Délmagyarország, 1988. december (78. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

r 10 1988. december 31., szombat DM] | magazin Pu Ji, Ixz utolsó kínai császár vallotta: „Nyolc-kilenc eves lehettem, amikor azt gondoltam — egyszer kipróbálom. hogy az alázatos és meghunyászkodó eunuchok szót fogadnak-c az ég szent fiának! Kiválasztottam közülük egyet, s rámutattam valami földön heveró piszokra. — Edd meg! — A földre hasalt és valóban megette". Ha koronás fók heréitje lettem volna, valószínűleg magam se mérlegelem. végrehajtsam-e a parancsot. Engem azonban viharsarki faluból szólítottak 1950 elején olyan föladatra, hogy óvjam-védjem, ahogy tudom, a deklarált jogokat. Szó szerint véve otthoni párttitkárunk eligazító szavait, azzal a naiv hittel álltam be slapajnak havi négyszázért a megyei laphoz, hogy a szabaddá lett Magyarországon gyerekjáték az, amivel megbíztak. Már 1952-ben, a három hónapos pártiskolán, bajt csináltam. Nem értettem ugyanis, miért kell „az imperializmus szekértolójának" bélyegezni az örökké éhes, húszesztendős tanfolyamhallgatót, aki az étkezde asztalára kirakott és megszámolt tejeskávékból suttyomban két bögrével is fölhajtott néha. Tiltakoztam: az evés nem ellenséges tevékenység, hanem a korgó gyomor csillapítása. Emiatt még csak a tanulókör mászott rám: „Jó lesz, ha az elvtárs fölhagy az efféle liberális szemlélettel". Hanem amikor iskolagyúlésen nuivul azt találtam kérdezni, „Miért túri a jugoszláv nép, hogy „láncos kutya" rágja, egye a máját", rögtön az igazgatónő elé parancsoltak. Ajuvakorabeli asszony, szemrevaló lehetett volna, ha ad magára, és megpróbál nó maradni. De káder volt kívülbelül, az éberség szigorú óre, s látszott. sokért nem adná, ha belém láthatna. Váltig feszegette, honnan, miként jutottam arra a gondolatra, amit a gyűlésen fölvetettem. Két hétig naponta „elbeszélgettek" velem, mosták az agyamat, és mint megtudtam. a famíliámat is alaposan körülszaglászták. A direktornó 1954-ben már a városi pártbizottság vezető munkatársa volt amikor megtudta, hogy bíráló cikkecskét fabrikáltam gyárigazgató barátjáról, s azt a főszerkesztő már nyomdába is adta. Fölhívott: „Vedd vissza, amit írtál!..." A szavába vágtam: „Eszemben sincs, mit képzel..." Lecsapta a kagylót, lássam a következményét! Akkoriban volt nálunk elsó titkár csere, a szédült diktátor helyére rendes ember került. Szabadságomat töltöttem, amikor jött az üzenet: ha letelik, menjek a megyei pb-re, hívatnak. Sejtettem, honnan fúj a szél, s pontos voltam. Az elsó titkár tágas előszobájában már ott ült a „nagyaszszony", mellette a városi elsó titkár, és még három helyi istenség. Mikor benyitottam, mintegy vezényszóra, öten fölállva kezdtek sértegetni: „Na, te kis mitugrász, most megkapod a magadét". „Kellett neked hazudozni?" „Tudod mi vagy te? Közönségesellenforradalmár." Stb. stb. Már korábban úgy döntöttem, megbéklyózom indulataimat, azaz nem borulok ki semmiképpen. Az „ellenforradalmár"-t azonban lenyelhetetlennek éreztem, és remegódühvel közeledtem az asszonyhoz. Nyílt azonban az ajtó, s az új megyefónök meg a helyettese lépett ki rajta. Nagy tárgyalóasztalhoz telepedve a velem szemben ülő vádlók jó órahosszat olyan borzalmas dolgokat vertek a fejemhez, hogy belesápadtam. De kibírtam szó nélkül. Amikor végre rám került a sor, röviden vázoltam a valóságot, s hozzátettem: Engem arra tanítottak Földeákon, hogy inkább járjak gatya nélkül, de ne hagyjam cserben a kisemberek igazát. Ha akarják, máris visszamehetek oda, ahonnan jöttem, ahol tisztább a levegő, ahol..." Elsó titkár elvtárs fölemelte a mutatóujját, jelezvén, ért mindent, Kurtán-furcsán annyit mondott: „Nagy elvtársnak igaza van, s arra kérem, ezután is mindig bátran, személyekre való tekintet nélkül írja meg, ha bárki megpróbálja lejáratni a párt tekintélyét. Köszönöm, befejeztük." Azt hiszem, Saulus átváltozása Paulussá, nem volt olyan látványos, mint a köpönyegforgatás amikor magunkra maradtunk. KörUlnyálaztak, hogy ók tulajdonképpen szeretnek engem, tetszenek az írásaim, s az a véleményük, hogy a pártnak szüksége van bátor zsurnalisztákra. Tudtam, hogy hazudnak, s elgondoltam. mi lett volna, ha a döntés nekik kedvez. De hallgattam, ami nagy szamárság volt részemről. Szeptemberben bevonultam Pestre, a hároméves pártfőiskolára. Amit előadtak és elém raktak, igyekeztem megemészteni. Elmúlt az ősz, jött a tél, nyílt a tavasz, s velem madarat lehetett volna fogatni, amikor tanszékvezetőm a szobájába hívatott. Közölte: a feleségemet — aki Vásárhelyen élelmiszerbolt-vezetó volt — a bíróság két év és hat hónapi börtönre ítélte hűtlen kezelésért, már be is vitték a Csillagba. Tudomásomra hozta, hogy a. nejem tetteiért én is felelős vagyok. Lássam be, pártfunkcióban nem maradhat, csak tiszta honpolgár. s mivel az újságírás is pártfunkció, bármennyire sajnálja, el kell búcsúznom ettől a szakmától. És persze, nem maradhatok a főiskolán. Egy ház összeomlásának a robaja semmi ahhoz képest, ahogyan szavai hatotlak rám. Képtelen voltam hangot adni. úgyszólván megsemmisültem. A kérdések tucatjai tolultak a nyelvemre, mégis szótlanul meredtem a semmibe. Látván krisztusi ábrázatomat. alighanem megsajnált a tanár, mert a kezemhez érve folytatta: „Nézze, én megértem a helyzetét. De tudja mit? Ha elválik a feleségétói, elintézem, hogy maradhat! Ez már sok volt. „Mit képzelnek maguk? Azt se tudom, mi, hogyan, miért történt, de máris meneküljek, mint patkány a süllyedő hajóról? Megvan a véleményem — mondtam csaknem bógve, és kitántorogtam. Majd elsüllyedtem a szégyentől, amikor kértem fölvételemet a falumbeli Dózsa Tsz-be. Mindenki személyesen, jól ismert, mégis ment susmus: „Nagy disznóságot csinálhatott, ha olyan magosról ide visszazuhant." Ennek ellenére bizalmat szavaztak. Azt mondták, menjek másodmagammal ósgyepet ásni. Ez 1955. március 8-án történt. Déltájon nem volt bór a tenyeremen, este meg 39 fokos izomláz döntött ágyba. Édesanyám egész éjjel rakta rám a vizesruhát, de másnap reggel rúgtam tovább az ásót. Harmadnapra kutyabajom se volt. sőt úgy éreztem, eróm meghatványozódott. Három hónap alatt 115 munkaegységet hoztam öszsze, csakhogy ne gondoljak minduntaiari lehetetlen helyzetemre: vásárhelyi albérletünket felmondtam, a bútort Aszódra küldtem a napamhoz, a kisfiamat jóanyám gondozta Földeákon. a feleségem meg a büntetését töltötte Szegeden. Az összes pénzem 36 forint volt. Június 4-én fölkeresett a megyei pb. agit. prop. osztályának vezetője azzal, hogy menjek dolgozni a szegedi laphoz. Ismertem jól, s közvetlen tónusban reagáltam: „Mondd, te megbolondultál?" Nem látszott sértődöttnek. Se vége, se hossza magyarázatba fogott, amelyből csak annyit értettem, hogy a feleségem lecsukása túlkapás volt, de a párt intézkedik, hogy hazajöhessen. Várjál egy cseppet, szóltam közbe, mégis hogyan képzelitek? Engem itt gyanakodva vettek föl, s most amikor kezdenek fölmelegedni irántam, fordítsak hátat? Nem megyek sehova". Majd közményem, hogy a napisajtónak az egyetemekkel többet kellene foglalkoznia. bár nem tudom, mennyit foglalkozik velük, de szerintem többet kellene..." Hangosan kifújva a levegőt és lekoppintva a ceruzát, elég érthetően kijelentettem: Ez mégiscsak sok. ez kész kabaré. A következő hozzászóló, egyetemi valaki, ezt rossz néven vehette, mert azt deklamálta, hogy a lap színvonalának csökkenését meg kell akadályozni. „Odáig rendben volna, hogy rendszeresen közöl antiklerikális anyagot, amelyik azonban most megy folytatásokban. gyűlést hívatunk össze és megértetjük. hogy kapálni mindénki tud, rád sajtóvonalon nagyobb szükség van." így lettem pártrovatvezető a Délmagyarországnál 1955. június 5-én, Lakásom nem volt, összetolt fotelokon háltam, s havi 1900 forintból igyekeztem szétzilált családomat fönntartani. Munkahelyi párttitkárként, a feleségemnek majd egy évig hetente vittem ezt-azt a Csillagba. A szemléletem mitsem változott, sót megedződtem abbeli hitemben, hogy az istenkedó párttagok éppoly ártalmasak, mint a tevékeny antikommunisták, muszáj hát ellenük is hadakozni. * Egyik alkalommal, a főszerkesztő távolléte okán, engem hívtak meg a városi párt-végrehajtóbizottságnak arra az ülésére, amelynek napirendjén a Délmagyarország „tisztába tétele" is szerepelt. Elfogódottan vártam, mi történik. Az egyik pb-tag ezeket mondotta: „Kedves elvtársak, nekem az a véleaz kritikán aluli, s megengedhetetlen a párt sajtójában. Ezért vállalni kell a felelősséget..." Ez megörült — villant át rajtam, s újra közbevágtam: „De, elvtársaim, nem értem, mit akarnak, mi minden föllelhető antiklerikális szöveget közzé tettünk már, ezt a mostanit az Ogonyok című szovjet folyóiratból halásztuk ki, egy szegedi tanár fordította..." p A szúrós szemű nagyokos felém bökött: „Ezt mondhatta volna az elvtárs! Önök becsapják a pártot, az olvasót, a Szovjetuniót... Miért nem méltóztatnak a folytatások végén föltüntetni a forrást? Talán szégyellik...?" A páratlan lelemény letaglózott. Megfordult a fejemben, hogy fölállok és lelépek, ám az öntudat belőlem is gyávát csinált, és maradtam. Shakespeare jutott az eszembe, hogy az elszántság egészséges színét a gondolat elsápasztja, s lángoló képpel tűrtem a még jó fél óráig tartó kioktatást. * Allergiás voltam azokra, akik ötvenhat novemberében váltig fogadKözeleg az év vége, meg a nagyböjt. Aki ismeri a Bibliát, tudja mit jelent-ez. Az ateisták meg gyakorolhatták egész évben. Különösen a hónap második felében váltak vallásossá az emberek, amikor a kosztpénzt számolgatva rájöttek, hogy az istennek se tudnak kijönni a múlt havi ősszegből. Még szerencse, hogy az adót elóre levonják. mert különben Szent Ferenc se tudná kiprédikálni, a zsebünkből. Pedig ő a madarak nyelvén is tudott beszélni, és még mindig Assisi. No de nemcsak Szent Ferenc,' hiszen a hivatal is pontosan kiszámolta, hogy az infláció az idén nem haladta meg a tizenhét százalékot, tehát nincs arra, okunk hogy holmi béremelési követelésekkel álljunk elő. Aki ennél többet számolt, az festi magát. S mivel 6 is Assisi, elvárja tőlünk, hogy földinek szólítsuk. A munkamegosztást viszont sikerült korszerűsíteni a megújulás jegyében. Itt van például a szakszervezetek megújulása, meg az egyesülési törvény. Bárki bármibe beleszólhat. Kérhet pénzt, követelhet érdekvédelmet, tiltakozhat akár a vízlépcső ellen is. Miért ne. Nagyböjt előtt úgysincs rá pénz... Alig egy éve kimondtuk, hogy aki becsületesen dolgozik, nem kereshet kevesebbet, mint korábban. S lám, sikerült elérnünk, hogy egy tanárember akár a nyolc forintos túlóradíjat is elérheti, ha becsülettel megdolgozik érte. S titokban még kuncoghat is magában, hogy nem lett munkanélküli. Megalkottuk a társasági törvényt. Szélesre tártuk a kapukat, kopogtatás nélkül bejöhet a nyugati tóke. Akár a kalapját se billentse meg köszönés gyanánt, csak adózzon, mint a köles. Bárki vállalkozhat bármire, ha van elég spórolt pénze a vállalkozói adó befizetésére. Csak egy a baj. Ezek a fránya vállalkozók visszakérdeznek, hogy mi marad nekik, aztán egyre-másra emelgetik a kalapjukat. Én is belefogtam egy vállalkozásba. Az IKV ugyanis megfenyegetett. hogy megbüntet, ha nem csináltatom meg a csöpögő vízcsa1 pomat. A szerelő nem vállalta, mert ekkora munkáért nem érdemes felvonulnia. Különben is szünetelteti az iparengedélyét az adó miatt. Elmentem hát az üzletbe, hogy tömítést vegyek, aztán majd csak összebarkácsolom valahogy. Megszüntették a gyártását, mert gazdaságtalan. Csaptelep sincs, és nem is ígérték, hogy nézzek be a jövó héten, hátha... De szerencsére zárat se kaptam az ajtóra, így legföljebb nem engedem be az IKV emberét, ha hozza a büntető határozatot. Ahányszor elmegyek a Corvin Áruház mellett, mindig rettegve nézek az ajtóra, nehogy azt is bezárják szanálás miatt. Borzasztó lenne, ha elmaradnának az ünnepek. Emlékeznek ugye a reklám szövegére: „Nincs karácsony Corvin nélkül!" Márpedig én dtt akarom megvenni a jövó évi nadrágszíjamat. Azt mondják, ott már kapható a legújabb típusú karcsúsító öv, amelyiken már nincs is bór, csak csat és lyuk. Ezt bármilyen kicsire össze lehet húzni és külön megjelölték rajta a jövó évi lyukat a csat mögött fél centivel, T. ÁGOSTON LÁSZLÓ koztak, „ezentúl mindent másképpen csinálunk", mégis — miután konszolidálódott a helyzet — ugyanúgy viselkedtek, mint korábban. A borforgalmi vállalat igazgatója azért háborított föl, mert közpénzen renováltatta a lakását, s a beosztott nőkkel úgy bánt, mintha azok az ó kedvtelésére lettefc volna: aki szerelmi ajánlatát nem fogadta el, szedhette a cóktnókját, ám a meglapultak sem maradhattak a helyükön. Ekkor már óvatosabb róka voltam (féltettem tán a második házasságom nyújtotta harmóniát) és neve elhallgatásával rajzoltam portrét erról a „kommunistáról". Azt hiszem, sikerült, mert az illető rohangált pártfogásért Pestre és vissza. Heteken át késó éjjel mindig csörgött a telefonom: „Ellenforradalmár, börtönbe veled!" Kevés szókincse lehetett az illetónek, mert betű szerint ezt mondta mindig. A lapfölügyeló megyei titkár pedig a megyei pb-ülésen lakonikusan kijelentette: „Nagyot holnap kirúgom". És úgy tett, amint mondá. 1960-ban kis glosszát írtam arról, hogy akik asztalra kirakott pisztolylyal félemlítik a parasztokat, hogy társuljanak, azok éket vernek a lakosság és a párt közé. Délelőtt a Sajtóház kapujában majd összeütköztem a megyei pb osztályvezetőjével. Nagy ovációval széttárta a karját, hosszan ölelgetett: „Klassz a cikked, örülök neki, és gratulálok. Nagyon jól jött, tovariskám, sokat segített a szervezésben". Az elsó emeleten működött akkor a szegedi járási pártbizottság, s üzenet várt, menjek be & vb-ülésre. Repültem. Fagyos tekintetek fogadtak. A titkár — anélkül, hogy székkel kínált volna — a fölső cénél kezdte: Hogy én milyen aljasul leromboltam, amit ók fáradságosan építettek! Hazugság mind, amit firkáltam! Majd gondjuk lesz rám, ne képzeljem, hogy az ilyesmit büntetlenül csinálhatom. Úgy vQltam vele, hadd bolondozzanak kicsit, s derűsen vártam a fordulatot. Ehelyett azonban a többiek is rázendítettek, a mind vastagabban. Muzsikált benne a derű, gondoltam, majd csak abbahagyják. De csak hergeltem óket a vigyori képemmel. Végül, hogy nem bírtam tovább, kirukkoltam az aduval: „Ne csináljátok ezt, elvtársak! Épp most találkoztam a megyei pb osztályvezetőjével, aki gratulált, hogy jó volt a cikk, miért akartok pápábbak lenni..." Nem igaz — vágtak a szavamba. Az osztályvezető elvtárs innen ment ki, ó verte itt az asztalt, hogy az ilyen újságírócskákat meg kell regulázni. Idóbe telt, amíg tisztáztuk, egy kétszínű, jellemtelen ember ugrasztott öss;e bennünket. A Tiszatáj folyóirat szerkesztőségét folyton regulázták, s a főszerkesztők mentek vagy küldték óket. Egy ilyen menesztéskor a folyóirat irodalmi rovatvezetőjét, a megyei lap felelősét és engem, hivatott a megyei titkár. Órahosszat vártunk rá toporogva, majd amikor végre előkerült, vette volna a kabátját. Ahogy minket meglátott, odavetette: „Csak annyit akarok mondani elvtikéim, hogy ha baj lesz, ütünk". Ez engem megint sokkolt, s megkérdeztem, siet-e nagyon, és szabad-e hozzászólni. Mert hát hogy jön a csizma az asztalra? Tudtommal nem a napilapokról van szó. És mi az, hogy üttök? Vedd tudomásuj (tegeztük ugyanis egymást), hogy a magam dolgát nem azért próbálom tisztességesen elvégezni, mert félek, hanem magamat becsülöm vele." Meghökkent, ám föltalálta magát. Azt mondta, igen-igen, 6 is így gondolta, csak hát sürgősen mennie kell és elnézést kér, ha pontatlanul fejezte ki magát. Kollégáim megjegyezték, rosszul tettem, hogy járt a szám, a titkár rabiátus ember és nem felejti az ilyesmit. Tamáskodtam, pedig nekik lett igazuk. A megyei titkár kissé kapatos állapotban mondotta közeli munkatársamnak: „Nagy Pistának van még egy dobása". A sors véletlenül úgy hozta, hogy 6 volt kénytelen hivatalának búcsút mondani. F. NAGY ISTVÁN