Délmagyarország, 1988. június (78. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-11 / 139. szám

8 Szombat, 1988. június 11. DM] 1 magazin : ® DÉR 1 RX 17" W R RT R FK VK « R ENDRE | •4 aKva^ ?any A

töltés bozótjából hórihorgas férfi sietett elő. Csapzott válláról szinte lefoív t egy terebélyes idomú, idősebh nó. Tagjait nem takarta el a sok ráncba tűrödó szoknya sem. A nó olyan hájas volt. hogy azonnal Zsókára kellett gondolnom. A nő arcán félszeg mosoly, mint amikor valaki elfelejtette azt. amire emlékeznie kellene... Talán a múltjában keresgél? — ötlött fel bennem, de a szeme, melyet állandóan nyitva tartott, a semmibe bámult. Csak nagy néha rándult meg egy kis ideg a jobb arcfelén, s cz arckifejezését még merevebbé fagyasztotta. — Zsóka! szólítottam meg és megfogtam a kezét. — Mi történt veled? Leitattak?! — Bcdilizctt Nem látja? — morgott rám a csapott vállú, mégis erös alkatú fiatalember, aki úgy cipelte jobb vállán a barátnőmet, akár egy krumpliszsákot. — Lehetetlen! — erősödtem. — Reggel még együtt utaztunk a buszon — hajtogattam, és szinte futottam a Zsókát cipelő férfi mellett, aki egyre nevetett, s amikor megkérdeztem. mit nevet, azt mondta, hogy semmit, azaz hogy eszébe jutott egy vicc. — Miféle vicc?! — vágtam érdeklődő képet, miközben Zsóka kezét szorongattam, akinek még mindig nyitva volt a szeme és néha-néha egy kis ideg megrándult a jobb arcán. — Hát akkor nem vicc. csak olyasféle. Mit tud maga az asszonypápáról? — Hogy kerül az ide?! És hová cipeli a barátnőmet?! A férfi rám nézett, végigmért, láttam, ahogyan megcsillant a szeme, de flegma maradt, és fújta a magáét: — VIII. János pápánk, ha nem tudná. Johanna pápa volt csupán... aki viszonyt folytatott az egyik komornyikjával. Ne nézzen úgy rám. semmi nincs abban, csak cppen bekapta a legyet, és a szülési fájdalmak egy körmenet alkalmával leptek incg. És akkor ott termett egy babaasszony. aki egy igazi, hógó fiúgvereket mutatott föl az utca népenek... — 1 fogy jön ez ide? És épp ilyenkor... — Maga azt kérdezte, hová viszem ezt a nót. Nem? — És hová viszi? — A lakásomra. A komornyik ágvra vitte Johankát. Elkísérhet, ha akar. Akkor elkísértem Zsókát. cs nyomban megutáltam a lovagját (aki egy év múlva a férjem lett), mivel Zsókát egy elhagyatott félház egyetlen szobájába vitte, ott a díványra lökte, szájába pálinkát töltött. majd nyomban Zsóka nyitott szájára nyomta a száját. Szeretkeztek. Az egészben volt valami undorító. amitől mozdulni se tudtam. A férfi közben engem nczett. majd az aktus után a magához tért nót betakarta. és rám mutatva, megkérdezte Zsókától: — Ki cz a lány? — Ez a Kása — szótagolta Zsóka a szavakat, de én nem akartam hinni a fülemnek, hiszen számomra a kása szó darából készített csirkeeledclkent képzett meg mindig, sohase hittem, hogy emberre is jellemző lehet, annal is inkább, mivel engem Incinck ismer az egész város, az iskola tanári kara. ahol tanítok, a gyerekek s a felnőttek egyaránt. Nem tudtam erről a gúnynévről — vagy becenévről. — Kozmásodik a kása. Ez egy szólás. Valami nincs rendjén... Mármint magánál. Ez azt jelenti — mondta a férfi nevetve, leültetett egy bársony huzatú székre, ami sokszor mosott, olcsó kreppel volt bevonva. — Lassan Kása. clöhhrevaló a káposzta! Igazc. Zsóka. szerelmem? — Igen. igaz. szerelmem... — motyogta Zsóka. — Hát nem érti? Ha maga a Kása. várjon hát sorára. Biztosíthatom. nem kell sokáig a sorára várni... Rosszul tájékoztattál engem. Zsóka! — fordult a flegma férfi a barátnőmhöz, akinek még mindig nyitva volt a szeme, amibe most nem tudtam volna belenézni, inkább úgy tettem, mint akinek minden világos, nevettem, igen. nevettem, mért ne nevettem volna, hiszen ez a férfi hülyére akar venni engem, dc azért nem álltam meg szó nélkül. — Szervusz Zsóka. akkor hát megyek. Zsóka... — Nem érti a drága, hiába mond bármit! Sokat ivott, nem látja? Közelebb léptem Zsókához. Merev szemével a mennyezetet bámulta. a hátam közepén éreztem a férfi szemét, később a karját a derekamon. s már csak annyi idom volt. hogy belerúgjak, talán épp a lábába sikerült, majd a fejet kezdtem ütni az öklömmel, és amikor kijöttem a szobából, ugyanaz a rossz érzés fogott cl. mint utána olyan sokszor, amikor kiadtam a mérgem, de végtelenül megalázva ereztem magam, ami most már teljesen lényegtelen, hiszen a levegőben hadonásztam csupán, amikor ez a férfi, mint valami pók. szőni kezdte körülöttem á halóját. Talán nem lesz érdektelen, ha azt is elmesélem, miként kísért el az iskolámig. Ahol tanítottam. A halam mögött jött. majd megelőzött. Folyvást szóval tartott. Egyáltalán nem a barátnőmről beszélt, aki nem más. mint a szeretője, nekem viszont azt mesélte Zsóka. hogy elvált asszony, dc időnként találkozik a férjével, egy magas, „mindenütt" szép emberrel, akinek még most sem tud cllcntállni. szexuálisan nagyon egymásra találtak... — Maga az elvált férj?! — kérdeztem a tetőtől talpig mutatós férfitól. akit én is hódítónak találtam, csak éppen ellenszenvesnek is. — Sose voltam nöseirrbcr — De Pesten él?! — Nem. Tanár vagyok es itt. Szajánhan tanítok. Ebben az iskolában — bökött a Balassi Bálint Fiúiskolára. amely előtt akkor jártunk. — Én meg itt tanítok a Kossuth Zsuzsában. Csupa lány. — És egyetlen férfitanárjuk sincs — közölte nevetve a jóképű férfiú, én is nevettem, vidám természetű vagyok, kezdtem megszokottnak elkönyvelni a szép férfit, már egymás mellett lépegettünk. Zsókát szinte teljesen elfelejtettem, illetve nem bántam volna, ha valóban elvált aszszony lett volna, és a mellettem lépkedő férfi éppen az ó férje lett volna, — amikor ragadozó módon szájon csókolt a férfi. Még láttam, ahogyan végignézett rajtam, csillogott a szeme, amiből megértettem, hogy nem vagyok „Kása," sót... Akkoriban élethivatásomnak tekintettem a tanári pályát, ezer ötletem volt. földrajz-rajz szakos tanár voltam, a gyerekekkel folyton utaztunk gondolatban, nemcsak a tananyagot vettük át. az álmainkat, az elképzeléseinket is beleszőttük az órákha. így aztán előfordult, hogy az óráimon nagyobb volt a fölfordulás a megtúrhetőnél. A rajzórák meg egyenesen traccsmühelvnek minősülhettek az igazgatónőm szerint, akivel mindig nagyon jó barátságban voltunk, tekintve, hogy nekem autóm is volt, amellyel állandóan a rendelkezésére álltam. Egy szép napon mégis azzal vádolt az igazgatónőm. hogy visszaélek a bizalmával, ezért aztán képtelen a szerződésemet meghosszabbítani. Természetesen júniusban közölte ezt velem, természetcsen azt is. hogy júliusban már nem tudja.a fizetésemet folyósítani. Később tudtam csak meg. miféle protekciós került a helyemre, nem szerződéses, hanem végleges státusba, aki nem röstellte volt igazgatónőm rám vonatkozó véleményét városszerte szétkürtölni, sezzel megnehezítette elhelyezkedésemet. (Végül is leendő férjem helyezett el egy üj. lakótelepi általános iskolába. földrajz-rajz szakos tanárnak). Később tudtam csak meg. hogy a helyemre kerülő, most végzett fiatal nő apja a városka egyetlen élelmiszeripari főiskolájának az igazgatója. ahová az igazgatónőm fia felvételizett és jeles eredménnyel végzett is négy év múlva... Átkozott év volt az az esztendő, amikor megismertem a férjemet, és ugyanakkor elveszítettem az állásomat. amit nem nagyon bántam, mivel nem éreztem ott jól magam. Akkor még nem sejtettem, hogy az én természetemmel sehol nem fogom magam igazán jól érezni. Tudni illik én mindenkiben megbízom, még a volt igazgatónőmben is százszázalékig híztam, sót még az igazgatónőm barátaiban is. és olyasmit is elfecsegtem, amit a férjem szerint soha senkinek nem szabad lett volna elmondanom. Olyasmit is elfecsegtem például, hogyan akarok Jugoszláviából ruhaanyagot hozni, azt miképp fogom elvinni az autómmal a Vác-környéki falvakba, onnan aztán hány demizson pálinkát fogok hozni, ami közel se haladta meg a várt üzleti eredményt, sőt. mindig ráfizettem, de a kolléganőim (kivéve Zsókát. aki közgazdásznak tanult és könyvelósködött a Ruhagyárban) mindig irigykedtek rám. amiért kimozdulok ebből a rohadt kisvárosból, már azt is tudták, hogy Zsóka palijával fogok utazni, járnikelni. hogy komolyra fordult köztünk a dolog, ezt is ők tudták meg előbb, nem én. mivel én egyáltalán nem akartam a felesége lenni Zsóka szeretőjének, különben nem is tudtam volna erről Zsókát meggyőzni. Zsóka hitt nekem, szebbnek és fiatalabbnak tartotta magát, mint én vagyok, szerinte ő a koránál 10évvel fiatalabb, és időnként még ó vigasztalt engem: „Nem baj Kása. ha megunod, te is ott fogod majd hagyni. Alja ember, csak annyit mondhatok!" Én hittem Zsókának, távolról megéreztem az aljasságot a volt férjemen. illetve a leendő férjemen. Zsóka még azon a nyáron kiutazott Amerikába, ott is maradt, rám hagyta a férfit, akit szeretett, és akit én egész házasságunk ideje alatt idegennek éreztem... Vakvágányon rostokolok. GYENES K/\LMÁN Kugli