Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
8 Szombat, 1988. július 2. DM1 "»ggazin A színvonalról HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA A golyóstoll és feltalálói Kezdetben bizalmatlanul kezelt és lebecsült golyóstoll ma már világszerte elterjedt íróeszköz. Fejlődéstörténetének kezdetei a múlt század végére nyúlnak vissza. Erre az íróeszközre elsőként egy amerikai feltaláló, John J. Loud nyújtott be találmányt 100 éve, 1888. július 2-án. Ugyanez év októberében kapott rá szabadalmat az USA Weymont Mass. államában. A német Anton J. Schafer szintén golyóstollra 1901-ben kapott szabadalmat Berlinben, majd tíz évre rá Münchenben Michael Baum nyert szabadalmi oltalmat ugyancsak golyóval író íróeszközre. És a tökéletesítő próbálkozások tovább folytatódtak, s egy drezdai mechanikus, L. Lourenz 1924-ben jelentette be golyósirón-találmányát. Mungo néven az 1931. évi lipcsei vásáron be is mutatta, de igen rövid életűnek bizonyult. Baj volt a szerkezet anyagával. A savas tinta igen gyorsan megtámadta az író golyót, amely aztán beragadt a golyófészekbe. A következő két feltaláló. Wenczel Klimes és Paul Eisner prágai mérnökök 1933-ban jelentették be gyorsiron találmányukat, és rá két évre kaptak rá Németországban oltalmat. Közben hazánkban is többeket foglalkoztatott a kérdés, és Hajdú Ödön MÁV-mérnök, valamint Ránki Dezső jelentett be találmányt 1936-ban golyóstollra. Egy kiváló budapesti újságíró. Bíró László 1938 elején elhatározta a gördülő golyóval író töltótollötlet hasznosítását. Felvette a kapcsolatot a prágai Klimensszel, valamint a budapesti Gojl Andorral (1896—1983), aki igen jónevű mechanikus volt. Az első hazai golyóstolltalálmányi bejelentést 1938. március 15-én tették meg, és az amerikai bejelentésből eltelt 50 év múltán, 1938. július 10-én — 50 éve — kaptak szabadalmi oltalmat. Bíró László véletlenül találkozott Gojl Andorral, akinek együttműködést ajánlott fel. Goy vállalta, hogy megkísérli egy gördülő golyóval, megbízhatóan, fennakadás nélkül (ró töltőtoll előállítását. Goy a feladatot megoldotta, és így jött létre, az egész világon ma is változatlan elvek alapján működő, (rócsúccsal (ró golyóstoll. Hazánkban 1947-ben kezdődtek meg a gyártást előkészítő folyamatok szervezése. Goy szabadalmának lényege a golyón túl a nyomószerkezet, amely elbújtatta a burkolatban az írószerkezetet. Ekkor született meg a nyomószerkezetes golyóstoll, G OPEN néven. Végül is az egész világon elterjedt golyósirónok megoldásai Goy Andor nevéhez fűződnek. Ám nem lehet elvitatni Bíró László érdemeit sem, mert ó volt az a megszállott, aki elsőként hitt e találmányban. A golyóstoll, mindennapjaink népszerű íróeszközévé igazán magyar találmány nyomán vált. Az elsó példányt Goy Andor éppen 50 éve mutatta be. A megvalósító feltaláló később az írószer Szövetkezetben dolgozott. és még nyugdíjasként is (1973tól) elismert szaktekintélye volt a szakmának. Goy Andor műszerész másik kiváló találmánya a Goyand szedó-irógép. amely szintén világszerte tért hódított. Nevéhez fűződik az elsó európai szedő-írógép és a világ elsó tizenegy egységes szedő-írógépének megalkotása. Ez már olyan írógépnek bizonyult, amely a sorkiegyenlítést a szóközök terjedelmének félautomatikus megváltoztatásával végezte, és a nyomdai szedéshez teljesen hasonló szövegképet és szövegtükröt tudott előállítani. EtTe a gépre 11, különböző szélességű betúgarnitúrát lehetett felszerelni, és percenként 250—300 leütésnek megfelelő gyorsaságot ért el. Ezt az alkotását véglegesen 195l-re fejlesztette ki. Gay Andor fenti két találmánya is igazolja a magyar szellemi töke hatékonyságát, működőképességét, csak meg kell hozzá találni a megfelelő közeget. A golyóstoll históriája a feltaláló újságíró. Bíró László (Budapest, 1899 — Buenos Aires, 1986) életének néhány momentuma felvillantása nélkül nem lenne teljes. Orvosnak készült foglalkozott a hipnózissal, majd egy petróleumvállalatnál helyezkedett el. Autóversenyzéssel is kísérletezett, ami egy új sebességváltó kidolgozására ösztönözte, de festőként is sikeresen mutatkozott be. Gondolkodó és kezdeményező ember volt. Azonban Magyarországról személye és családja biztonsága érdekében 1939-ben előbb Párizsba menekült, majd onnan Argentínába. (Innen származóan él a ma közvéleményében is az a hiedelem, hogy a golyóstoll argentin találmány.) A golyóstoll későbbi argentin előállításához a golyókat Bíró Svájcból, majd Jugoszláviából és később Svédországból szerezte be. A festékek beszerzését Bírónak fivére intézte. De a gyakorlati megoldás a Goy és Kovalszky cég műhelyében történt. Bíró László (lehet, hogy a Casablanca c. film egyik szereplője) 1940-tól kezdődően a hazai eredmények felhasználásával Argentínában külön is kísérletezett, s ott 1943-ban szabadalmat nvert. Argentínában a golyóstollakat 1945-től kezdve ETERPEN néven forgalmazták. Az angol szakirodalomban Biro-pen néven írnak szabadalmáról. Ezentúl még számos más találmánya is volt. de a golyóstoll szinte azonosult vele és Goy Andorral. BÁTYAI JENŐ Az utóbbi időben, különösen pedig a pártértekezlet óta, egyre gyakrabban merül fel a színvonal kérdése. A gazdaság, illetve még pontosabban a termelés színvonaláról van szó. Sokan úgy vélik, hogy termelni csak „világszínvonalon" lehet. Ez azonban nagyon sommás vélekedés és leginkább azzal az utolérési pszichózissal van öszszefüggésben, mely a megvalósult szocializmust kezdettől fogva nyomasztotta. Emlékezzünk: 1930-ban az első ötéves terv kezdetén Sztálin kijelentette, hogy tíz éven belül utolérjük — mármint a Szovjetunió — a kapitalizmust. A mai szovjet vitákban is előtűnik a dolog, s van olyan vélekedés is, hogy ez az önhajszolás oda vezetett, hogy amikor a szovjet acél, cement stb. termelés elérte az amerikait, már inkább visszahúzott, mint előre segített volna. A mi viszonyaink között ez a szerényebb formában, a közismert „vas és acél országa" jelszóban köszönt vissza. A baj ott kezdődik, hogy a gyakran emlegetett világszínvonalnak nincs megragadható valóságtartalma. Ez a fogalom a világ piacainak sok szegmenséből áll össze és majdnem korlátlanul variálható. Nyomasztó hatása nálunk is mutatkozott, mivel éveken át jelszó volt: minden piacon jól értékesíthető terméket kell produkálni. Vélhetőleg egy ilyen termék olyan drága lenne, — éppen a piacok eltérő igényei miatt — hogy még a gazdag országoknak is túl drága lenne. Ma inkább a célminóség uralkodik: tehát konkrét piac, konkrét igényét kell kielégíteni megfelelő minőségben, áron, szervizzel, szállítási határidővel stb. Egy másik tényező alighanem az az általános szemlélet, mely a kapitalizmust homogénnek, sót a szocializmusnál mindenben jobbnak véli. Elég csak ránézni a világra és kiderül: a kapitalizmus a gazdaságok színvonala tekintetében még differenciáltabb, mint mi, a szocialista világ. És nemcsak a csúcstechnológiák okán. Gondoljunk Közép- és Dél-Amerikára és az ázsiai kontinens kapitalista országaira. Mindezek alapján talán érthető, hogy a megfelelő információk birtokában. használhatatlanná válik a világszínvonal és az azon való termelés. Az MSZMP KB 1974. évi határozatában helyesen mondta ki a külkereskedelmi feladatokra nézve, hogy nekünk a réseket kell megcélozni a világ piacain . Ezt számos tanulmány, okfejtés és vita is aláhúzta, arról nem is szólva, hogy egyszerre és minden területen lépni a világszínvonal felé, — az idő függvényében legalábbis! — illúzió. Mi hát akkor a teendő? Egyszerűen: reális mércét kell alkalmazni a gazdaságpolitikában, mivel az irrealitásokat az élet úgysem akceptálja. Ha volna néhány évtizedünk. — de sajnos nincs — akkor elővehetnénk Japán, Dél-Korea vagy Szingapúr szédületes felfutását a világszínvonalra. De még e reprodukálhatatlan példák is ellentmondásosak, mivel az előretörés nem általános sehol, csupán egy-egy részterületen, igaz, ezek a leghaladóbb technológiák, húzóágazatok. Itt Európában az életszínvonalat sem lehet „világszínvonalra" vinni, mivel mi kevésbé tűrjük el a munkanélküliséget, a szociálisan elesettek tömegességét stb. De az is érdekes, hogy még a legsikeresebb országok sem képesek mindenben világszínvonalat produkálni. így pl. Japán mezőgazdasági teljesítménye legfeljebb közepes volt és ma is az. Meglepő, hogy gabonaexportőreink olyan versenytárssal találkoznak manapság, mint Szaúd-Arábia. De se szeri, se száma az ilyen példáknak. Ezek a távolról sem teljes körű példák is érzékeltetik, hogy rendkívül bonyolult problémáról van szó. Anynyira, hogy a jövőt és a jelent nagyon kategorikusan el kell választanunk. Ez már jelentkezik úgy, hogy a felemelkedés érdekében áldozatot kell hozni. Ennek mértéke azonban Európában és a világ más tájain nagyon eltérő lehet. Ha csupán az életszínvonalból indulunk ki, látható, miszerint az általános társadalmi igény távolról sem „világszínvonalú". Senki nem venné komolyan, ha valaki olyan célt jelölne meg, mint pl. a svéd, a holland, a belga, a dán, hogy csak a kicsiket említsem a mi kontinensünkről. A konszenzus újrafogalmazása azzal indufhat, hogy nem csökken tovább az életszínvonal. Sok szó esik a téma kapcsán a technológiáról is. Nos, ez már régi probléma. Emlékezzünk: valamikor hetvenes években volt olyan párt- és kormányhatározat is, mely a nagy teljesítményű gépek-berendezések gazdaságos kihasználását szorgalmazta. Nem sok sikerrel, hiszen a gépek a határon átkelve „elfelejtették" képességeiket, új ember-gép társadalmi környezetbe kerülve. Az is kiderült, hogy a gép kevés, ha tőkés alapanyaggal dolgozik, melyek ára legalábbis a szocialista országok felé messze jobban emelkedik, mint a belőle készült készáru. És akkor még nem esett szó a minőségről, a szállítási fegyelemről és legkevésbé kereskedelmünk színvonaláról. Itt újabb fogas kérdéshez jutottunk. Már a 68-as reform óta visszaköszön nálunk, — és persze a szocialista táborban — a termeléscentrikus szemlélet. Vegyünk elő egy állami jelentést és azt látjuk: az ipari termelés nem emelkedett a kívánt mértékben. De arról már csak óvatosan esik szó, hogy a szerény emelkedés nem olyan összetételű, mint kívánatos lenne. Végre tudomásul kellene venni, hiszen a szocialista piacgazdálkodás felé törekszünk, hogy a korszerű menedzsment (vezetés) legkevésbé gondolkodik naturáliákban. De komplex szemléletű: azt és olyat termel, amit haszonnal értékesíthet a számára megnyíló piacokon. És offenzív piaci szemléletű, marketing-stratégiája pedig precízen kidolgozott. Nos, ez ránk kevésbé jellemző, sót nem egy szektorban, — így pl. a textiliparban, a mezőgazdaságban — a mindenáron való exportálás nyomasztó kényszere éppen a jövő kilátásait sarcolja meg. Arról már nem is beszélve, hogy messze vagyunk még az integrált piaci szemlélettől, hiszen mi külön gyártunk a belföldre (eszi, nem eszi alapon), külön a baráti piacra (bizonytalan dotációs háttérrel) és a tőkésre (minden áron). Ebből két dolog világosan kitűnik: az egyik az, miszerint a piacokon a jövőt nem lehet tettenérni, mert kiszámíthatatlan mozgásban van és a dotációk még inkább. A másik konzekvencia, hogy a két exportreláció veszteségeit a vállalati érdek a belföldi árakban csapja ki. így alakul ki a közepes minőség, magas áron. És legvégül: függetlenül, hogy miről volt szó a színvonal kapcsán és miről nem, a színvonalat mérni sem tudjuk. Egyszerűen lehetetlen. A veszteség nem mindig az, a nyereség meg kivált, amit az is mutat: a vállalati nyereség dinamikája már hosszú idő óta jelentősen meghaladja a termelését és mégsem jutunk előre. Ahhoz, hogy színvonalról egyáltalán beszélhessünk, sürgősen vissza kell állítani a bővített újratermelés vállalati szintű mérésének lehetőségét. Mert enélkül: senki nem tud semmit! Azt sem, hogy jól, netán rosszul dolgozik, de mindenki lelkes, bár a zsebe üres. Ez csak a gazdaság objektív természetével ellentétes. de így színvonalról beszélni — illúzió. Ugyanis: nekünk elsősorban önmagunkat kell utolérni! MAROSI JÁNOS •pfil f. (UJ mmm , SCHMIDT ANDREA Hajós