Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

Szombat, 1988. július 16. If magazin Munkácsy képeinek sorsa PAPP GYÖRGY METSZETE A rendetlenség titkai DM — Kérem szépen, nem igaz, hogy nem lehet lecsukni annak a péküzemnek a vezetőjét — mondja indulattal az egykori ávós —, ahonnan két dekával könnyebb zsömle jön ki. Ha elvinnék, biztos mindig a megadott súlyú lenne a zsömle, meg az összes többi péksütemény. Ülünk a lakótelepi lakás konyhájában. a tizediken. Áporodott levegő tekergeti az orromat, hiába van tárva-nyitva minden ablak és ajtó, ez a lég örök, vagy legalábbis öröknek hitt. Öregszag. — Én kérem ezzel az egy rossz lábammal — koppint a másik helyett szolgáló mankóval —, szóval ezzel a maradékkal meg tudnám mutatni, hová kell vinni az ilyen igazgatókat... akik nem teljesítik a tervet. Akik nem tudják, hogy mi a rend. — Rengeteget kínlódtunk mi — veszi át a szót sokadik cigarettájára gyújtva az asszony —, volt hogy hetekig nem tudtunk összefeküdni se, mert az uram minden éjszaka dolgozott. Én meg három műszakot vállaltam, meg állandó éjszakát, hogy legyen egy kis zöldségre való. Mint egy igazi egyiptomi írnok, ülök, azaz kucorgok a kis zsámolyon és szó nélkül jegyzetelek. Mintha nem is lenne mondandóm, mintha hiába nyitnám ki a szám. De lehet, hogy csak azt élem át, hogy itt hiába szólalnék meg. — A piacra is kimennék — dohog tovább az öreg — és összeszedném azokat, akik a megszabottnál drágábban adják a répát, a paprikát meg a tojást. Nekem kérem nem volt fiatalságom a forradalom végett, úgyhogy nem ezt érdemlem. Mármint nem ezt a kis nyugdíjat, meg a liftpénzt, amikor hónapok óta ki se mozdultam innen. Csak egyszer még visszamehetnék... Zúg a hűtőszekrény, az öreg kék klottgatyáján szenvedéllyel úzekednek a legyek, a metrumot a csöpögő csap adja. Hallgatunk, nincs mit kérdeznem. — Az fáj nekem a legjobban, hogy micsoda mocskokat szórnak ma az ávóra, meg kinevettetik a tévében, hogy mi rendet csináltunk. Mert rend, az volt, elhiheti, az emberek átmentek a túloldalra az utcán, ha a járőr arra sétált. * Nehezen felejteném el ezt a történetet: lesgólt kapott a csapat és a kapus magából kikelve üvöltött a játékvezetővel. A sípos embert mindennek lehordta, a lelátón is jól hallatszott a szidalom. A bíró — minden bizonnyal némi bűntudattal — inkább arra ügyelt, hogy a középkörbe terelgetett labda újra elinduljon útjára, hátha így lehiggad a heveskedő kapus. A lelátó persze vitatkozott. Égy középkorú szurkoló kiemelkedve a sorok közül a kapus felé mutogatva rikácsolt: — Ezt teszi a demokrácia, ezt teszi, hogy mindenki pofázhat! Ha gól, akkor gól: a bíró megadta! Ma is emlékszem az úr hátára, nyakára, dagadó ereire, rekedtes, ám eléggé sipító hangjára. S arra az érzésre is, ahogy a kapushoz meg az elóttem üvöltözóhöz hasonlóan bennem is föltolult az érzemény, bár az én szívemben az előzőkétől eltéró indulatok támadtak, mint vihar elótt a szél. Mit tesz és mit tehet a demokrácia? Azaz: mihez járulhat hozzá a demokrácia „rendetlensége", sokfélesége, szókimondása, tárgyszerűsége? Egyáltalán: mitól szorong (pontosabban: szorongordít) itt előttem ez az úr? Kérdezhettem volna akkor. És kérdezem ma is. * Mindig berzenkedve hallgatom, amikor egy-egy vállalati vezető elárulja a nagy nyilvánosság elótt, hogy milyen ars poética jegyében irányítja sikerrel működő cégét. (Ugyanis csak a sikeresek mondanak ilyet.) Szóval így szól a vezér: — Nálunk mindig mindent megbeszélünk a kollégáimmal, részletesen kidolgozzuk a vállalati taktikát és stratégiát, de aztán a technológiában nincs mellébeszélés, csak vasfegyelem. Ezek a szózatok azt sugallják, hogy a döntések demokratikus előkészítése — tehát a választhatóság biztosítása — valahol a szükséges rosszak birtokán belül képzelhető el. Vagyis a demokratizmus azonos a fecsegéssel, az ellentmondásossággal, a mellébeszéléssel, a technológia pedig a tévedhetetlen kinyilatkoztatások világa. A vita lehetősége azonos a rendetlenség biztosításával , de mily szerencse, hogy ott van a kérlelhetetlen gyártási folyamat: a korrekció, a hibákat kiigazító mechanizmus. Nem mondhatom azt, hogy itt a „két malomban történó órlés esete forog fönn". Nem, mert ez már egészen más: az egyik a malom, a másik az órlés. A malom a munkahely (a közösség), amelyben nem találhatna otthonra a parancsolgatás. Az órlés pedig a mindenkori munka, melyben valóban nincs helye a mellébeszélésnek, azaz a fegyelmezetlenségnek. Két dolgot kellene tehát megtanulni: egyrészt a közösségeket csakis vitatkozva lehet szervezni, másrészt kizárólag azok az emberek dolgoznak fegyelmezetten, akik a civil élet sokféleségét a maguk természetességében élik meg. * Képzeljük el azt a rendet, amit buldózerekkel alakítanak ki. A képzeletnek, sajnos, nem kell messzire hatolnia. Láthatjuk önmagunk karikatúráját. Pontosabban önmagunk múltjának egy groteszk képét. Hisz volt idő — nem is oly rég —, amikor hazánkban is így gondolták el a rendet. Emlékezzünk, azt a nagy rendet iszonyatos fölfordulás követte. Nem lehet vigyázzba állítani az emberek lelkét, elméjét, vágyát. Nem lehet menetgyakorlatra vezényelni a hitet, a gondolkodást, az érzelmeket. Csakis a sokféleségben lehet otthonunk. Ott élhetjük át a rendetlenség fölszabadító titkait. * „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet..." — írta József Attila. Hányszor, de hányszor idézték ezt a sort az utóbbi negyvenhárom évben. Mily sokszor használta, akár egy gumibotot, ezt a mondatot a Rend! S mennyire elfeledtük ezt a gondolatot önmagában értelmezni. Sajnálom, hogy szájba kell rágni: a szabadság van előbb, ó szüli a rendet. A szabadság pedig — az én fogalmaim szerint — azonos a sokféleséggel, a türelemmel, az érdekérvényesítéssel és a teremtó rendetlenséggel. Mert a szabadság a rendetlenség igazi titka. DLUSZTUS IMRE Munkácsy festményeinek sötétedése. romlása régóta foglalkoztatja a műtörténészeket, a restaurátorokat. Malonyai Dezső művészeti író már 1898-ban katasztrofálisnak látta a Siralomház, a Tépéscsinálók és a Milton állapotát. A romlás okait az alapozóanyagra, a „bitüm"re vezette vissza. De maga Munkácsy is rájött, hogy az általa használt alapozás rontja a kép színeit, és változtatott is festői módszerén. Bár egészen soha nem hagyott fel a barnás-fekete alapozással. Abból a festői meggondolásból, hogy a sötét alap önmagában harmóniát jelent az általa kedvelt erősen kontrasztos színek között. Még az 1960-as években, korábbi helyszínén, a Kúria épületében szerzett be olyan rendszerű klímaszekrényeket a képtár, amelyekhez hasonlókat ma is használnak a Várban, és amelyek állandó hőmérsékletet és páratartalmat biztosítanak a Munkácsy és Paál László képeinek. Csak nincs bizonyíték, hogy éppen az ilyen hőfok és páratartalom felel meg legjobban a veszélyeztetett festményeknek. Négy évvel ezelőtt, 1984 februárjában a Magyar Nemzeti Galériában klímaszekrényben őrzött Munkácsy képek egyikén-másikán opálos felületi bevonat jelent meg. A múzeumi szakemberek akkor, immár sokadszorra, újból foglalkozni kezdtek e képekkel. Négy évvel ezelőtt a Nemzeti Galériában a restaurátorosztály vezetőjének, Velledits Lajos irányításával kezdődtek meg az újabb kutatások. amelyek meglepő eredményeket hoztak. - Elsó lépésként a kiállított képek állapotát dokumentáltuk és a romlás mértékének alapján csoportosítottuk őket — idézi fel Velledits Lajos az eseményeket. — Munkácsy életművén belül kirajzolódott egy 1869-tól 1878-ig tartó korszak, amikor a nagyobb kompozíciók, köztük az Éjjeli csavargók, a Tépéscsinálók, a Zálogház festéséhez előszeretettel használt vastag sötétbarna alapozást. Ebből a periódusból 34 festmény szerepelt a Galéria kiállításán. Közülük választottuk ki a legrosszabb állapotban lévőket, és a továbbiakban fóleg ezekkel foglalkoztunk. Akkori vizsgálataink során elsősorban a röntgenfelvételek hoztak használható eredményeket. és segítségükkel olyan korábbi kompozíciókat vagy módosításokat ismerhettünk meg, amelyeket Munkácsy később alapozó masszával fedett le azért, hogy új festői ötleteit megvalósíthassa. Az ismételt alapozások vezettek néhány kép gyors romlásához. Például az 1872-73-ra datált Búcsúzkodás, ami alatt egy egészen más kompozíció rejtőzik, vagy felesége arcképe, ahol a második modellülésnél felesége már ruhát viselt. — Bizonyos kérdésekre viszont nem volt elegendő ez a válasz — folytatja a restaurátorosztály vezetője. — Még akkor sem, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy Munkácsy barna alapozó masszája aszfalt vagy bitumen. Ezzel még nem jutunk közelebb az adott képen lévó anyaghoz, mivel a múlt század második felének festókönyvei bonyolult eljárásokat írnak le arra, hogy a természetben talált — a lelőhelyek szerint is erősen változó — aszfaltot hogyan lehet festésre alkalmassá tenni. Adalékanyagok egész sorával próbálták „megbízhatóvá" alakítani az aszfaltot. A múlt század ötvenes éveitől, amikor a köszénkátrányt anilinfestékek előállítására kezdték használni, rögtön ráébredtek, hogy a desztilláció során visszamaradt anyag kitűnően alkalmas egyfajta fekete lakk készítésére. Ez a keménykátrány, vagy mesterséges aszfalt néven forgalomba került anyag olcsósága miatt feltétlen csábítást jelentett a festékkereskedóknek, hogy a természetes aszfaltból nyert festéket ezzel hamisítsák. Ebben a helyzetben Velledits Lajos úgy vélte, tovább kell lépnie, mégpedig analitikai vizsgálatokkal. Kiválasztották az 1876-ban festett Műteremben című képet, amelyen — régi fotókkal összevetve — több részlet eltűnt. Az egykor sima felületű háttéren ma szinte krokodilbőrszerűen összehúzódott a festékmassza. Eltűnt a falon függő mellvért , alig sejthetők a kandallópárkányon lévó edények, az egykor jól látható kellékek. A féléves analitikai vizsgálatok elvégzésére megnyerték a Magyar Ásványolaj- és Földgáz Kutató Intézet munkatársait Dr. Wittmann Zsuzsa vezetésével. Jelentós feladatokat láttak el a Központi Múzeumi Igazgatóság vegyészei: Bendefy Márta és Török Klára, valamint az MTA Izotóp Intézetének radiológusa, Lécz Ottó. Az eredmények a Műterem című kép esetében meglepőek voltak. Az alapozóanyag fó tömegében nem aszfaltot, hanem méhviaszt tartalmazott. Egy vizsgálat — nem vizsgálat. Ezért elhamarkodott lenne az eddigi eredményekből messzemenő következtetéseket levonni. De az már nyilvánvaló, hogy nem helyes minden Munkácsy-kép esetében az aszfalt- illetve bitumenalapozást emlegetni. Feltétlenül szükség van további vizsgálatokra, elsősorban a veszélyeztetett képeknél. A Műteremben című alkotás egyébként is rendhagyó példa. Ezt ugyanis vászonra festette a mester, holott többnyire fatáblát használt. Az egyes festmények anyagainak ismerete nélkül a konzerválási kísérletek vagy a klímaviszonyok „beállítása" csak elhibázott lépés lehet, vagy tüneti kezelésnek fogható fel. — Feltétlenül ismernünk kell a képek bonyolult anyagrendszerének összetételét, és tanulmányoznunk' kell az egyes komponensek öregedési folyamatát — folytatja a tájékoztatást a restaurátor —, mert csak így tudunk magyarázatot adni a sötétedési és zsugorodási folyamatok okaira. Választ kell keresnünk arra a kérdésre, hogy az egyes képeken hol helyezkednek el azok a pigmentek, amelyeket egy-egy forma megjelenítéséhez használt a művész, és ma már nem láthatók. — A Munkácsy-képck restaurátori szempontól egzaktnak mondható megismerése érdekében még csak az elsó lépést tettük meg. Pontosan ismernünk kell az anyagokat, mert különben az a furcsa helyzet áll elő, hogy valamit meg akarunk őrizni — konzerválni —, de nem tudjuk pontosan, hogy mit." Persze más nézőpontból vizsgálva a festményeket már rengeteget tudunk, festői értékeiről, a művész szándékáról, a tartalmi és formai kérdésekről, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a drámai erővel komponált jelenetek is anyagokból állnak; és ebben az esetben erósen romló anyagokból. — Nem bízhatunk abban sem, hogy más képeknél bevált konzerválási eljárásokkal Munkácsy festményein is eredményeket érhetünk el — véli Velledits Lajos. — Minél hamarabb és minél többet ismerünk meg az anyagok tulajdonságai közül, annál hatékonyabb eljárásokat dolgozhatunk ki. Nem járható út, ha kellő ismeretek hiányában reménytelennek nyilvánítjuk a feladatot, vagy nem várhatjuk, hogy mások oldják meg a kérdést. Mit tehetünk? — kérdezheti bárki a restaurátor tájékoztatása alapján. Munkácsy a magyar nemzeti művészet korszakos jelentőségű mestere. Abban a bizonyos 1869-tól 1878-ig tartó időszakban festette a magyar művészettörténet számára talán legfontosabb műveit. A Siralomház, a Tépéscsinálók, a Rózsehordó nö, a Köpülő asszony, az Éjjeli csavargók, Áz elítélt, a Poros út változatai — amelyeket a hazai műtörténetírás a romantikus realizmus sajátosan magyar megnyilvánulásainak tart — remekművek. Ezek megismerése, megőrzése nemzeti ügyVelledits kutatási eredményei várják további sorsukat. Hároméves kutatási program szerint a 34 képből évente 5-6 festményt kellene analitikai vizsgálatokkal felderíteni, és az eredmény birtokában a romlási folyamatokat modellezni és megfelelő konzerválási módot találni. Némi reményt nyújt, hogy a Nemzeti Galéria árajánlatot és a kutatási programot kért az analitikai vizsgálatokat végzó intézetektól. És megbízást kapott Velledits Lajos is a kutatások folytatására. KÁDÁR MÁRTA