Délmagyarország, 1988. június (78. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-04 / 133. szám

Szombat, 1988. június 4. WWW 8 DMl | magazin Madácsy László és a francia ellenállás költészete „S az elsűlyedt világ robajlása feleli A Szabadság tartja fel magasra két Jó erós kezével, hűséges kezével Az új egén halálban fürdők mécsesét." Az előadás utolsó része Paul Elu­ard-t méltatja, aki túljut a szürrealiz­„A boldog révületre A meztelen magányra A halál lábnyomára Neved írom A visszatért erőre Az elrepült veszélyre Az önfeledt reményre Neved írom És egy szó erejével Elkezdek újra élni Születtem hogy ismerjelek Hirdesselek Szabadság" muson. és megtalálja a legnagyobbak közé az utat. Befejezésül Az egyetlen gondolat című vers utolsó három sza­kaszának fordítását olvashatjuk: Ugyanezt 1943-ban így fordítja: ., Vágynélküli távollétedre Lélektáró magányomra Halálnak indulójára írom a neved Újra megjött egészségre Tovatűnt vakszerencsére Emléktelen reménységre írom a neved S egyetlen szó varázsával Újrakezdem életemet Születtem hogy ismerjelek Hirdesselek Szabadság " Sur l'absence sans désirs Sur la solitude nue Sur les marches de la mort J'écris ton nom Sur la sanlé revenue Sur le risque disparu Sur l'espoir sans souvenirs J'écris ton nom Etpar le pouvoir d'un mot Je recommence ma vie Je suis né pour te connaitre Pour te nommer Immár 46 esztendeje, hogy 1942 júniusában a Fontaine címú folyóirat­ban megjelent Paul Éluard híres Sza­badság-verse. Éluard clsó magyaror­szági fordítója Madácsy László (1907-1983). A költó, műfordító, iro­dalomtörténész-tanár kapcsolata a francia ellenállás költészetével, ennek a versnek a fordításával kezdődött. Irodalmi hagyatékának ismeretében filológiai adalékokkal, tényekkel bizo­nyíthatjuk ennek a kapcsolatnak a mélységét. Madácsy László egész élete és élet­műve a haladó francia irodalom és kultúra iránti elkötelezettségét tanú­sítja. Néhány életrajzi adat teljesebbé teheti a róla alkotott képet: 1928-tól magyar—francia szakos hallgató a sze­gedi egyetemen, Zolnai Béla profesz­szor tanítványa. (Irodalmi hagyatéká­ban megtalálható Zolnai-levelek bizo­nyítják, hogy a tanár—tanítvány kap­csolat hogyan mélyül késóbb barát­sággá.) 1929-ben a bcsanyoni egyete­men folytatja tanulmányait. 1931-32­ben a Sorbonne hallgatójaként Sauva­geot professzor vezetésével dolgozik, és a Bibliothéque Nationalc-ban gvújti doktori értekezésének anyagát. (Érte­kezését „Mikes Kelemen leveleinek francia fordításai" címmel 1937-ben védi meg.) Tanári oklevelet 1934-ben szerez. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészeti Karán 1935-tól 1940-ig, mint a francia nyelv lektora is műkö­dik, 1940—44 között a francia intézet­ben díjtalan tanársegéd. 1945—46. 1948—49-es években a francia tanszék vezetóhelyettese, 1957. szeptember 1-jétól a JATE francia tanszékének docense, 1968-tól nyugdíjba vonulá­sáig tanszékvezető professzor. Kandi­dátusi értekezésének címe: A XVIII. századi francia irodalmi szalonok és a felvilágosodás (1970). Életében 10 al­kalommal volt tanulmányúton Fran­ciaországban, utoljára közvetlenül tra­gikus hirtelcnségú halála előtt, 1983 augusztusában búcsúzott el álmai vá­rosától, Párizstól. A felsorolt száraz életrajzi adatokból is kiderül, Madácsy László az 1930-as évek elején Párizsban tanult, a II. világ­háború alatt pedig a szegedi egyetem francia intézetében dolgozik, valamint szegedi gimnáziumokban tanít francia és magyar nyelv és irodalmat. Elsősor­ban tehát tanár, ugyanakkor irodalom­történész és költó. Ó maga így vall életének erről a periódusáról, költői próbálkozásairól: „A háború alatt kö­zépkori francia verseket fordítottam, melyek nagyon is aktualizálhatók vol­tak az akkori eseményekhez. Foglal­koztam a francia szürrealizmus költői­vel, így akadtam rá az Algírban megje­lenő Fontaine címú folyóiratban Paul Eluard Egyetlen gondolat címú versére, melyet ma Szabadság címmel isme­rünk. Lefordítottam és a fordítás alá írt kísérő szöveggel együtt 1943-ban a kommunista költó verse megjelent a Délmagyarország ban. Sokat csörgött akkoriban a telefon..." (Tandi Lajos: Sorok cgv kitüntetéshez. Délmagvar­ország, 1978. július 20.). A kései emlékezés középpontjába, mint láthatjuk, ó maga is Paul Eluard Egyetlen gondolat címú versét helyezi, és nem véletlenül. A „Poémes de la Francé malhcureuse" sorozat fordítá­sát Eluard e versével kezdte. Könyvtá­rában, irodalmi hagyatékában megta­lálható a Fontaine (Algírban megje­lenő irodalmi folyóirat 1939-1947) szinte teljes anyaga, valamint a Poésie, Confluences, Pyrénées, Caliiers du Sud, Feu Vivre stb. számai. Pillanatok alatt kezembe akad a Fontaine 1942 júniusi füzete, melynek nyitóverse Paul Eluard: Une seule Pensée. A fo­lyóiratban Madácsy László 12 lapos elsárgult kézirata: A mai francia költé­siét címmel, Henri Grcnct-nek dedi­kált előadás. (Mint tudjuk, Henri Ge­nct a szegedi egyetem francia lektora ebben az idóben.) A Fontaine-ben publikál Eluard mellett Picrre Emma­nuel, Jean Cayrol, Jean Tardicu, Henri Michaux, Julcs Supcrvicllc, Aragon stb. Picrre Emmanuel Ma­dácsy László szerint „a francia Apoka­lipszis költője, költészete az esemé­nyeknek eget-földet magukkal ra­gadó, a világ lelkét megfélemlítő sod­rában született. Képeiben, ritmusában az emberiség szenvedése van s Ag­rippa d'Aubigné óta az erónck. az őszinteségnek és a szenvedésnek ez a félelmetes szépségű dala nem jelentke­zett. Ó a remény prófétája." Liberté. Nyilvánvaló (a francia eredetivel is ösz­szevetve) az utóbbi fordítás csiszoltsága, pontosítása. A mai francia költészetról szóló előadását tehát Madácsy László már 1942 végén megtarthatta (a Délma­gyarországban az Éluard versfordítás csak 1943. január 24-én jelent meg.). E fordítás kemény papírra másolva ma is megtalálható a hagyatékban. Az adott politikai körülmények kö­zött nem nevezhette ezt a lírát az ellenállás költészetének, de a már em­lített folyóiratokban megjelenő új lírá­ról összességében így szólt: „A lírai költészet fölötte áll minden más művé­szetnek és olyan emberi cselekvés, melynek a válságos jelen szempontjá­ból felmérhetetlen ereje és nemzet­mentő értéke van." A Fontaine 1942 októberi számában egy újabb előadás kézirata rejtőzik, a francia szürrealizmusról. Mi a költészet feladata? „A végzet egy óriilt szörnyű tetteiben megteremti a költó számára azt a valóságot, mely a valóságfölöttit, a legvadabb képzelet rémlátomásait is felülmúlja... A költészet védekezés a reménytelenség ellen és hit az életben... Apokaliptikus harc a szabadságért..." — írja Madácsy László, Eluard szabad­ságmotívuma tehát újra előkerül. A Confluences, a Poésie, és a Fontaine számaiból további verseket fordít: Jean Cayrol: A Tűz éneke; Jean Tardieu: Oradour; Henri Michaux: La lettre dit ainsi; Jean Cassou: Titokban írt szonett. (A Confluences az 1940-es években Lyonban kiadott folyóirat. Meghirdeti a költők felelősségét, az összefogás fontosságát. A Poésie ugyanebben az idóben Villeneuve-les­Avignonban jelenik meg, a francia el­lenállók költészetét gyűjti össze. Iü43/12-es számának címe „A bebör­tönzött költók versei".) A 4 lefordított versről késóbb egy másik elóadást is tart. (Kézirata a hagyatékban.) „Négy francia költó egy-egy versét mutatom be. A négy vers 1940 és 1944 között született, abból a francia lélekből, mely a szabadságért minden áldozatra, min­denkor képes volt. Szívesen fordítottam ezeket a verseket, mert ahogy Manet énekli a pelikánról, amely eleség híján saját bensőjét nyújtja fiókáinak, ezek a költók is saját szívüket nyújtották né­püknek a nehéz időkben..." Nyilvánvaló, a fentebb említett négy versfordításból születik az újabb elő­adás, illetve tanulmány A francia ellen­állás költészete címmel. „Az 1940-es évek nemzeti tragédiája, s a velejáró európai katasztrófa rendkívüli hatás­sal volt a francia lírára, mely egy nép szenvedéséből, megalázottságából ve­szi minden ihletét. A francia ellenállás költói. Eluard. Aragon. Jean Cassou. Jean Tardieu és a többiek megértet­ték, hogy a költészet az a művészet, amely a cselekvés tudományára ta­nít... A költészet a reménytelenség ellen való védekezés lesz a franciák kezében." Az idézet költók közül most az előadás elejére kerül Eluard és híres Szabadság költeménye. „Paul Eluard. ci a nagy tehetségű költó a Notre­Dame falán megpillantja a Liberté, a „szabadság" szót, és ebben a pilla­natban megszületik az Egyetlen gon­dolat címú verse, melyet a 42-es esz­tendőkben csaknem minden francia könyv nélkül tudott. Csodálatos egy­szerűséggel fejezik ki az elnyomatás alatt éló francia nép vágyát a szabad­ság után.." (Azelőadásokból tanulmá­nyok jelentek meg: A francia ellenállás költészete. Puszták Népe, 1948. III. 107 — 111.; A mai francia költészet. Délsziget 1947/1.) Ezek után megérthetjük, hogy Ma­dácsy László a Tiszatáj elsó főszerkesz­tőjeként az 1947 márciusában induló irodalmi, művészeti és társadalmi fo­lyóiratba miért illeszti legkedvesebb fordítását. Paul Eluard Egyetlen gon­dolat című verse beleillik szerkesztői koncepciójába, kommentár sem szük­séges hozzá, hiszen az indító gondola­tok — Kármán nyomán — Eluard ars poeticáját sugallják: „Igaz és egyenes légyen, aki felveszi pennáját... Merész légyen — vívjon meg bátran a tudat­lansággal és az erőszakkal... Sisegje­nek bár a kígyók és köpködjék fekete mérgeiket, huhogjanak a setétség ma­darai, károgjanak a varjak és körülötte ordítsanak a hold felé az éjféli ebek — ó szóljon igazat vagy hallgasson." (Ti­szatáj, 1947. március I. évf. 1. szám) Minden „magukra hagyatottságukban és roppant erőfeszítések útján" indul a folyóirat szerkesztése 1947-ben. (Ma­dácsy Lászlót Ertsey Péter segítette e munkában.) 1948. november 9-én Paul Eluard Magyarországra látogat. A Budapes­ten megjelenő Szabad Szó így kom­mentálja a hírt: „Paul Eluard, a francia ellenállás nagynevű költójével kapcso­latban. aki ma este érkezik Buda­pestre, nem érdektelen megemlíteni, hogy verseit, szinte egyidejűleg azzal, hogy 1942-ben megjelentek a francia lapokban, magyar nyelvre egy fiatal, vidéki tanár, a szegedi Madácsy László kezdte lefordítani. A bátor hangú ver­sek, amelyekben a költó szimbólumok mögé rejtette mondanivalóit, hogy a megszálló németek cenzúrája ellenére is buzdíthassa népét az ellenállásra, magyar nyelven először a szegedi Dél­magyarországban jelentek meg, ugyancsak hatékonyan ébresztve ná­lunk is az ellenállás szellemét." (Sza­bad Szó, 1948. november 9.) Madácsy László nem hirdette sem 1947-ben, sem késóbb fordítási érde­meit — egyszerűen nem volt szüksége erre. Számára nem az én középpontba állítása volt a fontos, hanem a mú. a tevékeny munka. A haladó francia iro­dalom iránti elkötelezettsége egész éle­tében természetes és őszinte volt, nem várt érte elismerést. A francia ellenállás költészetével való kapcsolata csupán egy kis töredéke életművének. Össze­foglalva tehát elmondhatjuk, hogy a Madácsy László fordításában magyarul először megjelent Eluard Szabadság vers fontos középponti láncszeme egy kb. hat évig (1942-48) tartó folyama­tos munkának. Négy előadás, három tanulmány s egy tucat műfordítás nem akármilyen bizonyítéka elkötelezett, humánus magatartásának. M. P. Utazás Már fél órája zötykölődünk a pisz­kos fülkében, ahol az izzadság és a kolbászos szendvics bűze keveredik egymással. Látszólag mindannyiunk gondolataiba mélyed vagy a könyvét tanulmányozza, valójában azonban valamennyiünk csak arra vár, hogy hetünk közül valaki megtörje a csön­det. A szóké fiatalember igazán meg­próbálhatná. Elég lenne a kezét csak úgy véletlenül a mellette üló lány combjára csúsztatnia, s elrebegnie, hogy „ne haragudj, nem akartam". A lány meg dehogynem akárná, hiszen erre vár, mióta belépett a fiú a fül­kébe. Azt felelhetné, hogy „nem, nem tesz semmit". Aztán csak úgy, ó is egész véletlenül, a lába keresztbe vetésénél megérinthetné a fiú boká­ját, s most ó kérhetne elnézést. De nem, egyikük sem mozdul. A fiú túlságosan sótlannak bizonyul. Fé­lénk talán. Mindenesetre disznóság, hogy nem csinálnak semmit. Én a krimimet már halálra unom. A gyil­kos leleplezésére még semmi esély nem mutatkozik. Már rég elhagytuk Kiskunfélegy­házát, s még mindig semmi. Az ajtó ablakának támaszkodó férfi a felesé­gét bámulja. Tólük nem remélhetek semmit: túl régi házasok. Legfeljebb csak egy-egy unott pillantást tudok elkapni. A kockás inges, barna srác tollával bőszen húzogat alá mondato­kat a könyvében. A vele szemben üló nó egy regényt olvas. Hogy a könyv hatotta-e meg vagy valami más ag­gasztja, nem tudom eldönteni. Min­denesetre lapozni soha nem lapoz, s a jobb oldal már teljesen átnedvesedett könnyeitól. Milyen szívesen is mon­daná el, hogy mi bántja. Csakhogy senki nem fogja megszánni. A házas­párt az unalmas hétköznapok emlé­kei foglalkoztatják. A kockás a mon­dataira koncentrál. A barna lányt a szőke fiú feszülő combja izgatja. A szóké fiút meg feltehetően az én fe­kete harisnyába burkolt térdem. Néha felnéz a könyvéből, s rápillant a lábomra. Persze mindez a barna lány legnagyobb elégedetlenségére törté­nik. Alig várom már. hogy túsarkúja bosszúból kegyetlenül belevésődjön lábfejembe. A kockás odanyújtja a kalauznak a jegyét. Még szerencse, hogy a kalauz kérdéseire egyetlen bólintással tu­dunk válaszolni. Aztán a fülke ajtaját behúzzák, s mi újra belesüppedhe­tünk a kolbászos szendvics izzadság­gal keveredő bűzébe. A résnyire lehúzott ablakon füst jön be, s korom telepedik meg fehér ruhámon. Persze sikerül a lehetó leg­jobban szétkennem. Ez valahogy mindig remekül megy. A kockás megnézi az óráját. No­csak, ó is unja már a hallgatást! Kö­szörül egyet a torkán, de aztán erót vesz magán: folytatja a sárga tinta papírra varázslását. Le kell tennie a vizsgáját. A vele szemben üló nó abbahagyja a sírást. Mégiscsak bűn lenne, ha teljesen lekopna a szemfes­téke. Már tisztában van vele, hogy senki sem fogja meghallgatni. A há­zaspár egyik szája, a férfié már majd­nem szóra nyílik, de meg kell bosz­szulnia, hogy a felesége elrontotta az ünnepi ebédet. A barna lány a szemét tapogatja; ideje lenne már kivennie a kontaktlencséjét. Meglehetősen nyomja. Szegény, azt hiszi, hogy szemüvegben kevésbé tetszene a fiú­nak. Téved; így sem tetszik neki. A szóké fiú fekete harisnyám foglya. Nem eresztem, nem szabadul. ANDRÁSSY GABRIELLA RAJZA Elhúzzák az ajtót. — Van itt szabad hely? Egymásra nézünk. Idegen. Megré­mülünk. Neki nincs joga megtörni kétórás csendünket. Nem válaszo­lunk. Az ajtót csalódottan húzzák be. Elégedett mosoly az arcunkon. El­szántan továbbra is némaságba bur­kolódzunk. A barna lány álmodozó tekintete a szóké fiú félig nyitott inge alól előbukkanó mellkasára téved. Tetszik neki. Igaza is van. A fiú azonban csak a fekete harisnyámat figyeli, amin a hátsó varrás teljesen elcsúszott már. A kockás rettenetes sebességgel sárgít be minden lapot. A nő vele szemben a tájat nézi. Foga­dok, lát is valamit. Én semmit. A függönyt ugyanis elhúzták. Felállók, hogy feltegyem a köny­vem a polcra. Egy utolsó kihívást intézek a szóké fiúhoz. Derekamra siklik tekintete, de nem mozdul. Rendben, nincs mit tenni: vissza kell huppanni a forró ülésre. A fűtés ki­bírhatatlan. A csokoládé a retikü­lömben már biztos szétfolyt. Elég lesz majd Pesten látnom, hogy ráolvadt a személyimre. A „Csokoládés" jelzót fogja a történelem rám akasztani. Oroszlánszívű Richárd azért mégis­csak szerencsésebb a jelzőjével. Borzalmas ez a csönd. Nem bírom tovább. Igenis megtöröm a csendet. — Kikapcsolhatom a fűtést? — te­kintek körbe. Néma bólintás. Ah, szóval kikö­zösítettetek, mi?! Hát, ez a helyzet. Rendben, akkor azért sem kapcso­lom ki. Nekem már nincs is mele­gem. Tulajdonképpen fázom. Ha va­laki javasolni fogja, hogy kapcsoljuk ki a fűtést, akkor tiltakozni fogok. Hülyeség, úgysem fog senki semmit javasolni. Hiába is reménykedem; mint egy leprást, kiközösítettek. A szóké fiú már csak egy halvány pil­lantást mer vetni hosszú combomra. Fél a többiektól. Kihívóan nézek rá. Meginog egy pillanatra, de aztán te­kintete a barna lány combjára mene­kül. Ha sejtené a lány, hogy a fiú csak zavarában mustrálgatja most az ó lábát, akkor a túsarkúját most már egész biztosan a lábfejembe mélyesz­tené. A szóké nó a kockással szemben még mindig az arcán elkenődött szemfestékkel bajlódik, s közben azon töpreng, hogyan hivatná fel ma­gára a figyelmet. A kockásét persze nem fogja, mert ót hajtja a napi robot: még legalább száz oldal aláhú­zandó mondata van. A házaspár sem fogja beadni a derekát; a férfi gyomra még mindig fáj a félig sült tésztától. A nó meg igyekszik meghúzódni. Nyil­vánvalóan arra számít, hogy az éjjel majd kiengeszteli a férfit. Csakhogy a férfi nem könnyű eset: álmos. A barna lány karját a szóké fiúhoz érinti. De a hím érzéketlen marad. Pedig tudomásul vehetné a lány kon­taktlencsétől fájó szemét. A szóké nó ismét sír. Valami új fogással is próbál­kozhatna. Kicsit unalmas már. A kockás némán zsebkendőért nyúl. s átadja a nőnek anélkül, hogy egy pillantást is vetne rá. Az órámra pillantok: hamarosan le kell szállnom. A szóké fiú valószínű­leg szintén arra gondol, hogy nemso­kára beér a vonat, s ó még meg sem mutatta, hogy kész egy leprással szo­lidaritást váltani. Rám néz, s lábát egyetlen határozott mozdulattal az enyémhez szorítja. A tűsarkak ugyanebben a pillanatban megindul­nak lábfejem felé. Sikeresen rántom el a lábom, s lépek ki a fülkéből. Az ajtóból aztán hirtelen visszapillantok, s megeresztek egy jó hangos viszlátot az összes tisztelt utasnak. Elóször a szóké nó ajka nyílik: — Viszontlátásra. Aztán a kockás következik: — Szevasz. Majd a barna lány egy sóhajjal, hozzátéve: — Na végre. A házaspár tisztelettudóan sut­togja: — Jó estét. Végül pedig a szóké fiú motyog valamit halkan. Kár, hogy nem ér­tem. Behúzom az ajtót, s ahogy meg­fordulok, már hallom is, hogy a szőke nó egy Emil névre hallgató férfit gyaláz, a kockás az egész „rohadt" vizsgáját, a férj a feleség főztjét, a feleség a férj férfiasságát, a barna lány a kontaktlencséjét. s a szőke fiú a térdem formáját. Megtehetik: a lep­rás már leszállt Kőbányán. TORNAI HELGA I

Next

/
Thumbnails
Contents