Délmagyarország, 1988. december (78. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
1988. december 28., szerda 91 hmm. magazin [DM KATONA JUDIT December hava Tán itt suhannak el az angyalok, kiket gyerekként sokszor látni vágytam, és hallottam, hogy tárt szárnyuk suhog. Bár körül lengene cukrok illata. Hús sárga citrom, kávés barna íz, mit titkon anyám főzött éjszaka. Bezörgettek a betlehemesek: csak toporogtak, kántáltak mezítláb, s hogy szemük láttam, láttam mind gyerek, a korom alatt sápadt mindegyik, a subában is reszket. Lesi, várja, hogy a kalácsot végre megszegik. Kezét apja tenyerébe rejtve lányom indul a Lechner térre most, figyelni földi neszre, égi jelre. Talpig fehér a templom. Hull a hó, fénylik fönn a színes üvegablak, kint fűz hajlong, sok tört alattvaló, s lám. itt suhannak el az angyalok, kiket gyerekként mindig látni vágytam, - s kiknek arcára a könnyünk fagyott. Ha keserű az élet sója Mi ni egészség és a boldogság titka? Sikerrel kell alkalmazkodni a környezel folyvást változó életföltételeihez. Aki nem alkalmazkodik kellő mértékben, betegséggel és boldogtalansággal rója le a büntetéspénzt. Egyebek közt a mindennapi élet feszültségeihez is alkalmazkodunk. Persze, nem mindenki és nem mindig egyformán; ugyanaz a stressz, amelybe az egyik ember belebetegszik, a másiknak egyenesen „ai élet sója" — amint a stressielmélet kidolgozója, Selye professzor megfogalmazta; s előfordul, hogy valaki ágynak esik oly élménytől, amely által az előző nap földobódott. Lássuk hát. miként dolgozzák föl feszültségeiket az átlagnál gyakrabban stresszhelyzetbe kerülök! Az ..elvi" futamokat lehetőség szerint mellőzve, hátha sikerül e példákkal néhány használható gondolatot adni azoknak, akik igényt tartanak arra, hogy szervezetüknek az élettel járó elhasználódási folyamatait a szükséges mértékek, s a bevett formák között tartsák. A szívgyógyász, akinek nem remeghet a keze Kovács Gábor sebészprofesszor: — Hogy személy szerint miként előzöm meg a szükségtelen mértékű stress-1? Mindenekelőtt nem árt.tia az ember kellóképpen kipiheni. Igyekszem megteremteni magam számára a szükséges nyugalmat. Minden napra esik egy-két műtétem, reggel tehát pihenten kell munkába indulnom. A szakmai fölkészültség, a gyakorlat, s az ezek által keletkezett szakmai biztonság szerepe is nagyon fontos. Több mint harminc éve operálok, harminc év fölött pedig már ritkán adódnak új helyzetek... A szívműtéteknél nagy biztonsággal kell operálnunk; a műtét alatt nem a beteg szíve tartja fönn az életet, hanem egy gép. Az egyébként kritikus keringés az operáció idején tehát kifogástalan, így aztán elég ritkán kerülünk „vészhelyzetbe". — Hogy mihez hasonlítanám magát a műtétet? Olyan, mint az autóvezetés. Az operáció lényege úgy fest, mint amikor óriási forgalomba kerül az ember, ahol az utak síkosak, a kresztábIák rossz helyen vannak, sárgán villognak a közlekedési lámpák, s az úttesten minduntalan átszaladgálnak a gyalogosok. A műtét eleje és vége pedig — mint mikor az ember kikeveredik a forgalmi dugóból, s irány az autópálya. S miként vezetés közben jó, ha zenét hallgat az ember — operáció közben sem haszontalan. A műtőben tehát szól a magnó, s halk „háttérzenét" biztosit. A jó háttérzene olyan, hogy az ember szinte nem is tudja, mit hallgat. Magam részéről szeretem a klasszikus zenét, ami kellő nyugalmat és elmélyülési lehetőséget biztosít, de a műtétnek vannak szakaszai, amidón jöhet akár a diszkózene is. S hogy miként nem szabad nyugtatnia magát az operáló orvosnak? Nyugtatókat szedni semmiképpen sem célszerű, mivel ezek számos mellékhatással bírnak, emellett némelyikhez hozzá is lehet szokni, ami , szintén nem előnyös. Nagyon ajánlható viszont az qnfegyclem s ennek néhány szinonimája is. A színész, aki nap mint nap bizonyít Mentes József, a Szegedi Nemzeti Színház művésze: — Shakespeare-nak elegendő volt egyszer megírni a Hamletet, Ibsennek a Nórát, Katona Józsefnek a Bánk bánt — a színésznek sokszor kell eljátszani ezeket, s még jó, ha egyáltalán eljátszhatja. Az írónak tehát elég egyszer bizonyítania — a színésznek viszont újra és újra, napról napra bizonyítania kell. Ez'meglehetós mennyiségű stresszélménnyel jár; nyugaton végzett fölmérések szerint a színész premier előtti állapota ahhoz hasonlatos, mint amit az űrhajósok éreznek másfél másodperccel a fellövés elótt. Mikor az ember színpadra lép — szinte alig érzékel valamit a külvilágból, s nincs az a háromnapos fogfájás, ami a reflektorfényben meg ne szűnne, még a daganat is lelohad... Az erósebb ingef jószerével semmissé teszi a gyengébb ingert, és egy premier rendkívül erós ingernek számít... Még akkor is, ha csak jó fél ház van. — Nem fokozza az optimális stresszállapot lehetőségét az sem, hogy a színésznek, mint általában mindenki másnak, saját egyénisége, személyisége van — s mégis, a szerep időtartamára kj kell bújnia önbőréböl, egészen más emberré válva. Lehetőség szerint teljes mértékben azonosulnia kell az általa alakított hőssel, s aligha kedvező, ha a színész a reá osztott szerep helyett — önmagát adja. Hétköznapi személyiségének csak azon vonásait tarthatja meg, ha szerepel — amelyek elősegítik az azonosulást. Ilyenekből néha nem sok van; Karinthy szavaival élve: a színésznek, ugye. elég nehéz eljátszani a szürke látóhatárt... Ügyelnünk kell tehát, nehogy szó szerint szerepkonfliktusba kerüljünk; nem szerencsés, ha magán- és játszott életünk egymással keveredik. — Szakmabeliként csak azt lehet tanácsolni mindenkinek, aki ha nem is színész, de közönség elé kiáll: tudnia kell, mit akar mondani, és tudnia kell beszélni. A többi tényező, van belőlük pár száz, ehhez képest másodlagos... A képviselő, akit nem s/abad, hogy leszavazzanak Király Zoltán tévériporter, a magyar Országgyűlés képviselője: — Jól emlékszem életem első tévéadására. Életem egyre sokasodó karácsonyai közül mért pont az jár az eszemben, amire alig emlékezhetem? Két esztendős nem voltam még, kis bátyám a harmadik évéhez közeledett. A szomszéd ház pincéjében laktunk édesanyánkkal, mert azt az épületet, amiben a mi lakásunk volt, bombatalálat érte, nagy lyuk tátongott az oldalán. Az emlékezetemben ez a pince egy homályos és szűk vasúti kocsihoz hasonlít. A falak mentén szorosan egymás mellett ültek az emberek. Egymással szemben olyan közel, hogy térdeik között alig volt néhány lépésnyi szabad hely. Én ezt a néhány lépésnyi szabad helyet arra használtam, hogy megtanuljak járni. Jobban mondva, hogy újra megtanuljak. Mert egyszer tudtam már, mielőtt ide, a piheébe kerültem, ahol a nyirkos hidegtől megbetegedtem, és lázasan feküdtem orvos és gyógyszer nélkül napokon át. Édesanyám attól félt. hogy apámnak nem tud már megmutatni élve. Apám, szegény, azonban egyre késlekedett — nem csoda, Budapestet már körülzárta az ostromgyűrű, ók pedig valahol a Dunántúlon vonultak „visszafelé". En pedig szerencsésen meggyógyultam. Igaz, nem egészen a magam erejéből. Az történt ugyanis, hogy egyik nap — amikor anyám épp vízért ment a távoli kútra, mert a vízvezeték megrongálódott, nem működtek a csapok — valamiért lejött a pincébe az első emeleten lakó idős asszony. Vali nénit, ezt. a magas, szikár asszonyt egyébként semmilyen harci cselekmény nem hajtotta le a pincébe. Düböghettek, höröghettek az ágyúk, eszelősen vijjoghattak a lövedékek, villoghattak a torkolattüzek, és dörömbölhettek az égbolton a repülőgépek, a két csöndes öreg nem mozdult ki a szoba-konyhájából. — Ha meg kell halni, halAz a karácsony junk meg úgy. ahogy éltünk — dacoltak a háborúval. Most. hogy véletlenük benézett a pincébe, és meglátott engem, apró gyereket lázasan nyűglődni kiságyamon, nem sokat gondolkodott. Jól becsomagolt a takaróimba, kézen fogta aggódón figyelő kis bátyámat, és felvitt minket magához. Mikor édesanyám megjött, és keresett bennünket.engem olt fent talált a Vali néni öreg karosszékében az ablak elótt, a beeső téli napfényben. Nekem az a napsütés, akármilyen télies volt is. annyira megtetszett, hogy a kedvéért meggyógyultam. így kerülhettem aztán vissza a pincébe, és derülhetett ki rólam, hogy annyira legyengültem, hogy még járni is elfelejtettem. A pincebeli szúk szabad helyen tehát térdek közül indultam, és térdek közé érkeztem. Nem haragudtak lábatlankodásomért a pincebeliek. evvel is telt az idó, eltereltem a figyelmüket egy kicsit arról, amiről egészen elfeledkezni úgysem tudtak. Még azért sem szóltak, hogy minduntalan ráléptem a vékony cipókben. gumicsizmákban elfagyott, fájdalmas bütykökre. Egy ilyen egyhangú pincenap estéjén — amikor mindenki a megszokottnál is szomorúbban sóhajtozott, és féltve gondolt távollevő szeretteire: vajon óket hol éri a karácsony? — ismét megjelent az ajtóban Vali néni. Édesanyámat kereste, aki éppen lefektetni készült bennünket. — Katókám, nem akarod megfürdetni a kicsiket? Kérdése szinte tréfának hangzott. Mióta a pincében laktunk, anyánk vizes kendővel törülte át a testünket, és dörzsölt gyorsan szárazra az épp csak leveteti ruhák alatt: — Egyik kezet, gyorsan. A másik kezet, gyorsan. A felhajtott ingecske alatt a hátat, gyorsan — Megfürdetni? — csodálkozott el anyám. Vödörben hordták felváltva az ivóvizet kilométerekről. a pince pedig fűtetlen hideg. — Jól megraktam a sparhertot, vittem föl havat a lavórban, megolvadt, megmelegszik. Akkor előbb a gyerekek, aztán te magad is megfürödhetsz. Mi már Jenő bácsival megmosakodtunk. Elvégre karácsony van! Anyám boldogan vette elő a törülközőket, a szappant, felöltöztetett, és felvitt bennünket az emeletre. A konyhában, a vén, fehér zománcos. fekete tetejű sparherton nagy. öreg lavórban olvadozott a hó. Párás meleg volt, jó mosószappan szag. Mikor megmelegedett a víz, a földre tett kislámpa fényénél — az elsötétítés miatt nem használták akkoriban a mennyezeti lámpákat — beleálltam a lavórba. Ma is emlékszem a lámpa fénykörében pirosló, meleg vízben tocsogó lábaimra. Míg jólesően végigniosdatott, nagyot sóhajtott anyám. — Szegény apátok, vajon jut-e neki is legalább ennyi karácsony? Hogy mért jár az eszembe ez a régi, szomorú ünnep, mikor azóta annyi szép, ajándékkal teli fenyőfa alatt és mellett állhattam? Talán azért, mert azon az estén minden más karácsonyesténél nyilvánvalóbban bebizonyosodott: nincs olyari nyomorúság, amelyben ne tudna örömöt okozni, ajándékot adni az, aki akar. ' Ha másként nem, egy öreg lavór friss hóból olvasztott fürdővízzel. MEZEY KATALIN Élő adás volt, én amatőr voltain. Fölkészültem a témából, besegítettem a szerkesztésbe is, de... Az adás megkezdése elótt lépcsőn álltam, ahogy ott állok, egyszer csak elkezd remegni a lábam, összeszorul a torkom. Na, gondoltam, egy szót sem tudok kimondani! ...Abban a pillanatban „beintett" az asszisztens — te jössz! —, torkomból eltűnt a csomó, s elkezdtem beszélni, azt és épp úgy, ahogy kellett. Azóta is szeretem az élő adást. Kialakult bennem a gyakorlat: jóformán az adás előtti pillanatig készülni kell, s e készülést már napokkal-hetekkel előtte célszerű kezdeni. Összeszedek a témával kapcsolatos minden ismére. tet, anyagot, információt, ezután jön az elrendezés, s mikor adásra kerül a sor: tudom, hogy aligha tévedhetek, így kialakított technikámat az országgyűlésen is hasznosítom; jó gyakorlótérszámomra a riporterkedés. Stresszhelyzetet nem a magam, hanem olykor a mások fölkészültsége okoz nekem... Tudniillik időnként nehézséget okoz elérni, hogy a képviselőtársak értsék, valóban megértsék, miről is van szó. Általában velem szemben álló hallgatóságot kell magam mellé állítanom, ami nem könnyű, mert e hallgatóság egy része esetleg abban is ellenséget láthat, aki nem az. Bennem tehát ez okoz stresszt, feszültséget, s főleg, hogy egyszerűen nem tudom, vajon mi motiválja némelyek eltökélt értetlenségét. Megfoghatatlan számomra, mi késztethet embereket arra, hogy mindent lássanak, csak éppen a nyilvánvalót ne. E stresszhelyzetem, mivel oka rajtam kívül álló, segíteni nemigen lehet... Sokfélék az emberek, szemléletmódjuk más-más, velük együtt kell élnem, dolgoznom. A szakember, aki foglalkozásán keresztül ismeri a stresszt Wagner Ádám, klinikai pszichológus: — Életünk stresszhelyzetek nélkül elképzelhetetlen. Családi, munkahelyi, tágabban pedig gazdasági'és egyéb körülményeink manapság a stresszek áradatát zúdítják reánk. Vannak, akik mozgalmas, eseménydús életre vágynak — függetlenül attól, hogy ezt nem fogalmazzák meg önmaguknak —, így még fokozottabb életritmusuk, ezen keresztül a megoldásokat követelő feszültségek torlódása. A baj akkor keletkezik, ha az emberi szervezet a fokozott tempót nem bírja, hiszen a gyakori és tartós stresszállapotok testi, idegrendszeri zavarokat eredményezhetnek. Ilyenkor mondjuk, hogy „kiborultunk", mely állapotot tartós erőfeszítés, bánat, betegség vagy akár elhúzódó öröm is eredményezhet. Mégis, a stresszeket — lényegében károsító hatásuk ellenére — nem kikerülni kell, hanem alkalmazkodni hozzájuk, amint ezt Selye János, a magyar származású, világhírű, stresszeket kutató orvos kísérleteivel igazolta. Szervezetünk „védekező mechanizmusokat" mozgósít a károsodások kivédésére, melyek alkalmazkodásunkat elősegítik a mindig változó körülményekhez. Ismereteink állandó gyarapodása, az elemző gondolkodás és a szerzett tapasztalatok élethelyzeteink mérlegelését, s velük kapcsolatos helyes döntéseket nagymértékben lehetővé teszik — így képessé válunk feszültségeinket csökkenteni, sót föloldani. A kellemetlen szituációkat vagy meg kell változtatnunk — ami csak úgy érhető el. ha önmagunkat képessé tesszük erre —, vagy hu a változtatás nem lehetséges. nekünk kell azokra ráhangolódnunk, elősegítve elviselésüket. S hogy a pszichológus, aki tisztában van a stressz lényegével, miként védekezik a feszültségek ellen? Az önismeret, s a részben ebből adódó kiegyensúlyozottság fontosságát aligha kell hangsúlyozni — megjegyzendő, önismeretszerzésre újabban számos intézményes lehetőség nyílt. A szakmai biztonság rendkívül fontos; az általa biztosított elismertség az emberben létrejövő harmóniaérzés egyik alapja. A tudatosan kifejlesztett tolerancia, empátia — aminek tartósságát kiegyensúlyozottságunk teszi lehetővé — pedig elősegíti, hogy embertársainkat erénycikkel, hibáikkal együtt fogadjuk el. Persze, ha erre igényt tartanak, magam részéről e hibákat igyekszem pozitívummá fejleszteni — amint Mécs László írja: „A vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a Föld". — Hát valahogy így... »AWH fCAWA