Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-31 / 208. szám

15 1988. augusztus 31., szerda ^^ Szegedi stúdió Engedtessék meg egy személyes „előbeszéd". Nem tetszenek elhinni, mennyit beszélünk arról, hogy meg kell változnia ... Nos igen, majdnem minden mellett — között — az újságírásnak is. Az elektronikusnak, a mikrofonosnak, s ennek az írott sajtónak. A tömegkommunikációnak. A tartalmának s a formájának. A szerkezetének. Az egész működési mechanizmusának. Nyilvánosság! — szajkózzuk, nap nap után, ám a belső vitáknak kevés a látszatja. Ezért biztosan el tetszenek hinni, hogy e téren sem kisebb a bizonytalanság, mint életünk egyéb terein mostanában. Még mindig. Ezért (is) nő a türelmetlenség. Berkeken belül (értsd: szerkesztőségekben, mert tessék elhinni, az újságíró is ember) és tágabban (mert ugye tetszenek tudni, hogy a honpolgárok többsége még mindig nem adta föl a reményt, hogy elsősorban a tömegkommunikációs eszközök azok, amelyek tájékoztatni bírják az öt fölöttébb érdeklő dolgokról, és hogy ezek a dolgok néven nevezhetők, és megtörténtek lesznek egyszer). Mindezt (nem)csak azért mondom, mert — tetszenek tudni — van úgy az ember, hogy a lelke kilöttyen, nem is azért, mert minden írást el kell kezdeni valahogy ... Hanem azért (is), hogy el lehessen helyezni, amit most mondok: jók a szegedi tévéstúdió utóbbi hetekben elkövetett hétfői műsorai. Mit jelent ez? Mit ér egy jelző? Megpróbálhatunk viszonyítani, ámde mihez? Valószínűleg elfogultnak bizonyulunk (mondtam, hogy az újságíró is ember), ha korábbi szegedi műsorokhoz... Túl gorombának, ha a „nagytévé" magazin-szerű hírműsoraihoz (ugyebár tetszenek tudni, hogy a „nagytévé" szenvedne el gorombaságokat). Azt gondolom tehát, legyünk szerénytelenek és tegyük egyik serpenyőbe a saját igényeinket, s lássuk, ehhez képest mit kapunk? A magam részéről legalább annyira várom a tévésen feldolgozott információkat a Dél-Alföldön történt, de mindenkit érdeklő dolgokról, az itt fontos, de mindenütt jelenségértékű témákról, mint — fordítva: azt is várom a szegedi stúdiótól, hogy értesítsen itt a dél-alföldi csücsökben arról, mi van a levegőben, mi az, amit ez országnyi légtérből már nem lehet nem észrevenni... Ha így teszem mérlegre (csak) az utóbbi két hétfőn látottakat, elismerően és (majdnem) elégedetten bólintok. A serpenyőbe rakom az ópusztaszeri fórum tévés feldolgozását és rögtön mellé „a szegedi lakásügyek" néven (finom csomagolásban) forgalmazott országos tömegkommunikációs slágercikk tévés prezentálását. Amit elsősorban korrektnek kell minősítenem, aztán lényegretörönek, jelenség-láttatónak és nem utolsósorban olyan tévériportnak, amely nézőjében megerősíti, táplálja, nevelgeti a manapság sokat emlegetett, de ritkán megtapasztalható civil kurázsit. Már-már citoyenérzése támad az embernek az efféle tömegkommunikációs élménytől, s talán ha többször és többször elér bennünket ez az e tájon még hiánycikk érzemény, ki tudja, egyszer (állam)polgároik leszünk Közép-Európában ... Gyorsan e két hét előtti élmény mellé kívánkozik a most hétfői adásból a szárszói riport-dokumentum, (szerkesztő riportere: Király Zoltán), mert ugyanezt érzéki tette. Engedtessék most el a szakmai erények részletezése, legyen elég annyi, hogy pompásan megszerkesztett, a műfaj törvényeit tisztelő és használó, a régi híradó- és egyéb dokumentumfelvételekkel precíz tudatossággal gazdálkodó műsor volt. Lényegesebb, hogy mind a jól megválasztott eszközök azt a történeti múltakból is visszakereshető, s ma létfontos állampolgári magatartás fölmutatását szolgálták, amelynek egyik jellemzőjét egy Szárszón most fölszólaló így fogalmazta: nem instanciázunk, követeljük! Igaz, más összefüggésben, s tudom, ronda dolog szövegkörnyezetükből kiemelt idézetekkel dolgozni, bár a mai magyar sajtóban ez nem ritka. És most, és éppen ide kívánkozik a hétfői szegedi magazinból kiemelésre Király Zoltán Grósz Károllyal készített interjúja, amelynek első, nyers változatát — az újságírói ügyeleti munka szeszélyének folyományaképpen — is volt szerencsém látni. Ha ebbe a méltatásba szakmai szempontú részletezés is beleférne (lásd fent), elmondanám, hogy miért jobb az a nyers (hosszabb) változat; ám legyen elég annyi: íme, igazán frissen, fölkészülten tájékoztat a körzeti tévé, nemhogy országos, hanem nemzetközi jelentőségű eseményről ... S most jöjjenek a látszatra helyi érdekű riportok, a folytatásos alsóvárosi kolostor ügye-vitája (Dlusztus Imre), meg a majsai libds iskola (Horváth Dezső) témája. Csak látszatra helyi dolgok ezek. Mert — ahogy Trogmayer Ottó fogalmazott a műsorban — nekünk mindannyiunknak, magyar állampolgároknak közös felelősségünk, hogy műemlék — vagy iskolapusztításban bűnösnek mond majd bennünket az utókor, avagy elismeri eredményes erőfeszítéseinket. Talán kitetszik, hogy a stúdió e két iműsora nemcsak tartalmas, érdekes is volt. Nemcsak nézhető, hanem jófajta feszültséget keltő. Ilyenekre van szükségünk — legalábbis így látom, ha ránézek emlegetett, képzeletbeli mérlegemre. Azt se bánnám, ha a műsoridő rugalmasan változhatna, s jobb sorsra érdemes riportokat nem kényszerülnének ennyi re megvagdosni... Sulyok Erzsébet Áz emlékmű háttere Sokan találgatják, hogy mi lesz a Tanácsköztársaság-emlékműnek, volt hátterével. A nyáron az egyik napról a másikra elkezdték bontani, aztán amikor végeztek ezzel, a munkások otthagytak mindent. A járókelőknek ilyen egyszerűnek, és ugyanakkor érthetetlennek tűnik mindez. A háttér viszont más: az 1969-ben avatott Segesdi György-alkotás háttérfaláról néhány burkolólap leesett, azokat akarták visszahelyezni, amikor kiderült, hogy az összes burkolatot le kell szedni. Ezzel még nincs vége, ugyanis a tartófalat is kikezdte az idő, egyszerűen szétfagyott. Azt is elmondták a szakemberek, hogy a szobrot a fehér fal nélkül még nem látta senki, s így feltűnt, hogy milyen jól mutat a térben a bronzalak. Eljutottam hát addig, hogy miért állt le a munka, most tudatom, hogy miért szünetel. A város főépítésze, Kiss Lajos így tájékoztatott: — Ha már ilyen véletleneken múlott, hogy térbe került a szobor, azon gondolkodtunk, mi lenne, ha nem építenénk újra a falat, csupán egy alacsony darabja maradna jelként. Ez megadná az emlékezés koszorúinak a helyét esztétikus akasztókkal. Munkatársam, László Iván továbbgondolkodott, és különböző Mitől jó egy iskola? S

emmiképpen sem attól, hogy mekkora épületben helyezték el, hány millió forintba került az átadásig, netán attól: dísztermében ezernél is több vendéget lehet elhelyezni. Bár sokan másként vélekednek. Egy gimnázium igazgatója mesélte, hogy azért nőtt eggyel az iskolájába jelentkezők száma, mert a szóban forgó tanulónak a szülője elégedett volt az adott oktatási intézményben működő számítógépek márkájával és menynyiségével. Feltehető, hogy ennek az édesapának a felfogásához áll közel annak a szülőimunkaközösség-vezetőnek a véleménye is, aki egy megfelelő pillanatban mintegy bevallotta, ő bizony mindenekelőtt azt várja az iskolától, hogy minél több tudást töltsön a kisfia fejecskéjébe De nagyon különös elképzelések élnek a jó iskoláról a gyerekek körében is. Jó az a suli, ahol kevesen, vagy egyáltalán nem buknak — mondják. Középiskolások hajlamosak arra. hogy a jóság kritériumát azokkal a jó bulikkal hozzák rokonságba, melyet az iskola igazgatója rendre engedélyez. Vannak olyanok is, akik n tanári liberalizmusra esküsznek. Élnek azonban különleges felfogások szakmai körökben, tanítók és tanárok között is. Vannak, akik azt tartják jó iskolának, melyben az igazgató, kapcsolatai révén, a lehető legtöbb jutalmat, prémiumot, túlóradíjat osztja. Egy vélemény szerint az is jó munkahely, ahol az igazgató az épület adottságainak kihasználásául — együttműködés sportkörökkel, TIT-tel, tantermek bérbe adása — jut viszonylag nagy bevételekhez, s ezekkel a tanuló- és tanári közösségek számára hasznosan sáfárkodik. Közvetlenül ide kívánkozik az a nem ritka helyzet is. amelyben a manipuláció eredményét azonosítják a valósággal. „Ez aztán a jó iskola!" — kiált fel az újságolvasó. „Nap mint nap olvasok róla. Nem beszélve a rádió és a televízió híradásairól." Nos, az eddigi esetekből is látszik, sokan, sokféleképp ítélik meg a jó iskola fogalmát. Én nem mondom, hogy ezek a megközelítések minden ízükben szélsőségesek, irreálisak, de egy közös hibájuk van, s emiatt mégsem lehet elfogadni őket. Ez a közös vonás az, hogy külsőségeket ragadnak meg. látszat alapján, sokszor elhamarkodottan ítélnek. Anélkül, hogy akadémikus teljességre törekednénk, álljon itt néhány példa arra, milyennek kellene lennie egy jó általános és középiskolának — legalább is fő nevelési elvei tekintetében — 1988han! Elöljáróban azonban szögezzük le: a címben szereplő kérdésre frappáns, rövid válasz is adható. Íme: egy iskola attól lehet jó, hogy minden lehetséges eszközzel kiszolgálja az ott tanuló fiatalok objektív érdekeit. (A „kiszolgálás" legfőbb biztosítéka a szakmailag képzett, erkölcsi tartásában és gyakorlatában példás tanári kar!) A nézeteltérések nagyobbrészt abból fakadnak, hogy mit értünk objektív érdekeken, s ezek hogyan jelentkeznek a mindennapi gyakorlatban. Lássuk! A legfontcaabb, hogy az oktatási intézmény a nevelésnek mindazon területeit uralja, amelyek az „élet"-re készülő fiatalok edzettségéhez elengedhetetlenül szükséges gyakorlóterepek. Tehát nem elegendő kizárólag az értelmi nevelés. Nagyon fontos az esztétikai, testi és világnézeti is. Nekem azonban úgy tűnik, hogy a most kezdődő és az ezt követő tanévekben legmarkánsabb feladattá az erkölcsi nevelés válhat. Gazdasági-társadalmi-politikai életünk feladataihoz ezen a területen tud legjobban felzárkózni az iskola. Erkölcsi nevelésen, persze, nem kinyilatkoztatásokat és modern ráolvasásokat értünk. Akkor hát mivel tud a pedagógus hatni? Az elvégzett munka megbecsülésével, a kötelesség és a jog kapcsolatának megismertetésével és alkalmazásával, a felelősségérzet fontosságának érzékeltetésével, a lelkiismeret szabályozó szerepének megmutatásával. És persze mindezekben személyes, jó példával! Sokan végzetszerűen hatónak érzik ma azokat a jelenségeket, amellyel úton-útfélen találkozunk. Az egoizmust, a törtetést, a durvaságot, a mocskos beszédet. Valljuk meg, sokszor tehetetlenség vesz rajtunk erőt. Ügy érezzük, ezek visszaszorításának fontossága eltörpül gazdasági nehézségeink megoldására tett kísérleteinké mellett. Pedig ez nincs így, ennek hite súlyos szemléleti hiba. Ezek az immorális jelek az élet minden területén jelentkeznek, mindenütt hatnak, s ott kell visszaszorítani őket, ahol éppen felütik a fejüket. Vagyis mindenütt, tehát az iskolában is. Egy, magára valamit is adó pedagógusnak és iskolának legfőbb feladata legyen az ellenük vívott harc! Ezzel együtt újra és újra napirendre kell tűzni az elemi viselkedési formák megtanítását, és meg kell követelni a betartását! Egy jó iskola nem mondhat le arról, hogy tanulói érthetően beszéljenek, szabatosan, magyarosan, világosan fogalmazzanak! Nem mondhat le arról, hogy ki ne alakítsa a gyerekekben az embertársaik, a mők, szüleik és tanáraik iránti megkülönböztetett tiszteletet. S ha a még fel nem sorolt lépéseket is megteszi — minek soroljam tovább a feladatokat, mindenki érti már, milyen elemi, mégis, mindig elfelejtett követelményekről irok —, ha rendet és fegyelmet tart, akkor jó iskolának mondhatja magát. M

indennek kialakításában nélkülözhetetlen a jó igazgató. Az a fajta igazgató, aki nem annyira főnöke a tanári testületnek, mint inkább első munkása. Szerencsés az a közösség, melynek legfőbb vezetőjét úgy ismerik a „tagok", mint az értük legtöbbet tevőt, az értük legtöbbet fánadozót. Ez azért is fontos, mert demokráciában nem nagyon gazdag közéletünkben a főnök, a vezető példájának és ezzel együtt elvárásainak való elégtétel meglehetősen elterjedt gyakorlattá vált. Ha az igazgató elvárásai igényességet, szerénységet, lelkiismeretes munkavégzést tartalmaznak, akkor ez iskolának nyert ügye van. Nem biztos ugyan, hogy kitüntetik, nem biztos, hogy naponta cikkeznek róla az újságok, de a diákok, tanárok, szülök jó közérzete nemesebb lesz minden külső elismerésnél. Egy ilyen iskolát joggal tekinthet akár kiválónak is az ott dolgozók közössége. Csertői Károly Elhunyt Dániel János variációkat vetettünk papírra, amelyen a zászlótartók változatos helyeit jelöltük meg. Ezek a lobogótartók képzőművészeti gonddal készülnek majd. További tájékoztatásból kiderült még, hogy az ilyen átalakítás kötelezettségekkel is jár. Mindenekelőtt az alkotót kell megkérdezni, kikérni véleményét. Ezt meg is tették levélben, de arra nem kaptak választ: a hallgatás beleegyezés. A képző- és iparművészeti lektorátus szeptember 7-én Nagy László felvétele fogja kiválasztani a rajzos elképzelések közül a megfelelőt. Ezután haladéktalanul megkezdik az építést, ha úgy tetszik, az átalakítást Látva a vázlatokat, úgy érzem, nehéz dolga lesz a lektorátusnak. Nekem valamennyi tervezet tetszik, és el tudom képzelni azt a látványt, amit a szobor mögötti díszvilágítás nyújt majd, és hasonlóan szépnek gondolom a háttérből megvilágított lobogókat is. Acs S. Sándor Életének 79. évében elhunyt Dániel János, az alföldi munkásmozgalom ismert szen»élyisége. Dániel János 1909-ben született Tip»aron. A szegény napszámoscsaládból származó fiatalember már a négv elemi osztály elvégzése után kenyérkeresővé vált a bánkúti uradalomban dolgozott. Mint e Békés megyei vidéken többen, ő is fiatalon kapcsolatba került a munkásmozgalommal. 1931-ben belépett a szociáldemokrata pártba. ahol propagandamunkát végzett s néhánv évvel később beválasztották a helyi vezetőségbe is. Haladó nézetei miatt gyakran volt kitéve a csendőrség zaklatásának. rendőrségi felügyelet alá is helyezték, majd 1941-ben letartóztatták. Bevonulása után frontkatonai szolgálatát töltötte, s innen hazatérve már 1944 végén kérte felvételét a megalakuló legális kommunista pártba. Ebben az időszakban nagy részt vállalt az akkor alakuló szövetségek munkájából. alapító tagja volt a DÉFOSZ-nak. s bekapcsolódott a földigénylő bizottság tevékenységébe is. A pártban folytatta propagandistamunkáját. miközben a Nagvkamarási Ságvári Termelőszövetkezet létrehozásán alapító tagként fáradozott. Később itt választották párttitkárrá. 1959-ben családjával Szegedre költözött, s a kábelgyárban dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Dániel János úletútiát. munkásmozgalmi tevékenységét pártunk több kitüntetéssel ismerte el. így tulajdonosa volt a Szocialista Hazáért Érdemrendnek és a Felszabadulási Jubileumi Emlékéremnek is. Dániel Jánost szeptember 5-én 14 órakor kísérik utolsó útjára a Belvárosi temetőben. MSZMP Szeged Városi Bizottsága Díjak Angliából Hazaérkezett a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola 1. számú női kara Angliából, ahol Middlesborough-ban. a nemzetközi kórus- és néptáncfesztiválon az ifjúsági kategóriában első. a női kar kategóriában — egy hazai kórus mögött — második díjat szerzett. A versenven népdal kategóriában és szóló hangszeren harmadik díiat nyert Beslin Anita. Födi Kriszta. akiket Dombiné Kemény Erzsébet készített föl. Értékes helyezéseket ért el Bárdi Sándor két tanítványa: a műdalosok között hetedik lett Sípos Tünde, nyolcadik p>edig Szelezsán Erika. A fesztiválon — melyen Maczelka Noémi kisérte zongorán a szegedi kórust — több mint háromezer ember énekelt és táncolt, közel harminc kategóriában, húsz zsűritag előtt Mihálka György, a kórus vezetője beszámolt arról, hogv meglátogatták York városát. és Londonban is körülnézhettek. Az utazást a Soros-alapítvány támogatta. 4