Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-15 / 194. szám
Kamatvesztegető V alamikor, nem is olyan réges-régen, hirdettettek elvek: „Ismerd meg hazádat!", „Légy közösségi ember!", „Művelődj!" S az elvek gyakorlatba való átültetésén ezrek, tízezrek, százezrek, milliók fáradoztak. S közülük bizonyára kevesen érezték úgy, hogy kár a fáradságért. Mert a csoportos kirándulásokon részt vevők élményei jobbára kellemesek voltak, és ismételni kívántattak. Ugye, mindenkinek vannak emlékezetes percei osztálykirándulásról, vagy a munkatársaival, azok családjával töltött időkről, túrákról; utazási iroda szervezte programokról? Jó emlékű percek, mik emberekhez hoztak közelebb bennünket, kulturális élményt adtak, megismertették velünk Magyarország egy-egy szegletét. Velem például ezt a várost. Ami közel három évtizeddel ezelőtt fogott meg, mikor egy jászsági községi dalárdának szervezett jutalomutazással (akkortájt még voltak ilyenek!) először hoztak el ide. Gyerekfejjel, családtag minőségben nyűgözött le, nyert meg a szabadtéri örökös hívévé a Dóm téri színpadról a Vaszy Viktor dirigálásával bemutatott Bánk bán. Tizenévesen szerettem bele a Tisza-parti sétányba, csodálkoztam rá a múzeum kincseire, kezdtek vonzani az egyetemek impozáns épületei. A kamaszodó emberke álmodozásainak kijáró jóindulatú mosolyokat — mivel az én „csak ide jövök majd továbbtanulni" bejelentésemet a felnőtt falusi emberek fogadták akkor — szinte ma is látom. Pedig abból a jászkiséri dalárdából sokan az égi mezőkön járnak már (bizonyára csoportosan, és mindig dalolva)... Gyermekeik, unokáik közül azonban sokan rámkopognak nyaranta, ha jönnek az ünnepi hetekre. Igaz, már nem csoportosan, hanem egyenként, „családilag". Mert hát az útravalóul valaha meghirdetett szép elvekből mára jószerével csak az egyéni ambíció maradt. Űgy tűnik, minden másnak „ellene hatnak". Évek óta gyorsuló ütemben szűnnek meg például a közösségteremtő, öntevékeny művészeti csoportok (nincs rájuk idő, pénz, figyelem). S egyre nehezebb rávenni a munkahelyeken a dolgozókat, hogy családostul müvelódésj célzatú, csoportos hazai útra menjenek. Nincsen rá idő, pénz, érdeklődés, szervezőkészség? Mi tagadás: nincsen. Azazhogy: itt-ott ugyan lenne még — például a vállalati jóléti alapokból, szakszervezeti támogatásokból — pénz, csak egyre kevesebb. S mostanában azt a keveset is kevesbítik. Csoportosan. Áfailag. Előállítván a dolgozóban a tudatzavart, hogy a csoport nem egyénekből áll, azazhogy az egyének nem csoport; a csoportos egyéni érdek meg... Akár humorizálni is lehetne rajta. Csak hát: keserű humor. Igazából inkább szomorú-dühös vagyok tőle. Egyénileg. De a csoport érdekében. Kikből is idén — mint mondja az IBUSZ szegedi igazgatója — erre a nyárra kettő-hármat tudtak szervezni szegedi programra. Merthogy: „A társasturizmus szócséplés. Be kell látni, hogy jobban jár, aki egyénileg jön Szegedre, az utazási irodákat elkerülve." Azok ugyanis kénytelenek rátenni a költségekre még tizenöt százalékot. A belföldi társasutak iránti érdeklődés tehát csökkent az áfa bevezetése óta. Hisz' nyilvánvaló, hogv senki sem fizet csoporttagként szívesen plusz tizenöt százalékot azért, az útért s élményért, am; egyénileg adómentes. S természetes, hogy keresi mindenki — aki még megmaradt a korábbi elveken nevelkedve a társas hazai turizmus és kulturálódás hívének — a számára kedvezőbb megoldást, a neki gazdaságosabb lehetőségeket. A nagy keresgélésben —• amire sajnos központi rendelkezések kényszerítenek — aztán kezd kialakulni valami felemás helyzet, egy senkinek sem jó gyakorlat. A miben a legfőbb veszélyt szerintem nem a forintok elherdálása vagy a rossz gazdálkodás jelenti. Hanem a hazai társasturizmus felemás forintjaival elguruló egyéb „haszon", s a (bűn) rossz sáfárkodás! Aminek során — adóteherrel! — sikerül elveszítenünk a régi elvek nehezen megszerzett gyakorlati hitelet, s annak kamatait, miből évtizedekig embercsoportok, munkahelyi és iskolai közösségek gyarapodtak. Melyek egy-egy jó kiránduláson kerültek közelebb egymáshoz, egy tájhoz, városhoz, a műveltség egy-egy forrásához. Szereztek esetleg életre szóló emberi kapcsolatokat, sorsokat iráijyító élményeket és igényeket. (Adómentesen.) Ügy vélem, e ..kamatok" elvesztése lesz minékünk tizenöt százalékosnál jóval nagyobb teher. > Tessék mondani, nincs még elég a vállunkon, ezt a terhet is muszáj lesz majd cipelnünk?! Szabó Magdolna Munkatársunk jelenti H határ túloldaláról Reggel hétkor álmosan kászálódunk fel a negyvenszemélyes kis motorvonatra a szegedi nagyállomáson. Röszke röpke 13 perc a für. ge kis vonattal, s a magyar határőrök, vámosok sem rabolják tovább az időnket, hiszen legtöbben kishatárátlépővel mennek a szomszédba, aprópénzért apróságot vásárolni. Szabálytalanság, probléma csak ritkán akad. Sajt, vaj, szalámi azért a legtöbb táskában található. Horgoson újabb vámvizsgálat következik. Három fiatal jugoszláv lány „fennakad" a horgon. Kicsit soknak tűnik a. tizennégy bőrönd, csomag, szatyor. Leszállítják őket, mi meg cigarettaszünetet rendelünk magunknak, hogy belekukucskálhassunk a csomagbontásba. Sajt, szalámi, élelmiszerek kerülnek elő a csomagok mélyéről, majd iskolatáska következik — csak később, Palicson, az áruházban jövünk rá, miért: a legolcsóbb, nebulóknak való táska is 40 ezer dinár. Ha a szomszédba megy az ember, illik bemutatkozni. Első utunk a helyi ¡közösség vezetőjéhez visz. Mária Merkovity bemutatja a 7 ezer 600 lelket számláló települast. — Amolyan kertvarosfele ez, Szabadka 8-10 perc busszal, negyedóránként van járat. A (többség is a várasba jár dolgozni. — Helyben nincs munkalehetőség? — De van. A Hernoszban, a műanyaggyárban, a Szlovéniai Vino italgyárban, vagy az élelmiszereket feldolgozó VVP-ben. A helyi téesz, a Pestara állattenyésztésre szerződik az itt lakókkal. A hazai falvakkal ellentétben, Palics fiatalodik az utóbbi időben. Vagy legalábbis nem vándorolnak el a fiatalok. Az 1200-as létszámú általános iskolában magyarul és szerbül is folyik a tanítás. Középiskola azonban már csak Szabadkán van. — Közel nyolcvan esküvőt rendeztünk itt a helyi irodában tavaly, nyáron mozik, szabadtéri színpad vonzza ide a turistákat, tavaly Shakespeare- és Moliére. fesztivált is rendeztünk. Szegedről is sokan átjárnak ide kirándulni. Ezt magunk is tapasztaltuk. Az állatkert bejáratánál álló néhány tucat kocsi között nyolc magyar rendszámot számolhattunk meg. Nem is csoda,, hiszen az állatkert Jugoszláviában is az elsők között van, mármint látnivalóit illetően. A jegesmedvétől a krokodilig. a zebrától a zsiráfig, vadállatok és szelíd madarak, kenguruk, pónilovak, mind-mind a kicsik és a felnőttek kedvencei. A gorillát azonban semmilyen nyelven sem tudtuk rávenni, hogy fotóztassa magát. Megsértődött... Sebaj, máshol majd több szerencsével járunk, gondoltuk, s betértünk a szomszédos kaszinóba. Amit éppen most alakítanak át így csak a földszinti .iátékautomatákkal nyelethettük volna el dinár, jainkat. — 1986-ban nyitottunk, játékautomatákkal és három rulettasztallal. Most bővít, jük a játékokat, ősztől már 2 kártyaasztalon is szerencsét próbálhatnak a játékosok. — Szegedről jönnek-e nyerni az emberek? — Két-három magyar gépkocsi sűrűn parkírozik itt. — Szerencsések a szegediek? — Hát, ez maradjon üzleti titok. Pedig van esély a nyerésre. Hiszen a legkisebb tét 500 dinár, a legnagyobb 50 ezer, s ha valaki „lebetonozza a számokat", akár félmilliót is nyerhet egy este. — S mi van akkor, ha szegedi a szerencsés? Hazaviheti a valutát? — Ilyen gonddal még nem fordultak hozzánk. (Ami természetesen nem azt jelenti, hogy nem vagyunk szerencsések. Legfeljebb ügyesek... „Palics tavát az ősi Palegyháza faluról Puligo Pa. lus néven okmányokból először' 1690-ben említik, gyógyereje 1823-tól ismere-' tes, a meleg fürdő 1845-ben, a park és a nadus lakóházak 1853-ban, az első emeletes szálló 1857-ben épült" — olvashatjuk a tóparti szökőkút oldalára vésve — szerbül, ós természetesen magyarul. — Ajándék ez a tó Palics. nak, no meg a szabadkaiaknak, akik a hét végén ezrével járnak ki — magyarázza egy középkorú hölgy. — Néhány éve lecserélték a tó vizét, most rengeteg a hal, a béka. A tó túlsó vége csak 9 kilométerre van a Tiszától, úgy tudom, egyszer majd összekötik. A jó kilométerre levő férfistrandon is sokan süttetik magukat a deszkákon. Magyarul és szerbül, felváltva folyik a társalgás. Hogy mi. ről? Nos, itt is az foglalkoztatja leginkább az embereiket, hogy mit, mennyiért lehet kapni. — 370 ezer dinár az átlagkereset. Egy kiló hús 20 ezerbe kerül. Nem könnyű beosztani a fizetést — mor-' fondirozik egy fiatal anyuka. Űgy tűnik, nemcsak távolságban vagyunk közel egymáshoz, de problémáink is hasonlóak. Visszafelé már jugoszláv vonat hoz bennünket, s ez lesz a „vesztünk". Kollégám', Schmidt) Andrea ugyanis, megörülve a furcsa szerelvénynek, egyből le is fényképezi... Bár ne tette volna! A határon csak nehezen tudjuk kimagyarázni magunkat: a gépet visszar kapjuk, a film marad. Tréfásan megjegyezzük, legfeljebb megváltoztatjuk ripor. tunk címét: „Kémeink jellentik ..." A maradék két filmtekercsből idehaza mégiscsak összeáll a képanyag. Íme... Rafai Gábor JF VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! ^ DELMAtöfARORSZAö 78. évfolyam, 194. szám 1988. augusztus 15., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPART SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint Mai lapunkban... kicsit kikacsintunk a delem ellenére is sokszínűvilágra. Leginkább persze a en, s a megszokottnál kicsit szomszédos országokra. Ki, rövidebben írni. Hétfői romerre járt, mit látott, mi- vataink is felborultak! kissé lyen tanácsokkal szolgálhat a takarékoskodás miatt. így olvasóinknak? Hiszen nincs élménybeszámolóinkat is még vége a nyárnak, sót szétszórva tudtuk csak elhelesz jövőre is... Igyekez- lyezni lapunkban. Tehát: tünk a soványabb lapterje- munkatársaink jelentik..
