Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-13 / 193. szám

8 1988. augusztus 13., szombat DM] 1 magazin ® SIMÁI MIHÁLY Nékem olyan asszony kell avagy teremtés magyar módra T

örtént pedig, hogy valaminő katasztrófa — a jóég tudja már, mi volt, gyermekruhaárrobbanás vagy ncopitizmus vagy a kivénhedt trabantok bűze robbant be; de hát nem mindegy?! — szóval, mint mondám, valamilyen katasztrófa következtében kihalt a székesfóvárosállam. Mindössze egy Ádám maradt életben, na meg egy hivatal, amelyben semmilyen utasítást nem találtak a kihalás lebonyolításával kapcsolatban, s amely hivatali kötelességének érezte, hogy legeslegutolsónak haljon ki, mert ugye a kapitány is utolsóként hagyja el a süllyedő hajót. Igen ám. de az úr akaratiból megmaradt az az egyetlenegy Ádám. így az UKSZHI — vagyis az Utolsónak Kihalni Szándékozó Hivaltal — sem halhatott ki. De mennyire, hogy nem! Jól is nézne ki az a szerencsetlen, ha itt maradna a kihalt városban UKSZHI nélkül! Egyébként nem volt túlontúl nagy hivatal ez az UKSZKI. Mindössze három tagból állt: egy nagy (és rovott) múltú igazgatóból, egy párt- és egy szb-titkárból. Az utóbbi KISZtitkár is lehetett volna, mert majdhogynem fiatal volt, alig 74 éves; néna, mikor az üzemi háromszöget négyszögcsíteni akarták, föl is ruházták ezzel a címmel. — Ádám, jól vagy? — kérdezte az UKSZHI a lakosságot. Rádión is meg falragaszokon is. ahogy dukál. Sót, a tévé „Ablakába" is kiültek, hogy megkérdezzék: — Ádám, jól vagy? Ádám azonban nem felelt. Illetve egy fára fölszögeztc a lakáshirdetések mellé a kis cédulát: — Elbújtam, mert félek tóled! — Persze, hogy félsz, te kis csacsi! Mert azt hiszed, hogy egyedül vagy! — mennydörögte a rovott, de nagy múltú igazgató. Aztán intett a kórusnak. Zengett is a csasztuska, csak úgy visszanangozták a Gellérthegyek (a katasztrófa következtében u. i. két részre szakadt a Gellérthegy.) Pedig veled van az UKSZHI, nagy bajodból mi húzunk ki! Aztán kérdőívet küldtek neki, aztán idézőt, hogy hozza be a kitöltött kérdőívet, aztán elővezettették, hogy késedelmi díjat rójanak ki bűnös fejére. Végiil is Ádám ott állt az UKSZHI-ban. vizsga pillantások kereszttüzében. és meg kellett mondania a vezetéknevét. — Borcell Ádám. — Borcell Ádám... Borcell Ádám... csak tudnám, honnét olyan ismerős a neve. Büntetve volt? — Soha, kérem, soha. — Ezt akárki mondhatja... Pedig olyan celladamos neve van... Borcell, Borcell... Megvan. Tudom már! Hallja, csak nincs valami köze ahhoz a bizonyos celledamhoz? — Ha csak az nem, hogy szedtem... néhanap bekaptam egy kicsit. .. Mert hát nem bírtam a dohányzást abbahagyni se, meg féltem is... — Ezt a pechet... — sóhajtott a rovottas múltú igaztató. — Most mindenki azt mondja majd, hogy mégiscsak igazolódott az a találmány... hogy ettől maradt életben... — Szóval maga olyan feltalálóféle... — folytatta a diri, mert kissé feledékeny is volt. inkább csak a régi dolgokra emlékezett. — De kérem, én... — Egy szót se, feltalálókám! Itten most mi kérdezünk. Álljon egyenesen! Született... ? Anyja neve... ? És úgy kikérdezték, hogy abban hiba nem volt. > , - Elmehetek? - kérdezte Ádám, mikor már a KISZ-szervezetnek is tagja volt. Törölgette az izzadt homlokát. — Megizzasztottak, a teremtésit...! Ez volt az a szó. amit a rovottas múltú s kissé süket dirinek meg kellett hallania. Égi rendelés volt. hogy ezeregyszer ne legyen süket a lakosság szavára. — Mit mondott? Azt mondta: a teremtésit? — ordította. De Ádám, aki tudta, hogy a szókimondás ártalmas az egészségre, most már nem mondott se át, se bét, otthagyta őket, s elrohant. Az égi rendelés azonban már megvolt (s nem egyébért: már nagyon szerettek volna jó pesti viccekel hallani az odaföntiek!), s az igazgató belekapaszkodott a szóba, mint egy buldog, s el nem eresztette hat napon át. A hetedik napon megpihent, s erről végre eszébe jutott a világ teremtése. — A teremtésit! — esett le a tantusz, — hát akkor nekünk most át kell alakulni És mert az üzemi három (sőt: négy!) szög egyetértett, át is alakultak rögvest. Mégpedig Székesfóvárosállami Teremtéskivitelező Hivatallá. Ki is írták rögtön a Kosztolányi Dezső tér 7. számú házra: SZÉTEKIHIV. Igen ám: de Ádám nincs sehol. Akárhonyszor bemondták, bármilyen szigorúan idézték az egyetlen megmaradt pesti lakos nem jelent meg a SZÉTEKIHIV színe előtt. Hát lehet így teremteni? Ádámunk pedig bujdokolt. Nappal meghúzta magát valahol, éjszakánként meg, valamilyen régi beidegződéstől vezérelve, el-elkezdte építeni a Nemzeti Színházat. Már éppen a kilencedik új helyét jelölte ki, mikor egy budai villában rátalált a videóra s a pornófilmekre. S bizony, mi tagadás, úgy ottragadt, úgy elgyönyörködött a sok szép szeméremtest Érzsókban, hogy még a nemzet Nemzetijéről is megfeledkezett. Nemkülönben a szükséges óvatosságról. így esett, hogy a í SZÉTEKIHIV üzemi három-négyszöge ott talált rá, a legnagyobb videózásban s egyebezésben, melyet pontosan megnevezi nincs módunkban, egyébként a SZÉTEKIHIV hivatalos közlönye is csak ennyit mond róla, hát akkor az olvasónak is legyen elég. A körülmények ilyetén alakulása mindenesetre kedvezett a SZÉTEKIHIV szép terveinek. Ádám fickós volt, fickósabb, mint bármikor az elóidókben. Még részletes önéletrajzot is hajlandó volt írni a párttitkárnak, s a gyermekruhák és a menzák áraira vonatkozó kikötései sem voltak; csak csinálják már az asszonyt, a teremtésit! S lelki szemei már látták a csábos, szépséges Évát, aki majd az oldalbordájából teremtődik, a bibliában pontosan megírt ősrégi technológia szerint. Ám az igazgató még mindig nem vette rovottas kezébe a szikét. Egy papírt tolt Ádámunk orra alá: „Alulírott tudomásul veszem, hogy a SZÉTEKIHIV semmiféle, a műtétből eredő komplikációért felelősséget nem vállal." Ádám aláírta. Csak vegyék már ki azt a bordát, alkossák meg az ó Éváját, s mehessenek nászútra a Hűvösvölgybe. Ugyan kérem... Nem lehet azt felfújni! Elóbb még egy szerződés, hogy Éva idejön a vállalathoz gépírónak. Aztán egy másik; leendő gyermekeik iskoláját az igazgató, óvodáját a párttitkár, bölcsijét pedig az szb- és KlSZ-titkár nevére fogják keresztelni. S tovább: csak családot alapíthatnak, új pártot vagy szakszervezetet azonban nem. Mire az utolsó (talán 97.) papírnak is aláfirkantotta a nevét, szegény Ádám borzasztóan elfáradt. Elálmosodott. El is aludt. — Ez az! — szólt diadalmasan a direktor. — így legalább nem fogy a drága importaltatószer. És reszketeg öreg kezével — elózö nap ünnepelték a 87. szülinapját — nekilátott az operációnak. Másnap reggel egy gyönyörűséges, hosszú hajú, bébidollos leányzót mutattak be Ádámnak: — íme, Éva! — harsogta a SZÉTEKIHIV. Ádámunk szeme fölragyogott. Boldogan föl akart ugrani, ám ekkor éles fájdalom hasított beié. Odakapott. Érezte a kötést az altestén. Elfehéredett. — Csak nem?... — hörögte. — Csak nem azt... ?! Csak nem abból? A direktor a honunkban immár haladó hagyománynak számító szégyellös kis mosollyal válaszolt: — Tudja, egy picurkát már reszket a kezem. Aztán meg. ha már úgyis megvágtam ottan, gondoltam, ebból is éppen olyan asszony lehet... ne... — És íme: lón! — harsogta az üzemi három-négyszög. — Na de én? ...na de most... akkor... mit... és hogyan? — jajgatta a szerencsétlen Ádám, és nem mert a gyönyörű Évára nézni, hisz immár nincs miért. — Hja. barátom, mi megmondtuk elóre, hogy nem vállalunk felelősséget a műtétért — mondá a SZÉTEKIHIV. És sürgősen viszszaalakultak UKSZHI-vé. Egyébként, ha maga olyan híres föltaláló, hát tessék: találja föl magát. MAKAY IDA Lány a tóparton Szegedi háztetők Nagy László felvételei ERDÉLYI KATALIN RAJZA A tóparton gyönyörű lánytest. Habokból Afrodité kelt fel az ókori nyárból. Szépsége aranyszínét Atlantisz szűz Napja adja. Sápad az ősz, a halál. Antik nyár, győztes aranykor, ragyog az aranyszabály: Hullhatnak mindszenti esők temethet mindent a hó: Itt járt az elmúlhatatlan. Az öröklétből való.