Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
6 Szombat, 1988. július 2. DM1 mqggzin • »7 V.» •a Konfliktuskezelés, ellenségkép, pluralizmus, tolerancia Az erkölcsi konfliktusok értelmezése, szerkezetének vizsgálata, elvezet bennünket az ún. ellenségkép problémához, ugyanis a konfliktus struktúráján belül, valami mindig szembenállást mutat, valami működési zavart okoz, olyan elégtelenséget jelent, amit meg kell szüntetni, amit nem lehet fenntartani, mert gátolja az egészséges fennmaradást, különösen pedig a továbbhaladást. A konfliktusoknak ezt az Összetevőjét nevezhetjük ellenségnek, vagy ellenséges jelenségnek, és az erről kialakult véleményünket ellenségképnek. Azonban az ellenségkép, mint társadalomontológiai fogalom sokkal szélesebb, és összetettebb annál, minthogy csak a konfliktus egyik vetületének (összetevőjének) a tudatosodását jelentené. Az ellenségkép a társadalmi praxisba beágyazott kategória, mintegy az ember társadalmi és egyéni tevékenységének egyik lényeges — az esetek egy részében leglényegesebb — motiválója. A tevékenység során ugyanis, amikor valamilyen célokat el akarunk érni, mindig kisebb-nagyobb akadályokba ütközünk, amelyeket el kell hárítani, le kell gyózni, mert e nélkül nincs sikeres tevékenység, nem érjük el a kitűzött célokat. Továbbá, mind az egyén, mind a csoport és a társadalom számára valamilyen veszélyeztetettség, érdek ellen irányultság valamilyen fenyegetés, tagadás — ilyen vagy olyan mértékben, — mindig fennáll. Ha a leküzdendő akadályok nem túl jelentősek, és a veszélyeztetettség, illetve szembenállás nem nagymérvű, akkor gondokról, hibákról, problémákról, gátakról stb. beszélhetünk, ha viszont az akadályok túl nagyok, a veszélyeztetettség a szembenállás nagymérvű, T- az adott állapot normális egzisztálása szempontjából —: ellenségről beszélhetünk, amelynek megszüntetése, felszámolása, valamilyen kezelése elengedhetetlennek tűnik. Az ellenségkép megalkotása az ellenség elleni fellépés az emberi tevékenységben a praxis negatív oldalát jelenti (a negációt), de a esetek nagy részében e nélkül nincs pozitív lépés, lehetetlen a kreativitás. A negáció és a kreativitás minden tevékenységben megtalálhatók, de hogy milyen az arányuk, az a konkrét praxistól, annak állapotától, környezetétói és céljától függ. Az emberiség története során a negáció és a kreativitás helyes arányának a megtalálása jelentette az egyik legnagyobb problémát és nagyon gyakran találkozhatunk torzulásokkal, fóleg olyan torzulásokkal, amelyek a nem megfelelő ellenségkép alapján csak a negációra — olykor a rombolásra — helyezték a fó súlyt. Mint a társadalmi praxis, ugyanúgy az ellenségkép is, történetileg változik társadalmi csoportokhoz, egyénekhez kapcsolódik. Szerkezetét tekintve; elveket, nézeteket, felfogásokat, továbbá emóciókat — gyakran szenvedélyeket tartalmaz, állhat a tudatosság alacsonyabb vagy magasabb szintjén, de a tevékenység egyik lényeges — esetenként leglényegesebb — motiválója. Az ellenségkép értelmezés nem lehetséges csak akkor, ha az ellenség értelmezést is megadjuk: A társadalomban ellenségnek nevezhetjük azokat a személyeket, tevékenységformákat, tendenciákat, irányultságokat, amelyek: a társadalom, csoport, személy létére törnek, nagy mértékben veszélyeztetik létét, funkcionálását. Meghatározott viszonyrendszerben tehát az ellenség objektív; és az, ami egy jelenség léte ellen irányul, ami nagy mértékben veszélyezteti létét, működésképtelenséggel fenyeget, alapvető érdekeket sért. A megszüntetési, veszélyeztetettségi tendencia irányulhat egy jelenség egy állapota, vagy egyik alkotóeleme ellen is, de ha a jelenség létét, alapvető minőségét nem érinti — esetleg változtatási, módosítási kényszert vált ki — nem nevezhető ellenségnek. Azonban ha az állapotváltozás, az alkotó elem megszüntetés a jelenség léte, alapvető minősége ellen hat — akkor az ellenség megnevezés jogosult Pl., ha a marxizmust és a szociaMájus végén 9 szocialista ország etikusai Veszprémben tudományos ülés keretében vitatták meg korunk és az erkölcs kérdéseit. Az egyik érintett fő téma: az erkölcsi konfliktus volt. A konfliktusoknál mindig adott valamilyen ellenségkép. Tovább menve, ha van, jelenképünk, jövőképünk, szocializmusképünk, szövetségesképünk, akkor nem árt tudatosítani az ellenségképünket sem, mert azzal is rendelkezünk, legfeljebb az ösztönös, nem tisztázott, és így gyakran félreértésre adhat okot, a másképpen gondolkodást, az eltérő véleményt is ellenségnek nyilváníthatjuk, mint ahogy ez történetileg többször is előfordult. lizmust mint jelenségeket kezeljük, akkor ellenségnek minősíthető az antimarxizmus, és a szocializmusellenesség, azonban nem kell ellenségnek tekinteni: a nem marxizmust — pl. a vallást — vagy mondjuk a mai szociáldemokratákat, mert elfogadják a szocializmus létét, nem kívánják azt megszüntetni. Gyakorlatilag, konkrét szituációkban, nehéz megállapítani, hogy mi irányul egy jelenség léte ellen, a veszélyeztetettségnek melyik a kritikus foka, milyen állapotváltozás vagy milyen összetevő, tulajdonság megszüntetése vonja magával a jelenség megszüntetését. A szubjektív minősítésnek — fóleg az emóciók, szenvedélyek, beidegződések miatt — meglehetősen tág a tere, és mint a történelmi gyakorlat is igazolja nagyon gyakori volt a melléfogás; az ellenség fel nem ismerése, vagy ellenségcsinálás, -keresés, és -üldözés ott, ahol nem is volt objektíve ellenség. Nehezíti a tisztánlátást az a tény is, hogy az. ami ellenség, különböző szinten állhat, különböző erősségű, fejlettségű, intenzitású lehet, hogy maga is változáson megy keresztül, lehet potenciális, közvetlen ható, erős, legyengült, elhaló, passzív stb. Mivel az ellenségértelmezés meglehetősen problematikus, a félreértések további szűkítése érdekében hasznosnak tűnik bizonyos rokon jelentésű, egyéb fogalmak értelmezése is. Az ellenségben mindig benne van a valami ellen irányultság, a veszélyeztetettség motívuma, a negáció. Azonban nagyon sok olyan egyéb jelenség is ismert, amely valamilyen formában és mértékben tartalmazza az említetteket, így ellenzékiség, értéktagadás, a versengés (rivális, konkurens), az ellentmondás, az egyet nem értés, a másság, a másképp gondolkodás, az idegenség stb... Ezek a jelenségek legtöbbször a társadalom életének egészében megtalálhatók, negációt jelentenek, de kitüntetetten kapcsolódhatnak a társadalom életének egy szférájához is, mint pl. az ellenzékiség a politikai viszonyokhoz. Az ellenzékiség és az ellenség nem azonosak. Az ellenzékiség is negáció, de a jelenség olyan állapota, tulajdonsága ellen irányul, amelyek megszüntetése nem vonja magával a jelenség megszüntetését, a veszélyeztetettség nem az egészre irányul, hanem csak a részre, és ott is olyan mértékben, hogy nem veszélyezteti az egész funkcionálást. Az ellenzékiség mint negáció leggyakrabban kritika, ellentmondás bizonyos jegyekre , és a más módon, más formákban, más eszközökkel történó működtetést tekinti célravezetőnek. Az ellenzékiség tehát más alternatívát javasol egy rendszer múködésmechanizmusában, amely lehet optimálisabb is, haladóbb, de az ellenzékiség lehet retrográd is, visszafogó, mindenesetre a rendszerbe dinamikát visz bele, egyik eszköz lehet a bemerevedés, a változatlanság ellen. A társadalom negációs jelenségei sorában megtalálható a „másság" „a másképpen gondolkodás" mechanizmusa is. A más, „az eltérő", mindig bizonyos idegenszerűséget is jelent, és így kiválthatja a veszélyeztetettség érzését, primitív szinten ellenségképzetet is. A mássággal szembeni fenntartás és félelem még az ősembertől ered, aki számára minden megszokottól való eltérés veszélyt jelentett. A leegyszerűsítő gondolkodás, a teljes változatlanságra való törekvés, a minden újtól való félelem a mássággal kapcsolatban kiválthat hasonló felfogásmódot és túlbiztosítást reflexet is. Mind az ellenzékiség, mint a másság, objektíve meglévő társadalmi csoportokból, azoknak megfelelő érdekekből fakad, de kifejezi az emberek sokféleségét, sokfajta gondolkodásmódját is. így ideológiailag tételezi a pluralizmust, egyben a pluralizmus létjogosultságának az elismerését is az eszmék területén. A másságban objektíve benne levő pluralizmus a viszonyulást is megszabja és szükségessé teszi a toleranciát, a toleráns viszonyulást. Bizonyos mértékig más az ellenséghez való viszony, de az is sokféle, differenciált lehet, attól függően is, milyen ellenségképet alkotunk. Az egyik szélsőséges felfogás és kezelési mód az ún. homo hostilisnak a jellemzője. Mint A. J. Melvil írja: — S. Keen amerikai kutatóra hivatkozva — „A homo hostilis eleve ellenségesnek. ellenségekkel telinek érzékeli a világot. Ezt a tudatosan paranoid világképet erősíti a saját és az idegen cselekvések kettős értékelése. Ráadásul a homo hostilis tudata annak a hatása alatt áll, amit a pszichológia kognitív disszonanciának nevez: ez azt jelenti, hogy az ellenségkép tudatosan olyan ésszerűtlen és indokolatlan cselekedetekre késztet, melyeket az »ellenségnek« tulajdonított még gonoszabb szándékkal indokolnak, és ezzel kialakult az ellenségeskedés ördögi köre." A torzult ellenségkép tehát a szélsőségek felé hajlik, és ez determinálja a megoldásmódokat is. Ugyancsak Melvil írja: „Ez a rettenetes ellenségkép, mely az ellenséget barbárnak és fanatikusnak, hazugságra és álnokságra, minden bűncselekményre képesnek állítja be, igazol minden vele összefüggő cselekedetet, és ezzel kapcsolatban a legcsekélyebb kételyt sem engedi felmerülni. Eközben nemcsak igazol egy veszélyes politikát, hanem saját logikájánál fogva teljesen egyértelmű politikai irányvonalat is diktál — a konfrontációt, a feszültség fokozását, az ellenségességet." Az ellenséghez való viszonyban a konfrontáció — csak ritkán elkerülhetetlen kezelési mód és szerencsésebb általában a kompromisszum. Hogy mikor mit alkalmazunk, azt a dolgok természete szabja meg, de az egész folyamatban benne van az is, milyen az ellenségről alkotott véleményünk, tehát az ellenségképünk. Mivel történetileg gyakori volt az ellenségképgyártás, arra kell törekednünk, hogy szűrjük ki az irreális, ösztönös, az objektivitást figyelmen kívül hagyó elemeket, így elejét vehetjük nagyon sok szerencsétlenségnek, tragédiának, félreértésnek. HORUCZI LÁSZLÓ VECSERNYES IMRE Menedék Dörgött és villámlott tegnap éjjel, a pókok szerteszaladtak a falon, ágyam és álmám: közös, sáros halom, egy kétségbeejtő menedékhely. Mit is kellene megbocsátanom? Talán a villámnak azt, hogy fényjel, vagy szörnyű együttlétemet a vérrel? Át buktam már rég a választhatón. Fölülve hallom, hogy csigák másznak a fényes füveken, ragyog az ország, muskátlik reszkető ajkakkal áznak, vágyaiktól híznak a piócák. Van, akit elképzelnék a mának: ragaszkodással telnek meg a tócsák. AZ ÍRÓ VALLOMÁSA ÚJ KÖNYVÉRŐL Volt nekem egy csodálatos tanárom a Madách utcai Polgári Fiúiskolában. Vicsay Lajos magyart és történelmet tanított, kemény, sokat kívánó tanár volt, de én halálomig áldom az emlékét. Bennem jó alanyra lelt, mert imádtam a történelmet. Eligazított az évszámok rejtelmeiben, noha fújni kellett (ha még emlékszik valaki volt osztálytársaim közül) a magyar királyok névsorát, az uralkodási évszámokkal együtt Szent Istvántól IV. Károlyig. Ezért is igazodtam el a történelemben annyira, hogy most a tizennyolcadik könyvemnél megszámolom, bizony csak hat nem szól a történelemről. írói életművem 61 év után jobbára történelmi regényekből áll. És erre büszke vagyok! Szeretem a történelmet, készen álló és megjelenésre váró három újabb könyvem is a történelmet idézi fel. De most az Ördögkútról akarok beszélni. Ott kezdem, hogy 1979-ben a Krím félszigeten üdülhettünk, Alustában. Ki is találtam egy szóviccet azonnal: a lusta Alustában nyaral. Nos, az egyik alkalommal lelkendezve jön idegenvezetőnk, hogy holnap utazunk Bahcsiszerájba! Nem volt az előzetes programban, így az öröm kétszeres lett. És a látvány mindent felülmúlt. Az 1740-es állapotokat rögzítő palota (Bahcsiszeráj neve lefordítva: a kertek palotája) lenyűgözött mindanynyiunkat. A palotaváros épen fogadott háremével, dzsámijaival, palotáival, vastag falaival, csak éppen a tatárok hiányoztak (most igyekeznek vissza őseik földjére, nem sok sikerrel). És a helyi idegenvezető magyarázta ám a történelmet, elmondta: ki mindenki raboskodott a tatárok fogságában. Emlegetett orosz hercegeket, lengyel generálisokat, csak éppen az itt raboskodó magyarokról hallgatott. Mint kiderült, nem is tudott róluk. De hát nekem Vicsay tanár úr tanította meg a történelmet, én tudtam az itt raboskodó magyarokról. Hiába magyaráztam, hogy az erdélyi magyarok: Kemény János és Apafi Mihály is raboskodott itt, meg még ötezer erdélyi katona, nem hittek nekem. Pedig így volt. Kemény János bahcsiszeráji fogságában írta önéletírását (a magyar memoárirodalom örök kárára kiszabadulásakor abbahagyta emlékeinek papírra vetését és így csonkán maradt a műve), s kétévi rabság után csak úgy szabadulhatott, ha második felesége (akkor még menyasszonya) Lónyay Anna összeszedi a váltságdíjat: amely 116 ezer tallér volt, s ha ezt mai pénzben akarnám kifejezni, nyugodtan írhatnék 116 millió forintot, ha nem többet. S Lónyay Anna eladta csodálatos ékszereit, földektói vált meg, s a hiányzó pénz másik részét kölcsönkérte a moldvai vajdától. Nem szeretem aktualizálni a regényeimet, de a történelmi regény persze mindig a mára kacsint. Ezért arra gondolok, hogy (egyesek véleményével ellentétben) igen nagy szükség van a jó történelmi regényekre. Erdélyben a magyarok ma nem tanulhatják saját múltjuk történelmét, hiszen maholnap iskolák se lesznek, most pusztul el amúgyis a magyar múlt sok-sok emléke, falvak, templomok, haranglábak, temetők válnak semmivé, elmúlik Erdély kőbe vésett múltja. Legalább a regényekben maradjon meg valami. És itthon ugyan jut-e öt perc (akár a középiskolákban is) Kemény Jánosról szót ejteni? Történelemtanításunk helyzetének elemzése nem az én feladatom, nem is ejtek több szót róla, de kijelentem: a magyar múlt ébren tartása elsősorban az írók, éppen a történelmiregény-írók feladata. Büszkén vallom, nagy kedvvel írtam ezt a regényemet. 1983-ban még a Román írószövetség vendégeként bejárhattam helyszíneimet, éltem a lehetőséggel és ahová lehetett, elmentem, semmit sem hagyva ki, mert én ama írók közé tartozom, akit a helyszín inspirál. így jártam be Kemény János nyomában Erdélyt. Hazajőve „megtanultam" azt a csodálatos erdélyi nyelvet, amely nélkül nem lehet feltámasztani a múltat, amely nem nehézkes, ellenben édes és jó ízei vannak. A történetet nem mesélem el, csak annyit mondok el az Ördögkútról, hogy kettős szálon fut a cselekmény: egyrészt Kemény János és társai sorsát kísérem végig, másrészt Lónyay Annán keresztül felvillantom azt a kegyetlen kort, amelynek áldozata lett a későbbi erdélyi fejedelem. Hogy miért került Bahcsiszerájba? Mert II. Rákóczi György megáhítozta a lengyel koronát, a svédekkel szerződést kötve rárontott Lengyelországra, de amikor a lengyelek a tatárokat hívták segítségül, megpecsételődött az erdélyi hadsereg sorsa, amelynek fővezére Kemény János generális volt. És ha ennyit elmeséltem, tartozom azzal, elmondjam e nagyszerű ember végét: Segesvár alatt esett el, 1662ben, a török hadak gyűrűjében. Testét össze rontották, fejét levágták, soha senki nem tudta meg, hol temették el. Ruháját azonban nagy diadallal Apafi Mihályhoz vitték, aki Fogaras várában állította ki s ott látta a korabeli történetíró, Cserei Mihály, s megírta mindezt krónikájában. Regényemet ajánlom mindazoknak (életkortól függetlenül), akik szeretik Erdélyt. Ez a regény egy kő Erdély múltjából, s maholnap mind több szükség lesz a lerombolhatatlan kövekre. TAKÁCS TIBOR