Délmagyarország, 1988. június (78. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-28 / 153. szám

Péntek, 1988. június 24. 5 Óriási tömeg vasárnap délután a Napos úton, a motorverseny után. A kocsisor nehezen halad, sőt, vannak, akik még be sem álltak a sorba, egyéb foglalatosságuk akad. Guggolnak vagy sétálnak az autójuk körül, és sűrűn káromkodnak. Nagy a felháborodás: valaki kiszúrta az autójuk kerekét. Csinos, két-három centis vágás kerekenként. Rövidesen találnak rendőrt is, akinek elmondják a bánatukat. Keresés kezdődik. Egy hölgy jelentkezik, aki látta a bicskásokat. Nem sok idő kell hozzá, s a leírás alapján kihalásszák a tömegből azt a két férfit, aki abban gondolta szórakozását megtalálni, hogy kiszúrta néhány autó kerekét. Miért? „Hogy miért tettem, nem tudok elfogadható magyarázatot adni, de nagyon rossz hangulatom volt." — mondta „indokként" egyikük, a 36 éves Kórász István (Petőfi Sándor sgt. 1. III. 11.). „Nem figyeltem, hogy melyik milyen típus, meg mi alapján válagatom az autókat, csak mentem, és minden kereket kiszúrtam". — folytatta." Tettestársa öccse, a 33 éves Kórász Lajos (Rókusi körút 11/B) így nyilatkozott a testvéréről: „Az ott parkoló piros Lada kerekeit kiszúrta. Erre én is úgy határoztam, hogy kiszúrok egy kereket, és elkértem a bátyámtól a kést. Előtte megittunk négy-négy sört, aztán szórakozni akartunk." „Remekül" sikerült. Eddig nyolc károsult jelentkezett, hogy kettő • vagy négy kerekét kiszúrták az autójának. Az emberben csak az érthetetlenül föltett kérdés fogalmazódik: miért tették? Bár megmagyarázták: egyiküknek „rossz hangulata volt", másikuk „szórakozni akart". Még ilyen bőven sem kellett volna indokolni, de elég lett volna, ha azt mondják a miértre: csak! Efféle átgondolt, okos cselekedetre ez is bőséges és azonos szintű magyarázat. Persze kerekekről szólva arra is gondolhatunk: lehet, hogy ezek az ifjak csak a hiányzókat akarták pótolni? B. T. Rádió figtjeló Erintők Hallgatom szombaton ebéd előtt az Ismét — a javából! című összeállítást, abban is a Vass Istvánnal készült beszélgetést. Hallgatom, de nem értem a szavakat, csupán egy-egy gondolat töredéke jut el az elmémig, pedig nem zavar senki és semmi: rádiónk szinte kifogástalan, másfél éves gyermekünk csöndben pöszmötöl, kerítést és kaput nem cibál a szél. Egyszerűen rossz a fölvétel. Azt azért elkapom, mert erősen figyelek, hogy Vasst az ötvenes években valamivel meg akarták jutalmazni egy ateista verséért. Rókát leső nyúlként hegyezem a fülem, hogy megtudjam a folytatást, hisz a költő köztudottan elsősorban nem az istentagadók közé tartozik. De nem értek egy szót sem. párom feszült vonásairól is a beteljesületlenséget olvasom le. csak a nyilvános fölvétel közönségének hangos kacagása buggyan ki asztalunkra a készülékből. Kisfiunk — manapság társadalmasodik — hangosan fölnevet. Azután újra és újra, ahogy a közönség. Ismétlés — a javából! * Üjra ebéd, most a vasárnapi. Szól a Déli krónika. A sporttal együtt is csupán 15 perc a műsor, ebből ió. ha jut húsz mondat a mikrofonnál ülőnek. Mégis az a természetes, hogy a „szerző" neve elhangozzék, hisz ő köti össze a híreket. Ulbrich András az elején és a végén is bemondja önnön nevét. Nincs semmi kivetnivaló ebben, még egyszer mondom, hisz mi is magunk kanyarítjuk alá nevünket a kézirat végén. Csakhogy: él ugyanebben a rádióban egy gyakorlat, ami szerint a reggeli lapszemlében a bemutatott, szellemi termékek (újságcikkek) szerzőit csak a legritkább esetben nevezik meg. Közöl például a Magyar Hírlap egy parádés oknyomozó riportot három hasáb terjedelemben. amit idézetekkel részletesen bemutat a reggeli szemléző, de gondosan elhallgatja annak a nevét, aki három hétig lapozgatott bírósági aktákat, faggatott tanácsi dolgozókat, telefonon és személyesen üldözött „érintetteket", majd egy nap és egy éjjel szült lakásában le-föl bakázva formába öntötte a megtudottakat. Ugyanez, egy másik lőállásból: ha el is hangzik a szerző neve, akkor az illető vagy fővárosi vagy a szemléző csoporttársa volt az újságíró-iskolán. S hogy hátulról mellbe szúrjuk a félreértéseket: a szellemi munka céhen belüli alábecsültségéről nem Ulbrich András tehet. * Harminc perc alatt a Föld körül — Vértes Eva szerkesztésében. Megismerkedhetünk a kínai Vuang família történetével. Szegények úgy járták, mint sok magyar család: fölrobbant a televíziójuk. Némelyek halláskárosodást szenvedtek, másoknak a szemét érte sérülés. A három éve kitűnően működő Hitachi megsértette a családot. Emlékezzünk a történések magyar változatára! És iól figyeljünk: A japán gyártó megbízottja értesülvén az eseményekről, azonnal fölkereste a Vuang családot. Átnyújtott tízezer jüant, azaz egy vagyont, és három, a fölrobbantnál nagyobb Hitachi készüléket. És elnézést kért. A glasznoszty jegyében nemrég nyilvánosságra hozta a szovjet sajtó, hogy több ezer lakástűz keletkezett tévérobbanások nyomán. * Kulcsár István beszámolóját hallgathatjuk az Egyesült Államokból. Tudjuk, odaát óriási az érdeklődés a Szovjetunió iránt. valóságos „Gorbi-láz" söpört végig a két óceán közötti hatalmas területen. Nem csoda hát. ha a szerencseipar is fölfedezte magának a peresztrojka országát a rulett és a gazdálkodj okosan amerikanizált keresztezésének képében. Képzeljük el, hogy a csúcstalálkozó mezőre lépünk. Ha párosat dobunk, haladhatunk tovább, ha páratlan számot mutat a kocka. vissza kell lépnünk. Hasonlóan kétesélyes az ötéves terv mezője, s több dobásból kimarad a versenyző, ha a megfáztál a május elsejei ünnepségen feliratú szeletkére lép. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a szigorú szabályok szerint, ha a Szibériarubrikába tévednénk, akkor vissza kellene mennünk. Egészen a kezdetekig. Dlusztus Imre Megnyílt a tanárok nyári akadémiája Tegnap délelőtt a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola területi vonzáskörzetéből — Bács-Kiskun, Békés, Csongrád. Pest és Szolnok megyéből — érkezett pedagógusok részvételével, a megszokott nagy érdeklődés mellett az intézmény dísztermében megnyílt a tanárok XVIII. nyári akadémiája. Az általános iskolák felső tagozataiban oktatók közül idén a magyar nyelv és irodalmat, valamint a történelmet tanítók számára rendezett a főiskola előadás- és konzultációsorozatot, szakmai és módszertani témákban. A tegnapi ünnepi köszöntöt követően Kristó Gyula egyetemi tanár tartott előadást Az élő középkor címmel. Mint a témaválasztás is mutatja, Kristó profeszszor elsősorban a történetszemléletre helyezte a hangsúlyt: hogyan ad választ társadalmi viszonyainkra, fejlettségi szintünkre a történelem valósága, jelesül a középkor? A nemesi szabadságot minden érdek fölé emelő társadalmi szerkezet gyökerei az Aranybulla-mozgalomból eredeztethetők, tehát a XIII. század első évtizedeiben már kezdik fölváltani a királyitörvénykönyv-tipusú rendelkezéseket az Aranybulla-típusú törvények. Ez a mélyen gyökerező, erős nemesi hagyomány a válasz arra, hogy miért lett átszőve nemesi-feudális elemekkel a magyar kapitalizmus. A magyar fejlődés közismert tulajdonsága, hogy — kelet-európai sorsosainkhoz hasonlóan — hazánkban az erőtlen polgárság nem tudta megakadályozni, korlátozni a nemesi szabadság fokozott érvényesítését. A történelem mélyrétegeiben sokfelé kereshető az elmaradottság oka. Az előadó csak egyetlen, nagyon érdekes összefüggésre hívta föl a figyelmet: az erős polgársággal bíró Nyugat és a polgárságot alig-alig ismerő Kelet közötti törésvonal az ókori világ határa, tehát az antik fejlődés meghatározta a nemesi és a polgári viszonyokat is. „A középkort valamelyest is ismerő számára nem meglepő, hogy miért olyan a kapitalizmus és miért ilyen a szocializmus. Egy hároméves tervvel és néhány ötéves tervidőszakkal, valamint egy kibontakozási programmal nem lehet kiegyenlíteni a lemaradást" — mondotta Kristó Gyula. A fölzárkózási kísérletek rövid bemutatása után a középkornak a politikai életben való továbbéléséről szólt az előadó. Ebben a régióban Szent István hozott létre államot, tettével minőségileg új jött létre. Elnyomó apparátusa nem csupán a külső és belső ellenséggel szemben nyújtott biztonságot az állami lét kiépítéséhez, hanem ahhoz is hozzájárult, hogy fönnmaradjon a magyarság. Az az intézményrendszer időt álló, elegendő utalni a megyerendszerre. A magyarság kultúráját meghatározó vallási választás kérdése is Géza fejedelem és Szent István idején dőlt el. A latin rítusú egyház nélkül nem lett volna reneszánsz, nem lett volna barokk. Gyakorlatilag ez a vallási választás messze nem a hitbeli kifejeződés intézményrendszerének kiépítését jelentette, hanem azt, hogy a magyar szellemi élet részesült mindazokban az európai áramlatokban, amelyek Lengyelország és Magyarország keleti határaiig hullámoztak. Kristó professzor külön szólt a lemaradók naprakészségéről: az Elbától keletre és nyugatra a társadalmi fejlődés különböző volt ugyan, de a kulturális fejlődés osztatlan. Ennek köszönhető, hogy a magyar nép ilyen sok szellemi értéket tudott előállítani. Előadása végén Kristó Gyula a magyarság etnikai kérdéseiről, s a középkor máig ható tanulságairól szólt. A magyar nép vándorlása régészetileg nem követhető nyomon úgy, mint nyelvészeti eszközökkel, hisz a magyarságnak nem voltak a nomád népiektől karakteresen elkülönítő jegyei. Az elkülönülés helyett sokkal inkább az együttélés íellemezte a magyarságot, s az államiság kialakulása után is — a latin megjelenésével — megmaradt a kétnyelvűség. A magyar történelem állandó sajátossága az etnikumok együttes jelenléte. Külön hangsúlyozandó: a középkori állam etnikai kérdésekben rendkívül türelmes volt. Szent István gondolata évszázadokon át élt, s szabott irányt: „gyenge és esendő az egynyelvű, egytorvényű ország". D. I. Persze azt is írhattam volna: ötletszegényház, hisz élőbb volt ugyan a pénztelenség, de elérkezett a gondolat apálya is. És az utóbbi jobban fáj, mert nem szoktuk meg. Vagy nem akartunk beletörődni a szokásba. Egy hete történt, mégsem tudom megemészteni. A veszprémi tévétalálkozó kapcsán Szegvári Katalin díjakról érdeklődött méltán nagynevű rendező és operatőr kollégáitól: melyik volt a legemlékezetesebb, a legkedvesebb, a legmaradandóbb. Talán, ha egyszer szabad föltenni — meghagyni — ilyen kérdést, ha hatszor jön vissza azonos válasz. Az anyag összeállításakor látni kellett volna, hogy a sztereotip kérdésre nem ötöltek ki valami újat a választ adók, sőt leginkább ökögtek és bakogtak a filmvágó apparátra vagy a bárpultra dőlve. S mindezt megbocsáthatatlanul hosszú ideig. De ez mind semmi ahhoz képiest, hogy a következő téma a televízió és az ország szegénysége volt. Tiszteletre Q Képernyő méltó, hogy Szegvári Katalin — a megbízható és mértéktartó szerkesztő — az elsők közt emelt szót a kultúra elpiénztelenedése ellen. Sokáig kitartó harca is becsülendő volt, de ezt a szegénységtudatot már nem lehet ellenkezés nélkül megközelíteni, látni kellene, hog a legfénylőbb igazságtartalom mellett sem hat meg senkit a csóró ember panasza. Néztem a csóringer tévést, aki szűk ajakmozgással adatokat sorolt a filmgyártás „zuhanórepüléséről", majd bejelentette, persze fénytelen tekintettel, hogy a pusztulásba rohanunk. Arcon rezzenéstelen nyugalom, szövegben tipródó katasztrófizmus. Legalább fölemelte volna a hangját vagy a szemébe hullott volna egy tincs! „Unom magunkat, fiúk" — írta nyolc éve Zelei Miklós, Azóta és most is van miért. I. D. Tizenegy hónap Zavarban vagyok, tudnom illenék, mi is az a szakérettségi. Meghívottként ülök a Ságvári gimnázium egyik kopottas padjában, harmincöt év után találkozik az osztály, a szakérettségisek. Igen, ők azok, akik éltették Sztálint, tapsoltak Rákosinak. A Fényes szelekkel indultak, most nyugdíj előtt állnak. Tizenegy hónap alatt matematikából, fizikából és kémiából felkészültek az érettségire. Micsoda tizenegy hónap volt! Micsoda kirajzás! Iparosok, földművesek gyerekei kerültek az iskolapadba. Falusi tanítók beszélték rá a szülőket arra, hogy adják képezdébe a gyereküket. Elkésettség, lemaradás, tehetségtisztelet? Mi adta az indíttatást? Ezerkilencszázötvenháromban az osztályból huszonketten érettségiztek. A társaság fele most újra együtt. Egymás után vonulnak ki a katedrához. Többségük pedagógus lett. Érdről, Balassagyarmatról, Vácról, Faddról, Szolnokról, Budapiestről érkeztek. Vallomások, nosztalgiázás nélkül. * Belénk oltották a közösségi szellemet. Ma sem számlálgatjuk, mikor kell bemennünk túlórázni. Kiölték belőlünk az önzést. Ha otthonról pakk érkezett, a pénzt eltehettük, a csokoládét megehettük, a többit szét kellett osztani. Nem lettem Kossuthdíjas. Viszont tudom, mi az a gázlámpa, olajos padló, cigányosztály. Ügy gondoltuk, nagyon nagy hőstettet fogunk végrehajtani. A kollégák hol utolsó mohikánnak, hol piedig kis Makarenkónak neveznek. ök tudják, miért! * Az érettségi után kezdődött meg az igazi munka. Egy év alatt azonban sikerült behozni a hátrányunkat a főiskolán. Tudtuk tartani a színvonalat a gimnazistákkal. Nemrég a férjem meghalt. Visszahívtak nyugdíjasan az iskolába. Reméltem, a gyerekek között a tantestületben újra lesz „családom". Lett. * Bennünket nem tanítottak meg arra, hogy miként kell önmagunkat reklámozni. Azt sem mondták el, nem elég jól dolgozni, el is kell adni magunkat. Ezt mi már soha nem tanuljuk meg. * Boldog vagyok, és elégedett. Az utcán harmincöt gyerekből' harmincnégy köszön. Azt az egyet természetesen nem én tanítottam. * Iskolaigazgató vagyok Pesten. Ügy gondolom, ha hitünk van abban, amit csinálunk, nehéz helyzetekben is tovább lehet lépni. Ezt a hitet itt oltották belénk harmincöt évvel ezelőtt. Nem félek a nyugdíjtól. Mögöttem legalább húsz olyan ember áll, aki alkalmas egy iskola vezetésére. * Én azonnal nyugdíjba mentem, ahogy lehetett. A szaktárgyaimnál (a matematikánál, a fizikánál) jobban érdekelt a színjátszás, a néptánc. Ezzel foglalkoztam évtizedeken át. Persze aztán megkomolyodtam. * Az apámnak huszonöt hold földje volt. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy nem lehettem tanár. A matematikától, a számoktól azonban sohasem váltam meg. Főkönyvelőként mentem nyugdíjba. * Az egykori osztályfőnöknő sem bírta ki szó nélkül. Hihetetlen energia volt a szakérettségi/ükben. Tudták, hogy mit akarnak, de nem tudták, mire vállalkoznak. Nagyon sokan lenézték ezt a képzési formát. Az élet rácáfolt. Az akkori diákok közül sokan ma vezető pedagógusok. A fizikatanárt órákig lehetett volna hallgatni. Nemcsak azért, mert élete kész oktatástörténet, hanem, mert pedagógusi hevülete olyan, mint egy romlatlan, ambiciózus pályakezdőé. Milyen furcsa, a tudásom most már akkora, mint egy ház, és senki nem kér belőle. Szakérettségi? Soha annyi tehetséges emberrel nem találkoztam, mint akkor. Együtt volt a lelkesedés, az ambíció és az adottság. Én egy százalékot sem csalódtam. Milyen a mérleg? Az ország minden csücskében van tanítványom. Jó érzés. A másik oldal már cseppet sem virágos; van egy tanácsi lakásom és egy tizenöt éves autóm. Nincs mit megbánnom. Egy tucat nyugdíj előtt álló tanárnő. Nevezhetném őket akár megszállottaknak is. Mi rokonítja őket? Valami megmagyarázhatatlan hit, ami talán kitarthat életfogytig. Legqlább egy szikrányi de jó lenne időnként nekünk is! Bodzsár Erzsébet