Délmagyarország, 1988. október (78. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-05 / 238. szám

1988. október 5., szerda 5 Murphy törvénye szerint: Minden anya testi fogyaté­kosnak számít, ha csak két karja van. Hát még, ha tudná tisztelt Murphy úr, milyer istenverte nyomo­rultnak érzi magát a ma­gyar anya, ha egy ugyan­azon időben két szülői ér­tekezleten kellene látsza­nia. Mivel fizikai kettéha­sításunk technikáját a fér­fi kutatótársadalomnak még nem sikerült megta­lálnia, ilyeténmód az édes előtt két választás kínálko­zik: hanyagolja az egyik szülői értekezletet —, eme meggondolatlan lépésével magára vonva a tanerő és gyermeke haragját —, avagy apát is gondos szü­lővé lépteti elő, és elküldi a kisebbik csimotát neve­lő intézménybe, az óvodá­ba. Ideális családmodellünk oszlopos tagjai a szülői ér­tekezletet követő este — egymás és gyermekeik tá­jékoztatása végett — elem­zik a hallottakat. Apa örömmel számol be arról, hogy Pistikéék a középsőben mar a kanál mellé villát is kapnak az Kétségben az erő étkezéshez, mi több, szal­véta is kerül az asztalra. Anya jegyzeteiből viszont kiderül: a hatodikos Peti­ke renitens, mert az isko­lai étkészletet — ami egy, azaz egy darab kanálból áll — kiegészítendő, ott­honról hord magával kést, villát és szalvétát. Ennek elkerülése érdekében ké­retik a kedves szülő, győz­ze meg Petikét arról, hogy az iskolában csak kanállal eszünk. Édesapához intézett kö­vetkező óvodai kérelem ér­telmében új fogkefére van szükség, mert a régi a sok csiszolástól, bizony szőrét vesztette. Anya viszont újabb tiltásról számolhat be: miszerint hatodikos Pé­tiké meg ne próbáljon még egyszer fogkefét és fogkré­met csempészni táskájába! Hat, iskolában eltöltött év után, végre megtanulhat­ná: a fogmosás szigorúan tilos. Az óvodát látogatott ked­ves szülő a nevelői útmu­tatásnak megfelelően kéri kisebbik fiát: ne egyen kapkodva, hisz nem hajtja senki. A zord anya, ki az iskolából tért haza —.szin­tén a nevelői útmutatást tolmácsolandó — inti el­sőszülött fiát: „az ebéd­idő néhány perc, lapátolj gyorsabban, hiszen a kö­vetkező, farkaséhes csoport tagjai, már az ebédlő kü­szöbét rágják. A családfő ezt követően az óvodai tornafelszerelést részletezi: a teremtornához kisgatya, trikó, az udvari testneveléshez tréningru­ha, tornacipő. Az iskolá­ból megtért édesanya e pontnál nem részletez sem­mit. Petike oktatási intéz­ményében most bontják a cserepet a tornaterem fö­lül. A rövid, kölcsönös tájé­koztatók tapasztalatainak birtokában a kedves szü­lők egyetértenek abban, a magyar oktatási rendszer intézményei hibátlanul épülnek egymásra. Kalocsai Katalin Belénk látnak „Vállalom, hogy lepontozzák a mérkőzést" — mondja a leváltott stúdióvezető — Még csak fél éve mű­ködött a rádió, amikor azt mondtad, rövidesen lemon­dasz a stúdió vezetéséről, mert várat építeni szeretsz ugyan, de őrizni nem. 'falán kezdjük innen a beszélge­tést! Várkonyi Balázs, a szege­di körzeti stúdió három napja menesztett vezetője már jogcím nélküli, ám jó­hiszemű lakója egykori iro­dájának. ö maga viszont nem emlékeztet a régi, len­dületes Várkonyira: fáradt tekintet, megnyúlt ábrázat, szokatlanul kapkodó mozdu­latok. Néhány hónap alatt tizenhat kilót fogyott, nyolc­éves farmerében olyan, mint egy megviselt beatnik — Szóval az a megjegyzé­sem ... Akkor, tavaly de­cemberben valóban kértem közvetlen főnökömtől, Kras­6ó Lászlótól, hogy fogadja el a lemondásomat, mert én mindig mikrofonos ember voltam, és a munkahelyi vezető szerepéljen nem érez­tem jól magam. Jó volt részt venni a teremtésben, de amikor előtérbe került a tűzvédelmi utasítások betar­tásának kérdése, akkor fá­sult és elégedetlen lettem. — Balázs, mi kollégák va­gyunk, elég közel egymás­hoz. Napról napra láthattuk romlásodat. Másfél éve még nem voltál ilyen letört, pesszimista, sőt... — ...akkor lendületben voltam, energiáim pazarlá­sával dolgoztam, most vi­szont valóban le vagyok eresztve. — Van valamilyen lelki otka annak, hogy csak épít­kezni, szervezni, tervezni szeretsz? — Biztosan. Megfigyeltem magamon, hogyha publicisz­tikát írok, csak addig érde­kel az írás folyamata, amíg az ismeretlenbe hatolok. Ha tudom a végét, akkor elfá­sulok és fárasztó munkának érzem amit csinálok. — De most ugye nem csupán erről a személyes je­gyedről van szó. — Lehet, hogy fátumos amit mondok, de érzésem szerint a sorsom akkor dőlt el. amikor a megyei párt­bizottság szándéka, ajánlása ellenére a Rádió vezetése engem jelölt a szegedi stú­dió élére. Kétségem sincs afelől, hogy az a szakmai és politikai program vezetett idáig, amit meghirdettem és megköveteltem a munkatár­saimtól. — Az indok viszont nem ez, hanem az, hogy össze­zördültél több kollégáddal, és a rendelkezésre álló pénzzel nem tudtál időará­nyosan gazdálkodni. Várkonyi szemében — nem tudok mást mondani — szomorú fáklyák gyúl­nak. Föláll íróasztalától, át­ül a kanapéra, papirosokat rendezget maga elött, aztán mégiscsak fejből mondja a leckét. — Kezdjük a pénzzel! Ma már kimondhatom, hogy anyagiak tekintetében a vi­déki stúdiók működésképte­lenek. Ilyen nagy cégnél ne­vetséges dolognak tartom, hogy a tavalyi, tapasztalat­lanságból származó százezer forintos hiányt nem tudtuk kigazdálkodni a mai napig sem. — Magyarán tavaly túl­költekeztél, néhány jó kol­légát igyekeztél tisztességgel megfizetni, aztán pedig csak rohantál a pénzed után. — Valahogy így. De azt odafönt senki nem vette tu­domásul, hogy Szegeden na­gyon nagy a verseny a szak­mában, sok a progresszív, jó tollú újságíró, ebben a saj­tókörnyezetben senki sem dolgozik bagóért. — És ezt konkrétan ki nem értette meg? — Pesten a közvetlen gaz­dasági vezetőnk. — Valóban nem nagy pénz ez a százezer forint. De elegendő ahhoz, hogy egy­egy műsor áráról is beszél­jünk. Kíváncsi lennék arra, hogy mekköra különbség van a pesti és a vidéki mű­sorpercek között, ha a költ­ségeket nézzük. — Megközelítő értékeket tudok mondani. Pesten egy félórás műsor honorárium­kerete nyolcezer forint, Sze­geden a reggeli két és fél órás szolgáltató műsor min­denestül háromezer lorin­tért készüthet. — Tehát nem vagy nibás. — Dehogynem. Elisme­rem, hogy nem ültem itt az asztalomnál naprakész ki­mutatásokat készítve a ho­norhelyzetről, ehelyett vi­szont müsorszervezéssel és menedzseléssel törődtem, meg magam is műsorokat készítettem. — Ez igaz. A Rádió föl­építésébe, •fényrendszerébe nem látok bele. De az tény, hogy az emberi kapcsola­tokról egymás közt sokat hallhattunk, és nem mindig dicsértek téged. — Bármikor vállalom, hogy lepontozzák ezt a mér­kőzést! A stúdió ugyanis kettészakadt, és én ennek okát abban látom, hogy kö­vetkezetesen alulértékeltem a középszert. — De a legjobbakkal is kiabáltál! — Másfél évig ingáztam Szeged és Budapest között, gyerekem született közben, a lakásom volt a hivatalom, a feleségem a kicsivel a ke­zében titkárnőt játszott, és amikor elkezdődött a tény­leges rádiósmunka, én már hulla fáradt voltam. Ráadá­sul a kezdés után három héttel a helyettesem beteg lett, négy hónapig nem tu­dott dolgozni Két évig nem voltam szabadságon. Kiké­szültem, elfáradtam, túlvál­laltam magam. — Keveredjünk vissza a legelejére! Biztosan jól épít­keztél annak idején? — Nem. Tévedtem. Ezért kértem még tavaly decem­berben a fölmentésemet. Azóta nem szűnt meg az önértékelésem, legföljebb torzult, mert napi tizenhat órát dolgoztam. — Mosű itt maradsz fő­munkatársként. Nem félsz? — Ha mindannyian euró­paiak leszünk akkor nem lesz gond. Dlusztus Imre H.a nem is annyina, mint abban a bizonyos nagy re­gényben, amelyik az 1984-as évszámot viseli címéül. Ab­ban a lehető legközpontibban irányított televízió ernyője kétéltűvé változik, és oda-vissza közvetíti a képeket, ez­zel végigkíséri az egyedek — nem is egyének már — in­tim mozzanatait is. Kegyetlen utópia az a könyv, nem is akartuk jó sokáig, hogy borzolja a szocializmust töret­lenül építők lelki világát, ennélfogva nálunk legföljebb a jugoszláviai magyar kiadás példányai forogtak közkézen. Tehát, ha nem is ennyire, de belénk látnak azért. Cseres Tibor mondta egyszer, valamelyik tévébe­li beszélgetése közben, hogy kiteszi mindennap az abla­kába a céduláját, fölfelé fordítva, hogy a műholdról is láthassák, mit dolgozik aznap. Ha onnan föntről az is látható, milyen kocsival érkezik az amerikai elnök a Fehér Házba, beleértve a kocsi rendszámát is, nyil­ván látható nagy írónk munkarendje is. És ennél maradandóbb helyre nem írhatná, hiszen az égi őr­járat naplójának minden kockája elraktározódik. Holtbiztos, a mostani érté­kélők ügyet se vetnek rá, hiszen a cédula nem veszé­lyezteti a világbékét, sőt az államok érdekeit se, de mégis jó, ha megmarad. Ha özönvíz pusztítaná el összes írását, vagy más természeti katasztrófa, netán atomhá­ború ölné el, akkor is nyo­ma marad. Mi más vágya maradhatna egy mai író­nak? Hogy fönnmaradna neve és munkássága. Sze­gényebb persze, mint a megírt mű, elég kézbeven­nünk, és elolvastunk, de az se lebecsülendő ajándék. Maradandóbb, mintha kőbe vésné nevét. Sajnos, az is korunk ter­méke, hogy a poloska egé­szen más értelmezésben lett közkeletű szavunk. A be­épített lehallgató készülé­keket nevezik így, és nem csupán követségi épületek­ben gyanítható — ismerős az eset, hogy bizonyos nagyhatalmák nem hajlan­dók addig igénybe venni új rezidenciáikat, amig a szák­szerű poloskairtás meg nem történik —, nemcsák kémek betömött fogába helyezhető el teljes adó, de például a kábeltelevíziózásnál is, sőt a nagyon nagyközösségi an­tennának elkeresztelt köz­ponti képellátásról is az a gyanú fogalmazódott meg sok-sok nézőben, hogy egyúttal visszafelé is szol­gálhat a rendszer. Ügy tud­juk, mindeddig, nálunk, fö­lösleges az aggodalom, de hogy az ördög nem alszik, jelzi, alig-alig telefonál­hatunk, hogy meg ne for­dulna a fejünkben, akárki lehallgathatja. Mint ahogy mi is hallgathatunk néha ugyanazon a készüléken egészen intim csevegéseket. A technika ördöge tálalja a fülünkbe, erősítvén azt a bolond tételt, hogy elrom­lik egyszer, ami elromol­hat. Ami viszont . elromol­hat, fűzi tovább az éber el­me, el is rontható, illetve meg is csapolható. Aki most belém is belém látna, tudhatná, bevezető ez csak, és voltaképpen az olimpiáról akarok beszélni. Nem arról persze, hogy régtől fogva akár a törté­néssel egyidőben láthatjuk itthon is a képet, hiszen ez mar szakállas valóság. Ar­ról inkább, de ezt is csak indító gondolatnak szán­ván, hogy a közeli jövőben már tévénkben sugárzott Libero-induló lesz az olim­piák hivatalos indulója, annyira fiatalodnak a részt­vevők. Kiskorú gyerekek ugrálnák talajon és szere­ken, lám, már úszásban is aranyérmet nyert a külön­ben is aranyos kislányunk. Amellett, hogy szívből gra­tulálunk neki, a további fia­talodás rémét is előre kell vetítenünk. Mert mi lehet abból, aki kisded korában játssza el a nagyok játékait? A hírnév és dicsőség ha­mar lékopik rólunk, és ha marad a koravén, kiégett fölnőtt, akkor nemzeti vesz­teségként fogjuk elkönyvel­ni később mai nemzeti büszkeségeinket. Tudom, persze, a folyamat meg nem állítható akármilyen erős fölszisszenéssel se, de szisz­szenni mégis muszáj. Hátha intést olvas ki belőle né­hány ember, és arra kész­teti a sikerek özönében joggal fürdőket is, hogy az élet ezer komoly akadályt tartogat még, és arra mind­re edzenünk kell. A pün­kösdi királyság, akármilyen szép is, hamar lejár, tud­tunk kell megkapaszkod­nunk a napi valóság ke­mény rögeiben is. Örömmel nyugtázzuk a tudomány apró lépéseit és hatalmas nekilendüléseit is. Semmi újdonságot nem mond már, akármennyire lelkesedve teszi is akárki, hogy egyetlen sejtből teljes növény nevelhető, sőt sejt­tenyészetekben összeháza­síthatok olyanok is, ame­lyek a természet „örök" rendje szerint soha nem él­Igazán dicséretes dolgot vállalt föl a November 7. művelődési ház, amikor a Régi szegedi festők kiállí­tássorozatát elindította. A sorozat célja, hogy bemu­tassa Szeged képzőművé­szeti hagyományait, jelen­tős egyéniségeit. Juhász Gyula 1928-ban írt Szege­di öskert című sorozatában helyet kapott Szőri József festőművész is, akinek mű­vészi pályáját a 36 éve­sen — az első világháború­ban — kapott halálos se­bek tették befejezetlenné. Erre is emlékeztek teg­nap, kedden délután a Bel­városi temetőben levő sír­jánál tisztelői, akik elhe­lyezték az emlékezés ko­szorúit. Ezt követően a fes­tőről elnevezett utca egyik házfalán emléktáblát avat­tak fel. Takács Máté épí­tész, a lakókörzet tanács­tagja mondott beszédet. Délután 5 órakor a kiállí­tás megnyitásán Apró Fe­renc ügyvéd, helytörténész, a Szőri József munkássá­gát feldolgozó tanulmány írója méltatta Szeged kul­túrtörténetének jelentős alakját. Szőri József emlékezete Juhász Gyula, Móra Fe­renc, Tornyai János, Ba­lázs Béla barátja volt Sző­ri József, aki, bár a jo­gászpályát is választhatta volna, festő lett. Remsey Jenő, művésztársa így irt a Budapestre néha felláto­gató Szőriről: „magával hozta ... a magyar lélek derűjét, és egyenességét, és minden jóravaló hajlan­dóságát. Ez a világosság, derű, becsületesség, egyen­súly jellemezte egész mun­kásságát ... Igazi alföldi festő volt, a legbecsülete­sebbek közül való". Szőri József nem csak a szeged:, hanem a magyar piktúrá­nak is az egyik legigazibb tehetségeként tűnt föl. Mint sok társának, neki sem jut­hatott idő tehetsége kibon­tására. Az értelmetlen ha­lál nem hagyta, hogy pá­rizsi, müncheni, nagybá­nyai tanulmányait kama­toztatva a nagyívűnek in­dult művészpályáját be­fejezze. Szőri a kisembe­rekkel, az elesettekkel va­ló együttérzését széles ecsetkezeléssel, részlete­zést nem engedő, a kon­túrokat elsodró hevülettel fejezte ki képein. Kolo­rista volt, képeit legszí­vesebben a színek kife­jező erejére, önálló életé­re építette. Hollósy 1 Dili­ben, egy levelében elis­merően szólt a pár hónap­ja megismert Szőriről: „Az iskola még sohasem volt olyan látogatott, mint az idén ... a fiúk közül . .. újak Czigány és Por — ki­váló tehetségek. Székely, Szőri új emberek, szin­tén művészek, szorgalmas, komoly, művelt fiúk." Hol­lósy 1901 őszén szakít Nagybányával, és Szőri visszatér Szegedre, ahol „az Ipar utcai fiúkkal" Ju­hász Gyulával, Balázs Bé­lával és a többiekkel — álmodják a jövőt. A kiállítás október 24-ig látható. Czakó János nének együtt. Az is régi trükk, hogy a sejt igen ki­csike tartozékaiba, a gé­nékbe is bele tudunk már nyúlni, bár ennék a lehető­ségnek az apróbb pénzre váltása még ezer lehetősé­get kínál, mint ahogy az is, hogy mesterséges géneket is elő tudunk állítani már. Talán-talán nincsen messze az az idő, hogy a napi gyó­gyításba is bevonulhat mindez. Örömmel nyugtáz­zuk, hogy egyre tökélete­sebb szerkezetekkel igye­keznek belénk látni az or­vosok, hogy alkar működés közben is láthassák, mi dol­gozik bennünk jól, és hol kell igazítani egy kicsit a srófon. Azt is nyugtázzuk, mi minden derülhet ki egy kémcsönyi vérünkből vagy vizeletünkből. Odatartjuk valamelyik karunkat, meg­szúrják, és délután már kézhez is kaphatjuk vérünk hetvenhét alkatrészének számítógéppel írott listáját, megcsillagozva azokat a té­teleket, amelyek a normá­listól jobbra vagy balra el­térnek Hatalmas vagy, tu­domány! Ki tudod olvasni belőlünk azt is, mennyi volt az esetleges káros ada­lék a tegnap déli mákos tésztán! Éppen ezért nehéz meg­érteni, miért kellett mosta­ni olimpiánknak úgy bevo­nulnia a történelembe, mint a legtöbb ajzószert leleple­ző világesemény. Érthető persze, majdnem-majdnem következik a tinédzserkorú­ak áradásából. Mi mást te­hetne az idősebb korosz­tály, ha már elérte az em­beri teljesítőképesség hatá­rát? Fölpumpálni igyek­szik, ami még pumpálható. Azt hiszem, ki kell monda­nunk, ezen az olipián szü­lettek a legrövidebb ideig tündöklő bajnokok is. Mire leszáll a repülő Svájcban, hozván érmeseink első ha­dát, avval kénytelen fogad­ni az elibük utazó riporter néhányat, hogy odakint po­zitív lett a vizsgálat, sőt az azt követő biztonsági kont­roll is. Mi pedig igazíthat­juk ki a magunk listáit, bejelezvén a majdnem­bajnokokat. Még avval se vigasztalhatjuk magunkat, amivel a gazdasági emberek néha-néha még tudnak megnyugtató — megnyugta­tó?! — feleleteket adni: nyi­tottak vagyunk a világra, begyűrűznek a káros hatá­sok is. Addig-addig emle­gettük gazdag országok praktikáikat az ilyen eljá­rásokat, amig földhözra­gadt szegénységünkben mi is arra a sorsra nem jutot­tunk? E sorok írója, járatlan lé­vén minden sportban, erő­sen bízik abban, nem áll meg a tudományunk ott, hogy most akkor megilleti-e az illetőt az először nyilvá­nosan is meghirdetett vám­kedvezmény, Talán-talán fölrázza közvéleményünket az a szél te ben-hosszában emlegetett gyakorlat, hogy egészen kicsi versenyek előtt is kapnak indulóink, nem is cukros bácsiktól, olyan ártalmatlan kondíció­javító tablettákat, amelye­kért amott visszakövetelik az aranyérmet is. Tudok lányról, aki azért hagyta abba a versenyzést, mert azt mondta, ö még normá­lis gyereket is szeretne szül­ni. Bízom benne, akkora földrengést támaszt a mos­tani olimpiai szégyellnivaló néhány esete, elsöpri az alat­tomoban terjedő, ártó igye­kezetet is. Hogy zavarta­lanul örülhessünk az igazán megszolgált aranyaknak, ezüstöknek, bronzoknak, vagy akár a huszonnegye­di helyeknek is. Mert kicsi ország létünkre mégis­mégis beverekedtük magun­kat a nagyhatalmak aszta­lához. Aki belénk lát, ezt is ve­gye észre. Horváth Dezső i

Next

/
Thumbnails
Contents