Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-09 / 163. szám

4 Szombat, 1988. július 16. Örökség Erdélyben Kulturális örökség Erdélyben címmel, 1903—1911 között készült fotókból és textilekből 'nyílt kiállítás a Magyar Iparművészeti Főiskola Tölgyfa Galériájában. A július 29éig nyitva tartó kiállítást a főiskola kezelésében levő — a századfordulón élt — neves művészetkritikus, Malonyay Dezső hagyatékából rendezték Tollas termékek Tavaly a Szegedi Ruhagyár a termékkorszerűsítés keretében tollas termékek termelésben való meghonosításával próbálkozott. A tollat importból szerezték be. Sajátos új technológiát alakítottak ki, amely a konfekcionálás más műveleteihez nem hasonlíthatók. Újfajta munkafogásokat igényelt az impregnált anyag kezelése, más módszerekkel történt a felsőruházati termékek összeállítása, bélelése és szerkesztése is. Hogy az újítás mennyire volt sikeres, arra választ ad az a tény, hogy francia vevőjük közel 7 ezer tolldzsekire szóló megrendeléssel az idén is visszatért. Tehát a szegedi gyár meg tudott felelni a kemény minőségi követelményeknek és az idén ismét bizonyíthat. Most már azonban félkabátot is gyártanak ezzel a módszerrel. Újdonság, hogy nöi kabátokkal is megjelennek vásárlóik előtt. A tollas termékek iránt most már a belkereskedelem is érdeklődik. A hamarosan megnyíló Szegedi Ipari Vásárra díjért nevezték a tolldzsekit. Közben sikerült hazai alapanyagot is vásárolniuk. A termékszerkezet-váltás során a Szegedi Ruhagyár női ruhák termelésbe állításával is foglalkozott, azonban ezekkel a cikkekkel igazán nem sikerült betörniük a hazai piacra. Foglalkoztattak külső tervezőt is. Úgy tűnik a szegediek szemléletéhez, begyakorolt fogásaihoz a férfi termékek állnak közelebb, a termékskálának ezen a területén érdemes inkább újdonságokkal próbálkozniuk. Végleg még nem mondtak le a női termékeik piacszerzéséről sem. Valamikor a Szegedi Ruhagyár a legfelkészültebb munkaruhagyártók közé tartozott. Ezekből a cikkekből a termelékenységben is élenjártak. A közeljövőben Visszatérnek erre a területre. Újdonság, a Szegedi Ruhagyárban a szellemi export, A Pannónia Külkereskedelmi Vállalattal és a Kipterv-vel közösen szovjet ruhagyár rekohstrukcióját vállalták. Szegediek végzik a technológia kialakítását, a dolgozók betanítását, a munkaszervezést, sőt egyes eszközöket is exportálnak. Ez a, munka előreláthatólag több évig tart majd. A Szegedi Ruhagyárban nagyobb beruházás az idén nem lesz. A fejlesztési források csak a gépek, berendezések, szintentartására elegendőek. A következő három évben az elképzelések szerint fő cél a tőkés export növelése, ehhez kapacitásukat is bővítik. Hamarosan három új közös üzemük kezd dolgozni: Milotán (Szabolcs-Szatmár megye). Mátételkén (Bács-Kiskun megye) és Szabadkígyóson. A szentesi gyárban gyártanak majd főként tollas termékeket. Nem régóta dolgozik összevontan a számítástechnikai részlegük. Július l-jétől jelentős bérfejlesztést hajtottak végre. A teljesítmények növekedését 11 százalékos plusz bértömeggel tudják ezentúl honorálni. Bizonyos területek előnyöket élveznek a bérfejlesztésben. Az átlagnál ezentúl nagyobb növekmény kerülhet a műszaki értelmiségiek borítékjába is. B.I. Sárköziek lakóháza Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumban Somogyi László miniszter átadta az Ev lakóháza '87 magánépíttetői pályázat dijait a nyerteseknek. Erre a', országos döntőre 15 megye, és Budapest nevezett 37 épületdokumentációval. A bírálóbizottság javaslata alapján rangsorolás nélkül egy-egy kecskeméti, balatonfüredi és kaposvari ház tulajdonosai és alkotói kapták meg a díjat. valamint az ezzel iáró plakettet és pénzjutalmat. Ebben a megtisztelő elismerésben részesült kecskeméti. a Losonczy utca 13. szám alatti egylakásos családi házáért Sárközi József építtető. valamint Farkas Gábor tervező és műszaki vezető. A bírálóbizottság indoklása szerint az úi épület formája. aránvrendie. tömege és homlokzata mintaszerűen őrzi a környezet hagyományos építészeti jellegét. esztétikai értékeit. Harmonikusan. magas szakmai szinvonalon ötvözte egybe a helyi hagyományok és az újabb építészeti irányzatok formakincsét. Egy cenlenáriomi kiadvány elé A szegedi vasút nyomdájában folyamatosan készül a Közlekedési Múzeum és a szegedi vasútigazgatóság közös gondozásában megjelenő Százéves a MAV Szegedi Vasútigazgatósága című monográfia. A bevezető tanulmány — Remes Jenő összefoglalásában — a másfél száz esztendős honi vasút elvi alapjairól, a közlekedéspolitikai elvek történetéről szól. Az építés históriáját több dolgozat idézi viszsza: a szerzők írnak a felépítmény fejlődéséről. & vasútvonalak építésének történéseiről. szakaszairól, valamint a vasútigazgatóság hídjainak történetéről. A könyv második, az elsőével hasonló terjedelmű része fejezeteket közöl a vasútigazgatóság életéből. Szó van itt a forgalmi és kereskedelmi szakszolgálatról, a vontatás, a villamosítás, a távközlési és biztosítóberendezési szakszolgálat fejlődéséről. a számítástechnika alkalmazásáról. a vasutas munkásmozgalomról és egészségügyről. Gazdag hagyományai révén helyet követelt magának e kiadványban a vasúti szakoktatás története. a kulturális és sportélet. a vasutasdolgozókrál való gondoskodás múltja és jelene. Az érdeklődők az egyesületi tudományos munkáról is olvashatnak a könyvben. A művet Bátyai Jenő átfogó tanulmánya zárja: Fejezetek Szeged közlekedésének történetéből. Az összefoglaló dolgozatot a következő értékelés zária: ,.Technikai fejlődésünknek mindig jó értékmérője volt a vasút, amely mint a műszaki intelligencia vezérlő dominánsa hatott a közvetlen termelőerőre. az ipar és a mezőgazdaság haladására, s ezeken keresztül a gazdaság lehetőségeinek feltárására. D. I. Aratási ügyelet A kalászos gabona betakarításának időszakában a termény átvételének zavartalan lebonyolítása érdekében a Gabona Tröszt budapesti központjában ügyeletet tartanak. Amennyiben a termelők és a megyei vállalatok, illetve az utóbbiak átvevői között a búza minősége miatt vita keletkezik, és nem tudnak dönteni, akkor a tröszt Budapest V., Dortottya u. 1. szám alatti központjának ügyeleti szolgálatához fordulhatnak a 186—725-ös telefonszámon. Az ügyeletet hétköznap 6.30-tól 19 óráig, szombaton 8-tól 17 óráig, vasárnap 8-tól 13 óráig tartják fenn. (MTI) Quo vadis művelődési otthon ? S

okan úgy tudják, hogy nálunk a művelődési otthonok — korábbi néven, kultúrotthonok — a negyvenes évek végén szúlettek. Holott már jóval korábban léteztek, a két világháború között, sőt az előtt is. Igaz, nem olyan formában, amilyenekké 1949-től váltak. „Előképeik" az iparosodás és városiasodás, a kapitalista fejlődés eredményeképpen jelentek meg Európában. Nálunk gyakran a németországi népházak, népotthonok szolgáltak mintául, ezekhez hasonlók már az első világháború előtt épültek Főként a német munkásmozgalom intézményeinek hatása hagyott nyomot a két világháború közötti magyar intézményrendszeren. Elég, ha csak a korabeli, pezsgő élettel teli munkásotthonokra gondolunk. Magyarországon 1945 előtt szinte mindegyik politikai mozgalom zászlajára tűzte a kultúrházak építését. A Horthy-kormányzat a munkásmozgalom befolyásának ellensúlyozása céljából; a népi írók a falu felemelkedésének elősegítéséért; a munkásság pedig saját érdekei védelméért tette ezt. Ezek az intézmények a társadalom akkori osztály- és rétegtagozódása szerint szolgálták építtetöik-használóik kulturális törekvéseit. Bár elnevezésük sokszor különbözött — falun például olvasó-, gazdaköri, vagy ipartestületi székházak voltak —, de működésük alapvonásaiban hasonló volt. Miből állt ez? Volt. könyvtáruk, ahol olvastak, könyvet kölcsönöztek; színpadjukon műkedvelő előadásokat tartottak; más termeikben ismeretterjesztő előadásokra, bálokra, népünnepélyekre, esetleg sportrendezvényekre került sor. A kultúrotthonoknak önálló szervezetük általában nem volt. A programokat főként a használókból alakult öntevékeny csoportok. egyletek szervezték, a tagság igényei, a szokások, a hagyományok alapján. A felszabadulás után a kommunista és a szociáldemokrata párt erőteljesen szorgalmazta q kultúrházak -számának bővítését, s azokban egyesületek, népfőiskolák szervezését. Az MDP-ben uralkodóvá vált voluntarista politika azonban csakhamar gyökeres fordulatot követelt a művelődésben is. Az előző években kibontakozó sokszínűséget adminisztratív intézkedésekkel felszámolták, „egységes kultúréletre" változtatták. Letéteményesévé — szovjet mintára — a kultúrotthonokat tették, melyeket központilag irányítottak városon és falun egyaránt. A hatvanas években jóval nyitottabbá, rugalmasabbá váltak az időközben művelődési otthonra átkeresztelt intézmények. Napi politikát szolgáló, agitációs fórumból szakintézményekké alakultak át. Az új művelődéspolitika figyelni kezdett a különféle igényekre, s az intézmények kaput nyitottak a korábbiakhoz képest nagyobb önállósággal szerveződő művelődési csoportok, közösségek előtt Támogatták a meginduló tömegkulturális — főként ifjúsági — mozgalmakat, például a klubalapítás, a színjátszást, a beatet később a népművészetek iránti érdeklődést stb. Mindez persze ellentmondások, éles viták, némelykor valóságos ideológiai harcok közepette zajlott, de előrelépés történt. Ennek ellenére a művelődési otthonok — szinte a mai napig — nem vetették le teljesen a korábban rájuk erőltetett uniformist. Továbbra is egységes normákhoz és formákhoz ragaszkodtak, a környező, spontán kezdeményezéseket sokszor tiltakozásokkal, rendszabályokkal riasztották. el. Csakhogy időközben a múvelőcVis egyetlen központjából az egyik intézményévé váltak. Különösen a televízió elterjedésével, a sajtó, a könyvkiadás bővülésével, a turizmus térhódításával, s az életmód, a szokások változásával, mind hátrább sodródtak a szabadidős kínálatban. Szerepváltással próbálkoztak: a hagyományos kulturális programokon kívül előbb a szórakoztatással, majd a különféle kulturális és egyéb szolgáltatásokkal akartak hatni közönségbázisukra. Persze, ez sem ment ellenvetések, viták nélkül. Több vád érte és éri ma is a művelődési otthonokat az igények „kiszolgálása", a „nem profilba tartozó" tevékenységek meghonosítása miatt. Holott, csupán arról van szó, hogy a jobb adottságokkal rendelkező intézmények érzékenyebbé váltak az új szükségletek iránt. Ugyanakkor ezek a szolgáltató, a társas életet szervező művelődési otthonok sem váltak a korábbi elképzelések szerinti tömegintézménnyé. A többi között azért sem, mert időközben a „hálózat" egy része elavult, jóformán használhatatlanná vált. Becslések szerint a lakosságnak legfeljebb 8-10 százaléka rendszeres látogatója a mintegy két és fá] ezer tanácsi üzemeltetésű és az ennél jóval kevesebb szakszervezeti fenntartású munkahelyi intézménynek. Nem közömbös azonban, hogy kik ők? Feltehetően nem a legműveltebb rétegek tagjai, s nem is a tehetős vállalkozók, de nem is a perifériára szorulók, hanem inkább a társadalmi helyzetüket megőrizni kívánó, vagy azzal elégedetlen, sorsukon változtatni akaró középrétegek képviselői. De az ő igényeiket is egyre nehezebben tudják kielégíteni a művelődési otthonok, mert súlyosbodó gazdasági feltételek között működnek. A pénztárcák nem vastagodnak, az állami támogatás pedig nem tud lépést tartani az emelkedő rezsiköltségekkel. Az új adórendszer mértéktelenül megsarcolta a bevételeket, az önfinanszírozás is illúzióvá vált. Sok népművelő úgy véli: a művelődési otthonokat a széthullás, a megszűnés veszélye fenyegeti. Sürgetővé vált, hogy a kulturális reform keretében sorsukat hosszú távra rendezzék. Az erről szóló elképzelések közösek abban, hogy a helyi nyilvánosság fórumaiként, a kulturális öntevékenység színtereiként, a szabadidős vagy ismeretterjesztő szolgáltatások kínálóiként továbbra is nélkülözhetetlenek ezek az intézmények. F

elvetődik azonban, hogy a jövőben kötődjenek jobban a társadalom rétegszerkezetéhez, érdekpluralizmusához. Például a társadalmi szervezetek — a szakszervezeteken kívül a népfront, a KISZ stb — működtessenek művelődési intézményeket; az önszervező csoportok, egyesületek kapjanak jogokat az otthonok használatában; s e területen is teremtsék meg a lehetőségeit a magánkezdeményezéseknek, -válalkozásoknak. A fő kérdés ezekkel kapcsolatban az, hogy a finanszírozás hogyan oldható meg. Hiszen a társadalmi szervezetek, egyesületek nem rendelkeznek a szükséges anyagi forrásokkal Ezért továbbra is nélkülözhetetlen az állam pénzügyi támogatása, sőt a dotáció növelése. Ez pedig függ a gazdaság helyzetének alakulásától és attól, hogy a kultúrát, a közművelődést miként értékelik a döntéshozók az állami költségvetés elkészítésekor. Varsányi Gyula Képzeljük el azt az esetet, hogy családi házunk építéséhez kölcsönzünk egy szemmel láthatóan használt, ám a célnak kiválóan megfelelő betonkeverőt. A gép jól is működik, mígnem épülő házunk elől — mialatt a szükségkonyhában gyorsan bekapunk valamit — szakszerűen szólva: eltulajdonítják. Egyértelmű, hogy a felelősök mi vagyunk, nem a tolvajok, s a kölcsönző kasszájába kénytelenek vagyunk befizetni egy új betonkeverő árát. Képzeljük el azt az esetet is. hogy keresztelőre utazván egy nagyváros áruháza előtt megállunk, s autónkat lezárva betérünk néhány dolgot vásárolni. Ám mire visszamegyünk a kocsihoz, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy poggyászaink eltűntek, azaz elemelték vadonatúj öltönyünket, cipőnket, legszebb ingeinket és nyakkendőinket. Ha -van papirosunk, fordulhatunk a biztosítóhoz is, ahol a kárfelvevő kényekedve szerinti elhasználtsága állapotot vesznek jegyzőkönyvbe legfinomabb személyes holmijainkról szólva. Kifosztottan Magyarán: ha nekünk kell pénztárcánkba nyúlni, akkor teljes értéket térítünk, ha a biztosító fizet, akkor a „kárkori érték" a szentség, meg a mérce. Most pedig képzeljük el azt az esetet, amikor a nagyváros és az áruház Romániában helyezkedik el. Legszebb ruháink oda, magnónk talán már az ebek harmincadján, s egy másik, kinti üzletben vásárolt ajándékaink is a tolvajok táskájában lapulnak. Természetes, hogy rendőrért kiáltunk, s meg is érkez-ik a magyarok által sűrűn lakott település kizárólag románul értő és beszélő rendőre, ki bekísér, meghallgat, s lepotyog egy román nyelvű jegyzökönyvet, mely alapján idehaza bejelenthetjük jogos kárigényünket. Nem is lenne itt — a kellemetlen káron túl — semmiféle más bonyodalom, ha nem lenne helyzet. Márpedig helyzet van, ezt minden újságolvasó polgár tudja. A gondokra ugyanis akkor derül fény, amikor a biztosító idehaza lefordíttatja a román nyelvű szöveget, s számunkra is megdöbbentő módon az ajándékba vitt étkészlet helyett rubin ékszer. utazótáska helyett meg a nagy semmi szerepel. S hasonlóképp hiányzik a listáról öltönyünk is, mert ezt egyszerűen személyes tárgynak vette a milícia, a Kint vásároltakkal együtt. Kissé megértőek vagyunk legbelül —, hogy ilyen furcsa lett ez a jegyzőkönyv, hisz ha visszaemlékszünk, elénk rajzolódik a rend őrének megnyúlt képe, midőn arról faggat, hogy az eltulajdonított öt magnókazettán miféle dolgok voltak. A kazetták hírét véve őt csakis ez érdekelte, s mi — pironkodva valljuk be — hazudtunk néki, mert azt mondtuk: csupa diszkózene volt rajtuk, holott igazi magyar nóták és népdalok, hisz, mint említettük, keresztelőr! mentünk. A kárbecslő megingathatatlan szakember Mit neki a politika, a nemzetközi és a nemzetiségi helyzet, Erdély, meg a dózerpolitika: rubin ékszer nincs — kicsúszott szánkon —. papiros van — bemutattuk —, szakmailag minden rendben. És emberileg? A kérdés jogosságához annyit: mi kiszámítottuk a családunkat ért kárt, s hasonlóképp a biztosító is kalkulált. Az arány: hét az egyhez. Fogadjunk, hogy kitalálja, derék olvasó, kinek a kárára! Végezetül — mintegy függelékként — az írnok személyes gondolatai: az az úr, aki e bármelyikünkkel megtörténhető esetet elmondta, egy órán át beszélt, telve feszültséggel és keserűséggel. Végezetül kifejtette, nem azért öntötte ki a lelkét. mert riportot szeretne íratni velem, hisz jól tudja, nem a sajtó feladata a kárrendezés. De éppen erre sétált, a Tisza partján, s gondolta, kibeszéli magát. Ami ügyét illeti: a „kárrendezés" felülvizsgálatát kérte, tehát az illetékesekhez fordult A történetet viszont átengedi olvasóinknak — okulásul. Dluutua Imre