Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

Szombat, 1988. július 16. If magazin [DM SZÉCSI GABOR Szín-sirató REICH KÁROLY RAJZA Pedig röghöz kötve halnak meg a színek a kopjafák tövében, fűszálak hegyén! Nevetség tárgya vagy; költő, szín-sirató, nem hitted, hogy röghöz kötve szabad csak a szó az ágybanpárnákközt iszony galaxisában, ahol a költészet hófehér téli pályáin kereng, ahol egymásba görbül szó és valóság, mikor lehull a Hold ezüstje, ahol földtelen föld hív magához, tarka lepkéid; szakadt zászlóid ahonnan elrepülnek, ahol kifordulnak a téli egek, és szeleken száll tovább tavaszod hiánya... In eandem fere sententiam Pedig költő vagy: nevetség tárgya, bár hútlenebbül is szólhatnál magadról; azért jó lenne egyszer tiszta szívből megsiratni minden percet a tavaszból. Fesztivált csinálnánk... Nem érdemes ama paradicsomi párnál kezdeni, merthogy az ember kifut a lapfeliiletröl. mielőtt valódi mondandójához érne. De mit tegyünk. ha minden mindennel öszszefügg? Ezért mesélem, hogy betörvén a nyár és a vakáció, gondos szülőként „valami mást" igyekezvén nyújtani a gyermekeknek — elmentünk a moziba. Egyiknek az anyanyelvismeretben megtett nagy ugrás, az elsőosztályos írás-olvasástanulás szép, komoíy és megterhelő feladata után; másiknak az egyenletek, meg a bemagolandó biológiai törvények után gondoltam vidám nyári könnyedséget prezentálni. Itt a „zsirbüfé", Bud Spencer filmje, azt mondják, tényleg könnyed, a hájas ember egyáltalán nem fokozódik le benne pofozómasinává, hanem modernizált mesefigura, az erezegy éjszakából korunkba helyezett lámpa szelleme, kinek ura egy mai Aladdin. A filmről ennyit, viszont: hármunknak annyi pénzért kaptam jegyet, amennyiből — ha rendesen feltöltött a speiz, tehát lisztet, zsírt és hasonló alapanyagokat nem kell naponta venni — három darab kétfogásos ebédet tudok előállítani. Pedig nem vagyok én egy konyhai csodatévő, lámpásom sincsen... Az van, hogy mértéktelenül megugranak a mozijegyárak abban a pillanatban, amikor a forgalmazók megszagolják, hogy ama könnyű, nyári szórakozásra ömlenek majd a népek a moziba. Gátlástalanok a filmforgalmazók? Dehogyis. „Csak" egy eszméletlenül kuszált, zavaros kultúrális piac áldozatai. Mint mi valamennyien. Tetszenek látni, helyben vagyunk. Már majdnem a témánál. Azért nem egészen, mert nem azt a ma már mosolyt fakasztó nevezetes vitát akarom én idecitálni, mely hosszú évekkel ezelőtt egy kérdést csűrt-csavart: áru-e a kultúra? Úgy vagyok vele, kellett ama nevezetes vita, ha másra nem, hát arra, hogy csurrant-csöppent némi honorárium a hozzászólóknak. Akik között sokan lehettek — végtére nem nagy ész kell ehhez — biztos tudói a válasznak. Hát persze, hogy áru a kultúra! Kétségtelenül érdekesebb kérdés volt, amit akkoriban — emlékezetem szerint — a Hernádi—Jancsó kettős fogalmazott újra, hogy azt mondják: miért nem áru a kultúra, ha pedig áru a kultúra? Most is látszik, hogy ez a valódi kérdés. Mert benne van, hogy megfogalmazói hiányolják a saját törvényei szerint múködó kulturális piacot, és helytelenítik, ami van helyette, a kívülről irányított úgynevezett-piaoot, a majdnem-piacot, amit persze egészen másképp kellene neveznünk, ha nagyon ragaszkodnánk a tényekhez. Ilyenünk van nekünk ma is. Kicsit más mintha-piac ez, mint a vita nekieresztése körüli időkben, hiszen akkor azért jóval több (és jobb) pénz forgott még a kultúra berkeiben (is), és nem lehetett olyan egyszerűen pénzhiánnyal indokolni a művészeti bóvli sorozatgyártását, mint most. Abban a tekintetben viszont tökéletesen változatlan a helyzet, hogy szembeszökő az aránytalanság a kulturális érték és az ó ára között. Pillanatnyilag — hála az értékvédó színekben pompázó különféle apparátusok ma is alig korlátozott beavatkozásainak — szupermagas, giccsadó ára van a lim-lomnak, és olcsó a valódi érték. (Minden relatív persze, az én háztartásom csődeljárásra szorulna, ha mindegyik színházi előadásra, amelyikre elmegyek, jegyet kellene vásárolnom. Merthogy egy újságcikk honoráriumából vehetnék ugyan két színházjegyet, de tudjuk, kenyérrel is él az ember.) Színezi a helyzetképet, hogy általában igaz ez a fordított arány, de nem mindig. Van amikor az érték is aránytalanul drága. Itt a kezemben egy elegyes műfajú könyv, riport-dokumentum, az a legfóbb érték benne, hogy szokatlanul frissen olyan információkat ad, amelyek engem nagyon is érdekelnek, ezért megfizettem a vékony kis kötetért a majdnem 100 forintot. És még sok egyéb dolog „színezi", torzítja, ellehetetleníti, áttekinthetetlenné, kiszámíthatatlanná, ezért kártékonyságok művelésére, visszaélésekre, össznépi butításra alkalmassá teszi a kultúra (és piaca) világát. Ezek a szakállas ügyek pedig azért jutottak eszembe, mert megkezdődött kies városunkban a nagy nyári játék. A szabadtéri, persze, piénz- és egyéb gondokkal, persze, akármennyire Unneplössé is igyekszünk spórolni a hangulatunkat. Mint minden nagy esemény, nyugodjunk meg, ez is „elő van készítve". Intézőbizottsága van a fesztiválnak, mint tudjuk, benne minden fontos intézmény elsó számú „intézője", mindenki, aki csak érintett a nyári vendégjárásban. Vajon miért, hogy rendszeres üléseiken ülvén mégis az az elfojthatatlan érzés támad az emberben: valójában valakik mások intézkednek itten. Mert az ülésezó fóintézók minden szavából sugárzik, hogy igaziból nem ók találják ki, mit kell csinálni, hanem inkább engedelmeskednek, végrehajtanak; végigmennek egy kijelölt pályán. Hogy hol van, melyik az a hatalom, amely egyszer lerakta a síneket? Nos, mindenütt van, mindenütt jelenvaló, de nem Jóistennek hívják, hanem így: Körülmények. Inkább hasonlít az ezerfejú szörnyre, mint ama Magasságosra, jóság mindenesetre keresve sem fedezhető föl Körülményekószentségében. Ráadásul változékony, mire egyik mutánsát kiismernénk, már előállt a másik. Nem győzzük harci módszerekkel, ezért hajlunk arra, hogy moccanatlanul, tehetetlenül tűrjük garázdaságait és figyeljük magunkat: meddig bírjuk? A szörny egyik feje például az idegenforgalom felségterületén bukkant föl. Nem jön iae vendég tömött, nagy, szervezett sorokban, mert nincs pénze megfizetni az idegenforgalom szervező adottságának és tehetségének árát. Meg azért sem jön, mert eme déli végek kiesnek az összmagyar idegenforgalom látóköréből. Nem nagy a baj, szólítja föl mozdulatlanságra az idegenforgalmat a vendéglátóipar. Jó is, hogy nem jönnek ide a népek tömött, szervezett csapatokban, mert úgysem tudnánk olyképpen fogadni őket, mint illenék. Ugyanis nincsenek erre való adottságokkal és tehetségekkel rendelkező embereink, úgymint magasan képzett szakmunkások és segédmunkaerók. Körülményekszörny másik feje tudniillik nálunk, vendéglátósoknál székel: hiába taníttatjuk ki a szakácsot, cukrászt, felszolgálót, elhágy bennünket, fájdalom, mert nem minálunk kapja a szakértelméért a fizetséget, hanem másutt. „Nem mi változtunk, hanem a körülmények" — zárja a diskurzust a fő-intéző, és fájdalmas beletöródöttség rezeg a hangjában. Vagy ki tudja? Épp ellenkezőleg? A kitartás magabiztossága? Ó csak ismeri, mennyi még a tartalékunk, hogy álljuk a sarat, szemközt a Körülmények hatalmával? Vagy nem? Rossz ez a bizonytalanság, honjaim! Azt mondanám, vizsgáljuk meg tüzetesebben ama sokfejű szörny mindegyik fejét, de gyorsan, hátha hozzászoknánk a folytonos mutációk ripsz-ropsz kitanulásához is. Szögezzük le mindjárt, hogy áru ez a kultúra is, ami itt termelődik a templom előli; adjuk el! Ne várjuk, hogy jön-e a vevő magától, menjünk érte, csábítsuk ide, azt kínáljuk neki, amit venni akar. Fizetni fog. Van egy eszme, sokan, több helyen kipróbálták már, és bevált nekik. Azóta sem emlegetik Körülmények óuraságát! Történt, hogy emez eszme jegyében — összefogtak. Megállapították, hogy legfóbb vendégcsalogató a szabadtéri előadás, merthogy sehol máshol nincs ilyen. Nosza, azt kell fejleszteni, hogy még csalogatóbb legyen. Miból? Szerencsére körülmények, mint mondtuk, mindenütt vannak. Mondjuk lássa el a vendéget az a vendéglátó, ahova odaáramlott a sok kitanult szakember meg még a tanulatlan segédmunkaeró is. Amelyik tehát képes a nagy feladat megoldására és a körülmények folytán profitál abból, hogy megoldja feladatát. Profitjából szívesen fizet percenlet a legfóbb és még a mellékes vendégcsalogatóknak is, hiszen tudván tudja, nélkülük kiegészítetten marad a haszonéhsége. A valamiért valamit elv alapján megállapított, tehát mindig változó percentek körforgása, bizony mondom, serkentőleg hatna Körülmények elleni, folyton változó harci módszerű csatáinkban. Egyszer csak azt vennénk észre. Körülmények olyan fejeket növesztene, amilyeneket éppen akarunk, összebarátkoznánk. Fesztivált csinálnánk és gazdagok lennénk. Mert a fesztivál-haszon nem tűnne el valahová, hanem helyben újratermelné önmagát, plusz... De hát ezt már tanultuk az iskolában. SULYOK ERZSÉBET Méltóságunkról Ha rémfilmeket játszanak a tévében — amennyiben rajtam múlik —, kikapcsolom a készüléket. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, melyen belül mindenki átélt két-három horroreegénybe kívánkozó szörnyűséget. Áldom az emberi szellemnek azt a mechanizmusát, mely a feledés ködét teríti a kiváltképp fájdalmas élményekre. Majdnem valószínűtlen, de igaz, élénkebben és részletezőbben él bennem annak a húsvéthétfőnek az emléke, midón elsőízben indultam el locsolkodni, mint a fél emberöltóvel későbbi döbbenetem, amikor szónyegbombázás pusztította el fejem fölül a gyárat, ahol kenyeremet kerestem. Néha ma is jobban az orromban érzem azoknak az orgonáknak ihézes illatát, melyeket a májusi litániák után velünk sétálgató lányoknak csentünk, mint az inflációs éhezések sorvasztó kegyetlenségét. Pontosan rögzült bennem az óra, midón szeretett tanárom okos szavával kulcsot adott az akkor még korántsem klasszikusnak számító József Attilának ilyen soraihoz: Az én vezérem bensómból vezérel, Emberek, nem vadak — elmék vagyun! Szívünk míg vágyat érlel, nem kartoték adat!" És ha a minap nem látok a postán sorbaállni egy csenevész, vénecske embert, már el is felejtettem volna, hogy az egyáltalában nem bensóból vezérló férfiú idején bevágtak engem egy lefüggönyözött autóba, megbilincseltek, pápaszememet levétették velem, fekete okulárét tettek a helyébe, s hamarosan egy kihallgatótiszt elé vittek. Annak asztalára kirakatták zsebeim tartalmát. Akkor már levették rólam a fekete szemüveget, s egyszercsak bejött a postán most látható harcos, és e szavakkal vágta zsebre az öngyújtómat: „Ezt az alakot úgyis fölakasztják, minek ez neki". Csodás véletlen következtében fölakasztásom elmaradt, de egy pillanatra most fölötlött bennem a postán, mi volna, ha odalépnék a derék nyugdíjashoz e szavakkal: „Nem adná vissza végre az öngyújtómat?" De az ember szentimentális. Megszántam a nyomorultat, mert hallottam, amint szolgaalázattal imígyen fordult a kezelőhöz: „Kisaszszony, tisztelettel, nincs nálam annyi pénz, haza kell szaladnom még nyolc forintért..." Meg különben is, a hasonló koccanások rengeteg esetben vérbe és halálba torkolltak. Tíz- és tízezreknek volna sokkal nyomatékosabb szemrehányni valójuk... Tehát megcsöndesítette bennem az idó annak a krimibe illó epizódnak a zaját. Viszont van egy sokkal korábbi élményem, melytói holtomig nem szabadulok. Pedig az semmiség volt az öngyújtós ügyhöz képest... Tizenkét éves voltam. Anyám egy űriháznál mosott reggel héttói vacsoraidóig. Három pengó, és a koszt volt a fizetsége. Este elébe ballagtam. A házigazda éppen fizette anyámnak a napszámbért. ó meghajolt mondván: „Köszönöm nagyságos úr." És kezet csókolt a harminc nemtudomhány éves embernek... Kijöttünk az épületből, s én, aki már tizenkét esztendősen is olvastam egyet-mást a társadalmi egyenlőségről és egyenlőtlenségről, dúltan fordultam anyámhoz: „Kezet csókolni ennek a mit tudom és kinek?... Én fölgyújtom a házukat." írni-olvasni alig tudó, és a társadalomtudományokról mit sem sejtő anyám fáradt-szomorúan intett le: „Ugyan, ugyan, és akkor hol kereshetnék kis pénzt, fiacskám?..." A lecke szörnyű volt, és megszégyenítő. Pedig később a történelem végiggyalogolt a hajdani nagyságos úron, s beláttam, voltaképpen puritán, tisztességre törekvő ember volt, aki csak a históriai színjáték által reátukmált formaruhát és formaviselkedést hordozta személyiségén. És egyetértő belenyugvással tűrtem, hogy anyám az ötvenes években az én keresményemből dugjon oda kisebb összegeket az úr nehéz sorba zuhant özvegyének. Emberméltóság... A gyakori emlegetés mintha elnyútte volna e szó valóságos tartalmát. Talán másnak is föltűnt, hogy a nemes csengésű szavakra ritkán rímelnek derék cselekedetek. Míg idővel eljut az ember annak belátásáig, hogy végtelen hosszú történelmünk során az emberi lét nagyszerűsége általában szólam maradt, s megrekedt a szépszavú álmodozók, az Arany Jánosok, Goethék, Móra Ferencek, Senecák, Babits Mihályok köteteiben — a gyakorlat pedig más erkölcsi alapelveket keres magának. Belelapozok egy etikai lexikonba, s olvasom: „Emberi métóság — az erkölcsi tudat fogalma, mely az ember, mint erkölcsi személyiség értékét fejezi ki, továbbá etikai kategória az embernek önmagához és a társadalomnak az emberhez való azon sajátosan erkölcsi viszonya jelölésére, melyben a személyiségnek ez az értéke elismerést nyer..." Nem olvasom tovább. Az átlagos képzettségű olvasó ebből vajmi kevéssé érti és érzékeli: neki hol, hogyan, miben mutatkozik meg vagy sikkad el az emberi méltósága. Tudománytalan és nagyon is kikezdhető kérdések szökkennek talpra bennem, ha e meghatározásra gondolok. Például: napjainkban és nálunk van-e köze a méltóságnak és a rangnak? Olcsó fogás volna, ha arra hivatkoznék: nézzük csak meg a híradóban, hogyan érkezik meg egy faluba egy magas állást betöltő vendég; hogyan várják a tanácsháza előtt; hogyan kísérik, miként terítenek számára... és milyen fogadtatásra számíthat a község küldötte, ha valamilyen közügyet intézendő a magas vendég hivatalát fölkeresi... A világ minden táján ceremóniája van a „föntiek" üdvözlésének és ellátásának. Más kérdés viszont, hogy az ügyek megtárgyalása alkalmával a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán állongóknak volt-e, van-e méltó szavuk a maguk érdekeinek képviseletére. Szinte elképzelhetetlen, hogy -a közelmúltban olyan hatalmas jelentőségű kérdésekben, mint teszem azt az iskolák körzetesítése vagy a tanácsok összevonása, az érintettek ne fejtették volna ki határozott rosszallásukat — ha beleszólásuk lett volna a saját sorsukba. Napjainkban jó okunk van arTa, hogy arról beszéljünk: miből éljünk. Kevesebb szó esik arról, hogyan éljünk. Pedig ez a kettő ikertestvér. Mert akinek havi háromezret kell beosztania, hogy abból lakjék, táplálékot szerezzen be, pótolja elvásott ruháit, és segélyért kell kuncsorognia, az fütyül az emberméltóságról szóló elmélkedésemre. Viszont, aki jómódjában is vállalt kötelességek nélkül él, aki csak magamagára gondol, aki úgy véli, a világ tartozik neki, de ó semmivel sem adósa a világnak — nyűg az emberiség nyakán. Az igazságra és szépségre egyaránt szomjas ifjúkoromban, már nem is tudom kinek a művében találkoztam a gondolattal: „Ember! Ez — gyönyörű. Ez — büszkén hangzik!" És belenőttem egy világba, ahol évente ötvenkét millió kortársunk hal éhen. Élünk olyna körülmények között, hogy a világhatalmak fö tárgyalási témája: hogyan pusztítsák el a Földet. És szelíd alázattal mégis keressük az élet értelmét, értékét, méltóságát. És csökönyösen vallatom önmagamat: van-e a ma emberének méltósága? BAJOR NAGY ERNŐ w