Délmagyarország, 1988. június (78. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-22 / 148. szám

Csütörtök, 1988. június 23. 5 „Soros" pedagógusok Az ilyesmire szoktuk mondani, hogy nem téma. A pályázók pályáztak, a nyerők nyertek. Néhány megállapításra mégis csak rákényszerültem, miközben hallgattam Csotó Nagy Erzsébet és Kisvárdai Zsolt általános iskolai angoltanárok ujjongását. Ok, a Tabán, valamint a Kodály téri iskola pedagógusai június 27-től öt héten át vendégei lesznek a Marylandi Egyetemnek. Ez az első év, hogy általános iskolai tanárok is pályázhattak a Soros-alapítványra. No végre, ezen a területen is olvadni kezd a jég. Gondolom, talán nő az általános iskolai pedagógusok presztízse? A válasz nem egyértelmű! Esetleg csupán reménykedhetünk. Mert ugye, még mindig nem általános, hogy az idegen nyelvet oktatók-tanítók eljutnak arra a nyelvterületre, amélynek ismerői lettek az egyetemi, főiskolai évek alatt. (Az egyetemeken talán jobb a helyzet.) És mit tegyen az az angol szakos általános iskolai tanár, aki képezni szeretné magát? Tanítás mellett például Szegeden, az egyetemen nem végezhdli el az angol szakot, mert esti és levelező oktatás nincs. A tudása egy ideig stagnál, majd az a bizonyos görbe kezd lefelé zuhanni. Ezen az intenzív tanártovábbképzés sem változtat sokat. Marad az önképzés? Marad vagy elmarad! Vagy segít Soros György! Van abban azért valami furcsaság, hogy a pedagógusok (az érdeklődőbbek) csupán a Népszabadságból és a Heti Világgazdaságból szereztek tudomást a pályázatról. Egyikük sem hallott az amerikai meghívásról például az iskolaigazgatóktól. A Művelődési Minisztérium félt a túljelentkezéstől? Az elbeszélgetésen — ami a résztvevők szerint protekcionizmus nélkül folyt — sokból talán könnyebben lehetett volna kiválasztani a jobbakat. Gondolná az ember. És persze az sem utolsó szempont, hogy valaki hol tanít! Egy szegedi lakótelepi iskolában harmadik osztálytól nyolcig korántsem ideálisak a feltételek. A szülők jó része nem tudja mégvásárolni a drága nyelvkönyveket, az egyetemi diplomával (doktorátussal) rendelkező tanár néni pedig éjszakánként szemléltetőanyagot készít a diákjainak. Ezek után nem csoda, ha marylandi öt hét alatt az illető az angol nyelv oktatásának módszertanával szeretne ismerkedni, es az a feltett szándéka, hogy egyetemi diplomával marad az általános iskolában. Nem hősiességből! Érdekli a nyelvtanítás. A fizetésének jó részét pedig angol nyelvű könyvekre költi. Apropó, Soros György nagyvonalú! A jövő hét elején Magyarországról egy hetvenfös csapat indul angolt tanulni Marylandbe, közöttük huszonöt általános iskolai tanár. Az ösztöndíjuk heti hetven dollár. Ugyanennyit költhetnek könyvekre. Faggatom a szegedi szerencséseket, mit várnak az úttól? Sok újat, érdekeset, amit itthon meg lehet tanítani. Módszereket, ötleteket! És persze, élményeket... Jó utat! B.E. Egyedül nem megy A régi módon — r.em „fent", sem „lent" — nem akarnak már tanítani (és tanulni). Persze, nem kell megijedni, ettől még nem lesznek forradalmi jellegű változtatások felsőoktatásunkban, de az előállt helyzet ismét felszínre hozta az alapkérdések egyikét. Nevezetesen azt: a hit van a tudományért, vagy pedig fordítva — a tudomány a hitért?. Esetleg mindkettő egy harmadik. nemes végcélért? A tervezett oktatási integráció voltaképpen három tantárgyra terjed ki: eltérő mértékben ugyan, de egyaránt érinti a tudományos szocializmus, a Magyarország története és a politológia tananyagát, illetve valamennyiük tantervi beilleszkedését. Az egyetemi ideológiaoktatás újabb keletű korszerűsítési törekvéseiről Mtcheller Magdolna egyetemi docenssel, a JATE Tudományos Szocializmus Tanszékének oktatójával beszélgettünk. — Véleménye szerint mi váltotta ki az egész országra kiterjedő tantárgy-korszerűsítési hullámot? — Mindenekelőtt a korral jobban lépést tartó politikaelméleti képzés iránt felmerülő igény. Eddig jobbára a szűkebb értelemben vett forradalomelméletet tanítottuk, mégpedig a győztes szocialista forradalom szemszögéből megközelítve. Csak azt néztük, hogy mi történt a Szovjetunióban és a kelet-európai térségben, s nem foglalkoztunk például azon országok munkásmozgalmával, ahol nem ment végbe a kommunista és a szociáldemokrata pártok egyesülése. Vagy: tanítjuk a fasizmust, de mi tart vissza bennünket attól, hogy tanitsuk a neofasizmust? A szóban forgó politikaelméleti oktatás tematikai tengelyét és szerkezetét egy komparatív igényű politikai rendszeranalizisnek kell adnia, an\elv felválttá a tudományos szocializmus oktatás hagyományos (a hatalomért vívott harc és a hatalomgyakorlás stratégiacentrikus) szerkezeti rendezőelvét. Természetesen arra törekszünk, hogv a meghirdetett kollégiumok felöleljék azokat az elméleti és történeti-politikai témaköröket is, amelyek a tudomáryos szocializmus oktatásának eddig is fontos részét képezték. — A JATE-n mit tesznek az elképzelések valóra váltásáért? — Három évvel ezelőtt Szabó Tibor (a filozófia tanszék docense) vezetésével indult be a politikatudományi jellegű képzési forma, s — vidéken egyedülálló — dokumentációs információs bázis jött létre, Géczi József adjunktus irányításával. Szeged adott otthont a regionális továbbképzésnek, ebben a félévben — meghívott előadók részéről — politikaelméleti előadások hangzottak el. s a tudományegyetemek között megbeszélés folyt arról, hogy mit tehetünk együtt az oktatás színvonalának emeléséért. A tanszék oktatóinak többsége tagja a politikatudományi társaságnak, s részt vesz a különféle munkacsoportok munkájában. Több fordulóban elkészítettük a szükséges tematikát, amelyet a jogi és a bölcsészkaron már oktatunk is. Kötelezően változtatni a következő tanévtől kell. de nincs megtiltva a korábbi átállás. A mi tanszékünk egyébként a politikaelméleti és -történeti tanszék nevet szeretné felvenni. Ebben a tanévben — mint említettem — kísérleti program szerint tanítunk az említett karokon, s jövőre a természettudományi kar hallgatóit is bevonjuk a képzésbe. — Apropó, mi lett a sorsa a történészhallgatók petíciójának? — Mint ismeretes, azt kérték. hogy számukra kiváltképp a szocialista eszmetörténet tárgyörében folytassunk stúdiumokat. Kívánságuknak megfelelően — rendhagyó esetként — 20. századi eszme- és politikatörténetet hallgathatnak ezentúl. — Ha már itt tartunk: a hallgatók — a nagy átlagot tekintve — mennyiben tudnak és akarnak partnerei lenni a megváltozott szemléletű oktatói gárdának? — Jó, hogy felhozta ezt a kérdést. Az integrált politikaelméleti és -történeti oktatás eredményessége ugyanis nyilván nemcsak rajtunk, oktatókon múlik, hanem a diákság tevékeny részvételén is. Hogy a közkeletű kifejezéssel éljek: egyedül nem megy — a tantárgy-korszerűsítés sem. Sajnos el kell mondanom, hogy jelenleg — bár a hallgatók részéről van igény a változtatásokra — ebben a vonatkozásban nem túlságosan kedvező a helyzet. A legutóbbi félévben például körülbelül nyolcvan bölcsészhallgatót tanítottam, s mindössze öten-hatan értették a felvázolt jelenségek politikai hátterét, illetve azonosultak azzal a kiindulóponttal. hogy Magyarországon a szocializmus az egyetlen lehetséges alternatíva. — A túlterheltségen kívül más valami nem gátolja óket aktivitásuk feléledésében? Konkrétabban fogalmazva: nyíltan elmondhatják véleményüket az órákon? — Még mindig nem oszlott el nagyfokú bizalmatlanságuk, s összességében csak egyharmaduk olvas és gondolkodik. A politika világára vonatkozó ismereteknek az eddigiekhez képest teljesebb és szaktudományos alapokon nyugvó bemutatása azonban remélhetőleg megfelelő alapot biztosít az ideológiai oktatás korszerűsítéséhez, s kielégítve így az egyre hangsúlyozottabban jelentkező hallgatói elvárásokat a partneri viszony kialakításában, a tudományban, a szocializmusban és a tudományos szocializmusban való hit megerősítésében is sikerül előbbre lépnünk. Dányi László Legyen-e szobra Szent Istvánnak? Márciustól novemberig tiszteleg az ország államalapító királyunk, Szent István emléke előtt, halálának 950. évfordulóján. A budapesti központi ünnepségek mellett az ország különböző részein, más és más időpontban emlékeznek az államalapítóra azért, hogy a Szent Jobbot elvihessék valamennyi megyeszékhelyre. Szegedre szeptember 24-én érkezik, és a kéthetes Csongrád megyei ünnepségsorozat várhatóan legnagyobb érdeklődésre számot tartó eseménye lesz a Szent Jobb szűkebb hazánkba kerülése. A Hazafias Népfront honismereti bizottságának legutóbbi ülésén Zombori István elnök szólt mindezekről, és a szegedi ünnepséggel kapcsolatban javaslatot terjesztett a testület elé. A szegedi megemlékezés kiváló alkalmat kínál arra az elhatározásra, hogy emeljen városunk méltó szobrot Szent Istvánnak, s az emlékművet a Széchenyi téren helyezzék el. Az elhatározás nemes, a döntés azonban népszavazást követel, nem másért, mint azért, mert jelentős lakossági hozzájárulás nélkül a legalább 3 millió forintba kerülő szobor nem valósulhat meg. Jóllehet e népfront javaslatot a városi tanács testülete mérlegeli majd, MiUler Józsefné elnökhelyettes azonban elmondta, nem valószínű, hogy — az idei ötéves terv tetemes költségvetéscsökkentése okán — a tanács vállalhatja* a tervek szerinti bronzból készülő, egész alakos, álló szobor teljes költségét. S ha már közadakozásra építünk, akkor Szeged polgárainak véleménye — a leendő mecénások szava — nélkül döntés nem születhet. A honismereti bizottság előterjesztését tehát megvitatja a legközelebbi tanácsülés s valószínűleg talán akkor, de mindenesetre a közeli jövőben többet tudhatunk meg arról, mennyit tudna állni a tanács, s mennyit kellene Szeged polgárainak — ha egyáltalán az emlékmű mellett voksolnak — adakozni. * A honismereti bizottság másik javaslata — ami a Városszépítök Egyesületének óhajával egyezik — már nem kerülne pénzbe. Legalább néhány régi utcanév visszakeresztelése csak elhatározás és értékmentő akarat kérdése csupán. A régi, patinás utcanevek őrzése éppúgy városvédelmi feladat, mint egy-egy műemlékünk óvása. Miért és mit szeretnének menteni az utókornak a javaslattevők? Egy kis utcanévtörténetért érdemes belelapozni a Városszépítő Egyesület összeállításába. „A Feketesas fogadó neve az 1730-as években tűnt fel a szegedi városi tanács jegyzökönyveiben. Az utca, ahol e fogadó állt, forgalmas volt, összekötötte a Dugonics teret a Szent István térrel, s telve volt vendéglátóhellyel. Legnagyobb épületé a Feketesasnak volt, érthető hát, hogy e fogadó lett névadója az utcának. Később, 1945ben a mártírhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endréről nevezték el, akinek Szegeddel érzékelhető kapcsolata nem volt. Ebben az időben még nem alakultak ki az utcanévadás elvei, többek között az, hogy a tiszteletadásnak sok más formája is van. Kapja vissza tehát a Feketesas utca a régi nevét, Bajcsy-Zsilinszky emlékét pedig örökítse meg másként a város. Eszperantó — Orgona utca. Kovács István orgonaépítö mester 183.6-barí .kapta, meg Szegeden a polgárjogot, nyomban le ls telepedett az egyik rókusi utcában, és ott állította fel orgonaépítő műhelyét. A spontán szegedi névadás az orgonaépítő műhelyről nevezte el az utcát Orgona utcának, minden bizonnyal az 1840-es években. Indokolt hát a történeti értékű név visszaállítása. Hunyadi János sugárút — Szentháromság utca: az Alsóvárost és a Palánkot oszszekötő utca az 1400-as évek derekán Szeged főutcája lényegében egyetlen utcája volt. Nevét minden bizonynyal a ferencesektől, az utca végén, a templomnál állított Szentháromság szoborról kapta. Kétségtelenül ez a legelső szegedi; utcanév. Korára nézve fél évezredes, tehát mindenképpen érdemes arra, hogy a városukat szerető szegediek ezt a páratlan értéket védjék." k * S hogy a városvédők — legyenek azok a honismereti bizottság tagjai, avagy a Városszépítő Egyesületé — nemcsak javasolnak, kérnek, előterjesztenek, hanem kétkezi munkával is óvják azt, amit még menteni lehet. Bizonyítják ezt a temetőmentő akciók. A közelmúltban a Dugonics temetőben öt sírt választottak ki azzal a céllal, hogy rendbehozzák. Az egyik a nagyvárosi Szeged megalkotójának, Lázár György polgármesternek a sírja. A másik a régi Kónya-sír. Szeged egyik legértékesebb ipartörténeti emlékét őrzi a körötte emelt kovácsoltvas kerítés. A sort továbbfolytatva: Baros Frigyes Tiszaszabályozó, Szilbér - polgármester és Kátai Ferdinánd téglaépítö mester sírjait jelölték ki. Ezek közül mar kettőt a Hága László brigád segítségével rendbehoztak, a további három megmentése vállalkozók hiányában várat magára. S még hány és hány síremlék ápolása, felkutatása, gaztól szabadítása lenne feladat. Persze addig az „apró" munkára hogyan is vállalkozhatnának bárkik is, amíg egész temetők vannak méltatlan, siralmas állapotban. A Belvárosiban több nevezetes sírhely szeméttároló, a zsidó temetőberr a mellékutakat megközelíteni lehetetlen, a rókusi temetőt kirabolták, szép lassan elhordogatták a 40-50 ezer forint értékű gránit, vagy márvány sírköveket. Pillanatnyilag a Dugonics temetőben honol rend és béke. A szegedi múzeum munkatársai úgynevezett temetőkataszer elkészítését próbálják. Sírok, síremlékjellegű márványtáblák felkutatása a céljuk. Egyelőre csak az 1918 előtti időkből valók felderítése. A munkát, amelybe többek között az építőipari szakközépiskola történelem szakköre is bekapcsolódik, a rókusi temetőben kezűik el. K. K. Talán vitán fölül áll, hogy nagy szakadék tátong az iskola kimondott feladata és sokakat próbára tevő teljesítménye között. Az oktatási törvény kimondja: „Az általános iskola kialakítja a társadalmi együttéléshez, az önműveléshez, a munkavégzéshez, a harmonikus testi és lelki fejlődéshez, valamint a továbbtanuláshoz szükséges alapvető képességeket ós igényeket, megalapozza az általános műveltséget és a tudományos világnézetet." Ezzel szemben, a nyolcadik osztályt végzettek negyede-ötöde képtelen folyamatosan olvasni, gyakorlatilag félanalfabéta, kifejezőkészsége oly alacsony fokú, hogy alkalmatlan a legelemibb gondolatok, érzések közvetítésére. Jó, induljunk ki abból, hogy nem lehetnek azonos szinten a tanulók, hiszen különböző társadalmi, kulturális környezetből érkeztek, s eltérőek a képességeik. De ez Inem jelentheti azt, hogy az iskola elveszíthetné „képzési anyaga" jelentős részét, azaz, egyetlen társadalom sem mondhatna le ilyen könnyen fiataljairól. Az a ihelyzet ugyanis, hogyha az oktatás „gyáraiból" hosszú. kígyózó sorokban vándorolnak ki a gyermeki, gondoskodásra szoruló lelkek, akkor egyfelől a társadalom energiáitól fosztjuk meg magunkat, másrészt leheA puszta szó által... tőséget biztosítunk az atyáskodó központi akarat fönnmaradására. Üjabb idézet a törvényből: „Az iskolai nevelésioktatási rendszer egységessége mellett szükséges — az iskolarendszeren belül — azoknak differenciált segítése, akik családi, környezeti vagy egyéb hátrányaik miatt fokozottabb támogatásra szorulnak." A cél világos. Ezzel szemben a tapasztalat, Nyitrai Tamás tollából: „A 7—8. osztályok szinte elviselhetetlen feszültsége, hogy alig taníthatók együtt a tanulók." A szerző véleménye szerint: „Az iskola csak részben termeli, javarészt csupán föltárja, nyilvánvalóvá teszi az iskolán kívüli társadalmi ós kulturális hátrányokat, s csak igen korlátozott eszközei vannak! a hátrányos helyzetből eredő lemaradás csökkentésére." (Köznevelés, 1980 január 10.) Ebből a tarthatatlan helyzetből egyértelmű következtetésként vonható le. hogy a nyelvi-kommunikációs nevelést — az oktatás alapját —, valamint az olvasáspedagógiát és az irodalomértelmezést meg kell újítani. A változtatást mutatia, hogy egvre szaDorodnak a „Beszélni nehéz" körök, a nyelvművelő csoportok, de — bocsásson meg ezért a Szegeden táborozó félszáz nyelvművelő pedagógus! — ezzel még csak az út legelején járunk. Az a módszer ugyanis, amit például a Szirmai iskolában Bagi Adámné foglalkozásán láttam, ma még csak kísérleti, egyedi. A tanárnő Freudtól kölcsönözte jelmondatlát: „Legnagyobb csoda, ha két ember a puszta szó által megérti egymást." Következésképp, órain beszélgetnek a gyerekek, a müveket saját problémáikról szóló irodalmi alkotásokként értelmezik, s számos kérdéssel faggatják a sokszor nehezen megnyíló szövegeket. Hasonló pedagógiai kísérletet indított) útjára néhány, esztendeje az Országos Pedagógiai Intézet a szákmunkásképző intézetekben. Ennek keretében az irodalomóra három évig tartó, bensőséges beszélgetéssorozat, vitakör, ahol a tanár a tanítványokkal az emberről beszélget, lélektani, szociológiai, történeti, filozófiai, biológiai és erkölcsi megközelítésben. Ezen az úton jutunk el oda, hogy az irodalom maga is értelmezési kísérlet, s a mű „lefordítása" nem föltétlenül azonos egy befogadhatatlannak tűnő szempontrendszer működtetésével, azaz az egyszempontú elemzéssel. A nyelvművelő tábor programjából kitűnik, hogy sokakat foglalkoztat a „mozgalom" megújításának, vonzóbbá tételének kérdése. Végezetül engedtessék meg egy javaslat a versolvasó újságírótól! Régóta figyelem — olykor megdöbbenve is — a kötelező irodalmak jegyzékét, s még nem találkoztam olyannal, amely verseskötetet, költői ciklust írt volna elő a regények, és drámák mellé. Ehelyett azonban bőségesen „elemeznek" költeményeket a tanórákon, s ezekben a műértelmezésekben nagy hangsúlyt kap a tanári akarat és ízlés. Holott az olvasó-akkor válik értővé, amikor a mű szerzőjének hullámhasszára állva, a költő szemlélődését képes önmagában újraélni. Ehhez pedig elmélyülés, valamint olyan átfogó gondolkozás kell, melyben nagy szerepei kap az egyes versek költészetet szervező erejének, szerepének tudata. Nem állítom, hogy Petőfi Felhők-ciklusának vagy Szabó Lőrinc hévízi verseinek értelmezése egy csapásra megoldaná a nyelvi nevelés gondjait. De ha a költészet értelmezésére is javaslatot tehetne a diákolvasó — nem csupán egy-egy vers, kéo „lefordítására" —, akkor talán léphetnénk még egyet ezen a kétségkívül nehezen járható úton. Dlusztus Imre