Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-05 / 186. szám

1988. augusztus 5., péntek 5 1 tzeqedi ünnepi hetek Csíksomlyói passió. A misztériumjáték előadása a Dóm téren, este fél 9-kor. A 26. Szegcdi Nyári Tár­lat a Horváth Mihály ut­cai képtárban, szeptember Szervátiusz Tibor szob­rászművész kiállítása a Bartók Béla Művelődési Központban, augusztus 28­ig. Kovács Éva kerámiái a Képcsarnok Gulácsy Lajos Termében. Németh Ernő fotókiállí­tása a Sajtóház művész­klubjában, augusztus 20­ig. A magyar cserkészet tör­ténete. Kiállítás a Fekete­házban (Somogyi u. 13.). népviseletek; Lucs-kép­gyűjtemény; Móra-emlék­szoba; Kass Galéria (Vár u. 7.): Kass János grafi­kái; Vármúzeum (Móra park): Szeged múltja, je­lene és jövője; Fekete-ház: Vihart aratva — Csongrád megye munkásságának éle­te és harcai 1867—1945; Buday György élete és munkássága. Varga Mátyás színház­történeti gyűjteménye (Bé­csi krt. 11.). Állandó kiállítások: Mó- Ifj. Lele József néprajzi ra Ferenc Múzeum (Roosc- gyűjteménye, Tápé, Vártó veit tér 1/3.): Csongrád utca 4„ naponta délután 2­megyei parasztbútorok és tői este 7-ig. színpad alatti folyosókon az össznépi vi­galom ideje. Az „ördög zenészei" húzták. A szerda esti szélvihar miatt késett a passió főpróbájának kezdési ideje, viszont " szeged "együttes tagjai dalolták... Míg elérkezett a — menedékül is szolgáló — fbni tomboltak az elemek. Luciper Szentmiklósról Művész úr, tudja, hogy nagyon jó? — tettem föl jól kifundált indító kérdésemet Ferenczy Csongornak a fő­próba előtt. — Tudom is, érzem is — mondta a Lucipert alakító szinész teljes tárgyilagosság­gal, azaz olyanféle hangsúly­lyal, mintha nem önmaga valóban kitűnő alakításáról szólna. Persze oka van az álszerénységét és a szerény­telenséget egyként nélkülöző megnyilvánulásnak: — Egyike vagyok azok­nak, akik a Csíksomlyói passió nyolcesztendős tün­döklését szereplőként élte át. Egyetlen előadásról sem hiá­nyoztam, így alighanem ter­mészetesnek vehető, hogy jól oldom meg a feladatomat. Ugyanakkor ezt a nyolc esz­tendőt még a legsikeresebb előadással sem tudnám el­képzelni egyetlen színpadon. Kellenek az új helyzetek, új színpadok, az új statisz­ták, és a nézők, valamint a kritikusok visszajelzései. — Ennyi év után lehet még élvezni a munkát? — Nagyon. Megérezzük egymáson, ha a többség sze­retettel végzi a munkát, s így egy nyolcórás próba utolsó perceiben is élvezet­tel dolgozunk. És csak az­után eshet össze az em­ber ... — Az első év diadalmenet uoít. És azután? — A Csíksomlyói passió­val fogadtattuk el magunkat a szakmával, innentől szá­míthatja magát profi társu­latnak a Várszínház. Akkor láttunk először telt házat, s azóta is mindig, mindenütt dugig vannak a nézőterek. Szerencsére azt az elvet valljuk, hogyha ki is kerül a pénztárakra, hogy „minden jegy elkelt", akkor is been­gedjük a jegy nélkül mara­dókat. s így azzal a jó ér­zéssel játszhatunk, hogy még a színnad szélén is ke­rülgetni kell az embereket. Hasonló élményeket gyűjt­hettünk külföldön is. Szófiá­ban például a nemzeti szín­házak fesztiválján egy no­szinház, és mi játszottunk fordítógép nélkül, s fergete­ges sikert arattunk. — Gondolom, másként is kellett játszani. — Így van, hisz tudtuk jól, hogy a szöveget nem érthetik, ezért szélesebbek, kifejezőbbek lettek a moz­dulataink. Ezáltal közelebb is kerültünk ahhoz a bum­fordi, naiv színjátszáshoz, amilyennek a népi színját­szást ma gondoljuk. — Változatlan a sikere a passiónak? — Olyannyira, hogy a meghívások egytizedének tu­dunk csak eleget tenni. Jár­tunk Lengyelországban, az NSZK-ban, Franciaország­ban, és Olaszországban. Ró­mában a szentév egyik ese­ményeként a Krisztus törté­netét valamilyen módon áb­rázoló színpadi műveket föl­vonultató fesztiválon vet­tünk részt. Rólunk áradozott mindenki. Olyasféle érzésem volt, imint egy olimpiai baj­noknak lehet, amikor fel­húzzák tiszteletére a ma­gyar zászlót. A csúcsforga­lomban az olasz teherautó­sofőr ránk dudál és moso­lyogva bravózik — ilyen ha­tások nyomán érezzük azt, hogy lassan már család va­gyunk, nem is színtársulat. — Mégis a kritika nem áll oly egyöntetűen a pro­dukció mögé, mint valami Líra, logika Götz Béla színpadai nagy, selymes és büszke lo­bogó alá. — Azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy a három nagy magyar dráma — a Bánk bán, Az ember tragédiája, a Csongor és Tünde — mellé egy negye­dik mű sorakozott fel. Hülye közhely, hogy a saját hazá­jában senki sem lehet pró­féta, de sajnos igaz. A szak­ma nem lelkesedik értünk annyira, mint a külföld és a magyar néző. Hazánkban a kozmopolitizmus sokkal ha­marabb érhet el elismerést, mint a valódi nemzeti telje­sítmény. — Ferenczy Csongor nyolc éve él Magyarországon. Gondol-e szülőföldjére, ami­kor a passióban játszik? — Ott és akkor nem, hisz az előadásra figyelek. De a gyermekkori élmények sok­szor visszatérnek. Gyergyó­szentmiklóson születtem, öt­venhat kilométerre Csíksom­lyótól. Mindig nagy élmény volt, amikor az országútra kimentünk, s vártuk haza a somlyói búcsúsokat. Ebben a produkcióban rajtam kivül Botár Endre és Mihály Pál erdélyi. Ügy érzem, sokat tudunk segíteni a próbákon. — Például miben? — Abban, hogy senki se beszéljen tájszólásban, vi­szont mindenki egy bájos, általunk kialakított beszéd­módban szólaljon meg. A Várszínház rossz akusztikája miatt találtuk ki, hogy be­tűejtéssel és a szóvégeknek a francia dalokhoz hasonla­tos hangsúlyos megerősítésé­vel beszélünk. — Ennyi év és előadás után lehet még izgatottan készülni egy bemutatásra? — Lehet, mégpedig azért, mert hatezer néző előtt lé­pünk föl. Nagy ötletnek tar­tom, hogy falusi nénik és bácsik jönnek közénk, aki­ket Kerényi Imre kitűnően mozgat. Valóságos búcsújá­rás zajlik a színpadon. Ha valami, akkor ez, ilyen for­mában és körítéssel erre a térre való. Dlusztus Imre (Götz Béla — azt hiszem — nem az az ember, aki sze­reti hangzatos mondatokba foglalni művészetét; akinek­előre elkészített, akármikor előkapható szövegei lenné­nek — firkászok számára, tömegfogyasztásra. Viszont alighanem olyan ember, aki­nek látomásai vannak; képe­ket lát, és addig nem nyug­szik, amíg mindannyian nem láthatjuk ezeket. Minden bi­zonnyal konok kitartás is szükségeltetik az ilyesfajta ténykedéshez, meg okos kompromisszumokra való készség. A színpadképeiből a József Attila-féle erény süt: „a líra: logika".) — Sok színpadának olyas­mi a természete, mint a ze­nének. Szigorúan kötött for­mák, drámai csúcs- vagy kulcspontok, s kellő beleérző készségüeknek fantáziaröpte­tő, asszociációkat keltő ké­pek. Mi köze van a zenéhez? — Muzsikusnak is készül­tem, hegedülni tanultam. Anyám zenetanár, az egész család „megfertőzve", Anna lányom díjakat nyert fuvola­versenyeken, mielőtt színész lett, a fiam végzős az Aka­démián, 6 nyilván hivatásos zenész lesz... — Ezzel magyarázható, hogy feltűnően sok zenés színpadi műhöz tervezett díszletet? — Talán. De tudok egy ér­dekesebb kategóriát. Eddig 60—70 darabot csináltam; majdnem a fele olyan, ami­nek nem volt magyar színpa­di előképe. Köztük van né­hány, mit azóta sem mutat­tak be más, újratervezett színpadon. Ilyen például a Csiksomlyói passió. Most, a Dóm téren is az eredeti, vár­színházi ->- pontosabban '81­ben, a bemutató évében még Népszínház volt — színpadi kellékeket szerepeltetjük, a torony pedig a '86-os veszp­rémi szabadtéri előadásból való, akkor készítettük el új­ra, a réginek változatlan „utánnyomása". A várszínházi kamara jellegű színpadteret itt föl kellett nagyítania. — Azt találtam ki, hogy a passió színhelye legyen egy négyes útkereszteződésben. Ezeket az utakat, emelkedő­ket építettük meg a szabad­téri műhelyeiben. A játéktér kitágult, elférnek a táncosok, de a színpad stílusa nem vál­tozott. Csak bevilágítani nem tudjuk úgy, ahogy kellene, ám e technikai fogyatékosság ellen nem tehetünk. — Mindig előre bekalku­lálja a fényeket? — Persze. A világítástech­nika számomra egyenrangú színpadképteremtő elem a többivel. Mondjuk az anyag­gal, amivel éppen dolgozom. — Például plexivel? — Hát igen, elég hírhedtté vált a legelső színpadi ter­vem; Gyurkovics Tibor: Is­ten nem szerencsejátékos cí­mű darabjában hatalmas plexitükrökkel, különféle vi­lágítási • manőverekkel ope­ráltam, túl jól sikerült, utá­na nem győztem legyőzni, nyomasztott sokáig a tudat, hogy annál már csak jobbat csinálhatok ... — Akkor is Kerényi Im­rével dolgozott. — Igen, régi a kapcsola­tunk. Még rendezőhallgató korában ismertem meg. Ak­koriban virulens színház volt a Madách, a főiskola után odajött Zsámbéki, Székely Gábor, Babarczy is, Ádám Ottó, Pártos, Vámos mellé, asszisztensnek. Jó idők vol­tak ... — Ha visszakanyarodha­tunk a díszletterveihez: az ön által emiitett kategória, a „nem volt előképe"-színpad egyszersmind azt jelenti, hogy — darab sem volt. Az István, a királyra, a Fehér Annára vagy a Csíksomlyói­ra gondolok... — Igaza van, mert amikor a Ligetbe terveztem az Ist­vánt, emlékszem, Szörényi Leventének egy zongorakisé­retes munkaszalagját hall­gattam, némelyik zenéhez még nem volt meg a szö­veg ... A Fehér Anna is — népballada-változatokat ol­vasgattam a tervezés közben; és persze a passió: szimultán készült a színpadképpel ma­ga a darab. Akár a Macskák is ide sorolható, mert a pro­ducer egyedül nekünk en­gedte meg, hogy ne a londo­ni előadást másoljuk. Talán meg is bánta, hiszen 400-nál tartunk, ennyi előadás után már szép pénzt jelentene, ha a védett színpadképük után fizetnünk kellene. Az viszont tény, hogy Webbernek na­gyon tetszett a Madách Szín­ház változata. — És nem kellene Magyar­országon is védeni a színpad­képeket? — Talán. Nekem már mondták, hogy Kanadában látták az egyik tervemet, amin igen elcsodálkoztam, mert eleddig nem volt mó­dom ott dolgozni... — Mi a fontosabb: a kép vagy a funkció? Azért kér­dem, mert tudni szeretném a titkát: „szépek" is a színpa­dai, nagyon dekoratívak, esz­tétikusak, és egyúttal „mű­ködőképesek". A képei ön­magukban is beszédesek, egyúttal szolgálják a darabot. — Minden fontos. A leg­fontosabb, hogy a színpad egyszerre legyen szép és hasznos. * (A János vitéz tavalyi fel­újításakor az Operában olyan színpadot csinált, ahol min­den — a falu házai, dombjai, a francia királyi palota — mintha népi szőttesből len­ne. S nem volt elég, hogy 10 centis átmérőjű hurkákból — mintegy a szövet felnagyított szálaiból — kellett, összerak­ni fákat, dombokat, házakat, a perspektíva érdekében a színpad hátulja felé haladva — keskenyedtek a szálak ... Lehetett harc a kivitelezők­kel! Vagy: két éve Gyulán, a tavon láthattuk — Kerényi rendezésében — Don Quijote új szélmalomharcainak be­szédes jelképét: egyszerű vi­torlákat, amelyek mégis any­nyi mindent elmondtak szent és kevésbé szent célqkról, s az utánuk való folytonos ro­hanásról . .. Ilyes dolgokat mutogat nekünk a díszletter­vező, Götz Béla.) Sulyok Erzsébet „ Algyőés Tápé is énekeljen! Így szólt a próbák elején Kerényi Imre- együttesek tagjai, igen aktívan, jó kedvvel nem kellett kétszer mondania. Az algyői f fegyelmezetten vettek részt abhan a fo­, .. . « SJ • lyamatban, amit színházi alkotasnak neve­és a tapei „embórók", asszonyok, a népi zünk Megköszönjük nekik. V

Next

/
Thumbnails
Contents