Délmagyarország, 1988. október (78. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-15 / 247. szám

6 1988. október 15., szombat Rubén Darío Magyarországon A Bakony közepén Budapest ...Budapest; király; Mária Teré­zia; kék Duna; paprikahum;* tokaji bor...; és egy régi zarzuela, a Los Madgyares, amely gyermekéveim­ben nagy gyönyörűséget szerzett. Egy kórus ezt énekelte benne­Gyerünk, urak A budai vásárba Ma van a napja Adásnak és vételnek A szemkápráztató sújtások, a pa­szományok, a kolostor laikus test­vére: Ego sum, ego sum A kolostor laikus testvérkéje, Ego sum, ezenkívül A harangozó és a sekrestyés** Megbabonázott a nemes város, pontosabban a két, lenyúgözó hi­dakkal egybekovácsolt ikerváros ég­hajlatával, virágaival, sétányaival, elegáns és modern negyedével, ahol szinte minden új ház az art nouveaut — vagy szecessziót idézi; a mágná­soknak és tekintélyes puszták, „gaz­daságok" tulajdonosainak szeszé­lyes villáival. Élvezet a királyi vár­ban sétálni, palotáiban és kertjeiben gyönyörködni a harmonikus, kék vizű folyó partján. Ragyogó épüle­teket láttam, például a Dunában visszatükröződő felséges parlamen­tet, tágas tereket, utcákat, sugáruta­kat és fóleg a világ legszebb asszo­nyait — mindez földi paradicsom­nak láttatja e földet. Ó! Minden országban vannak el­ragadó helyek és szép nók; de a szerelem és a szépség városa, higy­gyétek el nekem, ez Budapest. Pest egyik külvárosában van egy Ós Buda Várának nevezett hely: kert, sétány, vásár, tele látványossággal, apró színterek, fogadók, fénylő kas­télyok, illatok, nemzeti muzsika, festói ruhák; olyan szépségek csok­rát láttam, amelytói még a kényes ízléséről ismert Salamon királynak is elállna a lélegzete. Tanúja voltam a nemzeti gyász egy pillanatának; nem is annyira gyász volt, inkább megdicsőülés, apoteózis: Jókai halála. E lenyú­gözó város varázsától átitatva jelen voltam a nemzet költójének, re­gényírójának, bölcsének a temeté­sén. A széles Andrássy úton vonul­tak a koszorúkkal megrakott kocsik, ahol Jókai háza állott; a gyászmenct ünnepélyes volt és pompázatos; a kormány képviselői is jelen voltak a szertartáson, ahol az idós forradal­már elótt hajtottak fejet; látványos és festói katonai, egyetemi, címeres egyenruhák vonultak a komor kör­menetben. A gyászszalagokkal dí­szített erkélyeken isteni arcok soka­ságát láttam, bennük csodálatos ma­gyar szemek csillogtak. E pompa, a nói szépség varázsa közepette, mi­közben előttem gördült a diákok friss koszorúival megrakott kocsi, egy virágáruslánytól egy csokor ró­zsát vettem és én, messzi földról jött ismeretlen poéta, dobogó szívvel, felindultan tisztelegtem az idós Jó­kai elótt. • • Oneletrajz (részlet) A forró nyarakat általában Astu­riasban, Dieppében, néha Bre­tagne-ban töltöttem. Dieppében az ismert argentin író, Manuel Ugarte volt a társam, aki a jenki veszéllyel szemben módot talált a hispano­amerikanizmus terjesztésére. Bre­tagne-ban a költó Ricardo Rojasszal folytattunk eszmecserét. Kellemes napokat töltöttünk a La Pagode nevú „villában" ahová egy okkul­tista, ördögi. Mefisztóhoz hasonló gróf szállásolt el bennünket. Ri­cardo Rojas is, jómagam is írtunk e rendkívüli napokról. Leírtuk látoga­tásunkat Manoir de Boultons-ba, ahol a képek mestere, a szóképek, A századforduló modernista lírájának legnagyobb alakja Latin-Amerikában a nicara­guai Rubén Darío (1867-1916). Költői indulá­sát a chilei tartózkodásakor, Valparaisőban, 1888-ban megjelent Azul (Kék) című verseskötete jelentette. Köl­tőként tehát száz eve született meg Darío, aki e kötetét „el­sőszülött könyvem"-ként tar­totta számon, amelyben a kékről, pontosabban a Kék­ről dalol, mely számára az álmodozás és a művészet színe, mely hellenikus és ho­méroszi, mindent betakaró és betöltő Szín, az égbolté és a zafíré egyaránt. Rubén Darío 1904 májusá­ban, közép-európai utazása során járt Magyarországon. Erről két írásban tudósít. Egy kisebb cikkén tűi irodalmi önéletrajzában is visszatért e budapesti epizódra. Ezeket mutatjuk be alább a magyar olvasóknak. A.Á. az analógiák és a harmonikus kifeje­zések fejedelme, a korábban Csodá­latosnak nevezett Saint Pol Roux élt. Elbeszélésemnek e része szorosan a magánéletemmel kapcsolatos. Újabb utazásra indultam, Bel­giumba. Németországba, Ausztria­Magyarországra, Itáliába és Angliá­ba. Egyik könyvemben részletesen beszéltem róla. Néhány esetet azon­ban még nem meséltem el: például, amikor útitársamnak a mexikói Fe­lipe Lópeznek és nekem egy hajszá­lon múlt az életünk. Budapesten történt, valamelyik valóban elbű­völő negyedben. Az utcákat róttuk. Sem López, sem én nem beszéltünk németül. Reményvesztettek vol­tunk. az éttermekben nem értettük az étlapot, mivel a magyarok az osztrákok iránti gyűlöletükben nem hajlandók a németet használni, így minden a számunkra teljesen érthe­tetlen magyar nyelven szerepelt. A széles utcán észrevettünk egy arany­betűs feliratot: American Bar; úgy véltük, elérkezett a megfelelő alka­lom angol nyelvtudásunk kamatoz­tatására, így beléptünk. Mindketten koktélt rendeltünk és nekiálltunk levelet írni. Ekkor egy elegáns fia­talember lépett hozzánk és tört, de folyékony franciasággal, névkártyá­ját átnyújtva a következőket mondta: ő egy kerékpárgyáros fia, járt Franciaországban, ahol nagyon szívélyesen fogadták; akkor hatá­rozta el, hogy felajánlja szolgálatait, igyekszik hasznosítani magát, segít a magyar földre érkező külföldiek­nek. A kéretlen szóáradat hallatán bizalmatlanul és hűvösen köszöne­tet mondtunk, de a jóképű fiatalem­ber olyan megnyeróen és kitartóan erősködött, hogy végül is kénytele­nek voltunk elfogadni az egészsé­günkre rendelt pezsgőt. A fiatalem­ber a cicerónénk lett. Elvitt bennünket ós Buda Vá­rába, a mágnások negyedébe, amely szinte teljes egészében a szecesszió jegyeit viseli magán: egy parkba, ahol esti ünnepségre készülődtek és ahová egy császári herceg is hivata­los volt; megetetett bennünket vala­milyen magyaros, friss sajtból, vag­dalt hagymából, sóból és paprikából kevert étellel, amelyet selymes, hó­szerú, ellenállhatatlan sörrel öblítet­tünk le. Észre sem vettük hogyan s miként bukkant fel egy munkáskül­sejű férfi, aki nagy briliánsgyűrűt viselt vaskos jobb kezén. Magyarul beszélt a mi fiatalemberünkkel, ez utóbbi úgy mutatta be nekünk mint egy gazdag iparost, aki nagyon örül hogy külföldiek vagyunk és aki meg­hív bennünket egy kizárólag nem­zeti fogásokból álló vacsorára. Az egzotikus konyhák iránti lelkesedés­tói hajtva azt válaszoltam, hogy örömmel elfogadjuk a meghívást és abban maradtunk, hogy idegenve­zetőnk elkísér a találkozóhelyre Azt mondták, közel van az említett étterem. Késó délután indultunk a találko­zóra. Gyalogmentünk, már jó dara­bot megtettünk a házak és a villák között amikor föltűnt, hogy elhagy­tuk a várost. Figyelmeztettem a ba­rátomat, de a magyar egy közeli, különálló házra mutatott, mondván hogy megérkeztünk a vacsora szín­helyére. Megjegyeztem Lópeznek, hogy a ház gyanúsnak látszik, de amikor megláttuk, hogy a ház kert­jében kis asztaloknál emberek va­csoráznak, gyanúnk szertefoszlott. Egy oldalszobába vezettek és egy nagy pohár nemtudommilyen nevú likőrt rendeltek. Spanyolul figyel­meztettem Lópezt, hogy ne igyon, de ő koccintott a két ismeretlennel. Erősködtek, hogy én is igyam, de arra hivatkoztam, hogy nem érzem magam jól. Kisvártatva a mexikói elsápadt és leküzdhetetlen álmos­ságra panaszkodott, biztosan valami kábítószert adtak neki. Úgy intéz­tem, hogy kimenjünk a friss leve­gőre, így elmúlt a fejében érzett nyomás. A fogadós szólt, hogy a vacsora tálalva. Valóban, egy ernyó alatt ott állt egy négy személyre terített asztal. Megjelent a negyedik vendég is. valami érthetetlen nevű gróf. Rosszul öltözött hústorony volt, bivalyhajcsár kezekkel. Leül­tünk az asztalhoz és paprikahum-ot ettünk, jellegzetes nemzeti ételt és ehhez hasonlókat. A vacsora után a fogadó mellett álló kuglipályához invitáltak, amely a gróf által igazga­tott klubhoz tartozott. Magányosan állt, egy hosszú udvarra, pontosab­ban földdarabra nézett. Nem mesz­sze folyto a Duna. Meghívtak egy üveg tokaji borra, ami tekintettel arra, hogy zárt volt, bizalmat su­gallt. Nem a szokásos, mindenütt kapható és desszertként fogyasztott tokaji volt. Csodálatosan finom, aranyszínű nektár volt,,nagy poha­rakból kortyolgattuk. Bevallom, so­hasem ittam ilveri rendkfvüfi bórt. Azután azt mondták, hogy játsszunk egy partit az „óra" nevú kártyajáték­kal, mivel ez is nemzeti szokás. Varázsütésre előkerült egy pakli kártya és rövid magyarázat után el­kezdődött a játék. Hamarosan a mexikóival együtt tetemes mennyiségű forintot nyer­tünk; a játék azonban folytatódott és egyszercsak észrevettük, nemcsak azt vesztettük el, amit nyertünk, ha­nem annál jóval nagyobb össze­get. Úgy döntöttünk, hogy azonnal elmegyünk; amikor kinyilvánítottuk szándékunkat, mintha puskapor robbant volna. Az emberek felug­ráltak és fenyegetően elénk álltak. Az ifjú tolmács elmagyarázta, hogy sértve érzik magukat. Nem volt ná­lunk fegyver, így valami megfelelő érvvel kellett magunkat kivágni. Megmagyaráztam, hogy tévedésről van szó, másnap készen állunk a játék folytatására, de most be kell menni a városba pénzért. A gróf tárgyalt a társaival és a fiatalember elmondta, hogy másnap meghívnak bennünket a pusztára, egy magyar birtokra, hogy megismerjük a vidéki életet. Biztosítottam óket, hogy a legnagyobb örömmel és a banditák szemében nagy megelégedettség tükröződött. „Mikor menjen Önö­kért a gróf automobiljával?" „Min­denképpen nyolc elótt." Pontosan fél nyolckor — válaszoltam. így hagytak elmenni. A szállodában a tulajdonos ezekkel a szavakkal foga­dott: még jó, hogy megszabadultak tólük. Ezek az alakok valószínűleg ahhoz a bandához tartoznak, ame­lyik kirabolt és eltüntetett több kül­földit; megkéselt holttestüket a Du­nából fogták ki. Reggel ötkor vonatra szálltunk Bécs felé. (Fordította: KORONCZ ÁGNES) A tájház és a múzeum homlokzata Szent István királyunk halálának 950. évfordulójára megjelent írásokban több helyütt olvashattunk egyházszervezói tevékenységéről. Ennek keretében szá­mos apátság alapításáról. Ezek egyike, mégpedig az elsó, az 1018-ban létesített bakonybéli bencés, azaz Szent Bene­dek-rendi apátság. Területét királyi bir­tokából hasította ki az uralkodó a bako­nyi rengeteg kellós közepén, a sebes, kristályos Gerence-patak ma is harso­góan zöld völgyében. Azon a tájon, ahol a levert Koppány hívei rejtőzködtek. A király hittérítő szerzetesekre bízta, hogy érjék el: ne pogány sámán mutassa be nevükben az áldozatot a Hadúrnak, hanem a bencés apát úr a keresztények új Istenének. A templomot és a rendházat rövide­sen fel is építették. A hogyomány sze­rint Gellért, a később szentté avatott vértanú püspök a király jelenlétében szentelte föl. Később Gellért lett Ba­konybél apátja, de szívesebben tartóz­kodott a közeli barlangban, amely elótt három forrás fakadt. Ezek ma is ontják a vizet. A helybéliek Szentkútnak hív­ják, a térképek Borostyán-kútnak neve­zik. E források mellé 1889-ben kápolnát emelt a vallásos buzgalom, ahonnan a barlang fölötti tetőre 24 stációból álló kálvária vezet. Gellért apát félig-med­dig remeteségben élvén itt 1030-ig. ál­dásos irodalmi tevékenységet is folyta­tott. Közülük egyik múve mai napig fennmaradt. Nem messze e helytől a Ker.teskói szurdok feletti Oltárkőn a régi hitüket ntegtartott magyarok maradékai még jó ideig áldoztak fehér lovat ósi istenük­nek, békés egymás mellett élésben a szerzetesekkel. A térítés, nem ment máról holnapra. De lépjünk néhány évszázadot. A török Bakonybélt is a földdel tette egyenlővé. Csak az maradt meg kövei­ből, ami a felszín alatt rejtőzött. Az oszmán seregek kiűzése után a bencések visszakapták területüket, s a romok helyére 1724-ben felépítették rendházukat, majd 1750-1782 között templomukat. Ugyanekkor a felvidék­ről, a nyugati országrészről és német területről telepeseket költöztettek az elhagyott jobbágytelkekre. Bakonybél újból élni kezdett, a templom egyre csinosodott. Oltárképeit a barokk kor egyik jeles művésze, Dorfmeister Ist­ván, továbbá egy pápai (Polinger Ignác) és egy győri (Stern János) művész fes­tette. Van még egy szép Rubens-máso­lat is itt. A rendház mögött — amely ma szo­ciális otthon — nagy kiterjedésű arboré­tumot létesítettek a bencések. Benne 1834-ból származó lucfenyő, vörösfe­nyó. korai juhar és vadgesztenye talál­ható. Különlegesen értékes a Bakony legidősebb, somfái között számon tar­tott, 300 évesre becsült két fája. Csak­hogy a hajdani, parknak szánt arboré­tum 1950 óta nélkülöz minden gondo­zást, siralmas állapotban van. Szökó­kútja, medencéi omladoznak, mindent ellep a gyom, a térdig éró dudvában gázol a látogató, ha egyáltalán betéved — bejut? — oda. A Bakonybélbe telepített családok hamar magukra leltek. S mesterei lettek a fában bővelkedő vidéken a faragás­nak. Mégpedig a szerszámkészító-szer­számfaragó szakmának. Munkáik a má­sodik világháború végéig nemcsak e hazában, hanem a Balkánon is kereset­tek voltak. Keréktalpat, járomfát, favil­lát, gereblyét, falapátot készítettek. Minderről képet alkothat magának az. aki felkeresi a tájházat vagy szabad­téri néprajzi múzeumnak is nevezett, nem is oly régen még a Hasprai család által lakott, gyönyörűen rendbe hozott tornácos lakóházat, és a hozzá tartozó gazdasági épületeket. A középparaszti Hasprai család több mint kétszáz esz­tendőn át ugyanezen a portán lakott, ugyanazt a földet művelte. Az 1736-os összeírásban szereplő 36 családfő között már ott van Hasprai Fülöp és még sok más ma is Bakonybélben élő család ntve. Bakonybél eszményi kirándulóhely, a szerteágazó turistautak mentén meg­számlálhatatlan forrás teszi kellemessé a túrát. A fenyőkkel övezett SZOT üdülőn kívül több panzió igyekszik fel­lendíteni az idegenforgalmat, biztosí­tani a zöldbe menekülő városi ember pihenését és tökéletes kikapcsolódását. CSONKARÉTI KÁROLY ** A zarzuela spanyol eredetű zenés színházi játék. Darío itt egy A magya­rok címú színjáték néhány emlékképét eleveníti fel. * Darío feltehetően a pörköltre gondol A kéményseprőmester Amikor finnországi utazásunkról írtam a nyár közepén, említet­tem, hogy összehozott a szerencsés sors egy kéményseprómesterrel, akit azonnyomban Vájnamöjnennek kereszteltem el, mivel egyik versét a másik után írja. Italra semmit nem költ, helyette is verses­könyveket vesz. Alig férni már a lakásában a sok szép könyvtől. Tavaly nyáron nálunk járt, elvetődött Tápéra is a csoport, és amint szinte mindig lenni szokott, ez az ósi falu belopta magát a látogatók szívébe. Hazatérve verset írt a kedves faluról. íme, közöljük a költeményt. H. D. MAURI SIITONEN Tápén Amikor a Nap a puszta szélére ér, belépünk a házba, a /apaiakhoz. Mosolyognak és fény villan tekintetén mindegyiknek. Tápé közel él a Naphoz. Szilajon ropják, tűz ég a táncban, zeng a magyar nyelv, rozséként roppan. Szívem szótalan ámulatára a tánc pattogó ritmusa dobban. És egyikőjük megáll, szónokol, barna hangjában messzi dombvidék bús éjszakája. De a vér dobol: ki-ki párjával még táncolni kél. Magyar szó újra, leányka hangja. Megakadnak a táncban. Figyelek. Lenszőke leány, szavak harangja! A lélekhez ér, érzem, könnyezek. Előugrik a pálinkásüveg, egyre járja mur a jófajta bor, az ég felé tart egynéhány süveg, iszunk és iszunk: itt varázslatos. Kialszik az est, mély kút a sötét. Itt az idő az elbúcsúzásra. Nem tágíthatjuk örömünk körét, ölelő árnyak hullnak a házra. Ilonka, mintha nőne lelkem, csókod ég, máig, elolthatatlan. Tápét megőrzi az emlékezet, ez az éjszaka már oldhatatlan. Fordította: VECSERNYÉS IMRE

Next

/
Thumbnails
Contents