Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 187. szám

8 Szombat, 1988. augusztus 6. DM] ' magazin , @ OLÁH JÁNOS Az erdő Bánk és tava A tó, hátterében a falu hagyományos házai A z erdó nem volt túlságosan messze a falutól. A kék dombok közé fulladt dú­lóút hamarosan elérte az első, ritká­san sorjázó fákat, amelyeket alig lehetett megkülönböztetni a rét szé­dülten szanaszét tévelygő kecskeíú­zeitól. hiszen maguk is füzek voltak, csak a közülük fölérzó illat volt egészen más. nem a vizenyős lapály édeskés folyóillatát kavarta itt a szél. a kezdődő dombság föld- és mohaízú hűvöse csapott az arcodba, s a lombokból nem az alkonyi gébics fájdalmas-keserű, magányos nve­kergésc szólt, hanem a tülekvó. bá­beli madársereglet vásári perleke­dése. Észre sem vetted, és már kígyó­szürke gyertyánosban gázoltál, ta­postad a sárga, mély horhos porát. A szódásüveg-szürke fényben elsat­nyult az aljnövényzet, megdermed­tek a bogarak, röptük elakadt, a táncoló por lüktetését nem hívták elő a bevetülő fénypásztmák. A domb derekáig tartott ez a víz alatti, nyomasztó várakozás. Az utat addig szinte lélegzet nélkül tetted meg. Mígnem végre fölszakadt a ned­ves alagutmély. s befogadott a láza­san szetindázó. mohás árnyaktól suttogó tölgyes. Akármeddig clba­rangolhattál itt. hegyre föl. völgybe le, cs nem értél a végére mégse e csöndes niormolásnak. Akárha a tenger zúgott volna a füledbe. A tenger, amit szépszerével sohase hallottál, hacsak kagylómelyi mor­molás formájában nem. A pusztai csordakút visszhangos csobbanása adhatott volna még képzeletednek némi fogódzót, ha a rosszízű büszke­ség nem akadályozott volna meg végképp benne, hogy elfogadd. A fiú egv álmodó mozdulattal az égnek fordította az arcát. Ogv érezte, a permet a bőrére csapódik, s pattogzó mázként az ajkára szárad a só. Hanyatt feküdt a gyíkok járta tűben, szemben a semleges kék ég­bolttal, amely a sustorgó levelek mögül feszült figyelemmel lesett le rá. Átengedte érzékein a napsütötte júliusi délután minden békéjét. Itt hevert le a déli verón, a tisztás, kezdetében, ahova elhallatszott az öreg — magában, amikor senki se hallotta, bizalmas vakmerőséggel így nevezte a vénséges vén tölgyet — sustorgó zsörtölődése. Az árnyékba nem merészkedett. A fa látszatra semmiben nem különbözött egy kö­zönséges tölgytől, még csak na­gyobb se volt a társainál. Talán a fák is úgy vannak vele. gondolta, mint az emberek, egy idő után nem növe­kednek. csak a kérgük lesz vasta­gabb. az ágaik göcsórtöscbbck, a törzsük bútykösebb. így múlnak el az évek. az évtizedek, az évszáza­dok. de talán még az évezredek is... Ezer év, elképzelni se tudta, mennyi lehet. Egyáltalán, van-e kezdete, és van-e vége? Ha gondo­latban kitúzzük is mindkét pontot, attól még nem biztos, hogy azok a valóságban is léteznek. Álmodni könnyebb, a lehullásra kész. egy­másba mosódó pillanatok olyahkor úgy reszketnek egymás mögött, egyik a másikhoz érve, akár a szél­ben szédelgő ószi levélrengeteg. Ritkásan át-áttünedezik közöttük egy. apró alakokkal benépesített, látkép. A röptükben megdermedt tühegyni. apró madarak feketén raj­zolódnak ki a különös, valószínűtle­nül kék ég elótt. A pusztát gyér­szálú. álmatagsárga fú lepi be. A hangyanagyságú alakok lovaik nya­kára görbednek, lobog a lovak söré­nye. Utááánam! Az érthetetlen régi­ségé szavak mélyéből ez villámlik föl. Ha nem is érted, azért tudod, mit jelent. A hangzók, bár nem te mondod ki őket. megroppannak a fogad alatt, akár a szélfútta porsze­mek. az ízük is olyan, mintha nem álmodban forogna ez a szél. hanem itt volna körülötted valóban, ledön­tene a lábadról, s végiggörgetne a lejtós domboldalon, akár a katáng­kóró elszáradt bozontját. A nyelved hegyére nyírkércg édessége fut. az orrodat a szikkadt lótrágya penészil­lata facsarja. A fölcsapó fűcsomók, a szétfröccsenő göröngyök a lovak csánkjára csapódnak. Aztán a roha­nás és a megállás rázkódásában ösz­szemosódik a fú a fűvel, s feltárul előtted a mikroszkopikus részletek csapdája. Csak elóre mehetsz, akár egy varsa egyre szűkülő szája, vonz a kényszer, míg egészen azonos nem leszel a látvány szenvtelen hálólük­tetesével. A puszta egy óriási szigeten terül el sziklás, késpengcélü partvidék vé­delmében. E parttól partig tartó földrésznyi birodalom fejedelme te magad vagy. Az ország szívéből, e hullámzó dombság rejtette ezeréves tölgyfa árnyékából figyeled alattva­lóidat. akiket mind, bármilyen so­kan vannak, névszerint ismersz, de akik téged egyáltalán nem ismer­nek. , Először öreg Gyula vezette el ide. Ugyanilyen forró nap delelője vé­gén. Az öreg ment elöl. Nehezen járt. de ö nem merte megelőzni. A bordó, ráncosra száradt kergű som­fabot fölverte az útról a port. amely­nek opálos felhói szinte cletre keltek a forróságtól kábultan vibráló leve­gőben. A fa alatt az öreg leverte a bottal a száraz, összekuszált füvet, és csak utána tapogatta el a tenyerével. így csinált helyet magának. Csak magá­nak. A fiú tisztes távolságból figyelt. Az öreg nehézkesen térdre ereszke­dett. majd lezökkent a földre. Nem támaszkodott felkönyékre, mint a mezei emberek általában, hanem úgy elhevert, ahogyan csak otthon, az ágyban szokott az ember, és ott is csak akkor, ha beteg. Az arcára ráhullott egy összepöndörödött le­vél. de nem söpörte le. A fiú ekkor fordított hátat, óvatosan kereste a visszautat, megpróbált észrevétle­nül tűnni cl. Az öreg sohase került elő többé. A fiú többször is kijött a fához, de az elfeküdő» füvön kívül semmiféle nyomot nem talált. Még a bot se került cló. Lassacskán a fű is lábra állt. Érintetlen és titokzatos lett újra minden. A lombsuhogásra figyelt, hátha kihallik belőle valami, de a személy­telen. távoli hangzavarból egy gú­nyos nevetés foszlányain kívül semmi nem rémlett eló. Közelebb ment. Fölemelte a fejét. A lomb árnyéka az arcába vetült. Leeresz­kedett a fűbe. Nem félt. mégis szo­rongva hunyta be a szemét. A csönd s a mozdulatlanság mik­roszkópja alatt a legkisebb zaj. a Icgclvétettebb mozdulat is óriásira növekedett. A fű pcrcegésc. a han­gyák vándorlása a homokszemek között, a fűszálak tövében úgy ro­bajlott. olyan nyomasztóan és tapin­tatlanul, mint valami fegyvercsör­tetó díszszemle. Aztán ezek a jelen­téktelenségükből hirtelen óriássá növekedett jelzések is elenyésztek, a gondolatok visszahúzódtak csiga­házukba. megdermedt a képzelet kaleidoszkópja. A parányi lovak megálltak szökkelés közben a leve­gőben. sörcnyük elakadt a szcltéptc lobogós bogán, a nyílvesszők fölfüg­gesztették röptüket. a csatakiáltá­sok elhaltak a fekete torokmélyhen, csupán a sötétség terebélyesedett akadálytalanul. Sikamlós leplei mo­hón rebbentek szerteszét. A robbanás váratlan zaja a hom­loka tájékán hatolt be egyenesen az agyvelejébc. és a tarkója irányába sugárzott, mintha egy rozsdás var­rótű szúrta volna át a koponyáját, fölöslegessé teve a hallás hossza­dalmas. nehézkes műveletét. Talpra ugrott. Nem kezdett azonnal mene­külni. Megadón tűrte az ijedtség okozta bénaságot, nem próbált sza­badulni tőle. Érezte, hogy odafönt hirtelen zajos lendülettel, akár egy körhinta, ingadozni, forogni kezd a lomb. Nem ért rá megkeresni az utat. egyenesen belevetette magát a lej­tön terpeszkedő bozótosba. Úgy fu­tott, mintha nem is futna, nem érzé­kelte a mozdulatokat, az arcába csa­pódó ágak okozta karmolások fáj­dalmát, semmit. A homokszín szél az inge alatt verdesett, s olyan ma­gosra röpítette, hogy egyetlen pil­lantással képes volt belátni a domb­tetőt. Kicsavarodva végig a tisztáson ott feküdt hanyatt az ezeréves tölgy, így holtában most már valóban igazi óriásnak látszott. Tengerszürke, harsány szélzúgást fakasztó lombja beborította a tisztást. Az egykori öles törzs helyen néhány lándzsa­szerü szilánk meredt az cg felé. olyan fenyegetően, mintha át akarná döfni az eleven hártyaként reszkető égboltozatot. A veranda léghajójában, amit a lámpafény szeszélye nagyvonalúan szakajtott ki a hirtelen lezuhant este tömbjéből, már együtt ült a család a vacsoránál. Olyan hirtelen sötéte­dett be. hogy a fiú észre se vette. A tücskök kegyetlen-éles trillázása is csak most szúrt bele a dobhártyá­jába. amikor becsattant mögötte a léckapu üvegsimára fogdosott kal­lantyúja. A család komor, szemrehányó vá­rakozással fogadta. Az aggódó te­kintetek fölébresztették benne a bűntudatot. Nézte a nagyapa ősz. időtlen kaktuszarcát, a barnás, szik­kadt földtüremlcseket utánzó bőrt. a moccanatlanul mélyre húzódó sze­met. amelynek tekintete semmit cl nem árult. Amit első pillanatban olyan nyomasztónak érzett, olyan mértéktelen büntetésnek, a hallga­tás kényszere most természetesnek tetszett. Az volt az érzése, úgy is mindenki mindent tud már. fölösle­ges volna hát bármit elmondania. Katona József nemzeti drámájának főhőse, Bánk bán viseli ugyanazt a nevet, mint egy kis Nógrád megyei falucska. Hogy az egykor valóságo­san is élt személyiségnek volt-e va­lami köze ehhez a településhez, nem tudni. Az ellenben cáfolhatat­lan tény, hogy ez a jól csengő hely­ségnév ma már számos érdeklődőt vonz a Cserhát vidékére. Húsz esztendeje nőtt meg az ázsiója Bánknak. Körülbelül ak­kor, amikor az ottani tó — ma már horgászparadicsom! — fölötti domboldalt parcellázni kezdték. Bánk szép, pihenésre, kikapcso­lódásra, a hétvége kellemes eltölté­sére alkalmas hely! Egyrészt a pata­kokkal át- meg átszabdalt falu kínál romantikát a folklór iránt érdeklő­dök számára pedig egy kis néprajzi érdekességet, hiszen hazáit zömmel szlovák betelepültek utódai lakják —, másrészt meg a tengerszemhez hasonló tó. Aki Rétság után letér a 2-es számú főútvonalról, alig 3.5 kilo­méter megtétele után csodálkozhat rá e természeti kincsünkre. Keresni nem sokat kell, mert a falu főutcája éppen hozzája szalad, s a vendég máris láthatja, mit tudott alkotni az okosan gondolkodó ember. A Bánki-tó ugyanis mesterséges képződmény. Úgy keletkezett, hogy hajdan elzárták a Lókos-patak útját, s a víz a völgykatlanban meg­rekedt. A tó 300 méternyi átmé­rőjű, mélysége a déli parton 5, má­sutt általában 3 méter. Amilyen szép, mondhatni, olyan szerencsés is ez a tó. Időközben ugyanis kiderült, hogy nemcsak a Lókos-patak táplálja, hanem a medrében fenékforrások is fakad­tak, s így a vízellátásával máig sincs gond. Mindemellett „szórakoz­tató" is, hiszen iszapos fenekében metángáz keletkezik, s ha azt a kemény telek'idején a meglékelt jég felett meggyújtják, ez a tünemény pompás látnivaló. A jég persze csak ritkán borítja a tavat. Ánnál többet üldögélnek partján a horgászok. Már egy 1911­ben kiadott, Magyarország várme­gyéit bemutató könyvsorozat is azt írta, hogy a Bánki-tóból évente három métermázsa halat halásznak ki, és értékesítenek a közeli kör­nyéken...", de ez a mennyiség azóta megsokszorozódott. Jelenleg a 9.2 hektáros állóvíz valóságos hal­bánya. hiszen a horgászok nemcsak kifogják, de rendszeresen és mód­szeresen újratelepítik is a halakat. Míg másutt általában az a módi, hogy a pecások haragban vannak a fürdőzni vágyókkal, $ánkon meg­van a külön helyük a horgászoknak, és a strandolóknak is. Ez utóbbiak már csak azért is csapatostul jön­nek, mert Nógrádnak kevés a ter­mészetes állóvize, valamint azért, mert a napsütéses nyári napokon a Bánki-tó hőmérséklete akár 25 Cel­sius-fokra is felmelegszik. Ez pedig még a legkisebb gyerekeknek is kellemes. Nógrádnak ez az ékessége immár a néptáncosok, -dalosok találkozó­helye is. Éppen ott, a tóra ráépített színpadon szokták megrendezni a bánki napok rendezvényeit, ame­lyek középpontjában mindig a ha­gyományőrző folklórműsor áll. Lé­vén a falu lakossága szlovák ere­detű, erre az évenkénti találkozóra több szlovák együttes jön el határa­inkon innenról és túlról. Bánk tehát mindenképpen megér egy alkalmi kitérőt, sót akár több napig tartó víkendezést is... A.L. Zarándoklásaim F-fel Különcség. Icsajnálnivaló. kékharisnyaság? Vál­lalom. Igen. elsó az autótérkép, bogarászom a hírős helyeket. A lelkem szerinti híröseket. ízlelge­tem a szót: Bözsi. Sóhajtásnyira a Kemenesalja. F. még türelmes. A faluban bociszag. édes. behí­zelgő. Muskátlis ház. a hátsó traktusban emlékszoba. Tüdőbajos kinézetű asszony invitál beljebb. Csa­ládi fényképek. Aztán Illyés Gyula Simonék ven­dégeként. A teremór beszédes, készséges. Mondja, a költő szelíd, kevés beszédű volt. A családtagok minden évben meg szoknak jönni, (íze. ritmusa, zamata lesz itt Bazsiban a szónak.) A rokonok körül már csak a költő öccsének a felesége él a faluban. Az asszony emlékei között keresgél. Úgy har­minc éve kitört a papírszalvéta-gyűjtögetés láza az országban. írt a költőnek Pestre, küldjön neki néhány új darabot. A szalvéták megérkeztek, most egy megsárgult dobozban hevernek. Ezek után senki nem csodálkozhat, hogy hűséges, lelkes ka­lauza van Bazsiban a Simon István-emlékháznak. Gyalogúton a temetőbe. Sárga virágok és kamilla hervadoznak a homokban. Az örökkévalóság ka­puja nyitva. Várja a következő lakót. Könnyen rátalálok a költő sírjára. A Téli rapszódiája kese­rűvé. filozofikussá tesz. A Bakony felől egy vadász­gép robban az áhítatba. Sümeg, temető. Ott él bennem még a templomi hangulat. Több száz apró márványtábla. Hála a csodatévő fájdalmas Máriának. Emléke úgy él. mint a betegek orvosa. Zarándokok táblácskái Európa számos városából. Mellbe vágnak a hatalmas szürke sírkövek. Kere­sem rajtuk Kisfaludy Sándor nevét. Hiába. Aztán végre egy Kisfaludy! Anna. A költő bátyjának Naricája. Az évszám: 1778-1865. Rátalálok a fe­hér mellszoborra. A talapzatnál Szegedy Róza — a feleség — szép bronz reliefje. Nem messze a sírtól újabb Kisfaludy név. Móriczé. Dandárparancsnok. 48-as honvéd alezredes. Lant. könyv, pergamen. Most már csak márvány­ból. K. S. szép álmaiból csupán kettő: Helikon­ünnepségek. balatonfüredi színház. Üres a sír. üre­sek a virágtartók. } F. kezdi unni az utat. Mivel kápráztathatnám el? Mit mondhat neki Borgáta. Egyházashetye? Ber­zsenyi szülőháza elótt állunk. Az az ablakok ki­tárva. az ajtó zárva. Két házzal odébb a gondnok. Üdvözletét küldi Újszegedre a lányáéknak. Már­ványtábla. nemzetiszínű szalagok. B. D. az apja mellett élt és gazdálkodott. Majd feleségül veszi 1799-ben Dukai Takách Zsuzsannát. F-nek talán ínyére van a mellékelt szöveg: Közép­szerű volt mindenben. Tizennégy éves korában együgyúségében találtam, és abból fel nem szabadí­tottam. Minek is a fehérnépet? A gondnok is kuncog a szövegen. Lábjegyzetként még megtudjuk, a kis­uraság (azaz Berzsenyi) ezer holdon gazdálkodott. A ncmesdömölki lelkész. Kis János fedezte fel költői tehetségét. Kölcsönkérni pedig a celldömölki plébániára járt. Aprócska útjelző, rajta: Duka. Szóval innen szár­mazik Dukai Takách Zsuzsanna és Dukai Takács Judit. Judit karcsú kötetét F. őrzi. Sárváron vettük. Milyen messzire kerültünk az asszonyi együgyúség­tól! * Betűzzük, mondogatjuk. Ostffyasszonyfa. Petőfi itt ismerkedett meg Orlay Petrieh Somával. Még három kilométer Csönge. Cseng-bong. csilingel. Déd o-de-do. dád-a-da. csiga-riga... Bóklászunk F-el. aki már rég feladta. A falu végén megkérdezem, hol is született a költő. A fiatalasszony karakán: Weöres Sándor? Ott egyene­sen lesz egy lap. azaz lapály, aztán jobbra, és nekimennek a háznak. Gusztálom a kicsinosított gazdaházat. Rajta semmi jel. ha csak az nem. hogy itt gyűjtött Kodály Zoltán. „Vének leszünk és ráncosak, szívünkben virágosak." Négyablakos ház. Két kutya ered a nyomomba. A hátsó traktusban feltűnik egy fiatal­asszony. Megtudom, most van készülőben az em­lékház. A költő alig egy hónapja járt Csöngén. Az épületet átalakították. Azt mondta, szép ez a ház. Ide költözik majd a könyvtár is. Az állami gazdaság intézi. Csönge. 1933. május. „Az ég alatt, a falu fölött keress: az az én hazám." Rajtunk a sor. F-ben azzal tartom a lelket, hogy elkábul a harangzúgástól. Iszkáz. Gólyák balettoznak a póz­nákon. Nagy László Farkasréten. Tóni bácsi, a ház gondnoka mintha a Nagy családhoz tartozna. Mu­tatja a vadkörtefát. Háromszor csavarta meg a szél. Most is terem. Meggymagnyi körtét szedek róla. Odébb szilvafa. A fűben kikericsek. A házban fotók. Öccsével. Ágh Istvánnal és András fiával, az iszkázi réten, a Rcti forrásnál. Olvasom a vallomást: „szerettem a fölhasított fát. a rezet, a bórt és a szép piros és zöld vesszőket." Dübörög a ménes, a Kakos vasderes mén. A hátsó szobában megkondulnak a bolgár harangok. Sírhat­nékja lesz az embernek. Aki egyszer meghallja, legalább álmában boldognak mondhatja magát. Ugye kis F.. gépszíved is érez valamit?! BODZSÁR ERZSÉBET

Next

/
Thumbnails
Contents