Délmagyarország, 1988. november (78. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-17 / 274. szám

1988. november 17., csütörtök 5 Előadások a környezetvédelemről Holnap, pénteken befejeződik a TIT környezetvédelmi sorozata. 17 órakor a Bartók Béla Művelődési Házban (Vörösmarty u. 3.) „Pusztuló fajuk nyomában" címmel tart előadást Gausz János tudományos főmunkatárs (MTA SZBK Genetikai Intézet.) Az egész föld ökológiai viszonyait érintő emberi beavatkozások káros következménye, hogy jelenleg percenként egy faj pusztul ki. A kedvezőtlen hatások nemcsak a környezet közvetlen károsításában, de a fejlődő országokat érintő gazdasági és politikai változásokban is megfigyelhetők. Az előadás elsősorban a trópusi területeken közelmúltban végbement élőviiág-átalakulással és a folyamat megállítására irányuló törekvésekkel foglalkozik. Gallé László egyetemi docens (JATE Állattani Tanszék) „ökológia és természetvédelem" című előadásával zárja a hetet 18 órakor. A környezetvédőket gyakran helytelenül ökológusként emlegetik, pedig az ökológia biológiai tudomány, és nem intézkedési tevékenység. Az ökológus-biológus viszont sokban segíthet a környezetés természetvédőknek. Mi a környezet? Mit kell védeni? Hogyan kell védeni? Hogy állapíthatjuk meg egy terület természetvédelmi értékét? Mekkora legyen egy rezervátum? Milyen alakú legyen? Hogy helyezzük el? Fajokat vagy élőlényközösségeket kell védeni? E kérdésekben és még sok hasonlóban segit az ökológus. Ezekre a kérdésekre kaphat választ a hallgatóság az előadáson, amely minden érdeklődő számára nyitva áll. Cikkünk visszhangja Látszatmegoldások helyett... Csodálkozással és kissé szomorúan regisztráltam Kajáry főorvos reflexióit Szeged egészségügyi helyzetével kapcsolatban. Szomorúan azért, mert a megye vezetői, és személy szerint Kajáry főorvos mind ez ideig nagy megértést tanúsított az orvosegyetem problémái iránt, igyekezett segítségünkre lenni, és együttműködésünk a lehetőségek adta kereteken belül zavartalan volt. Csodálkozom tehát, vajon mi indíthatta őt arra, hogy a beszélgetés lényegét és a realitást figyelmen kívül hagyva, olyan megállapításokat tegyen, melyek szükségessé teszik, hogy hivatalból, mint a SZOTE klinikai rektórhelyettese bizonyos kiigazításokat közölni kényszerüljek. Sajnos ismételnem kell azt, amit a beszélgetésben már hangsúlyoztam: az egyetemi klinikák elsőrendű feladata az oktatás, az orvostanhallgatóktól kezdve egészen a szakorvosokig, sőt azon túlmenően az ún. ráépített szakképesítés megszerzésében való közreműködésig. Emellett második feladatként szerepel a klinikai kutatás. Ez alatt nem elvont tudományos vizsgálatokat értünk, hanem főként annak szakszerű megállapítását, vajon az új diagnosztikus módszerek, gvógyeljárások és gyógyszerek valóban értékesek-e, jobbak-e, mint a régiek, indokolt-e bevezetésük a mindennapi orvosi gyakorlatba. E két fő feladatnak kellene alárendelnünk a betegellátási munkánk nagyobb részét. Fennmaradó ágyainkon harmadik feladatként a klinikákon felhalmozott anyagi és szellemi erők kötelességünkké teszik, hogy a megye, sőt Dél-Magyarország minden olyan betegével foglalkozzunk, akinek ellátása, betegségének megoldása a terület kórházaiban nem biztosított. Tovább fokozza a zavart az a statisztikai zsonglőrmutatvány, mellyel Kajáry főorvos nyilatkozatában oly módon kívánja megnyugtatni a közvéleményt, hogy Szegeden az orvosok és az aktív ágyak számába beszámítja az egyetemen dolgozó orvosokat és a klinikai ágyakat. Félrevezető ez azért, mert az egyetemi orvosok egy része elméleti intézetben dolgozik, betegellátással nem foglalkozik. A klinikák ágyainak számából pedig csak egy rész van lekötve Szeged város lakóinak fekvőbeteg-ellátására, és sajnos ezen ágyak további része is csak látszólag aktív. A „katasztrofális" szegedi ágyhelyzet miatt ugyan a két belklinika ágyainak 50 százalékán alapfokú kórházi fekvőbeteg-ellátást végzünk, másik fele azonban csak fakuitative fogad szegedi betegeket, ezért ezek teljes számban való szerepeltetése indokolatlan. Más kérdés, Kajáry Irén megyei főorvos reflexiójára (mely október 25-cn jelent meg lapunkban) több észrevétel érkezett. Legutóbb Kovács Gábor egyetemi tanár (SZOTE Szívsebészeti önálló Osztály) fejtette ki véleményét, most pedig Varró Vince tanszékvezető egyetemi tanár gondolatait adjuk közre. hogy az ún. aktív ágyainkon is olyan betegeket kezelünk, akik egészségügyi személyzettel ellátott szociális otthonokban ugyanolyan hatásfokkal kezelhetők lennének. Sohasem tiltakoztunk az ellen, hogy „oktatási feladatok teljesítése" érdekében „a fekvőbeteg-ellátás alacsonyabb lépcsői" is jelen legyenek a klinikákon. Valóban szükség van arra, hogy alacsonyabb szintű fekvőbeteg-intézetekben is ellátható betegségeket, sürgősségi eseteket is be tudjunk mutatni hallgatóinknak. De vajon milyen oktatási hasznot lát Kajáry főorvos abban, hogy felvételes osztályaink beteganyagának túlnyomó részét olyan 80. éve felé közelítő, sokszor öntudatlan betegek teszik ki, akiknél egyetlen feladatunk a gondos, szeretetteljes és megértő ápolás. Szúrópróbaszerűen ellenőriztem egy napon (1988. május 19.) a női sürgősségi felvételes osztály 16 betegének átlagos életkorát: ez meghaladta a 76 évet. Semmiképpen sem fogadható el az a felszólítása, hogy ágyainkra — és nemcsak a profilágyakra — túlnyomórészt Szeged és térségéből kerüljenek felvételre betegek. Sajnálatos, hogy éppen a megyei fporvos felejti el azt, hogy kötelességünk — mint említettem — minden esetben a megye, sőt Dél-Magyarország másik három megyéjének kórházaiból átvenni azokat a betegeket, akiket úgy ítélnek, meg, hogy ellátásuk vagy problémájuk megoldása sikerrel leginkább a klinikán vihető keresztül. Ezen túlmenően a szegedi klinikák híre az egész országból vonzza hozzánk a gyógyulni vágyó betegeket: ezeket sem utasíthatjuk el. Igaza van abban, hogy Szegeden az egészségügyi infrastruktúra sok javítani való feladatot róna az egészségügyi szervezőkre. Ez viszont az egészségügyi osztályok feladata, nem pedig az egyetemé. Ha pedig ilyen rossz az infrastruktúra, akkor nem lehet elvárni, hogy ambulanter vizsgálják ki tökéletesen a betegeket, és csak nagyon indokolt esetben vegyék igénybe a fekvőbeteg-osztályok ágyait. Megdöbbentett az a megjegyzése, hogy csökkenteni kell az egy betegre jutó ápolási napok számát, ezzel enyhítve a zsúfoltságon és a költségeken. Mi a klinikán nagyon szégyelljük, hogy az átlagos ápolási napjaink száma 1987-ben kevesebb volt mint 11 nap, és az ágykihasználásunk meghaladta a 95 százalékot. Ez a két szám azt jelenti, hogy néha kénytelenek vagyunk idő előtt kiengedni betegeket, hogy a sürgős vagy súlyos eseteknek azonnal helyet biztosíthassunk, illetve sokszor pótágyakkal növeljük a zsúfoltságot. Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb a forgás, annál nagyobb az egy betegre jutó költség, mert az első napok feszített vizsgálatai kerülnek a legtöbbe. Minél tovább fekszik a beteg egy intézetben, annál kisebb az átlagos ápolási költsége. Kétségtelen, hogy a megye többi városaiban a fekvöbeteg-helyzet Szegednél sokkal kedvezőbb. Valahogy úgy érezzük*, hogy a megye egészségügyi • vezetésében nem tudatosul kellően, hogy Csongrád megye lakosságának fele Szeged térségében él. Ugyanakkor a megyé négy kórháza közül csak egy van városunkban. Ennek a kórháznak a kapacitása elégtelen a város és vonzásterületének megfelelő szintű ellátására, még akkor is, ha a klinikák — alapvető feladatuktól eltérően — a város lakosságának felét, városi kórházi feladatként látják el. Nem kívánom tovább sorolni azokat a megállapításokat, melyek arra utalnak, hogy Kajáry főorvos Szeged város nehéz egészségügyi helyzetét hamisan prakticista szemlélettel tekinti: ez nem segíti a kibontakozást. A megye párt- és tanácsi vezetőivel folytatott tárgyalásaink, beszélgetéseink alkalmával, illetve a megye és az egyetem közötti együttműködési szerződés megkötése során, teljesen más szemlélettel, sok segítőkészséggel és megértéssel találkoztunk. Ezt nagyra értékeltük még akkor is, ha a körülmények ennek a segítőkészségnek realizálását sokszor nehezítették. Mindnyájunk közös érdeke, hogy a progresszív betegellátás elve a gyakorlatban is érvényesüljön: a beteg ott kapjon orvosi ellátást, ahol betegségének diagnosztikus és gyógyítási feltételei adottak. Ettől még messze vagyunk. A cél elérése azonban nem a „katasztrofális" helyzetbe való beletörődéssel, látszatmegoldások felajánlásával érhető el, hanem azzal, ha közösen mindent elkövetünk a megoldás érdekében. Varró Vince tanszékvezető egyetemi tanár, a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem klinikai rektorhelyettese D pártfőtitkár és az egyetemek A szegedi bölcsészeknek a felsőoktatás nagyobb anyagi támogatását, egyetemi, autonómiát és tanszabadságot követelő akciója országos mozgalmat indukált. Azóta, hogy a Művelődési Minisztériumnak a követelésekre adott nyilvános válaszát a diákok nem fogadták el, az ország felsőoktatási intézményeiben diákgyűlések voltak és vannak, a szegediek követeléseivel alapvetően egyetértő doku. mentumok születtek, és az oktatók — politikai és társadalmi szervezeteiken keresztül — is kifejezték egyetértésüket és támogatásukat. Aligha tévedünk, ha azt mondjuk: a témával kapcsolatos tárgyalások közül kiemeLkedik az, amelyiket Grósz Károllyal folytathattak az ország négy tudományegyetemi — valamint a közgazdasági egyetemi — pártbizottságainak titkárai. A találkozón — amely a maga nemében páratlan, hiszen emlékezetünk szerint az utóbbi 32 évben nem volt rá példa — ott volt Anderle Ádám, a JATE pártbizottságának titkára is, akit először arról kérdez, tünk, egyáltalán hogyan kerülhetett sor a megbeszélésre. — A találkozó szűken vett előzménye annyi, hogy a hallgatói mozgalom dimenzióinak meghatározása és egymás tájékoztatása céljából a kezdeményezésemre ültünk össze, párttitkárok. Miután megállapítottuk, hogy nem egyszerűen hallgatói, hanem oktatói követelésekről is szó van, de tulajdonképpen régi követelések születtek újjá, s az egész mozgalom tartalmilag az 1981-es politikai bizottsági határozathoz kapcsolódik; valamint azt, hogy az oktatók közötti feszültség erősödik, a Művelődési Minisztérium pedig nem elég aktív — közösen levelet írtunk Grósz Károly elvtársnak, tájékoztatására, és a segítségét kérve. Ügy éreztük ugyanis, hogy a hallgatók feliépásének egy általános értelmiségellenes hangulat alakulása is a következménye, s emiatt is szükség lenne a beszélgetésre. A pártfőtitkár öt napon belül válaszolt a levélre. és az elmúlt szombaton találkoztunk. — Mennyi ideig tartott, és miről volt szó ezen a megbeszélésen? — A pártfőtitkár-miniszterelnök három órát szentelt nekünk, és mert mindenről tájékozott volt, ismerte a diákok valamennyi dokumentumát, arra szorítkozhattunk, hogy a pillanatnyi egyetemi közhangulatról tájékoztassuk, valamint arról, hogy a pártbizottságok és az egyetemek állami vezetői miféle, helyileg nem megoldható problémákban várnak segítséget — hiszen a hallgatói követelésekkel mi is egyetértettünk. — Nyilván elsősorban a pénzügyekről volt szó, arról, hogy a költségvetésből nagyobb rész kellene a felsőoktatásra és a kutatásra. — Grósz elvtárs több mint egy órában válaszolt; átfogóan értékelte az ország helyzetét, azt is mondhatnám, drámai pillanatfelvételt adott. Kijelentette, hogy az egyeteméken most tapasztalható feszültség része az egész országban érzékelhetőnek. Személy szerint őt különösen a pedagógusok, az oktatás helyzete foglalkoztatja, mert meggyőződése, hogy jelenlegi gazdasági helyzetünkből nincs kimozdulás, ha az oktatás helyzete nem javul. Példaként említette több százmilliárdos eladhatatlan árukészletünket. „Ha nem vigyázunk, száz évet is viszszazuhanhatunk" — mondta. Ásót és talicskát nem érdemes gyártani, mást pedig csak akkor tudunk, ha megfelelően fejlesztjük az oktatást és a kutatást — hangsúlyozta. Ezért a Minisztertanács programjában — nem az esyetemek nyomására, hanem az ország érdekében — az első helyen preferálja a felsőoktatást és a kutatást; akkor, és ahogy, amint erre mód lesz. — Ez ígéret, és mint ilyen, nem nóvum. Kaptak-e valamiféle konkrét garanciákat? — Nincs más garancia, mint a főtitkár szava és az ország helyzete. Meggyőződésem, hogy amint az ország gazdasági teljesítőképessége tiő, az anyagiakból először az említett két szféra fog kapni. Pillanatnyilag az oktatásra fordított összegek reálértékének megőrzése biztosított. — Állást foglalt-e Grósz Károly a hallgatók többi követeléséről? — A beszélgetés után — saját használatra — úgy fogalmaztam: nyitva . vannak a kapuk, nem érdemes döngetni. A konkrét hallgatói követelésekről ugyanis radikálisabban beszélt Grósz elvtárs, mint maguk a hallgatók. Egyetemi szabadságról beszélt, és ezen a gazdasági önállóságot is értette. A debreceni önálló gazdálkodási kísérlet nagyon hasznosnak és hatékonynak bizonyult: január l-jétől bevezetik a felsőoktatási intézményékben. „A pántLikázást abba kell hagyni" — mondta, s ez a sokat szidott rovatgazdálkodás kimúlását jelenti. Maximális intézményi önállóságról beszélt mindazokban a témákban, amelyeket a hallgatók fölemlegettek. Így például kijelentette, világnézetet nem lehet tanítani, hanem társadalomtudományi tárgyakat kell oktatni, és rá kell bizni az egyetemekre, ki, melyiket, hogyan. Nem orosz nyelvet, hanem nyelveket ikell tudni, hogy melyiket, azt döntse el a hallgató. Viszont 1992-ig el kell érni, hogy a középiskolákból érkező diákok már legalább egy nyelvet tudjanak. Az autonómia ellenpontja a minisztérium önállósága azokban az országos hatókörű kérdésekben^ amelyekben — természetük miatt — csak a minisztérium dönthet. Látnivaló azonban, hogy az MM elvesztette az oktatók és a hallgatók bizalmát, ezért megerősítésre szorul. Szó volt még szociális problémáinkról, főleg a szegedi nehézségekről. Tudni kell, hogy míg országosan 65-95 százalékos a kollégiumi ellátottság, a JATE-n 40 százalék korüli. Grósz elvtárs elmondta, hogy az egyik államtitkár feladatul kapta: készítsen konkrét tervet arról, hogyan lehet középületeket felszabadítani oktatási célokra — és itt nemcsak az eddig pártoktatási célokat szolgáló épületekre gondolt. Felkért bennünket, hogy ötleteinket juttassuk el az államtitkárnak. — Mindez nagyon szépen hangzik De a diákok már korábban elhatározták, hogy a parlamenti ülésszak kezdő napján újabb országos demonstrációt szerveznek. Véleménye szerint most mit fognak követelni? — Ügy gondolom, amit az eredeti akcióval el akartak érni, azt elérték. Ebben mindenképpen nagy szerepe lehetett a szegediek kezdeményezte mozgalomnak. A további akciók legfeljebb a kormány szándékait támogató jellegűek lehetnek, és olyan formákat kellene választani, amelyek — mint az eddigiek — összhangban vannak az egyetem méltóságával. — Talán arról is tájékoztatták a főtitkárt, hogy Szegeden és másutt is mindmáig nyugodt munkalégkör völt az egyetemeken. — Ezt annál is inkább hangsúlyoztuk, mert — mint az imént utaltam rá — bizonyos körökben amolyan fantomkép támadt a diákok akcióiról, és érezhetően növekedett az értelmiségellenes hangulat. Magam személy szerint is örültem, hogy módunk volt találkozni Grósz elvtárssal, mert elmondhattam ' azt is, hogy valójában miről szóllam a szegedi pártértekezleten — a munkásőrség kapcsán. Sulyok Erzsébet ö 11: £:1—. ¥1 Ul rum lfOi) J ESI Az istenek fegyverzete Színes hongkongi. írta: Edward Tang, Szeto Csuek-non, Ken Lowe és John Sheppard. Fényképezte: Peter Ngor. Rendezte: Jackic Chan. Főbb szereplök: Jackie Chan, Alan Tam, Rosamunda Kwan, Lola Forner, Bozidar Smiljanic. Idővel az ember már semmin sem csodálkozik. Ha Hongkong, akkor pláne nem. Hongkongról ugyanis tudvalevő, hogy ama zseniális ázsiai kis tigrisek egyike, de ott tulajdonképpen minden kínai. Mármint eredetre nézve. No, sebaj. Két kicsi kínai kalandjai. Ez, legyünk jóindulatúak, még akkor élvezetes is lehetne Csakhogy itt téch nikai csodák, karateőrület, és egészen zagyva misztikum kavarodik valami sajátságosan bugyuta egyvelegbe, s mindez egészen sajátságos traktaként tömetik belénk, nem is két kézzel, de kézzel-lábbal, orrbaszájba, ami csak belefér. Közben van valami, ami nyilván humornak szánnának, de nevetni talán még a debilitásról hiteles orvosi bizonyítvánnyal rendelkezőknek sem sikerül rajta. Mindenesetre egy igen vonzó Mitsubishi, sok-sok motorkerékpár és a már említett két kis kínai középponti funkcióval bír, miközben rengeteg ostobaság közepette rejtélyes módon még Ausztria és Jugoszlávia is belekeveredik a dologba, szerencsére nem mint tettestárs, hanem mint helyszín A középkori keresztes lovagok középponti jelentőségű kardja, ha úgy tetszik, az isteni fegyverzet után pedig igazából nem is hajsza, hanem két kicsi kínai ökörködései zajlanak, igen sok rugdalódz.ással, őrülten gonosz cs uh ásókkal — és e harcos antiklerikizmus, karatéval feltöltve, semmit sem tesz lehetetlenné. Ezek a hongkongi fiúk, ikérem, egyszerűen mindent tudnak, csak honleányaink figyelmébe ajánlhatom őket: motorozni, aipinistáskodni, repülni, állatneveket — hogy az isteni fegyver, pontosabban Isten kardja nekünk vajon mégis miért kapcsolható milliószor jobb szívvel egy bizonyos Attila nevű úrhoz, igazán nem is tudom. Domonkos László