útjának — könyv lett. A szerző dedikált példányát a múlt év novemberének 15. napján kaptam meg. íme legfontosabb adat: Magyar festők és grafikusok adattára — Életrajzi lejcikon az 1800-1988 között alkotó festő- és grafikusművészekről. A kutató-, föltáró s gyújtómunkál végezte Seregélyt György. Szeged, 1988. Lektorok: dr. Losonczi Miklós művészettörténész, főiskolai docens, dr. Szij Rezsó művészettörténész. A kézirat lezárva: 1988. április 15-én. A Szegedi Nyomdában 5000 példányban készült, ára 950 Ft. Közel másfél kiló. 730 oldal. 4130 festő és grafikusról szóló szócikket tartalmaz - tízévi munka eredményeként. Több hónapja ízlelgetem a köttet, forgatom, lapozgatom, segítségül hívom — használom. Lexikonról elismeróbbet (mi aligha lehetne. S mindemellett érdekes-érdemes erényeit és hiányosságait csokorba szedni. Az, hogy egy múvészetszeretó amatőr tisztességes vállalkozásáról van szó, aki kitartással, szorgalommal, folyamatosan táguló érdeklődéssel búvárkodik a magyar képzőművészet két reprezentáns műfajának, a festészetnek és a grafikának feltérképezésén, nem vitatható. Hatalmas egyéni vállalkozás ez a könyv, s az ember mindig kalapot emel a magányos hósök előtt, legyenek gyógyszerfeltalálók, görgös ekét konstruálók, naiv művészek avagy mútörténeti munkára vállalkozók. Seregélyi György munkáját Losonczi Miklós hézagpótló műnek, enciklopédikus, tárgyilagos és tudományos igénnyel készített lexikonnak minősíti. Szij Rezsó pedig megállapítja: „Munkája egyik fő értéke, hogy... megmarad az adatszolgáltatásnál, korszakok szerint váltakozó minősítésekre nem vállalkozik... További értéke az Adattárnak, hogy beledolgozta azoknak a határokon túli magyar művészeknek az adatait, akik az elmúlt években, évtizedekben hazánkban kiállítottak." Hályogkovács módjára fogott bele Seregélyi György ebbe a munkába. Tíz évét szánta rá anélkül, hogy felmérhette volna vállalkozásának súlyát, mértékét és értékét. Azt a komplexitást, mely a lexikonkészítést kell, hogy jellemezze. Ehhez a munkához mindenekelőtt alázatra, szeretetre és megszállottságra van szükség. S éppen ez a nagyvonalúság, ez a mérföldes és százados súly késztet a kritikai megjegyzésekre. Merthogy a mű méltó a kritikára. Az adatgyújtó szorgalom, a folyamatos és szeretetteljes figyelem, a teljességre törekvés sem menti a hatalmas és impozáns mű amatörizmusát. Minden hibája és hiányossága ennek a magányos amatörizmusnak tudható he, amire lektori véleményében, ha szőrmentén is, de Szij Rezsó utal: — „alaposszerkesztés után kiadásra ajánlom." Mit is jelent ma lexikont szerkeszteni?! Milyen elvek szabályozhatják egy ilyen vállalkozás tudományos hitelességét?! Érezhette ennek gondjait a szerző is. hiszen a munkálatok folyamán változott a eím, volt tárlatkalauz, életrajzi lexikon, képzőművészeti adattár. A bizonytalanság érthetó, hiszen ha lexikon, akkor a tudományos profizmus teljességre törekvése; ha adattár, akkor önfelmentés, jó szándékú dilettantizmus. Merthogy a lexikon minden eddigi tudományos eredmény summáznia, eligazító biztos iránytű, megkérdójelezhetetlenül pontos adattár, a teljességre törekvó, célját és vállalt tematikáját precízen átfogó enciklopédia. Olyan vállalkozás, melyet tudományos háttérrel támogatott csoport végez, ellenőriz, kontrollál. Ezért tartottam én elsó pillanatban is sziszifuszi próbálkozásnak Seregélyi György munkáját, s a megjelent kötet ismeretében kalapemelés közben ezért tartom szükségesnek megjegyzéseimet nyilvánosságra hozni. Egylexikonkészító tudományos team nyilván rengeteget vj. tatkozik azon, milyen elvitathatatlan tudományos ismérvek alapján kapjon valaki szócikket az összeállításban. Seregélyi György itt (is) engedményeket tesz. Részint biztos forrásokhoz nyúl, hiszen munkájában elsősorban mármegjelent lexikonok, katalógusok anyagára, az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának céduláira, a Múvészéletrajzok címet viseló képcsarnoki tájékoztatóra, a föllelhető monográfiákra és saját kutatásaira hagyatkozik. Ezeknek a különböző céllal, különböző időszakokban, különféle szempontok alapján született gyűjtemények szócikkeinek átvétele alapjaiban eklekticizmust eredményez, némi zavarosságot, erősíti a kötet vezérfonalának hiányát. Ehhez társul a minőségi hullámzás, a megítélés bizonytalansága, a művészettörténeti elhelyezés sokszempontúsága. Nem tudományos kritikát készítek, hanem a használat során előkerült következetlenségekre, esetlegességekre, értékzavarokra szeretnék utalni — a helyesbítés lehetőségeinek reményében. Első és talán legfőbb hiányérzetem abból adódik, hogy a szócikkek hoszsza, adatai, minősítése nem értékcentrikus, nem rendszerezetten tudományos magalapozottságú. Nemcsak meglepett, de kissé bosszantott is: Agárdy Gábort, kiváló színművészünket nemcsak színházi- és filmszerepeiért, emberi értékeiért becsülöm, hanem ikonfestöi munkásságáért is. (Ezt talán igazolhatja, hogy szegedi kiállításának megnyitását elvállaltam, s ez alkalommal hosszasan beszélgettünk is.) De semmi nem homályosíthatja el, hogy kevésbé jelentós alkotó, mint például a XX. századi európai művészetben is meghatározó helyet kivívó Bálint Endre, aki kisebb helyet, gyérebb tényanyagot. kevesebb eligazító információt kap Seregélyi György lexikonában. Erre nem lehet mentség! S persze ebben a relációban sok-sok nevet hozhatnék pédaként. A másik észrevétel a következetlenséggel kapcsolatos. A lexikonszerkesztönek el kell döntenie, milyen adatokat tár olvasói elé. s e döntést követően makacsul szükséges önmagához következetesnek lennie. Fallik Béla (1845-1918) festőművész esetében fölsoroltatik valamennyi, a Magyar Nemzeti Galériában található műve. Ez olyan vállalás, mely eleve kudarcra van ítélve egy olyan lexikon esetében, ahol a szerepiök jelentós hányada még élő alkotó. Nem is beszélve a már befejezett életművekről, melyeknek adatait — az ilyen jellegűeket is — föl lehet sorakoztatni, csakhogy akkor mindenkinél, következetesen, s nem csupán egyetlen közgyűjteményt kiemelve. Érthetó, hogy Seregélyi György elfogult a helyi művészettel szemben, ám ezen a szűkebb terepen sem eléggé pontos. A számára hozzáférhetőbb információkat ki kellene egészíteni. szükség lenne a válogatásra, merthogy nem egyértelmű mérték számára sem a szövetségi, sem az Alap-tagság, a Naiv Művészek Múzeumában való kiállítás ténye, sem a.., szóval nincs precíz rendező elv. Ennek nyomán tapasztalhatjuk, hogy szerepel a kötetben Kovács Margit és Hemmert János, de hiányzik Szűcs Árpád, jelen van Mráz János, Máté Ottilia, Szabó András, ám hiányzik Szekeres Ferenc, vagy Pataj Miklós, szerepel Szőke Győző és Túpay Lajos, de nem találtam Benes József nevét. Ott olvasom Róka György nevét, de felesége Meskó Annáét, kivel közösen jegyzik metszeteiket, hiába kerestem. Vajon azonos értékkel bír-e. ha valaki a Műcsarnokban, a Képcsarnok bemutatótermeiben, művelődési otthonokban vagy teszem azt a szegedi Sajtóház Művészklubjában állít ki?! Nem találtam nyomát Csernus Tibor 1983-as szegedi kiállításának, melyre a kötet utal. A forrásanyag megjelölésénél is túl széles a tárház, hiszen — bár nem következetesen — monográfiák, átfogó kötetek és katalógusok mellett újságcikkek, hírértékű tudósítások is helyt kaptak. Itt jegyzem meg: szomorúan láttam a Vinkler Lászlóról szóló szócikk végén egy 1943-as tanulmányra utal pusztán, s hasonló esetek szép számmal sorolhatók. A pontosságon esik csorba, amikor példás frissességgel közli Zoltánfy István 1988 augusztusában történt halálozási dátumát (egy szerencsétlen féreértelmezés nyomán a múlt évi múvésztársi tisztelgést Zoltánfy emlékkiállításának véli) ugyanakkor hiányzik olyan nemrégiben elhunyt szegedi alkotók halálozási évszáma, mint Csizmazia Kálmán, Dénes János vagy Vincze András. Nem menthető, hogy Stefániái Editnek hiányzik a születési dátuma, ami néhány múlt századi alkotó esetében lehet bocsánatos bűn. Szerettem volna látni a meghatározó művekre utaló információkat, például: Patay László 1983-ban a szegedi Dómban készített freskóit vagy az utóbbi évtizedek talán legnagyobb festői vállalkozását, a gyulai Nádi Boldogasszony Templomba festett történelmi falképeit. S bizony nemigen tudok mit kezdeni az egymondatos minősítésekkel, eligazítónak szánt stílus- skatulyákkal. Stéhlik Jánost. például így jellemzi a Művészéletrajzok nyomán: „Festészetre az alföldi újrealista irányzathoz kapcsolódik", vagy Vált Dezső sommás elhelyezése képzőművészetünk palettáján: „Művészete az absztrakt irányzatot képviseli." Remélem, nem kell bizonygatnom. hogy nem Seregélyi György tiszteletet parancsoló, gigászi vállalkozásának erényeit vonom kétségbe. Azt viszont igenis szerettem volna e jelzésszerű sorokkal érzékeltetni, milyen nagy feladat a lexikon-összeállítás, s hogy milyen összetett feltételrendszerrel néz szükségszerűen szembe, ki ilyen munkára adja fejét. E kötet munkálataiból hiányzott az avatott, rutinos, profi kéz; a kemény, a következetes lektori eligazítás: a szigorú szerkesztés. Ma csodálatunk már nem merülhet ki az Eiffel-tornyot gyufaszálakból megépítő amatőr iránt. TANDI LAJOS SOMOGYI TAMÁS: EGYÜTT Kis kiadók nagy gondjai Egy éve még csak ábránd, homályos elképzelések halmaza volt, hogy az évtizedek alatt megszokott magyar könyvkiadói rendben változtatás történhet. Bár valamiféle jelek évek óta mutatkoztak, hiszen a tízegynéhány hivatásos kiadó mellett az egyetemek, a tudományos és a művelődési műhelyek több-kevesebb rendszerességgel megjelentek — rendszerint kis példányszámú és nehezen hozzáférhető — munkákkal. 1988 tavaszán aztán megkapták működési engedélyüket az első, nem állami könyvkiadók, számuk azóta gombamődra szaporodik. A könyvkiadás decentralizálásának többféle értelme van. Először is az. hogy a politikai téveszméken és félelmeken túl semmi sem indokolta a kultúra e területének a teljes központosítását. Van még egy lényeges előfeltétel: a Kiadói Főigazgatóság szerepének újragondolása, az engedélyezési eljárás megszüntetése. A könyvkiadásnak azonban nemcsak ilyen politikai-technikai, hanem gazdasági előfeltételei is vannak. Évtizedek gyakorlata a könyvkiadást viszonylag jelentős mértékű állami támogatásban részesítette. A nyolcvanas években a támogatás mértéke először nem tudott lépést tartani a könyv nyomdai előállítási árának rohamos mértékű és megállíthatatlan emelkedésével, majd a költségvetés egyre nyomasztóbb mértékű válsághelyzetében egyáltalán a támogatás maga vált kérdésessé a kultúra egészében, így a könyvkiadásban is. Csökkent,a támogatás, amelynek értékét tovább mérsékelte, az infláció. Ebben a helyzetben a legtöbbet5az írótársadalom veszítette. Egy folyamatosan, évtizedek óta működő író cgyszercsak azt vette észre, hogy a kiadó nem köt vele előre szerződést, hogy az elfogadott kéziratot a megszokotthoz képest is csak többéves csúszással adja ki, hogy a honoráriumot — hiába a megállapodás szabadsága — továbbra is alacsony szinten tartják. Idén pedig már az sem ritka, hogy a szerződés négy évének lejártával inkább kifizetik a minimális honoráriumot, és eltekintenek a mű megjelentetésétől. Elsősorban a szépirodalmi és a tudományos műveket sújtja ez a helyzet, amelyek — néhány regény kivételével — kis (néhányezres) példányszámban jelennek meg, A megalakuló kis kiadóknak ebben a helyzetben — könnyen belátható — a legkisebb gondja éppen a kéziratok beszerzése. Kézirat van, s nem is kevés, nem is rossz színvonalú. A legnagyobb kiadói és olvasói érdeklődés természetesen azok iránt a művek iránt élénk, amelyek a korábbi években politikai tiltás miatt nem jelenhettek meg, de ezek a művek általában a régi nagy kiadóknál vártak eddig a sorsukra, s így most is ott jelennek meg. Az új kiadókat azok az írók keresik meg, akik „csak" egy jó verses- vagy novelláskötettel, esszével házalnak isten tudja mióta, pedig esetleg már 5-6 könyvük is megjelent idáig. Meg azok a pályakezdők reménykednek, akik eddig mindenhonnan azt hallották: türelem. S jelentkeznek olyanok is, akiknek máshol elfogadott kéziratuk van, de reménykednek, hogy egy új kiadónál esetleg 3-4 évvel hamarabb is megjelenhet a művük, s ennek reményében még a kevesebb honoráriumot is elfogadnák. Jó kézirat tehát van, nem éppen elegendő, hanem sok. Nyomdai kapacitás is van. s egyelőre még papír is. Egy elfogadott, megszerkesztett kéziratot némi ügyességgel már 2-3 hónap múltán könyvként lehet megvásárolni. A könyvkiadáshoz viszont töke is szükséges. S ezzel az új, néhány személyes kiadói vállalkozások általában nemigen rendelkeznek. Hogyan hidalható át ez a hiány? Önként kínálkozik a kölcsönfelvétel. S a bankok adnak is hitelt. Igenám, de a kamat, mint tudjuk 20 százalék körüli, s ezt is be kell építeni a könyv árába. Másrészt a bank is tudja, hogy nem a háromezer példányban megjelenő verseskönyv vagy esszé, hanem a sok tízezer példányos lektűr vagy a politikai szenzáció fogja megtermelni a kölcsönt meg a kamatát. Ha tehát egy kiadó irodalmi és tudományos értékeket akar kiadni, másfelé kell keresnie segítséget. Gondol nyilván a szponzorokra. Érdek nélkül ma már viszont senki sem szponzorál, másrészt meg ma az egész magyar kultúra szponzorokat keres. Akkor hát a könyv árát ügy kell megállapítaani, hogy ne legyen ráfizetéses. Csakhogy így egy új magyar verseskönyv, amely idén keménykötésben 30-40 forint volt az állami kiadóknál, azonnal 3-4-szeres árúvá változik. S hányan tudják azt megfizetni? A könyvárak sajnos így is emelkednek, de hogy ennek mértéke elviselhető legyen, be kell kapcsolni még egy forrást: az „állami" támogatást. Azért teszem idézőjelbe a jelzőt, hogy érzékeltessem; itt tulajdonképpen a magyar népgazdaság forrásainak elosztásáról van szó, nem az állam, hanem a nép adja a támogatást a kulturának, s támogatni egy adott müvet, egy értékes tendenciát, kiadói politikát kell, s ilyképpen nem szabad különbséget tenni állami és magán-könyvkiadó között. Á magyar könyvkiadás válságát csak úgy lehbt felszámolni, ha a sokkal racionálisabban megszervezett kiadás következetes és elegendő mértékű támogatásban részesül. Emellett biztosítani szükséges a nyomdák és a könyvkereskedelem racionalitását is, az árakat és a költségeket a valós értékekhez közelítve. Akkor talán, a könyvárak nem emelkednének a csillagos égig. Aki ma végigtekint a könyvpiacon, száz forintos átlagárakkal találkozik az egyszerűbb kiadványoknál is. Nem a mes$zi jövőbe, csak ez évre előretekintve: a hivatalosan elörejelzett infláció mértékét ismerve, vajon lesz-e pénze a magyar átlagolvasónak arra. hogy havonta 8-10 darab könyvet megvásároljon? Vagy azt kell mondani: fontosabb a kenyér, a tej, a cipő a gyereknek? VASY GÉZA