Délmagyarország, 1989. január (79. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-28 / 24. szám

1989.január 28., szombat ®mS 8 DMJ magazin Rudolf királyfi NAGY LÁSZLÓ: RÓKUS 89 Néprajzi atlasz A trónörökösről már a száz észteneleje bekövetkezett tragikus halála után néhány évvel legendák terjedtek el a nép között. 1898-ban Várnuy Lipót szegedi nyomdájában megjelent egy verses ponyvafüzet Rudolf él? címmel. Egy tanyai ember elbeszélése szerint Rudolf vándorlegény képében kért nála szállást és vacsorát. Bálint Sándor gyűjtése szerint a tápai szérűskertekben is bujkált, egy nyolcéves kislány hordta neki az ennivalót. 1890-ben Bíró József papucsossegéd keltett nagy ribilliót a Széchenyi téri piacon: egy csomó ponyvafüzettel a hóna alatt kiáltozta: „Rudolf királyfi él! Szenzációs népköltemény! Ára csuk két krajcár!" A vers szerint a boldogtalan, éhező királyfi Alsóvároson járt.., A kofák szidni kezdték az osztrákot, s olyan csődület támadt, hogy a rendőrök zavartak szét a népet, és becsukták a rikkancsot Hasonlóképpen a csíkszeredai vásáron Rudolf trónörökös még él! címmel árultak izgató röpiratot. Ung megyében az terjedt el. hogy Kossuth áll a földosztó agitáció élén. és a még éló Rudolf is támogatja a szocializmust, hogy boldogítsa a népet... Tömörkény István 1900-ban Vasárnap délelőtt című elbeszélésében leírja a tanyai tisztaszoba falán látható képeket: az öreg Úristen, Szűz Mária, Jézus, Erzsébet királyné. Ferenc József, Kossuth Lajos. Rudolf. „Rendszerint Erzsébet és Kossuth képére gvászfátyolt akasztanak, leginkább olyant, melyet már halottért kalapon vagy sipka körül viseltek. Rudolfnak ebből nem jut, mert az nem halt meg, hanem csak el van tüntetve. A német tüntette el, mert leginkább csak idehúzott a szíve mifelénk. Majd elójön, nem kell attól tartani, hogy ne jönne eló, hanem annak aztán ne örüljön a német..." Kálmány Lajos Hagyományok (1914) című népköltési gyűjteményének elsó kötetében, amely meséket és „rokonnemúeket", azaz kisebb prózai, epikai szövegeket tartalmaz, Magyarkanizsáról, Egyházaskérról, Öcsödről és Tisza kürtről közölt Rudolf királyfiról szóló mondákat. Mégpedig Örök életúekről címmel, mindjárt a Rákóczi-mondák után. Kálmány cppen ennek kapcsán fejtette ki, hogy Thaly Kálmán Rákóczi búcsúja című, ún, kuruc balladájáról az árulja el múköltói eredetét, hogy siratja a fejedelmet, pedig a nép ót örök életűnek tudja: nemisiratja, hanem mint szabaditóját várja. Miért kellett Rudolfnak bujdosnia? Magyarkanizsán azt tartották: azért kellett a trónörökösnek halálhírét keltenie és elbujdosnia, mert agyonütötte Rócsild fiát. Rotschild fia azzal dicsekedett, annyi a pénzük. hogy akármerre lép. mindenütt ófelséginek a képire luig. A pénzen ott Ferenc József arcmása, s nekik meg annyi a pénzük, hogy akármerre lépnek, mindig a császár és király arcát tapossák. Rudolf addig bujdosikj míg Ferenc József él: utána úgyis ó lesz a király. Tömörkény 1917-ben Mesék, amik teremnek című tárcájában tolmácsolja paraszthósének. Pálnak véleményét. Ferenc József meghalt, IV. Károly lépett a trónra. Mikor lesz vége a háborúnak? „Most már hamardossan vége lösz. Mert most mán möggyütt a bújdosásbul a Rudol. aztán hozza a békét. Mert ez az új király, ez a Rudol. csak éppen más névön van. Hogy az ellenségök föl né üsmerjék." Öcsödön azt tartották, hogy Rotschild fia elejtette a pálcáját, és azt kívánta. Rudolf vegve föl. A királyfi tiltakozására ezzel érvelt: „Nagyobb úr vagyok én, mert az én apámnak tartoztok." Ezen földühödve lótte agyon Rudolf az ifjú Rotschildot. Érdekes jelképe ez a hiedelem a feudalizmus és a kapitalizmus küzdelmének, ahogyan a nép képzeletében tükröződött. A legáltalánosabb hiedelem volt, hogy Rudolf itt is, ott is föltűnt. Egyházaskéren azt mesélték, álruhában megjelent a besenyói kubikosok közt. s megkérdezte tólük. mennyit keresnek? Mondták, hogy egy forint ötven, egy forint harminc krajcár a napszámuk. „Ez nagyon kevés ezért a munkáért!" — mondta Rudolf, és mindegyiküknek adott öt-öt forintot. De lelkükre kötötte, ezt senkinek ne mondják el. Tiszakürtön azt tartották, Rudolf Amerikába ment. s ha a király meghal, hazajön. Még az elsó világháború idején is élt a hiedelem. Szintén Kálmány Lajos jegyezte le, hogy a háború kitörésekor Rudolf üzent Ferenc Józsefnek: — Édös tanító apám, hallom, hogy bajban vagy. Haza mönjek-é mögsegüeni? — Gyere, lelköm-gyerököm, rózsákkal rakatom ki az utadat. — Inkább Rócsild-fejekkel rakasd ki! — Azt az egyet nem töltetűm, édös fiam. mert űk nyomják neköm a pézt a háborúhon. Ezért nem jött hát haza Rudolf királyfi... De a nép messiás utáni vágya olykor megtestesítette a bujdosó királyfit. Éppen az elsó világháború alatt a harctéri katonák közt terjedt el a hiedelem, hogy Hindenburg alakjában Rudolf királyfi tért viszsza... Szűkebb körben, Gyergyóban, 1905-ben olyat is beszéltek, hogy Sümegi Vilmos országgyűlési képviselő nem más. mint Rudolf, és azért jött álöltözetben a nép közé, hogy kiszabadítsa nyomorult helyzetéből. Lám. a népnek megváltó, szabadító utáni vágya ilyen torz képzetekben is utat tört magának. Ál-Rudolfok Amerikában nemcsak a magyarok. hanem a Monarchia más nemzetei körében is élt ez a hiedelem. 1903-ból való a hír, amely szerint Rudolf Hoffmann néven jeles orvosként és az iowai egyetem ionáraként él. 1905-ben három osztrák a közjegyzó előtt vallotta, hogy látta Rudolfot Boston utcáin. Természetes, hogy ezt a hiedelmet szélhámosok is kihasználták. Akár az ál-Pctófik. megjelentek az ál-Rudolfok is a parasztok közt. visszaélve hiszékenységükkel. Heves megyében egy ember elhitette a néppel, hogy Rudolf a Mátrában rejtőzik, és fölkelést készít elő, hogy megszabadítsa az országot az osztrákoktól. Fegyvereket gyűjtött, azután eladta óket Gyöngyösön. Különösen az amerikai magyarok közt kerülközött eló sok ilyen Rudolf. Örök életűek A folklorisztikai kutatás Kyffhauser-mondatipus néven ismeri ezt az egyetemes emberi hiedelmet. Nevét a türingiai Kyffhüuser-hcgvségröl nyerte, ahonnan a németek Barbarossa Frigyest (1152-1190), majd évszázadokkal később II. Frigyest (1712-1786) várták vissza. Cervantes Don Quiyo/é-jában is olvasunk Artus király örökéletúségéröl. A 6. században elhunyt királyt az angolok még a 12. században is visszavárták. Magyar mitológia-jában (1854) már Ipolyi Arnold megállapította, hogy a nép legnagyobb hóseit örök életűnek tartja, és szabadítókén.t, megváltóként várja vissza. Ahogyan a népmese hóse sem hal meg soha. a mondai hós is halhatatlan. Ez a hit élt Attiláról, a székelyek közt Csaba királyfiról. Szent Istvánról. Mátvas királyról, Rákócziról, sót — amit Ipolyi akkor nem írhatott meg — Kossuth Lajosról is. Kálmány Lajos Szajánban a Rákócziról szóló mondatöredékben Dózsa alakjának továbbélését figyelhette meg. Osztróvszky József Térváron 1844-ben hallotta, hogy Rákóczit visszavárják: adatközlője azt mondta, akkor jön vissza Rákóczi, amikor a csikók lófoggal ellenek. „Azokon verjük majd le a németet." S ugyancsak Osztróvszkynak mondta 1848 őszén, amikor Kossuthot várták Szegedre, egy nyolcvanéves alsótanyai paraszt, hogy „hadd nevezzek £z urak Kossuthnak, de azért Rákóczi az". Ugyanez a hit táplálta a múlt század második felében a széles közvéleményt, hogy Petőfi sem halt meg. hanem Szibériában él. S a nép — fogalmazta meg szellemesen Mikszáth — olyan, mint a csóka: minden csillogót egy helyre hord. Rudolf királyfinak a magyarbarátsága és rejtélyes halála volt ilyen csillogó, ilyen különleges, amely fölgyújtotta a nép képzeletét; cz lett az a fonál, amelyre — mint a sós vízben a kristály — rárakódhatott a népképzeletnek, az évezredes néphitnek ez a jellegzetes eleme. így lehetett a Habsburg királyfi, trónörökös, a magyar nép vágyaiban szabadító hós. PÉTER LÁSZLÓ Különös kiadvány vonja magára a figyelmet a könyvesboltok kirakataiban: három tasakból áll, és összesen 220 térképlapot rejt magában. A Magyar Néprajzi Atlasz ez, s megjelenésének azok is örülnek, akik hosszú évek munkájának eredményeként elkészítették, és azok is, akik most mint érdekelt szakemberek, érdeklődő olvasók, kedvükre böngészgethetik. Hogy valóban mekkora vállalkozás ez az atlasz, azt mi sem jellemzi jobban, minthogy a burgenlandi Alsóörtól egészen a moldvai Ploszkucénig járt faluról falura, házról házra az a százötven kutató, aki 418 településen rögzítette: itt így meg így arattak, amott meg úgy fejték, raktározták, dolgozták fel a tehéntejet. S ugyanígy mindazt a temérdek ismeretanyagot, amelyet most, az utolsó történelmi pillanatban lehet és kell megmenteni. Legelébb a svájciak, utánuk az osztrákok és a németek döbbentek rá, hogy a hagyományos műveltség tárgyi világa és szokásrendszere megérdemli — sőt mégköveteli —, hogy papírra kerüljön, s ily módon az utókorra átöröklődjön. Éz a három nemzet immár be is fejezte a maga atlaszának a készítését. A lengyelek most dolgoznak javában ezen a kiadványon, és a csehszlovákok szintén ezekben az években szeretnék befejezni a térképlapok megrajzolását. (A jugoszlávok egyelőre a gyűjtés végén tartanak; úgy tudni, hogy Ukrajnában is. Romániában is tervezikszervezik az atlaszkészítést.) Hogy mi minden olvasható le arról az immár nálunk is kapható 220 térképlapról? Nos, abban a három tasakban olyan lapok sorakoznak, amelyek egyrészt az úgynevezett alaptérképet mutatják a folyók, határok halványan nyomott vonalaival, másrészt pedig a jelek sokasága hinti be óket. Ez utóbbiak üres és „teli" kockákból, szintén üres és vonalas, háromszögekből, azután vonalkákból stb. állnak, s azt közlik, hogy kik, hogyan és milyen eszközökkel végeztek el egy-egy mezőgazdasági munkát. A szalma kazalba rakása például mindenfelé nagy nyári feladat volt. A helyi hagyományok szerint voltak, akik villával, mások villával és nyárssal, megint mások petrencerúddal, megint mások pedig villával is. nyárssal is, petrence'rúddal is kazlaztak. Ugyanígy roppant érdekes, mely vidékeken hogyan hajtották, biztatták az igavonó állatokat. Morvay Judit néprajzkutató rendszerezte ezt, s kutatásai nyomán kiderült, hogy az Alföldön kevesebb és egységesebb hangzású volt ez a szócsoportozat. míg ellenben Erdélyben és a Dunántúlon gazdagabb, színesebb. A Tisza —Duna közén így mondták az ökörnek, hogy halra: „cséli", „cselé", ettől keletre és nyugatra jóval több indító és irányító ige élt: „ha", „hojsz", „hikk", „csáli", „hó". Ezekre a szavakra — s velük együtt még az ilyen rikkantásokra, hogy „hajde", „hajszi", „prk", „priikk" (ez utóbbiak a menet fékezését igyekeztek szolgálni) »- talán még emlékeznek azok, akik gyermekségüknek néhány évét vagy hónapját falun töltötték. Az azonban már valóban ritkaság, hogy valaki tudja, hány neve volt hajdan egy erdélyi számadó juhásznak. Mondták pakulámak, hívták bácsnak. mindemellett búcs, major és csobán is lehetett. Nyilván az eddig elmondottakból kitetszett, hogy mire és miért vállalkozott ez az atlasz. Tudós készítői azt szándékoznák megörökíteni., hogy a magyarok lakta vidékeken hogyan élt s él a hagyomány. Voltaképpen térképrajzolók ók, afféle etnográfiai geográfusok, akik papírra vetik: meddig nyúlt az az országrész, ahol tizennégy, és meddig az, ahol huszonegy kévéből állt egy búzakereszt. A történelem során kialakult úgynevezett nagytájak és tájak rajzolódnak ki e munkálatok alapján. Még élesebben elválik az Alföldtói a Dunántúl, ez utóbbihun pedig határozottan kirajzolódik a Nyugat-Dunántúl arculata, ahol — Zala és Vas megye ez! — az ökör vagy a ló helyett elsősorban a tehenet fogtak igába. Akár meg meg is patkolták, ami-masutt nemigen volt divat. A Magyar Néprajzi Atlasz lapjainak zöme addig a termeléssel — ezen belül is az állattenyésztéssel, a földműveléssel és a szállítással — foglalkozik. A még megjelenésre váró hat kötet és a 640 térkép ennél is változatosabb lesz, hiszen azokban az öltözködés, a táplálkozás, az építkezés, a szokásrendszer, és még számos témakör is megkapja a maga helyét, jelét. így aztán lassacskán teljessé válik múltunk örökségének ez az atlaszokba sűrített összefoglalása. A. L. SZÁZAD VÉGI NÉPMESÉK Király pedig kell... Azokban a ködbe vesző ősi időkben, amikor az apák még nem magyarázhatták Pest-Budára vitt gyermeküknek az Átrium Hyatt előtti padon ücsörögve — ez is Magyarország ám. csak kicsit másképp fest, mint a makkosházi panel nyolcadik emeletéről nézve... Szóval akkoriban bajba került az ország, mert szántóvető jobbágy agyában éppúgy kiviláglott az igazság, mint a vaskos kódexek fölé hajló tudós koponyákban: király kell u népnek. Király, ki ügyesen sáfárkodik a kincstár vagyonával, a népet is többre taksálja lába kapcájánál, s ha kell, hát hallgatni való szó is kiröppen fenséges ajakán. Hogv mikor, hol és hogyan válasszák meg az ország koronás fejét, alig néhány hónapos kardcsörtetés, szitkozódás és áskálódás után sikerült hétpecsétes pergamenre rögzíteni, hisz Árpád népe végtelen nagy összefogásáról már akkoriban is híres volt Európaszerte. Csak akkor vakargatta mindenki bambán orra tövét, amikor a névról kellett vön' nyilatkozni némi eszességet. S mivel a feudális spontaneitás igencsak távol állt a sok híres-nemes vitéztói, döntöttek akképpen: Királyválasztást Elókészító Rendi Jelölőbizottság alakuljon oly neves tudósok koréból, kiknek hitele, érdeme kérdőjeleket aztán végképp nem túr. És lón. mint ahogy — ha nehezen is — összeállt a lista, ily szép címet kanyarítva a díszes pergamen tetejere: Rex alternativus. Vagyis a többes jelöles. valamint a budai vár nagytermének márványtalaján álltak a nemes urak, hisz együtt lélegeztek a feudális demokratizmussal, vagy ahogy a még szebben fogalmazo íródeákok kódexbe rajzolták: rajta tartották kezüket a feudális reform ütóerén. A népet ugyan még erós felindulásból sem kérdezgették királyügyileg, de jól is tették, hisz a faluvégi szántóvető éppúgy azzal volt elfoglalva — hányszor tudja kiejteni a feudális pluralizmus, a többnemcsség talaján állva és a szépen csücsöríthető jobbágyi platformszabadság szavakat — mint a ciuj-napocai cserzővarga vagy a kosicei pék. No azért véleményből, érvből és ellenérvből szült annyit a nép, hogy Dunát is rekeszthetett volna az épp arra feljogosított operatív albizottság, ha nem dermed meg akkoriban befagyásügyekból kifolyólag eme természeti képződmény. De lássuk a vitát. Aki a délhegyháti vár urát ajánlotta a díszes faragású trónra, arról kiderült, hogy a feudális dogmatizmus megkövesedett maradványa. Aki a Tisza-melléki balközépnemesek közül látott volna valakit szívesen jogarral a kézben, annak páncéljára máris ráütötték a pecsétet: a feudális anarchia szekértolója. A Vértesaljáról ajánlkozó ön(király)jelölt szóba sem jöhetett, hisz valaha, valahol és valamit mar elkövetett, míg a Kelet-Mátra uráról bizton tudták: fejében oly híg a lötty, hogy soha. semmit nem képes tenni országa, népe javára, mivel a feudális kreativitás még a rókahajkurászásnál is gyengébb oldala. Volt, aki szóba sem került a jelöléssel oly nagy hévvel foglalkozó bizottság ülésein, így ót mindössze hetvenheten jelentették fel. Ellentétben azzal, aki tisztelettel lemondott a nagy dicsőségről a feudalizmus (no meg saját) megromlott egészségi állapotára hivatkozva. Mert eme dicsó várúrról már kocsideréknyi vádaskodó pergamen érkezett Jn'res Budának tornyos várába. „No, de emberek: király pedig kell, mert anélkül nem ország az ország, hogy a feudalizmus alapkövetelményeiről ne is beszéljek" — vörösödött sok dühös ember a boltívek alatt. és a Dunu js befagyott, mint látható!" — kotyogott valaki még egy fél mondatot az oszlop mögül. Király pedig ennyi józan érv után lett. Hejehujával. sisukdobálással. kardcsörtetéssel országnakvilágnak, no meg a Királyi Távirati Irodának tudtára adtak: a magyarok dicsó, oly sok viharban, vészben összetartó népét ezentúl bizonyos kolozsvári születésű, Mátyás nevezetű egyén kormányozza majd, ki ama híres törökverő Hunyadi Jánosnak a fia. „Tehát a Mátyás? A családi összefonódások..." — háborgott a kérdés egy alvégi kocsma borgőzös szegletében. „Hát már ilyen pelyhedzó bajszú siheder is király lehet? No. majd megpiszkáljuk őkelméje fületövét, mert olyan ember osztán nincsen, kibül ki ne sajtolódnék egy kis vaj..." S hogy mi lett a történet vége? Azt hiszem, erról már meséltem. Vagy igazat szól az írás: nem lehet kétszer ugyanabba a mesébe lépni...? BÁTYI ZOLTÁN