Délmagyarország, 1988. szeptember (78. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-17 / 223. szám

1988. szeptember 17., szombat 5 Hol tart a hazai filmgyártás? SOLYMOSI BÁLINT PAPI' GYÖRGY METSZETE KOLIBRI (első változat. 1W2) a nedvesség erős (légfogoly-) a levegőt bealtatom (egy -magam); ezt (bensőséges mozdulattal) teszem: felszórom az altatóport és (kerülöm a kiábrándulást): váll minden (arra, mire válhat földjén...) s a vers színéről leszáradnak a halált okozó virágok melyek., (máskor naposabb tájban); :most tél sincs, tavasz sincs — nem látok egy ko -librit sem; és mégis: akárha fogynának, szaporodnak szálltukban!... (ó, kevés az érdemes jel ott kinn!) . ..elűzöm a földalatti nedveket (mert hogy nem csak növények virágzanak!) és tény? a vörös bohócvirág újra versengésre késztet: kapaszkodik a mélyre s ezt hagyja úgy, ahogy nincs Pazarlás gazdasági okból? avagy foglalkoztatáspolitikánk árnyképei Egyre többször hallom a kérdést és vele az aggodalmat, hogy az áhított hatékonyabb gazdálkodás érdekében vajon hány munkahelyet számolnak fel, mennyien kerülnek az utcára ..gazdasági okból elbocsátva", maradnak-lesznck munka nélkül. A piacorientált gazdaság, hatékony foglalkoztatást előtérbe kerülése mögött az emberek jó része az esetleg öt is fenyegető munkanélküliség rémképeit is látni véli. S fél tőle. Tudatában fel-fclsejlik. hogy akit elküldenek, az tulajdonképpen leértékelődik, annak nehezebb lesz új munkahelyet találni, s \ajon miból és hogyan fog majd megélni. Aggodalom, perspektívátlanság, talajvesztés érzékelhető. Csüggedés, ami nemhogy a bajokhói való kilábalást nem segíti elö. de egyenesen előrevetíti egyéni (s túl sok egyéniből összejövópn mát társadalmi) tragédiák lehetségességét. Amiknek.előkúszó ¡rrnyékán most hiba lenne átlépni. Nem tehet észre nem venni, orvosolni nem megpróbálni a foglalkoztatáspolitikánk zavarait. Azokat a zavarokat, amiknek egy része ideológiai (más része gazdasági). Mert hirdettetett. hogy a szocializmus a munka társadalma, s ebben a létfenntartás egyetlen eszköze a munka, tehát mindenkinek kell munkahely. S lón az elmúlt évtizedekben mindenki számára munkahely, s lett teljes foglalkoztatottság. Ám az már kevésbé volt fontos, hogy a munkahelyen minő is volt a foglalkoztatás. A tartalmi kérdésekre már alig-alig jutott figyelem; működhettek az abszolút gazdaságtalan üzemek, termelhették az eladhatatlan vagya rossz minóségiitermékeket; s volt. hol nem vezettek be fejlettebb technikát, nem modernizáltak, nehogy amiatt dolgozókat kelljen elküldeni; tengtek-lengtek ezrek alibi állásokban; közismertek voltak a „vattaembcrck". És még számos hasonló jelenséget tudnánk valamcnynyien sorolni, amik elvezettek minket oda, ahol ma tartunk. S ahonnan ma lépni kell! Többek között azzal is. hogy végre szembe kell nézni k a teljes foglalkoztatottság átértelmezésével. s meg kell majd tanulnunk kezelni a munkanélküliséget. Szélsőségek nélkül, reálisan kellene tisztázni, hogy milyen gazdasági és társadalmi feltételek adottak. illetve igényeltek; milyen előnyöket és hátrányokat jelentene egy olyan foglalkoztatáspolitika. ami egyaránt igazodlatható a gazdaságba és az egyénekhez. Olyan foglalkoztatáspolitika, amiben a teljes foglalkoztatás a társadalmilag-gazdaságilag értelmes és hatékony foglalkoztatás együttese lenne. Olyan foglalkoztatás, ami nemcsak a munkahely, hanem a munkás, a dolgozó biztonságát is jelentené. Olyan foglalkoztatás, amely gazdaságilag hatékony, de nem mentes társadalmi és emberiességi megfontolásoktól, érdekektől. (Olyan foglalkoztatás, amiben az üzemi racionalitás hajszolása nem vezet társadalmi szintű irracionalitáshoz például azzal, hogy új elemeket visz a társadalmi egyenlőtlenségbe — úgymint a ..nem termelő", azaz a.,humán szféra" leértékelése: háttérbe szorítása az oktatás, a kultúra, a tudomány, a humán szolgáltatások dolgozóinak. S olyan foglalkoztatás, ami tud mit kezdeni azokkal a társadalmilag szükséges és bizton hasznos munkákkal, miket az emberek „házuk táján" végeznek; például gyermekneveléssel, betegek, idősek ápolásával, avagy sajátkezű házépítéssel...) Olyan foglalkoztatás-politika szükségeltetne. amely felvállalja mind a gazdasugi. mind a társadalmi — humánus érdekeket — s persze azoknak érdekütközéseit is. Ami nem esik például abba a hibába, hogy csak rövid távú gazdasági érdekeket nézve, a költséghaszon elemzés alapján differenciál, illetve még a látszatát is igyekszik elkerülni annak. hogy a gazdaságilag racionális foglalkoztatást netán összevegyítse holmi szociálpolitikai elemekkel. (Ne feledjük cl: manapság a minket körülvevő fejlett világban, hová áhítozunk, már alig létezik társadalmi és emberiességi megfontolásoktól, érdekektől mentes foglalkoztatás!) Jó lenne tisztázni — időben! — hogy a foglalkoztatásban mennyi helye van a gazdaságosság fő szempontjai mellett a humanizmusnak, a toleranciának, a társadalmi szempontoknak. Mert kell. hogy helyük legyen. (Hacsak nem a modern Taigetoszt építgetjük titkon...) Nem hiszem. hogy elfogadható lenne vezérlő elvként az, hogy a formális gazdasági hatékonyság maximálása a jól működő gazdaság (és ország) egyetlen garanciája. Hiszen a gazdaságot, s alapját a munkát emberek, gondolkodó emberek csinálják: önmagukért, önmaguknak. S aligha vezethet jóra. ha a dolgozó embereknek a gondolatai mind többet idóznek a várható munkanélküliség vélhető gondjainál. (Még akkor is. ha a helyzet statisztikailag „megnyugtatónak látszik", hiszen 1988 első félévében Csongrád megyében a becslések szerint a munkanélküliek száma 260 - 400 fó között változott.) A; elbizonytalanodás jeleit fogni kell. megfelelő antennával megfelelő hullámhosszon: azaz a felvetődő problémákat a maguk komplexitásában érzékelve és kezelve. Nem leszűkítve sem a munkához való jogról alkotott új ideológiára, sem a formális gazdasági hatékonyság gyakorlatára. Mert félö. hogy azokban éppenséggel az vész el. akiért lennének: az ember. Aki itt cs most mitagadás mind szélesebb körökben érzi magát fenyegetve a kúszó infláció mellett a megfelelő munkához nem jutás rémképeitói is. Amiket eloszlatni nyílt, őszinte szóra, határozottabb intézkedésekre vágyik. S egy újfajta aktív foglalkoztatáspolitikára. Aminek létrehozásához már érzékel az utóbbi időben néhány kezdeményezést, dc többségében felemását, a problémákat nem megelőzőt, hanem utánuk kullogót. Amilyen a Foglalkoztatási Tanács. Amilyen például az a bizonyos „tíz fős szabály", miszerint a tíznél kisebb csoportban elbocsátottak „érdemtelenek" a jövedelempótlásra. (Mellesleg, arról miért nincs statisztikai adat, hogy a „tíznél kevesebbek" vajon hány ezren lehetnek, s mennyivel növelik a munkanélküliek valós számát?) Vagy a Foglalkoztatási Alap, amiből térítődik az elhelyezkedési és az átképzési támogatás, a meghosszabbított felmondási idő alatti kereset, a korengedményes nyugdíj, a munkahelyteremtő beruházások és még sok egyéb, miközben tervezett összege mindössze évi 1,2 milliárd forint (ami, ha az összmunkaeró fél százaléka igénybe venné, már el is fogyna). Dc legalább van. Nem úgy az egy éven túl elhelyezkedni nem tudók vagy a csökkent munkaképességűek, a munkaképes nyugdíjasok vagy az „önhibások" foglalkoztatására tervbe vett segítség — az még nincs. Se szemléleti változás, se elég pénz, se sokféle rugalmaz eszköz, amivel megpróbálhatnánk megoldani a növekvő problémákat, civilizálton kezeiheinénk a munkanélküliséget. Ami sajátossága a modern gazdaságoknak, s ami azokban sem elsősorban a piac, hanem a politika és a gazdaságpolitika működésén múlik. Aminek nemzetközi tapasztalatai arra figyelmeztetnek, hogy o munkanélküliség egy olyan társadalomban, ahol rengeteg elvégzendő feladat van pazarlás a hasznosítható munkaerővel, s forrása egyéni és társadalmi bajoknak, negatív tendenciáknak. Jelzésszerűen: hitevesztettség, kilátástalanság érzése, s a belőlük következő lelki-testi betegségek, önpusztító hajlamok; kevés pénzből való nyomorgás, s az ellene bűnözéssel való lázongás; visszaélések fals differenciálás a társadalmilag „kellő", azaz a dolgozó és a „felesleges", azaz a munkanélküliek között... stb. Amiknek fenyegető árnyképei már megjelentek tudatunk képernyőjén. Ám ahhoz, hogy elűzzük őket. ezt a képernyőt nem „áramtalanítani" kell, hanem megvilágítani. Egy bizakodásra és biztonságra garanciákat adó újfajta foglalkoztatáspolitikával. SZABÓ MAGDOLNA Olvasom a Tudományszervezési és Informatikai Intézet előzetes statisztikáját közművelődésünk 1987-es „teljesítményéről". A számok tükrében úgy tetszik, hogy szorító — s már-már katasztrofálisnak tekinthető — gazdasági gondjai közepette a közművelődés tartani tudta a korábbi szintet, nem volt tapasztalható az a visszaesés, amelyet a közvélemény szinte egyöntetűen prognosztizált. A kérdés természetesen az: a mennyiségi mutatók hogyan tudják visszaadni a valós helyzetet, miként utalnak a minőség változásaira. Vegyünk példának egyetlen részterületet, a filmgyártást és a mozik nézőszámának alakulását. A gyorsmérleg híven tükrözi a valóságot, amikor kimutatja, hogy 1987-ben összesen 31 nagyjátékfilm készült el, míg egy esztendővel korábban, 1986-ban csupán 24. A számok impozánsak, szépek, mutatósak, csak éppen a több mint harminc játékfilm műfaji összetételét nem árulják el. Nem beszélnek arról például. hogy — miként az 1987-es termést fölvonultató. 1988 februárjában megtartott magyar játékfilmszemlén is látható volt — a harmincegy egész estés munkából több hoszszú, nemegyszer többrészes dokumentumfilm volt. Nem beszélnek arról sem, hogy 1987-ben hiányzott a filmtermés palettájáról a könnyebb műfaj, a vígjáték, a szatíra. A dokumentumfilmek megszaporodásának okait könnyebb fölfejteni, hiszen köztudott, hogy előállítási költségük töredéke annak, amit egy-egy játékfilm fölemészt. így logikus, hogy a magyar filmgyártás súlyos gazdasági válságában, a tökehiány állapotában előtérbe kerültek az olcsóbb produkciók. A kérdések kérdése persze az, hogy miként jelentkezik ez a felfokozott érdeklődés, lemérhető-e ennek létezése valóban a mozik látogatottságának alakulásán, tükröződik-e a magyar filmek forgalmazási statisztikáiban? Az senkit sem lep meg, hogy a televízió tömeges elterjedése, majd a videó és a műholdas, kábeles tévézés megjelenése óta a mozik látogatottsága — s persze ezen belül a magyar filmeké is — folyamatosan csökken. 1960-ban, a csúcsévben például még 140 millió mozijegy kelt el hazánkban, s minden negyedik néző magyar filmhez váltott belépőt. A mélypont 1980-ban volt 60 millió mozilátogatóval, és tízmilliós negatív nézőrekorddal a magyar filmek látogatóit illetőleg. Azóta ügy hatvan-hetvenmillió között látszott megállapodni a mozinézók száma, s ezzel — figyelembe véve a többi audiovizuális média mind erósebb konkurenciáját — a filmforgalmazás elégedett is lehetett. (Már csak azért is, hiszen 1980 és 1987 között megszűnt csaknem háromszáz mozi, így csökkent a megtartott s megtartható vetítések száma is.) Tavaly azonban egyetlen esztendő alatt tizenkétmillió látogatóval kevesebbet regisztrálhattak a filmszínházak. Az 1986-os gam is meggyőződtem, csak hát — úgy látszik — a változatosság valóban gyönyörködtet. így aztán a könyvhedonizmus közben egyik órában klasszikust olvasok, a másikban meg társasági fecsegést, mondjuk azon korról. Pletykákat, a szereplők magánéleti viszonyait ecsetelő naplót. Egy-egy apró ténynél meg lexikonokat, tudós könyveket veszek eló, emlékezetemet meg a társasági író szavahihetőségét ellenőrzendő. Szóval, szemelgetek, ínyenc módra. Krémest is, meg almáspitét, mákosrétest és indiánért, somlói galuskát és Sacher-tortát. De mindenből csak egy falatot. Könyv-narkománia? Meglehet. Persze, azért tudom, hogy vannak könyvek, amelyeket nem lehet, nem szabad letenni, amelyeket egyvégtében kell végigolvasni, s amelyek — krémes módjára — mégsem csapják el az érzékeinket. MARAFKÓ LÁSZLÓ 68 millió helyett 1987-ben csupán 56 milliót. S ez abban az esztendőben történt, amikor egyébként nőtt a hazai gyártású egész estés filmek és a külföldi játékfilmek bemutatóinak száma. Ennyit a statisztikákról, a számokról, amelyek jelzik ugyan a tendenciákat, az ellentmondásokat, ám képtelenek az okokat fölfejteni. Hiszen hogyan is árulkodhatnak rideg számok például arról, hogy milyen a magyar mozik technikai fölszereltsége, komfortfoka, mennyire hiányoznak belőlük a korszerű vetítóés hangosítóberendezések — a klímaberendezésekről már nem is szólva —, milyen szűkek és kényelmetlenek a széksorok? Az általános áremelkedés minden családot sújtó hatásai közül egyébként is elóre jelezhető volt a kultúrára fordított kiadások visszafogása, ám ha ez még a jegyárak növekedésével is párosul, akkor a statisztikában megfogalmazott tendencián nincs mit csodálkozni. Az azonban mindenképpen elgondolkodtató, hogy ez a folyamat olyan időszakban zajlott le, amikor a nemzeti filmgyártás fennmaradásáért összefogott a filmes szakma, amikor a kulturális kormányzat komoly anyagi áldozatvállalással megmentette a magyar filmet a gazdasági összeomlástól, s amikor a magyar filmművészet az égető, friss társadalmi kérdések iránti újra föltámadt fogékonyságával mindennél jobban megérdemelné a közönség támogatását.. Verjük-e félre a harangokat tehát, van-e moziválság Magyarországon vagy sem? Többféle válasz fogalmazható meg. s mindegyikben akad némi igazság. A mozik számának csökkenése világjelenség (egész Brazíliában például feleannyi filmszínház működik, mint hazánkban), így ezen nincs mit siratni, főként akkor, ha tudjuk, hogy elsősorban a gazdaságtalan, lepusztult, kis falusi mozik szűntek meg. Azon azonban már lehet meditálni, hogy a falvakban miért nem lépett helyükbe az olcsón, gazdaságosan üzemeltethető videomozizás? A mozilátogatók számának rohamos csökkenését látva egyfelől nyugodtan kétségbe is eshetünk, másfelől — tudva az új adórendszerrel, az inflációval, az áremelkedésekkel sújtott családi költségvetések terheit — a közgazdasági okokat magunk elé idézve a folyamat törvényszerűnek és nehezen visszafordíthatónak tűnik. A moziválság létét kérdőjelezi meg például az az adat, hogy miközben az össznézószám csökkent 1987ben, a magyar filmek látogatóinak aránya ezen belül nem változott jelentősen, 20,2 százalék volt. Ám ha figyelembe vesszük a régi, nagy sikerű magyar filmek felújításából származó „forgalmat", s a szervezetten „kivezényelt" iskolásokat, akkot ez az adat is azonnal kérdésessé válik. Már csak azért is, mert a felmérésekből kiderül: minden állampolgár évente átlag alig több, mint ötször megy moziba, s ezen öt alkalom közül csupán egyszer ül be magyar filmhez. Valahol itt lehetne érzésem szerint elvágni a gordiuszi csomót, innen lehetne — közös filmgyártási és filmforgalmazási erőfeszítéssel — újrakezdeni a dolgot. Például úgy, hogy a tisztes, komoly, fontos történelmi és társadalmi kérdéseket boncolgató egész estés dokumentumfilmek bemutatásának „terepe" ne a mozi, hanem az eleve sokkal nagyobb nézettséget garantálni tudó televízió legyen, s a moziban azok a könnyebb vagy komolyabb műfajú játékfilmek fussanak, amelyek alkalmasak arTa, hogy a nézó visszaszokjon a magyar filmekhez. Ehhez természetesen például annak is meg kellene teremteni a feltételeit, hogyan egyesülhetnének egy jó ügy érdekében a televízió és a filmstúdió-vállalatok filmgyártásra fordítandó összegei, hogyan érzékelhetnék kézzel fogható módon a filmstúdiók filmjeik sikerét vagy bukását. 1987-ben alapjaiban szervezték át a magyar játékfilmgyártást, s megindult a filmforgalmazás átalakítása is. 1987-ben ugyanakkor soha nem látott mélypontra zuhant a mozik látogatottsága. Verjük félre a harangokat? Vagy várjunk még egy évet, amíg a heíyzet kiforrja magát? Én ez utóbbi megoldást javaslom: várjunk. De ne tétlenül... VÉRTESSY PÉTER Egyetemista koromban, egyik nyári keresetem kézhezvétele után betértem abba a kis cukrászdába, ami előtt mindennap megcsodáltam az érettsárga krémeseket, gyerekkorom főként vendégségben megízlelt remek süteményeit. Csak hát az ösztöndíjból nemigen mertem megkockáztatni az élvezetet. hátha hó vége felé még beüt valamilyen váratlan kiadás. Zsebemben a konyhalegénykedésből (bár korántsem legénykedtünk, hanem ötvenliteres forró kondérokat emelgettünk) szerzett pénzzel, odaléptem a pulthoz. — Kérek tíz krémest. Tányérra. — Hány tányérra? — kérdezte a fiatal nő. — Ahányra ráfér... — Mind magának lesz? — kerekedett el a szeme. Kct tányérra zsúfolta az egészet. Az első krémest úgy nyeltem le, hogy szinte szétolvadt a számöan. A másodiknál megállapítottam. hogy nagyon finom. A harmadiknál, hogy a tésztája pontoKönyvek íze san olyan lemezes, porhanyós, ahogyan otthon is készíteni szokták. A negyediknél ittam fél pohár vizet. Áz ötödiknél úgy éreztem. jóllaktam. Elbíbelődtem a hatodikkal. Nem folytatom. Attól kezdve büntetésnek éreztem minden falatot. A szükség növelte mohóság megbosszulta magát. Azért legyűrtem valamenynyit. Hosszú ideig nem ettem utána krémest. De ma is szeretem. Mértékkel. Furcsa talán innen a könyvekre váltani, de ha nagyritkán összefüggő szabadidóm akad (jobbára már csak egy-egy influenza közben, után, amikor a láz felszívódik, s megszűnt a kínzó főfájás), tobzódó olvasásba kezdek. Felhalmazódott. el nem kezdett könyveimet veszem eló. Volt, hogy egy ajnározott, hosszú mű elolvasását vettem tervbe, de belefúltam az egyhangúságba. Holott a mű nagyszerűségéről ma1