Délmagyarország, 1988. december (78. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-13 / 296. szám

1988. december 13., kedd "1 A kaptafától a válltáig A Magyar Televízió Hír­adóját hosszú-hosszú évekig a kaptafa jellemezte a leg­jobban. Volt olyan esztendő például, amikor az azóta nagykövetté lett műsorveze­tő csakis Reagan és kőre — hosszú ő-vel — bűneit volt hajlandó ecsetelni, és a to­vábbi 28 percben kizárólag aczélos — cz-vel — tekintet­tel nézett a világra, és a né­zők szemébe. Olyan ízetlen­bűzetlen, szalagon gyártott, idegnyugtatónak szánt ri portegyüttest ma már képte­lenség lenne csinálni, mint ott és akkor. Talán mór a kamera se fordítaná el a fejét az érde­kességektől, talán a tévé mikrobusza mór magától a társadalmi feszültség transz­formátoraihoz vezetné a stá­bot. Ha nem is villámgyor­san, de Aczél Endre — a má­sik Aczél — óta elértünk oda, hogy van mit nézni a híradón. Elmúlt kedden pél­dául láthattuk, hogyan sza­lad föl Rajsza Gorbacsova után a repülőgép lépcsőjén egy ifjú, kezében vállfákkal és kabáttal. Ugyanebben az adásban egy élő, eleven kor­mánybiztost méregethettünk, amint hosszasan érvelt egy bírósági tárgyaláson — ko­rábbi rossz döntését magya­rázva. Ebben a műsorban nem egy csillogó sajtótájé­koztató képeivel szóltak az adott kereskedelmi vállalat üzletpolitikájáról, hanem az újságírók megnyerését célzó tájékoztató helyett a boltok üres polcait helyezték a mi­niriport középpontjába. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy a híradó beszá­molna egy 100 százalékig nyugati tőkéből épülő szállo­da előkészületeiről, hogy egy hazai tüntetés transzparen­sei közül a Margitszigeten ezt mutatja a kamera; EZ A PARLAMENT HELYE. És vállfát se láttunk, meg a szociáldemokrata gondol­kozást jelenidőbe ültető pb­tagot sem hallottunk. Kapta­fa volt csak eddig, de ez megszűnt. Üzeni Kapuvári Gábor, a felelős szerkesztő, többek között. Dlusztus Imre A timonyozás rejtelmei w Rádió­figyelő Véletlenek, tudjuk, tulaj­donképpen nincsenek. Az időzítésben sem: így aztán a tény, hogy 1988. decem­ber 9-én, pénteken este ne­gyed 8 órai 'kezdettel sugá­rozta a Kossuth adó Mary György dokumentumműso­rát, melynek alcíme, s egy­ben műfaji meghatározása „hangfotók Csongrád me­gyéből" volt — egyenesen törvényszerűnek, (ha úgy tetszik, „eleve elrendeltetés­nek" számított. A megyei pártértekezlet előestéjén be­mutatott, közel egyórás program főcímének a kö­vetkezőt választották: Med­dig lehet timonyozni? — avagy a haladásról és ma­radásról, meg hírhedtté vált ügyekről. A timonyozás szó, rövi­desen kiderült, igazi, vidé­künket jellemző, idevaló kifejezés: a régi tiszai ha­lászok, hajósok nyelvén azt jelenti, ha valaki a ladikot huzamosabb ideig sodrás el­lenében tartja. A képes be­széd jelen ejsetben több, mint nyilvánvaló.' A doku­mentumműsorból; bocsássuk előre rögtön, kiderült: Csongrád megye vezetői hosszú időn át kifejezetten éltimonyozóknak számítot­tak. „Itt járt a kasza, és ha valaki kiemelkedett, akkor levágták, vagy menekülésre késztették. ' Szakáll And­rásáé nyugdíjas tsz-tag, sok-sok elvtársi vadászat megbízható tanúja, így ösz­szegezte mondandóját a péntek esti rádióműsorban­„annyi hazugságot, annyi piszokságot követtek el, hogy az a csuda, hogy ezt a föld még elbírja." A föld ugyan tényleg sok mindent elbír — de mindent azért talán még­sem. A megszólaltatottak között szerencsére akadt jó néhány olyan szegedi, illet­ve megyebéli ember, aki r.em félt az elemi emberi tisztesség s a 'bátor, jobbító szándék igézetében véle­ményt mondani a timonyo­zás rejtelmeiről, (közel), múlt és jelen időben egy­aránt; részint, hogy hangot adjon fölháborodásának, ré­szint, hogy rögzítse vélemé­nyét helyét — az idejét­múlt ókonzervatív és rop­pant kártékony maradiság — meg a felelősségteljes, morál megszabta progresz­szió közötti frontvonalon. Hosszan lehetne idézget­ni az elhangzottakat, hely hiányában inkább lássunk csak egyet-kettőt mutatóba, s jelzésként csupán: Tráser László, az orvosegyetem ok­tatója azt mondta egyebek között „hiába tanítom én Francis Bacon óta szaba­don, hogy a tudás hatalom, nem, mifelénk az nem ha­talom, sőt annál jobb, mi­nél kevesebb ilyen zavaro­dottság van az agyadban, és hát szépen álljál be a sorba és igazodjál." Ander­le Ádám, a JATE párttit­kára: „volt itt egy mély demagógia, ebben az elle­nünk, és az ilyenfajta igé­nyek elleni érvelésiben. A megye vezetése írta, mond­ta, hogy most nem a gyű­lések ideje van, hanem elvtársak, dolgozni kell. Ez roppant jól hangzik, és roppant felháborítóan de­magóg felfogás, és valójá­ban egyfajta embertelen felfogást is rejt és rejtett magában. Tulajdonképpen azért, mert nemcsak Csong­rádban, hanem Magyaror­szágon annyit az emberek soha nem dolgoztak, azt hi­szem, mint mostanában. És itt nem arról van r.zó, hogy most dolgozni kell az embereknek, mert erre so­sem "kellett biztatni az em­bereket. Ha/nem egyszer meg kéne állni és megnéz­ni, hogy hogyan dolgozunk, okosan dolgozunk-e, azok vezetnek-e bennünket, akik­nek kell, mert ha rossz ve­zetők vannak, akkor ugyan dolgozhatunk, csak nem tudjuk eladni a cipőt, nem tudjuk eladni önmagunkat, és a pártot sem tudjuk el­adni a pártonkívülieknek.'" Székely Sándor, a városi pártbizottság újonnan meg­választott első titkára: „Nos, ezek az ügyek, bármennyire is esetleg különböző .testre szabott' jogszabállyal alátá­maszthatók, az emberek er­kölcsi érzékét mélyen sér­tették, sértették az igazság­érzetet, ezért a felháborodás elemi erejű volt." A többiek — Kahyó Fe­renc, az MSZMP megyei oktatási igazgatóságának ve­zetője, Forgó István, Makó nyugalmazott tanácselnöke, Papp György (Szegedi Olajipari Vállalat), Peterdi László (Makói Lenin Tsz), Szalay István (JATE), Eke Károly, Csongrád ország­gyűlési képviselője, továb­bá kollégám, Halász Miklós is — hasonló szellemben nyilatkoztak. (Halász Mik­lóssal kapcsolatban: ő lé­vén az, aki azóta híressé lett Magyar Nemzet-béli cikkeivel felhívta a figyel­met több vezető különféle ügyeire — elmondta, hogy roppant jellemző módon mi mindent terjesztettek el ró­la azóta, s emiatt. Hogy cikkeit azért írta — írhat­ta — meg, mert rendőr­spicli, és a szovjet titkos­rendőrség, a KGB ügynöke Nekem — bevallom — ez utóbbi tetszett a legjobban.) Ami az elmondottakból, s ebből a szűk órából végre az orpzág nyilvánossága előtt, s a létező legjobb tör ténelmi pillanatban ¡kibom­lott: egy teljességgel anak­ronisztikus vezetési stílus, melyi rányomván béilyegét szűkebb pátriánk történeté­nek utóbbi néhány évtizedé­re, nemcsak Pol Pot me gyévé tette szűkebb hazán­kat, de erkölcsileg is telje­sen lejáratta. S tvéle azt a pártot is, amelyet képvisel­nie kellett volna, méghozzá Jegfelül, „az első vonalban' (Joggal mondhatta Forgó István: milyen lehet, lehe tett az utáni*)tlás, a „kine veit" második, harmadik vonal?) • Az a tény ;persze, hogy végre a timonyozás rejtelmeire így és ekkor de rülhetett fény — egyben a reménység bizonyos, garan ciája is. A többit? Majd meglátjuk. Várván az időt, midőn a régi tiszai halá szok szóban forgó szavát majd csakis és szigorúan a történeti néprajz értelme­zésében lehet használni mifelénk. Domonkos László Zenei naptár Beethoven IX. szimfóniája Beethoven IX. szimfóniá­ját ünnepi lélekkel ülünk le hallgatni. A mű grandiozitá­sa, emelkedettsége, huma­nizmusa s szépsége arra hi­vatott, hogy megváltson ben­nünket szürke kis hétköz­napjainktól, megtisztítson minden ránktapadt nyűgtől, szennytől s egy más, egy tisztább világba emeljen fel. A szegedi, szimfonikusok műsorának java részét ez a kivételes alkotás töltötte ki a hét végén elhangzó, a Nemzeti Színházban tartott filharmóniai koncerten. Oberfrank Géza dirigált, aki határozott, biztos kezű karmester. Megingathatatlan nyugalommal, erőteljes, vilá­gos és ihletett elképzeléssel kormányozta zenekarát. Saj­nálatos, hogy az együttes mégsem tudott eléggé fölnőni a dirigens által sugallt kon­cepcióhoz. Nem játszottak úgy, mint akiket mágikus erővel megérintett s magá­val ragadott é zene. A bo­nyolult jelentéstartalmú, motivikus szerkesztésű első tételóriás kétségkívül igen nehéz előadói feladat. Meg­szólaltatása ezúttal nélkü­lözte azt a feszültséget, azt a figyelmet lebilincselő szug­gesztivitást, amely az el­vont kifejezésmód megérté­sét hivatott könnyíteni. En­nek híján a hallgató nem képes azonosulni a zene köz­lendőivel. így kívül marad­va, közömbös, lelkileg pasz-' szív közeggé válik. A rendhagyó, gyors máso­dik tétel viszont már köny­nyebben utat talál a hallga­tóhoz. Oberfrank jó tempó­vétele, biztos vezetése nem maradt eredménytelen. A zenekar e tételt, s a legnép­szerűbb utolsót oldotta meg a leghatásosabban. Igaz, a nagy témát (Freude, schö­ner Götterfunken) megelőző cselló-bőgő unisono recitati­vo sajnos nem volt makulát­lan sem intonáció, sem egy­séges hangzás szempontjá­ból. Annál szebben és éde­sebben szólalt meg viszont a brácsákon a téma. A kürtö­sök intonációja sem volt gáncs nélküli ezen az estén. A negyedik tételben az im­ponáló létszámú (mintegy 90 fős) Vaszy Viktor kórus mű­ködött közre (karigazgató: Gyüdi Sándor). Beethoven nem kíméli énekeseit, sem a kórust, sem a szólistákat. Nehéz, gyakran magas fek­vésű szólamai jócskán igény­be veszik őket. Ennek elle­nére a kar derekasan ural­ta az énekeinivalót. Még a tenor is megküzdött a magas hangokkal, s hogy a szólam csengése nem átütő, nem ró­hatjuk fel, hanem inkább örülünk, hogy már nem nyers és érdes. Viszont a kó­rus megszólalásánál is az át­fűtöttséget keveselltük. Da­lolásukban az öröm inkább melegen izzó parázs, mint lobbanó,- nagy erejű láng volt. Meglehet azonban, hogyha az akusztika — amely az idei évadra felál­lított hangvető falak ellené­re sem az igazi — szeren­csésebb lenne a nagyszínház­ban, úgy kedvezőbben befo­lyásolna benyomásainkat. A szólisták Misura Zsuzsa, Er­délyi Erzsébet, Molnár Ámb­rás és Gurbán János voltak, akik a nagyegyüttesbe kul­turált előadással illeszked­tek be. Az est első felében szintén Beethoven-muzsikát hallot­tunk, az Egmont-kísérőzenét (Op. 84). A közreműködő Misura Zsuzsa Clárchen első és második dalát, s Clárchen halálát énekelte, míg a ze­nekar a Nyitányt s a Győ­zelmi szimfóniát adta elő. Nem véletlen, hogy a Nyi­tány a leggyakrabban ját­szott darabja a kísérőzené­nek. Ezen az estén is ennek a tételnek az előadása ma­radt emlékezetesebb. Gerényi Bogáta A Kincskereső új száma „Idegen utcák köveit csak rója, / Fekete vihar szele el­sodorta ..." — szomorú ak­tualitása van Juhász Gyula Az erdélyi gyermek című, 1916-ban, az erdélyi román betörés idején írt versének, melyet a Kincskereső de­cemberi számának első olda­lán olvashatunk. Erdélyi születésű nagy írónk, Tamási Áron novelláját (Tél a völgy­ben) találjuk a következő oldalakon — a novellában szereplő székely házaspár kiköltözik a faluból, a szép­séges, de fenyegető termé­szeti környezetbe, melynek veszélyeit is vállalniuk kell... Krúdy Gyula Krúdy Kálmán cimű elbeszélése a szabadságharc bukása utáni időket eleveníti fel, egy hő­sies, de reménytelen újra­kezdés történetét. Agai Ág­nes versciklusa, a NEMzedék a serdülők lelkivilágát ra­gadja meg hitelesen és erő­teljes költőiséggel, Annus József folytatásokban közölt regénye (Igazándi) negyedik részében folytatja a háborút követő évek gyermekéleté­nek bemutatását, a nagy álom (sokkal' nagyobb és el­érhetetlenebb, mint ma), epv bicikli volt akkoriban ... Kányádi Sándor egy árván maradt pásztorfiúról (Min­denki Árvája) szóló novellá­ja következik ezután, majd Rózsa Endre gyümölcslexi­kona versben, Ínycsiklandó címmel. Az EZ FANTASZ­TIKUS sorozat Kir Bulicsov kisregényének (A Jamagiri­Maru foglyai) második ré­szét közli, amelyben a kit bátor gyerek, Alisza és Pas­ka komoly bajba kerül ... Vass Mihály képregénye (Elet az Alterán) az Altera­lakók újabb lelki torzulását mutatja be. Lázár Ervin A másik Télapó című novellá­ját együtt olvashatjuk a nyo­mán írt paródiával, mely a Húsvétinyúl címet viseli. Ez a paródia nyitja a szokásos decemberi gyerekírás-válo­gatást, amely ezúttal is sok érdekes, tehetséges művel ismerteti meg az olvasókat. Gardellit megoperálták Lamberto Gardellit, a vi­lághírű olasz, karmestert, aki hanglemezfelvétel cél­jából tartózkodik Magyar­országon, a múlt hé­ten a fővárosi Fórum Szállóból egészségügyi pa­naszokkal beszállították a Péterfy Sándor utcai kór­házba. A vizsgálatok meg­állapították: műtétre van szükség. A karnagyot per­forált vakbélgyulladással operálták meg a kórházban, a sebészeti osztályon „A valóság párnáin álmodott" Amikor utoljára ültem nála, a Bécsi körúti la­kásban, váratlanul félbe­hagyta a csomagolást, rámnézett a szemüvege fölött, s a?t mondta: — Hazamegyek meghalni. A mondat lehetett volna szívet ütőén tragikus, teát­rálisan drámai. Egyik sem volt: száraz tényközlés csupán, az is mintegy mel­lékesen odavetve. A követ­kező lélegzetvétellel már friss hírek felől érdeklő­dött, majd válaszomat nem várva ő sorolta leg­újabb értesüléseit" írószö­vetségi ügyekről, valaki­nek a betegségéről; kis­vártatva önéletírásának immár a harmadik köte­téről beszélt, majd megint fordított egyet a szón, unokájával dicsekedett, aki nagyon várja ám öt Debrecenben, mondta is legutóbb: akkor jól kibe­szélgetjük magunkat, Ta­tus! Lélekben a Csapó ut­cán járt már, ahogyan ko­rábban is átlibbent ő oda minden beszélgetéskor. Bármiről folyt is a szó, példát az érveléshez min­dig Debrecenből hozott, s ha nem, hát Böszörmény­ből, Hadházáról, Nádud­varról. Hajdúsági ember volt, de szegedi író. Igen, ha az íróból az életművet tart­juk a legfontosabbnak. S ennek java itt íródott (szerette ezt az igeformát) a Bécsi körúton. Szeged környéki barangolásaiban gyűjtögette a Nálunk vidé­ken, az Égő arany, az Ég alatt, föld felett élmény­csomagját, a Somogyi­könyvtár öreg köteteiből a történeti munkák tény­anyagát. Mégsem tudott — húszévnyi szegedi lét után sem — szegedivé válni. Olykor ki is mondta: nem szeretjük mi egymást ezzel a várossal. Utolsó itteni estéje is szomorúságot ha­gyott benne. Debrecenből hívta vissza az egyik mű­velődési központ amolyan pótlólagos búcsúzásra (ha már az illő időben ez el­maradt), ún. házigazdaként én igyekeztem kezére iga­zított kérdésekkel jóízű beszélgetésre sarkallni. Va­lamennyire sikerült is, bár a korábban többször meg­tapasztalt mesélőkedv nem akart előbuzogni ezúttal. — Kevesen voltak — mondta kifelé jövet. — És ezek persze nem jöttek el . . . Tudtam, a „hivatalos" embereket érti, akik való­ban távol tartották magu­kat. — De itt voltak a fiata­lok!— próbáltam szépíteni. — Kivezényelt osztály . . . — legyintett. — Nem vet­ted észre? Nekividámodott később, de ezt a száraz mondatot még egyszer megismételte. S, hogy milyen fájó seb­ként vitte magával, arra három nap múlva írt leve­le a bizonyság: Ha a Vedres István szakközép­iskola nincs ott, akár egy presszóban is elfértünk volna... én ezt a harma­dik kötetben meg fogom írni, mint »dicsőséges szegedi bukásaim« utolsó dokumentumát..." Nem siklott hát el a dolog fö­lött, nem lehetett becsapni semmi jószándékú vigasz­talással. Hogyan is lehetett volna, hiszen ízig-vérig Yealista volt, a valóság kutatásá­nak megszállottja. Jól em­lékszem, amikor egyik tör­téneti regényét írta, hosz­szú perceken át magyaráz­ta, milyen nehezen talált adatokat egy óriási hadse­reg téli vonulásának kö­rülményeire. — Mert gon­dold csak el — érvelt szenvedéllyel —, ember­nek, lónak ennivaló kel­lett, a főzéshez eszközök, a betegnek orvos, s mi minden még! Meg se tud­tam volna írni, ha nem lennék szociográfus is . . . — Görbe tükröt állító sza­tírái sem rugaszkodnak az abszurdig. A valóság ele­meiből építkezett akkor is, ha furfangos nyomozás­ba kezdett, vajon ki vágti fejbe Hudák elvtársat. De sajátja volt a több nagy elődre emlékeztető tündéri realizmus is. Erről koráb­ban írott novellái tanús­kodnak. Mind közül talán a legszebb a Téli csillag, ez a Tamási-remeklések­hez mérhető kitűnő elbe­szélés, amelynek helye le­het bármilyen magyar no­vella-antológiában. Több­ször számon is kértük raj­ta, miért nem ír újabba­kat. — Annyi más dolgom van — mondta ilyenkor, s valóban írt hangjátékot, vitacikket, tárcát, újabb regényt, még színpadi mű­vet is, Lendvay Ferenc biztatására a Mindenki városát, amely figyelemre méltó sikert aratott a szegedi színpadon. Kulturális, de különösen irodalmi kincseink érték­vesztésének szomorú jele az is, ahogyan halálhírét a rádió (amelynek pedig gyakran volt dolgozótársa) közölte. Rövidke közle­mény hangzott el, munkái közül mindössze két ko­rai zsengéjét említették, alighanem a közel har­mincéves lexikon nyomán, összekuszálódott világunk­ban már csak a konjunk­turális szenzáció számíthat figyelemre, a valódi ér­ték, a hasznos szellemi vagyon észrevétlen hullik ki ujjaink közül, s lám, veszteségeink súlyát sem érezzük. Álljon hát itt legalább búcsúzóul: köszönjük a maradandó műveket, Gá­bor! S hidd el: a Város mi is vagyunk, akik te­remtő munkádat megbe­csüljük, akik őszinte fáj­dalommal gyászolunk. Nyugtalan testvérünk, nyugvásod legyen békés az átkozott-áldott anvaföld­ben! Annus József * Mocsár Gábort ma, kedden helyezik örök nyugalomra Debrecen­ben /

Next

/
Thumbnails
Contents