Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

12 1988. augusztus 20., szombat DM magazin © ® ® • | Mag a tarlón N agy kerek éjszaka volt. s mint az ünnepi templom, ragyogott fent az ég, lent meg ezüstbe vonta a hold világa a tarlót, könnyű árnyékot vetett a keresztben pihenő kévéknek, s arrább rácsorgott a vágatlan búzára, mely csöndes, fu­vallat csinálta ringással szaladt a mesz­szi akácokig. Szegetlen s bontatlan volt a csend, mert ami szólt is a tarló tövéből, a messzibb bokrok ágai kö­zül , s néha a fák suhogásában, az mind csak ót dicsérte, sszépítette is, akár a csillag a mélységes eget. — Nagyapó! — No? Hát te miért nem alszol még?... — Tudja-e mit mondok én? — Mondjad csak... — Én azt mondom, hogy ha én rendezném a világ dolgait, akkor én sok mindent másképpen csinálnék! — Sokan mondták már azt, kicsi fiam! — Én elsőbben is az olyan öreg embereknek, mint maga. csak azt a dolgát hagynám meg, hogy meséljen csak mindig, ügy, ahogyan énnekem szokott! — Azt hagynád? — Azt! Kenyeresdohánya mindig meglenne, s aztán csak mesélne min­dig... — így rendeznéd? — így! Hogy ez is benne lenne! — Akkor azt mondom én neked, hallod-e, kicsi fiam, hogy húzd csak feljebb a takarót magadon, s aludjál, mert az éjszaka hamar elmegy, gyor­sabban , mint a nap... S a világ rende­zésével ne legyen tenéked soha gon­dod! 1 S ezzel visszaszállt a csend köré­jük. Ott feküdtek az egyik kereszt tö­vében, kabátjuk a fejük alatt, mel­lette a tarisznyájuk, s átvetve a dere­kukon durva pokróc. S a kereszthez állítva a kasza, mellette bádogkan­csó. — Nagyapám! — Csak nem alszol? — Mondja meg azt nekem még egyszer, hogy hol lakott az a sár­kány? — A világ tetején, úgy mondják... Olyan magasan, hogy a nappal, és éjszaka a holddal majdnem összeért. Hogy a szeme mindenen rajta lehes­sen, s az ó szeme nélkül semmi ne történhessen ezen a földön! Azért lakott magasan! — S olyan volt, amilyennek maga mondja? — Olyan! Pontosan olyan, édes fiam... A gyermek a karját a tarkója alá rakta, s belenézett az égbe. Sokkal csendesebben mondta: — Én a mai napomat mind azzal a sárkánnyal töltöttem, tudja-e? Ahányszor mentem a vízre, s jöttem véle, s hordtam az embereknek, mind vele viaskodtam! S úgy is néz­tem. hogy az a sok hajladozó ember is mind arra a sárkányra szeretne suhintani a kaszájával... Csak vert a nap engem, a tarló is vágta a lába­mat. az itteni cselédek meg csak hajtottak egyre: „eredjél már, for­duljál már, szedjed már a lábad!" S egy perc nyugtot nem hagytak, még annyit sem, mint más napokon! S akkor én úgy mondtam magamnak, hogy ez mind csak a sárkány miatt van! Az öregember beljebb fészkelő­dött a kévék oldalába, és a fejét magasabbra támasztotta. — Én a te helyedbe annyit nem gondolkodnék, édes fiam. hallod-e? Eléggé megnőttél már ahhoz, hogy az életbe te is beletanulj. Elszegődtél velem, s aratunk! Még annak is ör­vendened kell, hogy ezt a kicsi mun­kát végezheted. Kenyér lesz abból is odahaza! Ez már a szegénység rendje! — S a sárkányra mit mond? — Azt te hagyjad csak békében! Magasan lakik, és sok feje van, ne vesse rád jobban a szemét, arra vi­gyázz, mert ki sokat emlegeti, arra egykönnyen rátalál, s akkor igen nagy baj van... Még fészkelődött a helyén, s aztán megint mondta: — Akkor, édes fiam. igen-igen nagy baj van... Hallgattak. Aztán a gyermek megmoccant és felkönyökölt a helyén. Könnyű var­rott ing volt rajta, gombok nélkül, s a melle csontjait szabadon hagyta. Odafordult egészen az öregember­hez, s a szemeit ráfüggesztette az arcára: — Figyelje, amit én mondok, nagy­apó! Mondja el annak a sárkánynak a nevét! Mind a három fejének a nevét mondja el most megint! — Azzal te immár ne töródjél! — Maga meg azzal törődjék most, amit én kérdezek! Mondja annak a három fejinek a nevét! — Hát, lelkem... az egyik fejit úgy hívják, hogy Éhség, a másikat a Sí­rás, a harmadiknak meg Szegénység a neve... — Látja!... Amikor az intézó úr ma az ostorával rám csapott, még mielőtt maga odajött volna, akkor én a sárkánynak erre a három fejire gondoltam. Már akárhogy nem akar­tam, a könny az én szememből kijött, s az volt a Sírás, annak a sárkánynak a feje! S ha az én Édesanyám meg­tudná, akkor 6 is sírni kezdene, s az is sárkánynak a feje volna! — Lám! Azt csak nem tudod, hogy a szegény és föld nélküli ember­nek mit kell megtanulnia!? — Az mi volna? — Annak meg kell tanulni elfelej­teni a rosszat, ami történik vele! Mert ha nem teszi, akkor annyira nő az emberben, hogy végül leros­kasztja egészen a földig! Ezért in­kább elfelejti, mert jobbat, lelkem, nem tehet! — Nem tehet? — Nem, édes lelkem! A gyermek kibontotta magát a takaróból, s hogy lábra állt, felvette a botját a kezébe. Kilépett a kereszt árnyékából a hold világára. Ott szét­vetette a lábát, a fejét magasra emelte, s elnézett a messzi erdők fefé, melynek vonalai sötéten ülték meg az alacsony eget — Hallod-e, sárkány! Jöjjél, mert kettőnk közül valakinek nem szabad maradnia ezen a földön, hallod-e, sárkány! — Csúnya féreg az! — mondta az öreg. — Hány fejed van, sárkány?! — kiáltotta a gyermek, s oda sem né­zett, úgy szólt a nagyapjára: — Mondja a neveit, ahogy mondta volt sorban, egymás után! — Menj, s feküdj le gyermek! Felemelte, s úgy vágta vissza a botját maga elé: — Mondja a neveit, mind a hár­mat! Hány fejed van, sárkány?! — Egy fejem az Éhség! — mondta az öregember. — Van-e másik, sárkány?! — Más fejem a Sírás! Ahogy mondta, a gyermek teste úgy feszült hosszabbra s maga­sabbra, s ahogy ráloccsant a hold az arcára, a szeme mint tükör megra­gyogott benne, s fényesedett egyre, s a szája meg szorult s zárult keske­nyebbre, s megfeszült a bőr mind az arcán. — Van-e más?! — Harmadik a Szegénység... az én harmadik fejem! Előbbre lépett, s megemelte a bo­tot a kezében. Magasra emelte, egé­szen a csillagos ég határába, hogy a vége a holdig ért. — Bújj elő. hallod-e! Hány fejed van, annyival bújj elő! Lám: mersz-e elém állni! Belecsendült a hangja a csendes­ségbe, s repült mint a madár. Az arca igen sovány volt, s végig a teste is, és a kis varrott ing csak lógott rajta, a térdéig hullva alá. — Mert én téged meghívlak, mostan! Büjsz-e elő sár­kány?! — Elhagyd már, te gyermek! — szólalt meg az öreg. — Én téged meghívlak, életre-ha­lálra! Lám: jössz-e elő! — Bolond napod van ma! — mondta az öreg. Gyere, édes lelkem, gyere s aludjunk! Csend támadt. A gyermek meredt az erdők felé, kezében megemelve a bot. Aztán megeresztette lassan, s hogy szembe­fordult az öregemberrel, lassan elő­relépdelt. Amikor a hold s az árnyék határára lépett, akkor megállt, s las­san megtámasztotta maga előtt a bo­tot, s állát ráhelyezte, és így szólt: — Nagyapám! — Tudja-e, hogy az a mese, amit maga mondott nekem, az igaz volt? — Hát... ami mesét te hallasz én­tőlem, azt én mind öregemberektől hallottam magam is! — Azt tudja-e, hogy ez a mese igaz volt!? — Hát... éppenséggel azért mondjuk, mert abban a szegényem­ben, ha baj is éri, jóra fordul aztán! — Mert az én húgomat ez a sár­kány vitte volt el, ez amelyiknek egyik feje Éhség! S jól vigyázzon: nehogy anyámat is elvigye, mert ó maga alig eszik valamit, hogy mind nekünk adhassa, ami falatja jut! Előrenyújtotta az egyik karját, mintha rámutatna az öregre. — És tudja-e, mit mondok? Ha apám megveri az anyámat, az is ak­kor van, amikor éhes... Mert ha minden van a háznál, én nem láttam, hogy egyszer is hozzá nyúljon! S ha a mi szomszédunkat odahaza elvitték a csendőrök, az is azért van, mert ahány gyerek, mind éhezett, s azért ment lopni! — Való igazat mondasz! — S hogy nekem az iskolát oda kellett hagyni, az is csak miatta van. pedig ha szólítottak, nálam jobban a betűt egyik se rajzolta! — Lám! — mondta az öreg. — Kilencéves vagy, s mégis mennyit tudsz! Azon az iskolán meg már ne bánkódjál! — Azt tudja-e, hogy mi volt... amit most látott! — Az bolondság volt, édes lel­kem! — Az az volt, nagyapám, hogy én annak a sárkánynak fogok megnőni! Amikor én most megkiáltottam, ak­kor az azt jelentette, hogy ó megtud­hassa! — Ha már éppen kérded, nagy bolondság volt az... — Hogy megtudhassa, hogy én óneki növök meg! Az ó három feji­nek! Mert a királyfi, akiról maga mesélt volt, az rosszul csinálta! Mert ennek a sárkánynak csak egy fejét kell levágni, azt, amelyiknek Sze­génység a neve! S akkor a többivel már nincs dolga az embernek, mert abban az egyben van az ó ereje, abban, amelyiket Szegénységnek hívják! Hátralépett a hold fényére, s vé­gignézett a messze futó kereszteken. — Mert minékük ebból a sok bú­zából csak a szemetjit hagyja! Pedig maguk dolgoznak véle! S a mi tenye­rünkbe meg csak férges szalonnát ad! A lábosainkba meg olyan levest, hogy látni lehet a lábosnak az alját. Az úr fiának lova s hintója van, az én hátámra meg korbácsot verhetnek, s anyámat el kell hagynom, s el az iskolát is, hogy legyen betevő fala­tunk! Az úrnak annyi háza van, hogy tán maga sem tudja, az én húgomnak meg kenyérre sem jutott, hogy a haláltól megóvjuk, bármennyit is hajtotta magát édesanyám, annyit sem tudott előteremteni, hogy az éhségtói szabadulhassunk! — Szépen mondod, édes lelkem! De azért lefeküdhetnél már... A gyermek megtámasztotta a bot­ját a kereszt oldalához, és lépkedve a tarlón, majd az árnyékba eresz­kedve, visszabújt a takarója alá. — Én ezt a sárkányt azért kiáltot­tam meg, nagyapó! — Jól van, jól, kicsi fiam... — mondta az öreg, s lassan lecsukódott immár a szeme. A hold meg ment, egyre arrább az égen, a csillagok között. S nagy csend szállt vissza ismét a tarlóra. S mint a föld, lélegzett csendesen az öregember is, feje oldalt, s a karjai a takarója fölött, az arca barna, mint a föld. de barázdált is és sovány, csupa csont, mint maga a nyomorúság. De a gyermek még megszólalt: — Kettőnknek nincs hely a föl­dön, sárkány! Úgy vigyázz, hogy ne­ked növök meg! S hogy odafordult az alvó öreghez, csendesen azt mondta: — Akkor annyi búzája lesz, amennyit learat, mindenkinek... Magának meg csak annyi dolga lesz, hogy meséljen! S úgy aludt el, hogy a szemében ottmaradt a csillagok fényessége. BÁBA MIHÁLY Egy régi aratás F. M-nek 60. születésnapjára Fazekas gondterhelten hajolt mappája fölé. — Mi baj van? — álltam meg asztala mel­lett. — Semmi — legyintett. — Az aratással kapcsolatos rajzon töprengek, de szüntelenül elém tolakodik egy gyermekkori emlék. — Keserves? — ültem le mellé, és két üveg sört rendeltem. — Nagyon. Akkor láttam először köny­nyes szemmel apámat. Másodszor nyolcvan­éves korában, anyám koporsója mellett. Meghozták a sört. Öntöttem. Ittunk. Az­tán néhány percig szótlanul ültünk. Vártam. Vártam, hogy felfakadjon a keserves emlék burka, és elmondja záporozó szavakkal, hogy megkönnyebbüljön. — Tudod — lendítette magasba a tenyerét —, abban az esztendőben az emlékezetes, kegyetlenül hideg tél megtizedelte a búzaszá­lakat . Igaz, ez még nem lett volna olyan nagy baj. mert ha szép tavasz és jó nyárelő követi, gazdag aratásunk lehetett volna. Csakhogy a tavasz szeszélyes volt, a fagyosszentek meg­telepedtek, mint a hívatlan vendégek, akik tízszer is elköszönnek, de lábukat nem bírják a küszöbre tenni. Egy pillanatra elhallgatott, körbetekintett, de gondolatban már szőtte tobább a gyér emlékszálakat. — A tikkasztó nyár olyan hirtelen jött, mint derült égből a villámcsapás — folytatta. — Fellélegzett a határ. Anyám is szüntelenül ismételgette: talán még jóra fordul minden. És akkor még nem tudtam, hogy minek kell jóra fordulnia. Annak örültem, hogy letehet­tük a csizmát, mezítláb szaladgálhattunk az udvaron, az utcán, meg kint a földünkön is. Soha nem felejtem cl, a föld, a homokos földünk néhol olyan meleg volt, hogy sütötte a talpamat. Még tetszett is ez nekem, az ostoba kölyöknek. Nemigen törődtem azzal, hogy apám szüntelenül az eget leste. néha káromkodott, olykor meg, ha egy tenyérnyi bárányfelhő eltakarta a napot, levette kalap­ját, megtörölte homlokát, s csak úgy magá­nak mormogta: csak adná az isten, hogy bőrig ázzunk. Nem áztunk meg. Az a néhány csepp még a port sem verte el. Ivott a sorból, filctollával vonalakat — talán esószálakat — huzigált a rajzlapra. — Nem, azon a nyáron nem volt jó, kiadós eső, ahogy mondani szokták. És így követke­zett el az aratás ideje. Apám majdnem min­dennap kiment a földünkre, és egyre komo­rabban jött haza. Anyámmal beültek a konyha-szobába, sokáig, halkan beszélget­tek. Anyám csak sopánkodott, meg ezt ismé­telgette: majd csak átvészeljük ezt a nehéz esztendőt is, ha isten megsegít. Egészségünk legyen, az a legfontosabb. Egyszóval Péter­Pálkor, az akkori szokás szerint, már kora reggel elindultunk a határba, megkezdeni az aratást. Ha a búzatábla még nem is volt világosszőke, egy keresztnyit akkor is le kel­lett aratni. Hogy áldás legyen a többin. Apám ment elöl a kaszával, mi meg utána a sarlóval meg az elemózsiás szeredással. Anyám ott­hon maradt, hogy ellássa a jószágot, közben fóz valamit, és hozza utánunk. — így volt ez nálunk is — mondtam, mert Fazekas ismét elhallgatott. — Igen, lehetséges, hogy mindenütt ez volt a szokás. Felhajtotta a maradék sört, s most ó intett a pincérnek, hogy hozzon még két üveggel. — A nap már magasan járt, amikor meg­álltunk a kis búzatáblánk végénél. A reggeli szél hullámokat sodort végig az alacsony, ritkás búzaszálakon. Apám leszakított egy kalászt, tenyerében kidörzsölte a szemeket, a pelyvát lefújta róluk, számolgatta az össze­zsugorodott, keservesen érett szemeket, egyet kettéharapott, sokáig vizsgálgatta, és egyre ráncosabb lett a homloka. Mi letele­pedtünk a dűlóút száraz füvére, vártuk, hogy apánk megkezdje a rendet, s mehessünk utána markot szedni, kévét kötözni. De nem mozdult, csak állt, tekintete pásztázta a táb­lát, fejét csóválta, majd belegázolt a térdéig sem éró búzába, s ment, ment mintha soha nem akarna megállni. Hirtelen visszafordult. Felvette a kaszát, megfente. A kaszakövet a vízzel teli szarutartóba dugta vissza, és a tábla szélénél nekilendítette a kaszát. Mi még mindig nem mozdultunk, fűszálat rágcsál­tunk. Tudtuk, hogy öt-hat lépésnyi kaszálás után állhatunk csak a rend végébe, nehogy a kasza hegye kárt tegyen bennünk. Apám tízlépésnyi rendet vágott. Megállt. Hátrafor­dult. Rokkant búzaszálak meredeztek a tar­lón. A rend olyan gyér volt, hogy sarlóval szedni sem lehetett. — Ma már nem emlékszem rá, hogy várat­lanul, észrevétlenül hogy termett ott anyánk. Üres kézzel jött, kocogott apámhoz. Men­tünk utána mi is. Egy lépésnyire tőlük meg­álltunk. Anyám sopánkodva csapkodta össze a kezét. Hol a lábon álló szálakra nézett, hol meg a tarlóra, ahol a fele szál ott maradt. — Gyuri, hallod — mondta panaszos han­gon —, tedd le a kaszát, ennek sarló kell, csak sarló. — Az — mondta az apám. Szeme nedves volt. A zsebkendőt, amellyel elóbb még hom­lokáról törölgette a verítéket, szeméhez nyomkodta. Ereztem, hogy sír. Anyánk gyorsan a rend végére terelt bennünket. Gyertek, gyermekeim, mondta kedves­kedve, kézzel szedjétek össze, így ni, mutatta meg. és rakjátok kévébe. Az elmaradt szála­kat meg sarlóval vágjátok le. Na, gyorsan, gyermekeim. Munkához láttunk. Anyám meg visszament apámhoz, aki mintha kissé megnyugodott volna. — Igazad van — mondta anyámnak —, ha sarlóval vágjuk le, kissé tovább fog tartani az aratás, de legalább lesz egy kis búzánk, annyi, amennyit elvetettünk, meg amennyit el kell vetni az ősszel, hogy jövőre, legalább jövőre legyen kenyerünk. — Lesz, lesz — sóhajtozott anyám —, talán még egy-két vékányi kenyérnek is ma­rad. Legfeljebb krumplis meg kukoricás ke­nyeret eszünk. Na, én szaladok haza, megfő­zök, aztán kérek károm-négy sarlót kölcsön, de ha nem kapok, veszek egyet. — Felénk fordult. — Fogadjatok szót apátoknak. Nem­sokára jövök én is vissza. Hozom a meleg ételt. — Elment. Kókadtan, szótlanul szedtük a gyér rendet, vagdostuk a kasza elhagyta szá­lakat. A kicsi kévék alig-alig gyarapodtak. Apám még mindig ott állt, ahol a rendvágást abbahagyta. Mintha mozdulni nem akarna. Félve, lopva lestünk rá. Komor volt. Gond­terhelt. Es iszonytatóan ráncos, barázdás. Fazekas ledobta a tollat, hátradóit, kibá­mult az ablakon, és anélkül, hpgy rám nézne, azt mondta: — Szóval, ez a kép gyötör. Képtelen va­gyok megszabadulni tóle. Életem legszomo­rúbb emléke ez. Ilyenkor nyáron, úgy aratás táján mindig vissza-visszatér. Kiöntötte a sört. Ittunk. És szótlanul üldö­géltünk még néhány percig. Amikor feláll­tam, csak kezet fogtam vele. Ó meg csak nagyot bólintott.

Next

/
Thumbnails
Contents