Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-30 / 181. szám

Szombat, 1988. július 30. VSS.1 rc*:« magazin DM MRÁZJÁNOS RAJZA A régmúlt csúcstalálkozói Mindenki szabadságon Szívem-lelkem lelkesedéssel van tele, amikor azt hallom, ez vagy az elment szabadságra. Letette az élet nehezét, és elment pihenni. Örök körforgás az életünk, majd visszajön, fölveszi újra a nyűgeit, és dolgozik tovább. Nagyobb erővel, nagyobb lendülettel. Kell persze átállási idő, magamról tudom, először szinte újra kell tanulnom, hogyan kell megfogni a ceruzát. A kazánkovács biztosan ugyanígy van a nagykalapáccsal. Hallom boldog-boldogtalantól, itthon nem lehet pihenni. Ha nem utazik el valahová, mintha nem is lett volna szabadságon. Nem hát. mert az itthon a munkát jelenti, és tesz-vesz mindig. Vannak azonban mégis, sajnálnivalóan egyre többen, akik itthon maradnak, mert kell nekik az a pénz is. amit közben kereshetnek. Egyikük kőműves mellé áll be segítőnek, másikuk autójavítóba megy el dolgozni. A felhőtlen kikapcsolódást egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, szorítják őket a megélhetés mindig súlyosabb gondjai. Azt hiszem, róluk semmiféle statisztika nem beszél, nem is szeretnek a figyelem központjában lenni. Aki persze tintanyalóként megy el fizikai munkára, nem mindig sajnálni való, mert az egészen más munka is pihenteti az egyoldalúságot. de ezt az se szívesen vallja be, aki rákényszerül. Fölhúzták előttünk a zsilipeket, aki teheti, külföldre megy. Ha parancsba adták volna, hogy tengerre magyar, akkor se mozdulnának ennyien. Aki megteheti — szerencsénkre egyre többen vannak ilyenek is. — nagyobb távolságokra megy, még inkább nem ismert tengerekre. Világjáró lett a magyar, miután már alig van pontja a világnak, ahol magyar ne lakna. Büszkeségünk számlájára írjuk a világjárást, és még mindig korszakok bűneként emlegetjük az idegenbe szakadást. Sok éven át hallottuk, a fejlettebb országokban egyszerre megy szabadságra mindenki. Először értetlenül fogadtuk a hírt, aztán híztunk benne, majdcsak begyűrűzik hozzánk is ez a szokás. Hivatalosan még nincsen így, ritkán adódik, hogy elmegy egy nagy gyár minden népe, csak a karbantartók maradnak itthon, és rendbe hozzák közben a gyárat, de gyakorlatilag igyekszik mindenki a nyári hónapokban üdülni. Azért is, mert sajnálatos módon annyira szétszakadtak a családok, legalább ilyenkor együtt van a gyerek az apjával vagy az anyjával. Közelről láttam, a jóiéti államban, a finneknél ez a gyakorlat minden megrázkódtatás nélkül zajlik le. A városi kereskedelem legföljebb azon méri, hogy még kevesebben járnak a boltokba, de nem azon. hogy nem lenne boltos, aki feltöltse a polcokat. és beszedje a pénzeket. Nálunk máskor is előfordul, hogy mindig az nincsen, amit keresünk, nyáron már mentség se kell hozzá: persze, persze, mindenki szabadságon van. A munka és kötelesség megszállotjainál még mindig előfordul, hogy évek óta nem képesek elmenni pihenni. Ismerek orvosokat is ebből a szektából. Eltervezik szépen minden évben, de mindig közbejön valaki. Nem a kisebb beosztásúaknái, őket elhajtja a kötelesség, inkább a mindig emeletes gondokat cipelóknél. Olyanoknál, altik mindennap legalább három-négy ember munkáját végzik. Miért nem képesek elmenni? Leginkább azért, mert a nyájas emberiség nem képes beosztani, hogy most nyár van, nem szabad betegnek lennem. Annyira tudunk csak igazodni az évszakokhoz, hogy végignyúglódjük ugyan a telet, de ahogy a tavasz első nekibuzdulása megérint bennünket, elhányjuk bajainkat, és ósz végéig kihúzzuk valahogy. Tessék csak megnézni gyászjelentéseink sorát nyáron és télen. Kaján célszerűséggel mondhatnánk, mint a legyek ősszel, úgy rostálódik az emberiség. Sajnos, az előre nem látható, ennélfogva előre nem is kalkulálható nagy betegségek azonban nem kötődnek a szabadságolási tervekhez. Ezerszer jaj annak, aki itthon maradt! Neki kell helyt állnia a többiek munkájában is. Jó nekünk, hogy szinte mindenütt vannak, akik bibliai szentekként magukra veszik a világ romlását, és megpróbálnak segíteni. Kifizetődik? Talán nem nézik. A szakma kötelessége oltódott beléjük jobban. Amióta nyilvánvalóvá lett. hogy gyors orvosi segítség nélkül elpusztultam volna, csak kalaplevéve, mélyen meghajolva fedők róluk beszélni. Bearanyoznám minden lépésüket. Azokét is. akik a gyógyítás segéderőiként lótnak-futnak betegeik gyógyulásáért, és legföljebb akkor tudják meg, hogy ülve is lehet ebédelni, amikor valahová kényszergyógykezelésre utalják be óket is. Mondom még egyszer, és ezerszer is, szerény tiszteletem minden virágát eléjük raknám, és erre biztatnék másokat is. Rombolják magukat, hogy rajtunk segíthessenek. Körzetorvostól az egyetemi professzorig mindenütt megtalálhatók az ilyen emberek. Ez a mi szerencsénk, a szerencsétlen földönfutók menedéke. Földbe gyökerezett lélekkel hallgattam azonban a napokban egyik ismerősöm panaszát, és bár jól ismerem indulatait, jobban mondva azt, hogy saját ügyeiben se képes elővenni indulatait, nem akartam hinni neki. Még röviden se merem összefoglalni a történetet, mert tartok tőle. az általam az előbbi kategóriába sorolt, emberségükben és igyekezetükben is kiváló egyéniségek vennék magukra ezt is, az erintettek pedig kibújnának alóla. Meg se kerülhetem azonban, mert életveszélyes helyzetekben mégse hivatkozhatunk szabadságunk idejére. Hétköznapi ésszel gondolkodva még a vérellátásnál se mondhatnánk, pardon, most nem lehet, mert szabadságon vannak legjobb véradóink, ez pedig ennél is hétköznapibb lenne, ha közbe nem szólt volna a sokak szabadsága. Arról van szó, hogy a legszerencsétlenebb otthoni baleset következtében kerül be valaki a kórházba. Kérve kérik a hozzátartozók az orvost, vigyázzon rá, és az teljes meggyőződésével nyugtatja óket: hogyne vigyáznánk. A hosszas mozdulatlan fekvésnek azonban az lesz a szomorú velejárója most is. hogy tüdőgyulladás lép föl, aztán infarktus követi, intenzív osztály, és a legvégén: fogadják őszinte részvétemet. Régóta tudjuk, a kórház nem életbiztosítás, minden előfordulhat benne, még a halál is, itt azonban másról szól a panasz. A romlás minden újabb lépcsőjén fölkeresik a hozzátartozók a gyógyításban legilletékesebb orvost, mindet megkérik külön is, segítsen minden tudása szerint, de olyan szerencsétlenül jön ki a lépés, hogy másnap-harmadnap mindegyikük elmegy szabadságra. Elvileg a kórház továbbra is működőképes, kitúnó orvosok maradnak itthon, de aki már eleve valakinek a betege, és az a valaki éppen nincsen itthon, avval megeshet a legrosszabb is — mondja a legfóbb summázatként a kedves panaszos. Régen rossz, ha egy komoly intézet munkáját kívülről akarnánk megítélni. de úgy fejbe üt a panasz, megtántorodom tóié. Magamban motyogom csak, hogy senki ne hallja: a sokat emlegetett kontraszelekció oda is betette a lábát? Ahová csak a legkiválóbbaknak lett volna szabad megérkezniök. Fájdalmasan sajnálom a családot. HORVÁTH DEZSŐ Mostanában Gorbacsov és Reagan találkozói kapcsán a világsajtó bőven ír e tárgyban a világ — s persze hazánk — újságolvasói igen tájékozottaknak tekinthetők. Kétség nem fér hozzá, hogy nem minden magas szintű tárgyalás minősül csúcstalálkozónak, napjainkban természetszerűleg a két legnagyobb hatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok legfőbb vezetőjének találkozóját ennek tekinthetjük. Az emberiség történelme során már számos csúcstalálkozót tartottak, bár természetesen közel sem olyan kiélezett politikai helyzetben, mint manapság. Mert mi is kell egy csúcstalálkozóhoz? Kellenek nagyhatalmak, tekintélyes vezetők és megoldandó problémák. Ezekben pedig nem volt hiány a régmúlt korokban sem. Manapság a világ legtermészetesebb dolga, hogy csúcstalálkozót csak két más nemzetbeli politikus között lehet rendezni, de ugyanilyen magától értetődő volt az időszámításunk előtti első század Rómájában, hogy „csúcstalálkozó" csak két római között jöhet létre. Hiszen Róma ekkor már uralta a Földközi-tenger térségét, sőt szinte az egész embernek lehetett akkora hatalma, hogy egy csúcs résztvevője legyen. Julius Caesar halála után pedig egyszerre két római is rendelkezett ilyen hatalommal. Az egyiket Marcus Antoniusnak, a másikat pedig Octavianusnak hívták. Mindketten óriási katonai hatalommal bírtak, így szembenállásuk joggal aggasztotta a római népet. Antonius veteránjai sürgették leginkább a két fél találkozóját, de már azokban az időkben is alapvető fontossággal bírt a protokoll szabályainak betartása, s ez késleltette a csúcs létrejöttét. Az volt a kérdés ugyanis, hogy Antonius menjen-e Octavianushoz, vagy fordítva. Az ókori tárgyalóküldöttség tagjai végül is megtalálták a mindkét fél számára üdvös megoldást: a két római a Capitoliumban találkozott, mégpedig úgy, hogy Antonius előbb ment oda — tehát Octavianus tulajdonképpen őt látogatta meg —, ennek ellensúlyozására viszont Octavianus nem a saját lábán érkezett, hanem vitték. Akárcsak manapság, a helyszín kiválasztása és a biztonsági intézkedések már az ókorban is sok gondot okoztak a csúcstalálkozók szervezőinek. Antonius és Octavianus második csúcstalálkozóján. i. e. 43-ban szigorú biztonsági intézkedések közepette egy kisszigeten találkozott ismét a két „nagy", bevonva megbeszélésükbe Lepidust is, így ez a csúcs tulajdonképpen hármas találkozó volt. A résztvevők a kétnapos kemény alkudozások folyamán - amelyek tárgyszerű légkörben folytak — megalakították a második triumvirátust, minekutána felosztották egymás között a római birodalmat. Úgyhogy a tárgyalások kétségkívül eredményesnek tekinthetők. A csúcstalálkozók mindig alkalmat adnak különböző látványosságok szervezésére. Különösképpen így volt ez az ókorban. Nero császár például — ahogy mondani szokás — igencsak adott arra, hogy jó benyomást tegyen látogatóira. Amikor napirendre került az armeniai király, Tiridates római látogatása, Rómát elöntötte az arany, minden ragyogott, csillogott. A csúcstalálkozó előkészítésére Nero egy Domitius Corbulo nevezetű magas rangú katonatisztet küldött Tiridateshez, hogy tárgyalja meg vele a látogatás részleteit. Corbulo jó munkát végzett, Tiridates óéban elindult Róma felé. Az armeniai király kíséretében volt felesége, valamint a parthus uralkodóház sok tagja is. Mivel a repülőtéri fogadás akkoriban még nem volt divatban, Nero Neapolisnál, a szárazföldön sietett a király fogadására. A két uralkodó első találkozását pusztán az késleltette, hogy a biztonsági emberek nem tudtak megegyezni egynémely dologban. E legnagyobb gondot az okozta, hogy a római császár biztonságáról gondoskodó emberek sehogyan sem akartak beleegyezni abba, hogy Tiridates karddal az oldalán közelítsen Néróhoz. A parthusok azonban ragaszkodtak a kardhoz, azt hozván fel érvként, hogy királyuk nem mutatkozhat fegyvertelenül a nyilvánosság előtt. Végül sikerült kompromisszumos megoldást találni: a rómaiak beleszegecselték a király kardját a hüvelybe, ezek után Tiridates karddal az oldalán jelenhetett meg Nero előtt, nem esett csorba tekintélyén, s Nero testi épsége sem forgott veszélyben. A protokolláris előírások betartására manapság is gondot fordítanak, de amit protokoll címszó alatt régebben müveitek, az minden képzeletet felülmúl. Különösen élen járt az etikett megtartásában a Habsburgok I. Lipót nevú császára, aki hazánknak is királya volt. Egyszer, BENKE LASZLO Idill Szemre, szóra, isten áldására mindegy mióta áll a ház, de nem mindegy meddig, kinek s hogyan. Még nyolcvan évig pontos terv szerint s elmondhatom, hogy országosan fenn költök itt a negyedik kalitban — fiókám, ezt megjegyezd s ha jó leszel, unokádnak épp ilyet építtethetsz majd boldogan, csak jól vigyázz, hogy csöndbe légy, mert megkötözlek, mint a múltkor is, mikor miattad vált a kép a gondolattól el. Hagyd a támadást, ó gyermekem, a pecket, tudhatod, lenyelni és kiköpni sem tudod. Láthattad, atyád miként belezte ki a frizsidert, óvakodj tehát, szálljon rád a rémület, s vedd például vekkerünk, ki oly erős rugóra járt, hogy faltövéből, mondhatom, ma már húzni sem lehet. , Zavarjon tán, hogy nincs zsanér s az összevont, bozontos szemöldökfán csüngő kulcs helyén szú a biztonsági zár? Gondoltam én, hogy fölkelek, e férget szétlövöm, dehát egy birka bújt belém, ráadásul puska sincs. amikor Erős Ágost szász választófejedelemmel rendezett csúcstalálkozót, színhelyül a Duna egyik hídját jelölték ki. A szertartásmesterek úgy rendezték a dolgokat, hogy a találkozó résztvevői kétfelöl közelítsenek egymáshoz, és pontosan a híd közepén találkozzanak. Ám az akkori előírások szerint Ágostnak 30 lépést kellett Lipót felé tennie, amíg az csak 10 lépéssel tartozott megközelíteni a szászt. Előkerültek a colostokok, s a hoppmesterek lázas számolgatásba kezdtek. Végül sikerült kimérniük a megfelelő távolságokat, s így létrejöhetett a csúcstalálkozó. Lipót, az etikett buzgó őre, egyébként szívesen szegte meg a szabályokat, ha ezáltal többet érhetett el a maga javára. Nem egyszer azonban ráfizetett furfangosságára. Amikor a mainzi választófejedelmet fogadta, azt találta ki, hogy az előírásos három lépcsőfok helyett, csak kettőt jön le a mainzi elé, így az kénytelen lesz több fokot megmászni, hogy színe elé kerüljön. A mainzi sem volt azonban elveszett ember, mikor észrevette Lipót cselét, egyszerűen megállt a lépcső közepén, s attól fogva nem mozdult egy tapodtat sem. Azt gondolhatnánk, hogy testvérek között nincs helye a protokollnak, ez persze régen korántsem így volt. 1660-ban például testvérek tartottak csúcstalálkozót, s e találkozó sikere világpolitikai befolyással bírt. Arról volt szó ugyanis, hogy IV. Fülöp spanyol király hozzáadja Mária Terézia nevú leányát XIV. Lajos francia királyhoz. A Napkirály anyja, Anna királyné IV. Fülöp nővére volt. A házasság nyélbeütése végett a két testvér csúcstalálkozó tartásában állapodott meg. Hosszú előkészítő munka titán gondosan kiválasztották a helyszínt. A két ország közötti határfolyón kerestek egy kis szigetet, amelyik pontosan a folyó közepén feküdt. Ennek a szigetnek a kellős közepére azután húztak egy vonalat, arra sátrat állítottak, a sátorba pedig — pontosan a vonal fölé — asztalt tettek. Fülöp és Anna pontosan egy időben indult el a folyó két partjáról, és egyszerre érkeztek a sátorba. A két testvér a megbeszélések teljes ideje alatt felségezte egymást. Annán azonban egy röpke pillanatig eluralkodott a testvéri szeretet, s kis híján megölelte testvérét, de Fülöpnek még sikerült idejében félrehúzódnia. Anna is rögtön elszégyellte magát, s illendően bocsánatot kért felséges öccsétől. Volt időszak, amikor hazánk is abban a helyzetben volt, hogy vezető politikusunk, azaz a király csúcstalálkozó résztvevője lehetett. Az egyik legnevezetesebb csúcsot Károly Róbert szervezte 1335ben abból a célból, hogy elsimítsa a lengyel és a cseh ellentéteket, s olyan szövetséget hozzon létre, amely megerősíti hazánk helyzetét Európában. A négyes csúcstalálkozónak á visegrádi királyi palota adott otthont. Megjelent Nagy Kázmér lengyel és János cseh király, valamint utóbbinak fia, Károly morva őrgróf — aki később cseh király lett —, s képviseltette magát a német lovagrend is. A megbeszélésnek — a felek kölcsönös erőfeszítéseinek eredményeképpen — sikerrel végződtek. János lemondott lengyel trónigényéról, s ennek fejében megkapta Sziléziát, ráadásképpen pedig Kázmér — aki a lengyel trónon való biztonságos uralkodást nyerte a tárgyalások során — 20000 márka ezüstöt is tartozott kifizetni neki. Hazánk helyzete is jelentősen megerősödött mint politikailag, mind pedig gazdaságilag. Magyarország oly kedvező gazdasági helyzetbe került, hogy még a 20000 márka ezüstöt is Károly Róbert fizette ki sógora, Kázmér helyett. KOVÁCS TAMÁS