Délmagyarország, 1988. október (78. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-22 / 253. szám

5 1988. október 22., szombat Barokk kincsek a Fekete-házban Dér Zoltán köszöntése A Móra Ferenc Múzeum történeti osztálya időszaki kiállításokon megyei egyházi kincseket mutat be. Tavaly ősszel a Mátyás-kor kincseit láthattuk, idén barokk művek alkotják a kiállítást, mely még két hétig, november 7-ig látogatható. A két korszak közé a reneszánsz anyag kívánkozott volna, de a sorrendet maga a történelem írta át: a török miatt sajnos megfoghatatlanok ezek az értékek. A most látható XVII —XVIII. századi gazdag gyűjteményt jövöre a múlt század kincseit bemutató kiállítás követi. A történészek tervezik a református, görögkeleti és zsidó egyházak kincseinek kiállítását is. Az egyházművészet gyönyörű darabjairól, sorsukról beszélgettem Zombori Istvánnal, a történeti osztály vezetőjével. — Ennek a kiállításnak az anyaga többek között templomok raktáraiból, plébániák padlásairól került elő. Okozott-e meglepetést ez a kutatás? — Hogyne. Az 1925-ben meggondolatlanul lebontott Dömötörtemplom kincseiről azt hittük, hogy eltűntek, dc most kiderült, hogy különböző templomokban a nyomukra bukkanhatunk. Röszkén például a plébánossal a padláson olyan szoborra leltünk, amit elveszni véltünk. Régi fényképek alapján azonosítottuk a Dömötör-templom kincsét. — Látva a kiállítást, a szentségtartókat, szobrokat, kelyheket, föltűnik, hogy milyen jól összeférnek a képző- és iparművészet korabeli, zseniális alkotásai és a kényes, népi faragások. — Szándékosan nem választottuk szét ezeket a különböző művészi értékú darabokat. A templomokban is így, egymás mellett láthatjuk ezeket, ahogy azonos lelkiséget sugároznak Szilassy János ötvösremekei és a Börcsök mestertől való bájos Madonna. Ezzel a kiállítással azt kívántuk kifejezni, hogy ez a szakrális kincs — legyen népi vagy magas kultúra — mindenképpen a nemzeti vagyon része. Ha pusztított is a szegénység. Istentől és a templomtól a magyar nép nem sajnálta az anyagi áldozatot, még a török után. a barokk idején sem. — Ezek időszaki kiállítások. Nem gondoltak arra, hogy állandó helyet kellene találni ezeknek az értékeknek? — A plébániák ma eléggé nehéz helyzetben vannak, egyszemélyesek. vagy három falunak jut egy pap. Ezek a tárgyak mégha használhatók is. többnyire náluk korszerűbbekkel látják el ugyanazokat a liturgikus feladatokat. Többségük használaton kívül és őrizetlenül hever raktárakban. szekrényekben, pedig látnunk kellene ezeket a kincseket. A plébániák többségén nem zárkóznak el az állandó kiállítás gondolatától. — Itt a Fekete-házban, közel kétszáz négyzetméter áll a kiállítás rendelkezésére. Egy átfogó egyházművészeti gyűjtemény mekkora területet igényelne? — Ha mindent összegyűjtenénk a püspökség területén, akkor ezer négyzetméter területre lenne szükség. Itt tehát én már Csongrád és Békés megyére, valamint Hajdú-Bihar egy részérc gondolok. Gyulay Endre, az egyházmegye püspöke hozzájárulást kapott a művelődési minisztertől egy egyházművészeti gyűjtemény létrehozásához, tehát elvileg nincs akadály a múzeum előtt. — Csak éppen hely nincs. — Az alsóvárosi volt ferences kolostorban kétezer négyzetméter kiállítási területet lehetne kialakítani. A kutatás befejezését és a felújítást követően vagy talán a felújítás idején végleg el kellene dönteni, hogy miként lehetne hasznosítani ezt az épületet. — Erről már ma vitatkoznak. — És én azt furcsállom, hogy miközben nagyfokú társadalmi vita alakul ki a körzeti tévé közvetítésével, a városi tanácsnak nincs ráérő ideje arra, hogy megvitassa a probTestvérvárosunk szülötte és mindenese: Szabadka képes hetilapjának, a 7 Napnak és havi irodalmi, művészeti, társadalomtudományi folyóiratának, az Üzenetnek olvasószerkesztője, a város határain, sót az országhatárokon túl ható szabadkai szellemi életnek kovásza, korszerűbb szóval: motorja. Tisztségek nélkül mindenütt kezdeményez, alapít, szervez. Oroszlánrésze volt, van az Életjel létrejöttében, működésében. Ez az 1958-ban született sajátos szabadkai kulturális mozgalom (nem is szervezet, bár fölér vele) rendszeres előadóestjein kívül két sorozatnak, az Életjel könyvek és az Életjelminiatűrök-nek is kiadója. Mint a legtöbb írástudó, ó is költőként kezdte (Az öröm felé, 1954; Emlékek aknamezőjén, 1962), de prózára tért át. írt mesejátékot, gyermekés ifjúsági rádióhangjátékot; ifjúsági regényt, amelyet az újvidéki Fórum Könyvkiadó (1975) után második kiadásban a Móra Ferenc Könyvkiadó is megjelentetett (Örvénysodró, 1987). Szintén két kiadást ért meg a Kosztolányi Dezső és Lányi Hedvig szerelmét levelezésük alapján földolgozó dokumentumregénye (Fecskelány, 1970, 1985) S már helyben is vagyunk. Dér Zoltán irodalomtörténészi munkásságának középpontjába Szabadka két legnagyobb írójának, Kosztolányi Dezsőnek és Csáth Gézának életművét tette. „Akik ma — írta róla a vajdasági magyar irodalom nesztora, Herceg János — Kosztolányiról vagy Csáth Gézáról írnak, nem hagyhatják figyelmen kívül Dér Zoltánnak nemcsak aprólékosan részletező életrajzi oknyomozását, minden konklúzióját is okvetlenül figyelembe kell venniük, hogy teljes képet tudjanak adni róluk." Megírta a végzetes sorsú zseninek. Kosztolányi unokaöccsének, Csáth Gézának életrajzát (Az árny zarándoka, 1969). Drámát írt tragédiájáról (Ember a határon, 1973). Kiadta színmüveit (Hamvazószerda, 1974), válogatott cikkeit, kritikáit (írások az élet jó és rossz őldalairól, 1975), válogatott műveit két kötetben (Ismeretlen házban, 1977); melléjük letette az asztalunkra az író egész életművét föltáró, alapos bibliográfiáját is. Kosztolányi életének, munkáinak szintén ó ma legjobb ismerője. Föltárta pályakezdésének, gimnáziumi önképzököri szereplésének históriáját (Az első műhely, 1970). Kiadta töredékben maradt regényét és egyéb kiadatlan műveit (Mostoha, 1965), ismeretlen leveleit (Negyvennégy levél, 1972); utoljára, de nem utolsósorban monográfiaértékú könyvbe gyűjtötte róla szóló tanulmányait (Szülőföld és költője, 1985). Már előbb egy kötetbe foglalta a Kosztolányiról és Csáthról korábban írott dolgozatait (Ikercsillagok, 1980). Születésük centenáriumain (1985, 1987) egy-egy emlékkönyvet is szerkesztett róluk. Ezek az irodalomtörténet nélkülözhetetlen forrásai. Neki köszönhető egyébként, hogy mindkettejüknek szobra áll szülővárosuk közepén. Fáradhatatlanul munkálkodik elfelejtett értékek napfényre hozatalán, fölidézte kiváló szabadkai elődök. Iványi István, Toncs Gusztáv és Loósz István munkásságát (Három tudós tanár, 1975). Kiválogatta és kötetbe szedte Somlyó Zoltánnak a Bácskai Hírlapban megjelent maradandó értékű cikkeit (Szabadkai karnevál, 1982), Lányi Saroltának, a lágerba zárt Czóbel Ernő feleségének 1935 — 37 közt írt moszkvai naplóját, valamint szabadkai verseit (Próbatétel, 1982). S minket, szegedieket külön is hálára kötelezett, amikor közkinccsé tette az itthon elhallgatott Dettre Jánosnak, a forradalmak szegedi vezetó alakjának, a szabadkai emigránsként a vajdasági magyar irodalom bábájának a Bácsmegyéi Naplóban 1921 és 1925 közt írott cikkeit (Új partok felé, 1979).. Utószavában — szintén helyettünk — elóször írta meg Dettrének emberi, politikai és irodalomtörténeti jelentőségét méltán hitelesítő életrajzát. Még arra is jutott ideje, hogy magyarul tolmácsoljon szerbhorvát verset, regényt, drámát. Idézett méltatásában Herceg János ezt írta: „Nem jelenhetett meg úgy könyv ezen a tájon, hogy ö ne írt volna lelkes és terjedelmes ismertetést róla..." A kortárs vajdasági irodalomról készített kritikai írásaiból is válogatott egy könyvre valót (Szembesülések, 1979). Most — többek között — Kosztolányinak szüleivel és húgával folytatott „családi levelezésének" kiadásán dolgozik. Ez is nélkülözhetetlen forrás lesz a költö alaposabb megismeréséhez. A 7 Napban folyamatosan ismerteti a szabadkai irodalmi, művészeti, történelmi emlékhelyeket, a hozzájuk füzödó — nemcsak magyar, hanem szerb, bunyevác — kulturális hagyományokat. Reméljük, hamarosan ezekből is könyv lesz, s belőle megismerhetjük testvérvárosunk szellemi örökségét. Termékeny esztendőket kívánunk a ma hatvanévesDér Zoltánnak. PÉTER LÁSZLÓ BÉRES DEZSŐ Vidámpark a föld alatt bujdosó napot fejünk fölé kivezénylik szemünk láttára megvakítják már csak kopasz koponyánk fénylik (Hervay Gizella) már csak rémes álmaim vidámparkjaiban az elvarázsolt kastély csak tapogatható sötét folyosóin a gyomor helyben marad s én körülötte fordulok a pattanásig feszített kötelek mint az idegek már csak egy csipeszen függünk torzít a hold kövér törpe lesz tükrében hosszú sovány csillagok szitakötők gombostűvel kitűzdelve szoknyád fellebben láthatatlan óriás sóhajt álmában arcra borulva könyöke két hegy csupán — pihen kitátott szájában apró hangyák — emberek vajon a mindenség elnyel-e? már csak egy csipeszen függünk a feszített kötelek mint az idegek lémát. A város, a műemlékvédelem és az egyházmegye képviselőjének már régen lc kellett volna ülni egy asztalhoz. — És mi az Ön álláspontja? — A jelenlegi föltárás bizonyítja, hogy az épületnek kizárólag szakrális hasznosítása lehetséges. Úgy tűnik. hogy a legmegfelelőbb a muzeális hasznosítás lenne. Az már eldöntendő kérdés, hogy a város és az egyház között megosztva szolgáljuk a muzeális érdekeket, vagy — figyelembe véve a műtárgyak jellegét — az egészet az egyházi gyűjtemény tenné ki. — Egy kis számítással kiderül, hogy az Ön által említett ezer négyzetméteres területigény és a kolostorban hasznosítható kétezer négyzetméter között jelentós különbség van. — A kétezer négyzetméterből négyszáz folyosó, ez az úgynevezett kerengő nem használható kiállításra. A műalkotások mellett még több tízezer kötet egyházi könyvtár is elhelyezésre vár, s ha figyelembe vesszük, hogy egy múzeum nemcsak kiállítási területből, hanem ugyanolyan értékes, megmentendő anyagokat őrző raktárakból, műhelyekből is áll, akkor mindenképpen a kolostor egynemű, osztatlan, tehát szakrális hasznosítása a célravezető. — A múzeumi specializálódás korát éljük. Igaz, hogy az építőművészeknek nincs, de a tűzoltóknak már van múzeumuk... — ... és van már fel vonóipari és liftmúzeum, és van Ráday-gyűjtemény a reformátusoknak, meg a zsidóságnak is van múzeuma. Csak a katolikus egyháznak nincs egyházművészeti gyűjteménye. Az esztergomi már egy lezárt, képzőművészeti gyűjtemény. — Szegednek volt már egy elszalasztott lehetősége. — Két évtizede fölajánlották Szegednek, hogy helyet adhat a naiv művészeti múzeumnak, de a város nemet mondott. Büszkén vállalta Kecskemét. Hosszú évekig ez a múzeum volt a szenzáció, a fél világ Kecskemétre járt. Szóval nem válna Szeged szégyenéül az egyházművészeti gyűjtemény. DLUSZTUS IMRE MRÁZ JÁNOS GRAFIKÁJA