Délmagyarország, 1989. január (79. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-21 / 18. szám

/ 1989. január 21., szombat 9 DM1 magazin ® MAGYAR BRAZÍLIA A negyedik generáció... Részlet egy Sáo Paulában 1985. szeptember 15-én kelt körlevélből: „Magyar Testvérek! A történelem tanúsága szerint minden szétszórtságban élő emigráció három generációig él. A Brazíliai Magyar emigráció is ezt bizonyítja. Az első generáció Egyházközséget szervez, Magyar Klubokut. Magyar Újságot alapít. Magyar Iskoláért harcol, lelkesen képvisel minden magyar ügyet. A második generáció még részt vesz a Szent István napi ünnepségen, magyarul danol a szeretetbálon, támogatja az egyéb magyar rendezvényeket és még igyekszik gyermekeit magyarnak nevelni. A harmadik generáció tudja, hogy a Nagyapa Magyarországon született és elbeszélése alapján még tud egyet-mást a magyarságról. Negyedik magyar generáció már nincsen.. ANDRASSY GABRIELLA RAJZA LEHOCZKI KÁROLY Mennek a lányok Mentiek a lányok, bimbós a mellük, hajnali szellő simítja ruhájuk. Olcsócska fénnyel játszik a nap, neki se sok a pénze zsebében. Hályog a füst, — mozdul a gyár is — még nem korom, már nem ezüst, mennek a lányok bele a napba, kék overall fordul utánuk. A levelet Dr. Sevcrino Kögl. azaz Kögl Szeverin bencés atya írta a braziljában éló magyarokhoz, segítségüket kérve egy magyar múzeum szervezéséhez. A gyűjtőmunka már húsz évvel ezelőtt elkezdődött, s akkoriban még nagyobb sikerrel kecsegtetett, de Szeverin atya tizenöt esztendei óserJei missziója alatt a szervezés megrekedt. Azóta viszont sokan meghaltak a korábbi generációk azon magyarjai közül. akik még tudtak volna segíteni tárgyi emlékek felajánlásával. és azóta is sok brazil származású családtag került magyar családokhoz, akiknek ezek a tárgyak nem jelentenek értéket, s így könnyen elkallódhatnak. Pedig a szervezők „szíve-lelke tiltakozik az ellen, hogy a magyar hírnév kihaljon brazil földön". * Mert van neve a magyarságnak azon a távoli földön. Jó szakmunkásnak, és még jobb földművesnek tartották honfitársainkat. Nemcsak Brazíliába, hanem Argentínába, Uruguavba és a többi latin-amerikai országba is elkerültek százezernyien azok a magyarok, akik a magyar történelem sorsfordulói után fogtak vándorbotot. A latin-amerikai magyar kolóniák története még megírásra vár, de már eddigi kutatásainkból is gazdag tényanyag áll kutatócsoportunk rendelkezésére. Miként kerültek magyarok — nem is kicsi. kb. két-háromszázezres számmal — a távoli, egzotikus országokba? Hogyan tudtak gyökeret verni például Brazília európánvi térségein? Elég nehéz pontos adatokhoz jutni, fökent Brazíliára vonatkozóan, ugyanis csuk a 30-as évek elejére szervezték meg a magyar külképviseleteket, amelyeknek anyagai a második világháború után szinte teljesen megsemmisültek. Ezért a befogadó ország népesedésnyilvántartási rendszerének szórványos adataira és becslésekre kell hagyatkoznunk. Tény, hogy már a korábbi századoknak a mai Brazília területén éló lakói is találkozhattak magyarokkal. Hajósok jezsuita misszionáriusok, természetkutatók járták a nehezen kifürkészhető őserdőket. Sokan Világos után keveredtek brazil földre, főként Észak-Amerikán keresztül. Az 1880—90-es években nagyobb számban érkeztek magyarok Santa Cathurina államba, ahol meg is telepedtek, s közülük még 1937 körül is 1600-an vallották magukat magyar származásúnak, bár nyelvüket nem őrizték meg. Közvetlenül az elsó világégés előtt is jó néhány magyar cserélte a Göncöl szekeret a Dél-Keresztjére. Sokan közülük már ott alapítottak családot, beolvadtak brazil környezetükbe. A magyarok tömeges bevándorlása azonban az 1920-as évek elején kezdődött. Tény. hogy — összevetve a brazil és a későbbi adatokat — az 1930-as évek végén már 80 — 90 ezernyi magyarélt Brazília mintegy 175 helységében. Ennek a jelentós tömegnek jó része azonban nem magyar állampolgárként lépett idegen földre: az elcsatolt területek — főként Arad. Temes, Torontál, Verócze és Bács-Bodrog vármegye — magyar parasztjainak ezrei hagyták el otthonaikat, reménykedve a — nem mindig lelkiismeretes — kivándorlási ügynökök ígéreteiben, akik ingyen kiutazást, saját földet, állatokat és szerszámokat ígértek az új hazában. Mindebből csak az ingyen utazás volt igaz, mert azt a brazil állam támogatta. Sokan felszámolták régi életüket egy új reményében, eladták kis házukat, ingóságaikat, felruházkodtak, a nagyobb fiúk megkapták elsó kalapjukat, hogy tisztességgel köszönthessék új hazájukat. Amerika szépen csengő neve vonzotta óket. Abban bíztak, hogy a déli országok valamelyikéből könyebb feljutni a vonzó Északra, mert kontinensen belül talán másképpen számolják a bevádorlási kvótákat. (Az Amerikai Egyesült Államok az első világháború után szinte elzárta határait, szigorúan és szúken megszabva az egyes európai államok bevándorlási engedélyhez jutó állampolgárainak számát.) És még valamiben bíztak: két kezükben. Abban, hogy pár esztendő alatt biztosan össze tudnak annyit gyűjteni, hogy visszatérve szülőföldjükre, házat, földet tudnak vásárolni, nagyobb becsületük lesz. Százával szálltak föl a különböző hajóstársaságok Amszterdamból, Lisszabonból induló járataira és léptek partra többnyire Santos kikötőjében. Innen az „Emigrációs ház"-ba kísérték óket. ahol az ott dolgozók felvilágosítást adtak a családfőknek lehetőségeikről: a legbiztosabb megélhetési forrás — a nyelvismeret hiányában —. ha elszegődnek egy-egy kávéültetvényre családostul. Oda. ahol a fazendeiro. a tulajdonos boltjában az ember évekre eladósodik, és fizetéskor csak az van a papíron, hogy ki. mennyivel tartozik. Sokan csak úgy tudtak menekülni ettől a „fehér rabszolga" sorstól, hogy mindenüket hátrahagyva a nagyobb városokba szökdöstek. Tudunk csoportos, fegyveres lázadásról is. A legnagyobb brazíliai magyar kolónia: Sáo Paulo magyar lakta negyedei — Moóca. Anastació. Villa Ipojuca. Ypiranga és a többiek — ekkor népesültek be igazán. Az egymásra utaltság, a magyar szó utáni vágy hozta össze az asszonyokat, majd a férfiakat is. Megszerveződtek az első egyesületek, megjelentek az elsó magyar újságok, a térképén az első magyar települések: Arpádíalva, Boldogasszonyfalva. Mátyáskirályfaiva, Szentistvánkirályfalva. Nagyobb városok közelében, vasútvonalak mentén, küszködve a klímával, betegségekkel, az őserdővel, amely mindenáron vissza akarta hódítani a termelésre fogott területeket. Felvetődött az iskolák és a lelkek gondozása iránti igény, mert ,„.. a nép, amely közel tíz évig lelkész nélkül volt, a szekták és a vallástalanodás karjaiba esett." — írja Nagytiszteletú Apostol János, református lelkész, aki 1932-ben fogadta el a brazíliai szolgálatot. Megszerveződtek tehát a katolikus és református egyházközségek. Az elsó magyar iskolát pedig még 1925 januárjában szervezte meg egy angol házaspár. Anasíáción éltek, együtt a magyarokkal, megtanultak nyelvünkön és segíteni kívántak a beilleszkedésben. A „Brazíliai Magyar Segélyegylet" iskoláiban később is kétnyelvű maradt az oktatás: ugyanazt a tananyagot magyarul és portugálul tanulhatták a nebulók. Nyelvtudás nélkül ugyanis igen nehéz volt jó munkához jutni a rohamosan iparosodó Sao Paulóban. A legkönnyebben a gyerekek tanultak meg portugálul, úgyhogy a magyar szó beszorult a családi otthonok falai közé és a már megszerveződött magyar egyesületek bérelt termeibe. A 20-as évek kivándoroltjai között jó néhány politikai menekült is volt. akik a Magyar Tanácsköztársaság után Bécsen vagy Párizson keresztül, sokszor kalandos utakon kerültek ki Latin-Amerikába. Sao Paulóban 1924ben ezek a baloldaliak alakították meg a „Brazíliai Magyar Köztársasági Kört", és hamarosan megjelent lapjuk is, az „Új Világ". Jelentós kulturális és szervezömunkát végeztek a kolóniában. volt saját könyvtáruk, a különböző magyarlakta kerületekben megszervezték a műkedvelő gárdákat, hétvégeken színházi esteket és bálakat rendeztek. Tagjai közül néhányan kapcsolatba kerültek az illegális Brazil Kommunista Párttal is, 5-6 fős sejteket szerveztek, és részt vettek az agitációs munkában. így alakult tehát ki a magyar koloniális élet Brazília szövetségi államaiban, amelyek maguk is állandó forrongásban voltak. E politikai harcoknak nem csak szenvedő alanyai, hanem cselekvő részesei is voltak a magyarok. Az 1924-es Sáo Pauló-i lázadásban és Luis Carlos Prestes „Nagy Hadoszlop"-ában is találunk magyarokat. Amikor Getulio Vargas került hatalomra 1930-ban, diktatúrájának kiépülésével párhuzamosan a magyarság élete is megváltozott. Felerősödtek a beolvasztási tendenciák, amelyek a sokszínű etnikai mozaikból egységes brazil népet kívántak megalkotni. Ez a vonal 1938-ban már hivatalos politikai szintre emelkedett, mert Vargas elrendelte a külföldi kormányok által támogatott szervezetek, újságok és iskolák felszámolását. Az európai háborús szelek miatt akkor nem volt jó magyarnak, németnek olasznak és japánnak lenni Brazíliában. Ez az időszak nagy csapás volt a korábban virágzó magyar koloniális életre. Eszmélést csak a Károlyi Mihály felhívására Mexikóból kiinduló Szabad Magyar Mozgalom jelentett, amelynek demokratikus crói a háború után újra össze tudták kovácsolni a magyarságot. A magyar bevándorlás a második világháborút követően is folyamatos volt Brazíliába, de immár nem tömeges. Ma is jelentős magyar közösségi élet van főképpen Sao Paulóban. Ám, mint a Szeverin atya által írott körlevél mutatja, a brazíliai magyar kolónia öregjei úgy érzik, közeledik az utolsó pillanat: negyedik magyar generáció már nem lesz... BATÓNÉ KACZÚK ÁGNES Tamás fiam az ásó. Ez a jele a bölcsödében, ez a szerény, de nagyon alkalmatos szerszám. Ott díszeleg a polcán, fiókján, személyi felszerelési tárgyain, és ott van a füzetén is. Ez a füzet különleges füzet. Összekötő kapocs a bölcsőde és a szülő között, lényegében a gyerek tevékenységének minden másnál precízebb naplója addig a napig, amíg el nem ballag a bölcsódéból, át az óvodába. Napló, ugyanakkor tükör is. Belekerülnek a betegség valóságos és látszólagos jelei, belekerülnek a szülői, óvónői kérések, belekerülnek a panaszok, egyszóval minden, ami egy két-három esztendős csemete parányi, de roppant változatos életet kitölti. Ezek a füzetek a bölcsőde talán legnépszerűbb felszerelési tárgyai. Ott sorjáznak a kabátosszekrényke tetején, s a szülők jószerint a kabátot is alig dobván a fogasra, odagyűlnek a füzetekhez, keresik a jelet, amely mögött fontos vagy mindennapos, de mindenképpen üzenet rejlik, üzenet a gyerek egy napjáról. Mit tartalmaznak az üzenetek? Akiknek nincs aprócska bölcsődés gyerekük, bizonyára megmosolyogják ezt az egészet. De hát honnan is tudnák ók azt, mennyire fontos, hogy megette-e a gyerek az ebédet, aludt-e rendesen? Honnan is ismerhetnék ők a kifejezések olyan gazdag és sokatmondó árnyalatát. amelyből egy anya vagy apa észreveszi azt is, ami nincs leírva, csak a sorok között olvasható? Mert ezt a különös és csodálatos naplót nemcsak gondos és pontos óvó nénik vezetik. Ezek az óvó nénik rendkívül finoman kifejlett érzékkel rendelkező diplomaták is egyben, akik úgy tudnak közölni dolgokat és gondokat, hogy a szüló csak jót gondoljon a féltett csemetéről. Húsz-huszonöt gyerekről mondanak véleményt napról-napra írásban, húsz-huszonöt füzetbe kell leírniuk a mondatokat: a gyerek ma jól evett, jól aludt, vidáman játszott, szívesen sétált, ügyesen tornázott, szépen mondott verset, egészen jól énekelt. Húsz-huszonöt füzetbe kell mindezt úgy leírni, hdgy a mondatokból a szülő saját gyerekére ismefjen. . ' , Aztán közölni kell kevésbé kellemes dolgokat is. Tapintatosan, nagy-nagy diplomáciával. Amikor például azt a bejegyzést olvasom a füzetben, hogy „Tamás ma több ízben nem fogadott szót", akkor szívemből sajnálom szegény óvó nénit, aki egész napos keserűségét és bosszúságát ebbe az egyetlen mondatocskába sírta bele. Mert én aztán tudom, mit jelent, ha egy hároméves gyerek — ráadásul fiúgyerek — több ízben nem fogad szót. Odahaza az anyjával ketten alig tudjuk néha kordában tartani, a viharlovag a televízióból hozzá képest apácanövendék. De jó szíve van annak az óvó néninek, hogy ilyen finomanszolidan fogalmazott! Vagy a másik bejegyzés tanulsága szerint „Tamásnak ma nem volt kedve tornászni". Nem beteg, szerencsére nem. Csak éppen őfelsége nem akarta megerőltetni magát. S ez bizony a szüló számára nem azt jelenti, hogy otthon nyugalom és rend lesz, ellenkezőleg. Azt, hogy odahaza különleges tombolásra szá míthat, a tornaóra nem vett el semmit a felgyülemlett hihetetlen mennyiségű fizikai energiából. Aztán a többi bejegyzés: „lassan ugyan, de megette az ebédet". Lassan? Mi vasárnap délben ott strázsálunk körülötte, könyörgünk, rimán kódunk, segítségül hívjuk a mackót, az autót, a rádiót, a csillagos eget, minden különös fortélyt kieszelünk, ó meg csak ül a széken összekuporodva, és szemünkbe vigyorog. Lassan... Hát enyhén szólva. Ezek a füzetek tanúk. Tanúi annak, mi következik azután, amikor reggel némi kis megkönnyebbüléssel a kis pucérokat beengedjük az ajtón, s afféle furcsa szabadságérzettcl elindulunk saját útjainkon. Tanúi annak, hogyan telik a napjuk. És tanúi még valaminek. Az óvónők szeretetének. A nem tudom, hogy a füzet fedőlapján nem kellene-e odarajzolni az óvó néniket is, a gyerekek fényképe mellé nem kellene-e odatenni az övékét is. Megérdemelnék. BÉNYEI JÓZSEF RÓNÁSI TIBOR RAJZA MEDGYESI GABRIELLA Fordultadban egyszer majd félresimítod szemedből a hajat, elérhetetlen kézzel integetsz, mint a visszaálmodott halottak —, szép leszel, különösen a tested, mert nagyon tudja önmagát —, fordultadban, ahogy félresimitod hajad szemedből, az lesz a legutolsó levél, egy hunyorítás mellé az örök metafora, a felszabaduló fénypontok egy-egy jelző, és a szád, fordultadban ahogy picit megnyílik, a szád a búcsúszó és az aláírás —, a tested tud a legszebben és legpontosabban búcsúzni, tested vonulásában látom a következő időt, mellette az enyém: fűzfaág és koporsó, fordultadban, mikor majd éppen elmész, fordultadban is csak végigsimít és a könnyű mozdulat fölé hajol, aztán bezárul testem és fordultamban elérhetetlen kezem majd visszahull —