Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-11 / 164. szám

Hit fő, 1988. július 11. 5 A fölfedezett Az évenkénti Kincskereső-táboroknak majdnem mindig van egy, vagy néhány felfedezettje, akiről viszonylag biztosan kijelenthető: nemcsak olvasóként, de alkotóként is megállja helyét a továbbiakban. Ez persze nemcsak az „ifjú titánon" múlik, hanem körülményein is; ugyanakkor ki lehet mondani: nincsenek olyan rossz körülmények, amelyeket nem tudna semlegesíteni a kellő tehetség és akarat. A magyar- és világirodalom számos példát állít elénk, aminőkből kitűnik, hogy esetenként a bányabéka ülörészlege alól is vezet hágó a Parnaszszusra. Ez utóbbi megmászására bárkit is fölbiztatni felelőtlenség, ám ha a fiatal szerzőt maga Simái Mihály is ígéretesnek minősíti — rK»s, ez nem utolsó ajánlólevél! Kérdésünkre — kit talál legtehetségesebbnek a Kincskeresötáborosok közül? — Nagy Gábor körmendi gimnazistát jelölte meg a folyóirat főszerkesztő-helyettese. Hadd idézzünk tehát Nagy Gábor „Tudathasadás" című verséből egynéhány sort: „A dombok friss tején / a sápadt esti fény / még egyszer lábra kél, / de már remegőn, I s az áradó eszmék la csönd leplét / szétteritik a meg- / hasadt mezon." Ezen nyolc sor önmagáért beszél. (Megjegyzendő egyébként: N. G. néhány versét Vecsernyés Imre, a költő is látta. S miután „megolvasta", a következőket mondta: „— Tényleg tehetséges a fickó.") Megmaradni — Erdélyben Rettenetesen nagy ma a felelőssége annak a tollforgatónak — legyén író vagy publicista — aki Erdélyről ír. Nehéz a dolga. Egyszersmind hol az a felelős tollforgató, aki ma megteheti, hogy nem ír Erdélyről? Talán (milyen szomorú és felháborító, hogy feltételes módot kell használnunk!) már mindenki tudja itt az anyaországban, hogy Erdélyről — dz most annyit tesz: több évtizede tartó döbbenetes folyamat immár eltakarhatatlan végkifejletéről. Talán már világosan látszik, hogy alapos, tervszerű, céltudatos program megvalósításáról van itt szó: a Romániában élő nem román nemzetiségűek erőszakos asszimilációjáról. Az etnikumok fölszámolásáról. Pontosan egy évvel ezelőtt ott ültem a Gyulai Várszínház aprócska nézőterén és lelkiismeretfurdalásos megindultsággal figyeltem Sütő András Alomkommandóját. Tétován, magamban, esztétikai fogódzókat kerestem — és találtam: büszke hazafias öntudattal vettem, hogy Sütő a maga kétségbeesett, személyes segélykiáltásában is az egyetemes humanizmus érvényes művét volt képes letenni — a világszínháznak. Most, egy év múltán, hátborzongató és leverő az érzés: a felelős tollforgató, az író Csurka István arra kényszerült, hogy saját életművében meg a hazai darabírásban is újítson, s valami elegyes műfajban, amit szívesebben neveznék publicisztikainak mint drámainak, fölvilágosító-fölrázó célzattal agitatív párbeszédeket konstruáljon a 25. évadját ünneplő Várszínház színpadára. Az író helyzetét — finoman szólva — nem tarthatom irigylésre méltónak (kié az, aki most magyar?). Hiszen beszélnie (írnia) kell. muszáj, mert nemcsak latja, hanem tudja is, milyen nagy a baj, s mert a beszéd (az írás) az egyetlen saját eszköze, hogy segíthessen. Igen ám, de hogyan? Lehet-e érvényes Csurka-bemutató Gyulán írásban megszólalni most, amikor a dolgok lezajlottak, a történetnek a végkifejlete játszódik, amikor a legszebb szavak is — szavak; eszközök — de mihez? Jórészt jóvátehetellenségek történtek meg. Miről zengjen itt már a színházi dalnok? Ezt a drámai témát — Erdélyt — jó 15-20 évvel ezelőtt kellett volna megírni anyaországi íróasztalokon, és bemutatni anyaországi színpadokon! Nem a „mi lett volna ha" — típusú, történetietlen kérdésekkel akarok én bíbelődni; csak megéreztetni : az igazi - dráma az, amit mai magyar darabíró élhet meg (velünk együtt), amikor leül, és kényszeresen írni kezdi 20 éves késéssel — az Erdélyben történtek tényeit, a nyomukban kelő gondolkodás tétovaságait, tisztázatlanságait, válogatja reménytelenül a gondolatokat kísérő érzelmek szálait. Szuverén színművet írni így, erről, most — bizony majdnem lehetetlen; nem sikerült Csurkának sem. S ezt nyilván ő tudja legjobban, hiszen író. Hogyne tudná, hogy Megmaradni című darabját a szándék tisztasága és tisztessége emeli, a helyzet lehetetlensége menti, ám messze van attól, hogy esztétikai értelemben jó drámának nevezhessük. És megint, újra azt kell mondanunk: ez itt a valódi dráma. Íróé és közönségé — Magyarországon. Hogy újságműfajokban kell dolgozni—a színházban! Tényfeltáró, oknyomozó riportokat kell fölvinni a színpadra, fölrázó, tettre agitáló, vagy terjedelmes, esszéisztikus publicisztikát, felelősséget kutató cikket, észre-szívre ható élménybeszámolót, fényképes portrékat, élesen szókimondó tudósításokat, zsurnaliszta túlzásokkal tűzdelt bűneset-leírásokat. A színészeknek furcsa volt a dolog. Többségük birkózott a szöveggel, a helyzet követelte nagy igyekezetttel és buzgalommal; ámde hogyan lehet eljátszani egy vitairatot vagy egy vezércikket? Sik Ferenc rendező is megpróbált mindent; amit a színházi szakma ilyenkor adhat, megadta; játszatta a teret, amikor lehetett, kihasználta az amúgy színpadszerűségében is telitalálatos játékhely (Bakó József) minden előnyét (majdnem az egész színpadteret betöltötte egy régi típusú, minden jel szerint vakvágányon álló marhavagon, rajta a felirat: Erdély; „ez a vagon maga a véráztatta haza, a szenvedélyekkel és szenvedésekkel beborított élettér ... maga a tárgy és a tartalom, amiről ez a dráma szól: Erdély" — olvashatni a szövegkönyvben). A pénteki bemutató végén a gyulai közönség tapsolt, mint színházban szokás. Aztán valaki fölállt, majd még néhányan, egyre többen, végül mindenki. Alltak — és tapsoltak önkéntelenül kifejezve azt a drámai paradoxont, ami ezen az estén végig kisértett. Mert álltam magam is, a szándék iránti tisztelet kifejezése végett, mert hogy valaki tett (irt) valamit; de tapsolni többszörösen nem volt okom. Vajha megérnénk, hogy lélekbemarkolóan tiszta, valódi színpadi műveket ünnepelhetnénk e „tárgyban" való felelősségünkről; tetteink és nem-tetteink drámáit, egy helyzet nélküli időben. Mely időnek, reménykedjünk, most vagyunk a megelőző idejében. Mikor is fontos lenne nem pusztán a helyzet tényeit pontosan ismernünk, hanem „megkutatni" — mondjuk drámában — annak az arcpirító folyamatnak a tényeit is, ami nemzeti önérzet-nélkülivé, s öngyilkos tudatlanságba süllyesztett bennünket. Sulyok Erzsébet Kincskeresők tábora néstelen arccal. Farkas Csaba kórusverseny Megkérdeztük tőle: voltaképpen mi is a Kincskereső-klub? Válaszában főként az önképzőköri jelleget hangsúlyozta rokonszenves módon, hozzátéve, hogy ez föltétlenül több, mint egy irodalomóra. Különböző művek több szempontú elemzése, novellák dramatizálása, torténetek „továbbírása", történelmi játékok eljátszása — ezeket emiitette az immár három éve ifivezetö Gózon Ákos, fő tevékenységi formaként. A történelmi játék — adott történelmi A felnőttek szokásai szinte kivétel nélkül rögzültnek tekinthetők; életformájuk kimunkált, s jószerével megváltoztathatatlan. Egy Népsporthoz szokott családfönntartót a versolvasásra rábeszélni úgyszólván lehetetlen, s az ember hiába beszél neki a műélvezetről, ha e szó hallatán valami egészen más jut az eszébe. Az általános iskolás gyerekek ezzel szemben a kultúra iránt igen fogékonyak; e korban már bízvást meg lehet őket barátkoztatni az irodalommal. A Szegeden tizenhárom esztendeje minden évben megrendezett Kincskeresőtáborok ezt a célt nagyon hatékonyan szolgálják. A múlt héten lezajlott tábor — melynek az Ortutay kollégium adott helyet — meghívottai az ország minden részében működő Kincskereső-klubok ifjú tagjai voltak. E klubok az azonos című folyóirat olvasóiból tevődnék össze; s általános iskolák, könyvtárak szervezésében működnek. Klubok — persze — nemcsak „ab ovo" léteznek: napjainkban is alakulnak. Sebestyén Andrea leendő klubvezető (e tanévben volt nyolcadikos) tavaly például rendkívül jól érezte magát a szegedi táborban. Olyanynyira jól, hogy elhatározta: lakóhelyén, Kiskunhalason Kincskereső-klubot alapit. Persze nem egyedül; segítségére lesz ebben két barátnője, Jeges Orsolya és Tóth Éva, valamint és elsősorban Varga Sabján Gyula, a klubnak szeptembertől bizonyára helyet adó könyvtár igazgatója. Sebestyén Andi egyébként elmondta, hogy kedvenc Kincskeresőrovata a „Nevető irodalomBefejeződött a Bartók Statiszták a téren Eredményhirdetéssel és díjkiosztással szombaton este befejeződött a Bartók Béla nemzetközi kórusverseny Debrecenben. A városi sportcsarnokban rendezett ünnepségen a kórusok együtt énekelték el Bárdos Lajos Cantemus! című művét, majd Debreczeni Ferenc, a város tanácselnök-helyettese átadta a kórusverseny díjait. A Bartók Béla XIII. nemzetközi kórusverseny hatvanezer forintos nagydíját a Kammerkoret Hymnia kórus (Dánia) nyerte el. Ugyanez a kórus Bartók Béla kórusmúvének magas színvonalú tolmácsolásáért megkapta a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola tízezer forintos különdíját. A Kórusok Országos Tanácsának tízezer forintos különdíját — Kocsár Miklós kórusművének legjobb tolmácsolásáért — a St. Jacobs kórus (Svédország) kapta. A Malév által a legtávolabbról érkezett kórusnak felajánlott tízezer forintos különdíjban a Coral Universitaria kórus (Kolumbia) részesült. A díjkiosztás után a kórushangversenyen részt vett énekkarok — a Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar közreműködésével — együtt énekeltek részleteket Händel Messiás című oratóriumából. A színpadot, nézőteret előkészítő, díszleteket építő munkás kezek az elmúlt napok kánikulájával dacolva is dolgoztak; tegnap viszont új arcok is föltűntek a Dóm téren, statisztákat válogattak — szcp számú jelentkező közül. Vagyis a szabadtéri játékok előkészületei a csúcsponthoz közelednek: szerdán megkezdődnek a dóm előtt is (Budapesten természetesen már voltak próbák) az ősbemutató, az új hazai rockopera, A bestia próbái — Sík Ferenc irányításával. óra". Arra a kérdésre, hogy ki a legkedvesebb költője, kapásból válaszolt: József Attila. Kicsit meglepődtem ezen. de hamarost helyretettem magamban a dolgot. Az, hogy valóságos, végzett nyolcadikosok József Attilát olvasnak — nagyon természetes dolog; én két ilyet ismerek. Gózon Akos elsőéves egyetemista az ELTE-n, a táborban pedig ifivezetö. események laza forgatókönyv szerinti eljátszása — a szegedi tábornak is fénypontja volt, célja pedig, hangsúlyozta Szabó Ágnes táborvezető, hogy a gyerekek bele tudják élni magukat az adott korba, föltalálják magukat a színpadon, történeteket szőjenek tovább — egyszóval az alkotókészség fejlesztése. (Az idén Hunyadi-kori játékokat játszottak, a nagy sikerű program színhelye a Mátyás tér volt.) Szabó Ágnesre különben — ő a városi úttörőelnök — a szervezés rengeteg gondjabaja hárult. Láthatóan jó kedvvel viselte, bizonnyal vérbeli pedagógus. Szeretettel beszélt a táborlakókról (90 gyerek vett riszt a rendezvényen) ; egyébként a Kincskereső szerkesztőségével is ö tartja a kapcsolatot. A szerkesztőség tagjai közül Simái Mihály főszerkesztő-helyettessel sikerült beszélnem. Szakmai kérdésekről faggattam főleg melyekre válaszolva megemlítette a tábori költöiskolát, s azt is, hogy a gyerekek itt bemutatott versei közül már jó néhány megjelent a Kincskeresőben. írástól eltanácsolni egyébként nem szoktak gyerekeket, mert az alkotói folyamat személyiségfejlesztő hatású; ezzel együtt önállóságot és esztétikumot nélkülöző munkákban sincs hiány. (Egyébként az, hogy egy általános iskolás miként ír — vajmi keveset jelent. Fontosabb szerzők nem tizennégy éves korukban szokták létrehozni trilógiáikat és quadrológiáikat.) A valóban tehetséges gyerekek verseiről viszont mindig öröm értesülni; minden évben akad ifjú táborlakó, aki máris kellő költői erővel, és pontosan ír. Ez utóbbi egyébként a legnagyobb dolgok egyike a világon; az Ortutay kollégium táján mendegélő járókelőknek fogalmuk sem volt arról az elmúlt héten, kik mellett haladnak el rezze-