Délmagyarország, 1988. június (78. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
40 Szombat, 1988. június 18. DM1 mqgq"n ® A mézillaíú Stefánián Pünkösdölés a Tátrában Soha ilyen mézillatúnak nem éreztem a Stefániát! Majd két évtizede fordulok meg naponta fái között, kanyargós útjain. A nyárelő párás alkonyán most is ropog talpam alatt a kavics. A bíboros kora estén pazarló gazdagsággal árasztja illatát a bodza, a hárs, a megkésett akác, a jázmin. Idézve a gyerekkort, a marokszámra habzsolt akácfürtöket, a zsákszámra gyűjtött hársfavirágot. Mézillatú most a Stefánia, ahol egymásra torlódik a város múltja, jelene, holnapja... * A közművelődésnek emelt palota évek óta féloldalas. Állványzata és repdeső műanyag hálói mögött a megújulás reménye. A Tisza-parti oldalról hamarosan átköltöznek a kőművesek, festők, asztalosok a város felőli szárnyba, ahol még a csökkentett kiállítások fogadják a látogatókat. Hihetjük, néhány év múlva Szeged nagy múltú múzeuma megújulva tárja ki kapuját, feledtetve az évekig tartó kompromisszumokat, az átmeneti időszak kellemetlenségeit, a szűkösebb körülményeket, a kényszerű cseréket, a mostohább munkafeltételeket, a fogyatkozó látogatószámot. Míg az utóbbi években majd kétszázezer ember fordult meg kiállításain, addig a múlt esztendőben alig több, mint százezer. De a múzeum felett őrködő két múzsa, a történetírás és a lírai költészet ihletője, Kleio és Euterpé, valamint a két görög bölcs, Szókratész és Homérosz abban biztosak lehetnek: a múzeum nem csupán a Stefánia ékszere lesz, de az ország egyik, külleméhen és tartalmában is legkiemelkedőbb múzeumi létesítménye. * Már vagy fél órája álltunk, s egyre indulatosabban tárgyaltuk egy űj helyzet űj tennivalóit. A városszépítók választmányának ülése után voltunk, teli elkeseredéssel és újabb elszánásokkal. Aligha kell mondanom, néhány mondat után nyakig voltunk a politikában. Közreadom, mert közügy, továbbgondolásra érdemes. A: Éppen ideje felülvizsgálni intézményrendszerünket, hiszen már aligha képes reagálni a társadalmigazdasági változásokra. De talán a legégetőbb az a felismerés, hogy a pártapparátus megújulásának, szemléletváltásának féke, eddigi kontraszelekciós káderpolitikájának alapja az az egyszerű tény volt, hogy a valóban alkalmas, eriékes vezetők zöme nem vállalt párttisztséget, apparátusi munkát egy életre, egy ciklusra, határozatlan időre (megfelelő rész aláhúzandó). Mert szerette szakmáját, munkahelyét, nem akart elszakadni végleg ettől. Hiszen a gyakorlat azt bizonyította, hogy a politikai páternoszterból nehéz kilépni. A távozás variánsai igen csekélyek. S arra nemigen akadt példa, hogy valaki — néhány esztendős politikai pályafutás után — stigmák és egzisztenciális hátrányok nélkül visszatérhetett választott és tanult szakmájába. Nem is nagyon mehetett, hiszen azon a téren már lépéshátrányba került, alig lehetett reménye a fölzárkózásra. B: Mi lenne, ha a párt belső megújulásának folyamatában arra is akadna példa, hogy egy párttisztséget viselőnek nem kellene föladnia állását, eredeti szakmáját. Ha például a nagy tapasztalatokkal, jelentós kapcsolatokkal, tudományos érdemekkel és közéleti évtizedekkel rendelkező egyetemi tanár úgy lehetne magas párttisztség viselője, hogy közben nem adja föl katedráját. Vagy a gazdaságpolitika ügyeiért felelős pártfunkcionárius — úgymond — másodállásban fogná össze, szintetizálná, elemezné és véleményezné, az az irányítaná — két-három függetlenített pártmunkás segítségével — egy város gazdasági folyamatait. S a ciklus lejártával újabb, nagy tapasztalatú és politikai érzékenységű kollegája venné át a stafétabotot. Vagy az ideológiai, kulturális ügyekért felelős titkárnak miért kellene föladnia teszem azt könyvtárigazgatói, tanári vagy orvosi praxisát?! C: Ilyen helyzetben nem szakadnának el a valóságtól, nem vesznének el — mert nem lenne rá idejük! — a kis és méltatlan ügyek dzsungelében. Napi munkájuk során, saját bőrükön ereznék döntéseik helyességét vagy kudarcát, kontrollálhatnák és korrigálhatnák azokat. D: Nem is beszélve arról, hogy csökkenne a földuzzadt apparátusok létszáma, frissebbé válna szemléletük, közelebb kerülnének a mindennapokhoz. A párt valóban a társadalmi. várospolitikai, üzemi-vállalati folyamatok elemzője, irányítója lehetne. Munkájának valódi alapját képezhetnék a választott testület sokoldalról megalapozott döntései, de ezeket a határozatokat nem a mindig mindenhez értő — s egy idő után a tévedhetetlenséget és csalhatatlanságot magáról feltételező — állandó testületek önmaguk hoznák, hanem szakértőkből álló alkalmi bizottságok által készített tudományos tervezetek, elemzések nyomán fölrajzolt trendek készítenék elő. Ezek, és a döntések nyilvánosságra hozatala talán még a felelősséget is erősíthetné... * A bokrok között, a vármaradvány kerítésénél kerestem a nemrég még odatámasztott egyetemalapítási domborművet. Azt a kultúrhistóriai és egyetemtörténeti emléket, melynek visszahelyezéséért a szegedi városszépítók évek óta meg-megújuló, de a kudarcok és hosszadalmas tortúrák miatt egyre elkeseredettebb akcióit indítják. Az 1931-ben elhelyezett emlékmű visszahelyezési ügye már olyan magas fórumokat megjárt, hogy az már szinte komikus. De a döntés — vajon kinek sérti személyes presztízsét vagy megmerevedett ideológiai érdekeit?! — még mindig késlekedik, így aztán egy lakossági kezdeményezés, egy önkéntes egyesület tisztes szándéka zátonyra futhat. Hogy milyen károkat és sérüléseket okozva nehezen izmosodó demokratizálódásunk közepette, arra aligha akad mérőeszköz. A múzeum vezetőitől tudom, amíg nem dől el végleges sorsa, a Fekete-házba kerül. Ez az ügy is figyelmeztet ideológiai bizonytalansagainkra, döntésképtelenségünkre. Mint ahogy évekig strucc módjára kerülgettük az cgyházmúvészet értékeit. Ugyanakkor — nem kellően dicsérhető módon — a Fekete-ház nem vált a soványka helyi munkásmozgalom monumentálisra tupírozott szentélyévé, hanem olyan történelmi tudat-mosdatásra is vállalkoznak munkatársai, mint az Erzsébetkirályné-kiállítás vagy a hazai cserkészet történetét dokumentáló bemutató. Merthogy a történelem nem sakkjáték, ahol kizárólag fekete és fehér bábuk játszanak. A várudvaron a kótár, a bógóshajó és Erzsébet királyné carrarai fehér márványból faragott szobra. Ott, ahová egykor a városi tisztviselők egyletének megbeszéléseire az elnök. Tömörkény érkezett. Móra szavaival: „esti zárás után a kultúrpalotából mindig a kioszkba ment." Merthogy így ejtette a szót a szegedi nemzet, s merthogy a mai történeti kiállítás helyén vendéglő, a „kioszk" működött. * Hol vannak azok az egyletek, asztaltársaságok, baráti csoportosulások, művészkörök?! Az elmúlt két évtizedben hányszor lendültünk neki például müvészklubok szervezésének, s egyedül — kisebb-nagyobb megtorpanásokkal — a sajtóházi múvészklub tudott legalább a létét igazoló jelzésekben, fönnmaradni. Az okok már-már közhelyszerűen gyűjthetők : a kapcsolatok kiüresedése, a magánszféra fölértékelődése, a versenyhelyzet erősödésével a féltékenység, mások letiprása, az anyagi nehézségek gyarapodása, a plusz munkák fölgyülemlése, de egyszerűen a fásultság, az érdektelenség, a közömbösség is. Ám az utóbbi hónapokban mind több jel utal arra, hogy az emberek ismét szeretnének beszélgetni. Nyíltan véleményt mondani, nyílt sisakkal vitatkozni. Szomjazzák a híreket, figyelik a lapokat, cserélik az információkat a folyószögletekben és a Széchenyi téri börzén. Igénylik a nyilvánosságot, a vélemények szabad áramlását. Szokját az őszinte beszédet, s maguk még többször felelőtlenül szólnak, félinformációkra támaszkodva, fal mellé húzódva vagy sanda kacsintásokkal. Hogy tiszta, áttetsző és fogyasztható legyen a hírek forrása, pontos és gyors közvetítő rendszere, sok még a teendó. A tájékoztatás nem csupán nagyvonalú készség, ritka ajándék, hanem egyre nyilvánvalóbb érdek és kötelesség. Ez éppúgy meghatározója egy város aurájának, mint a Tisza levegője, a múlt értékeinek megbecsülése, a jelen tisztelete, a holnapért érzett közös felelősség — napfény és mézillat, itt a Stefánián. Nemrégiben átböngészhettem a Kass, vagy újabb szóhasználattal a régi Hungária megifjodásának terveit. Története a magyar főnix esete. Hoszszú és népszerű évtizedek után az Európa-hírű hotel, étterem és vigadó 1977 és 87 között megélte története legcsúfosabb tíz esztendejét. Még akkor is így van ez, ha a málladozó falak között megszületett egy nagyszerű dombormű Ópusztaszerre, és lehetőséget teremtett néhány extrém film forgatására. Megújuló gazdasági szemléletünket tükrözi, hogy jövőjét egy bank kezébe tették. Egyszer már, 1934-ben, egy részvénytársaság mentette meg, úgy túnik, most is így lesz. A Befektetési és Forgalmi Leánybank szervezésében az Rt: megkezdte munkáját a városképet meghatározó és szellemi életében is fontos hagyományt teremtő épület felújítása érdekében. Már elképzelhető: néhány év múlva a csavart oszlopok között asztaltársaságok szerveződnek. a Stefánia mellett, a park felé nyitott teraszon, ilyen nyárelei estéken hideg sört kortyolva azon is elmélkedhetünk, miként igazolta az idő, hogy a színházat eredeti állapotába, állították vissza, hogy megújult a Fekete-ház, a múzeum, hogy a régi épületek felújításuk után is éltetik a város kontinuitását, erősítik varázsát, utalnak genetikus kódjára. A Stefánián, a partfalnál felidéződnek az 1970-es koranyár napjai. Nem is annyira nappalai, inkább reflektoros éjszakái. Amikor a kékes fényben homokzsákból építettük a barrikádot a fenyegető víz ellen. Reggelig, hogy aztán egy hideg zuhany után tételt húzzunk'általános nyelvészetből... A szegedi beton védfal a Tisza-szabályozás egyik legnagyobb tette — immár több mint tíz éve teljes biztonságot nyújt valamennyiünknek. Példa lehet; így kell véderót építeni. Emlékeznek, akkoriban a nyomda egyik szedője Pártépítésnek szedte a címet. Volt is izgalom, igazoló jelentés, kajánkodás. így visszagondolva lehetett ebben a címben valami sorsszerű. Azóta megtanultuk: a partfalakat építeni, a pártfalakat bontani szükséges! * Mézillatú a Stefánia, de csalóka ez az illúzió. A virágok pompázatos szirmai közül még hosszú út vezet az aranyló, pompás, édes, kristályos mézig. Szorgalom, munka, kitartás a méheknek, méhészeknek. De nincs más választásuk. Mint ahogy nekünk sincs... TANDI LAJOS Szombat, szakadó esó. A határon nem sokat vacakoltak a csoportunkkal. Barackpálinkán és házikolbászon kívül aligha találtak volna egyebet. Az elsó állomás Zólyom. A csipkés várfalak tövében ácsorogtunk. Mellettünk keresztelőre gyűltek. Elindultunk a néppel befelé. A szervezők gyorsan lekapcsolták a csapatunkat. Maradt a múzeum. Egyházi kincsek, másolatok. A tárlatvezetó magyarul beszél. Kérdezem, merre van a várban a Balassi-emléktábla? Hiszem itt született, itt töltötte a gyerekkorát. A hölgy félrehív. Ezt a magyaroknak kellene szorgalmazni, nem pedig a cseheknek, mondja. Nekik nem fontos! Megtudom, náluk nem tanítják Balassi költészetét az iskolában. Minek? Nálunk viszont igen. Szinte vele kezdődik a magyar irodalomtörténet. Ennyire becsüljük? Érettségi tétel (talán még ma is), de egy sort se tudunk tóié idézni, azóta hogy száműzték a memoritert az irodalomtanításból. Zólyomtól szomorúan búcsúzunk. * Besztercebánya. Mindenki el akarja költeni a koronáját. Kirajzunk a cipóboltokba, és megszálljuk a Prior áruházat. Néhányan a cukrászdákban borovickáznak. Kit érdekel, hogy Buda elfoglalása után itt tartották az elsó országgyűlést 1542-ben? Az is már csak történelmi lecke, hogy Bethlen Gábort itt kiáltották ki magyar királlyá. Esetleg felrémlik Móricz Erdély-c? A nagy fejedelem? És ki törődik ma már a szlovák felkeléssel? Legfeljebb az tűnik fel, milyen fura a főtéren a szökőkút. Talán szimbolikus? Bányavárosban vagyunk. Itt még mindig olcsó a pia, a cipó. a ruhanemű. Megtelnek a táskák, a kezek csomagokkal. Nem tudom, más hogy van vele, én szégyellem egy kicsit magam. * Irány Hronec, az Alacsony Tátra. Cseppet sem vonzó fémfeldolgozó mellett haladunk el. Hatalmas roncstelep, tele vashulladékkal. Elhagyjuk a települést, egy kis erdei panziónál kötünk kL Míg kászálódunk le a buszról, legalább harminc gyerek érkezik a faházba. Némelyik hangosan csókolommal köszön. Szóba elegyednék velük, de köszönésem kívül nem tudnak egyetlen magyar szót se. Oroszul cseverészünk. Másodikosok, Pozsonyból jöttek. Itt pihentek egy hétig. Versenyeznek egymással, ki álljon közelebb a fényképezőgéphez. Elkészült a csoportkép. Búcsúzom tőlük: sziasztok. Visszhangozzák: sziasztok! * Másnap próbáltuk megközelíteni a Magas Tátrát. Az időjárás lehangoló, permetezett az esó. Á Lomnici-csúcs felhőkbe burkolózott. Feladtuk. A Csorba-tónál kötöttünk ki. A hatalmas ködben a rengeteg „pleso" felírás ellenére is alig találtuk meg. Ezernégyszáz méter magasságban jártunk. Fújt a szál. Két méterre, ha elláttunk. Tejfölös az egész táj, a cseh sör sem esik jól. Lejjebb ereszkedtünk. Tátralomnic. Udülódzsungel. Fák, patakok mindenfelé. Még mindig szemerkél, a botanikai gyűjtésünket nem zavarja. Kis fenyőket rángatunk ki a földből. Jók lesznek otthon a bigecsben. Páfrányok is kerülnek a szatyrokba. És ha nem szeretik a szegedi klímát? Kit érdekel? Minden esetre jól bespájzoltunk kis fenyőkből. Ha már a csúcsot nem láthatjuk! Kárpótoljuk magunkat. * Vigasztalásként átránduiunk Késmárkra. A Thököly-vár zárva. Körbesétáljuk. A szomszédságban az élelmesebbek gyorsan felfedeztek egy kocsmát. A tulaj tereli a népet: gyertek, magyarkáim! Ugye, Thököly bukása után a bécsi udvar lefoglalta a várat, a fényűző berendezést Bécsbe szállította? És ahogy azt már otthon is megszokhattuk, a várból kaszárnya, raktár, gyár lett. Azóta persze helyreállították. Az eklektikus evangélikus teplomban magyar kísérő szöveg mellett kinyitották a Thököly mauzóleumot. A falakon zászlók, palást. A kuruc fejedelem hamvait 1906-ban hozatta haza I. Ferenc József. A mauzóleumban koszorúk, rajtuk selyemszalagok magyar felírásokkal. Egyiken a következő: s nem leié honját a hazában. Tényleg nem leié. * Hybére pünkösd napján érkeztünk. A község teljesen ismeretlen volt mindannyiunknak. A zólyomi tárlatvezető mondta, érdemes ide eljönni. A katolikus templomban ugyanis megtaláljuk Balassi Bálint sírját. A templom zárva. A csoport téblábol. Leszólítok egy szlovák fiút. Nem értjük egymást. Sose hallotta Balassi nevét. Odébb a barátja ás. Megmutatják, hogy a plébánia. Minden tárva-nyitva. Falépcsőn felkaptatok az emeletre. Kopogok. A plébános úr egy hölgy társaságában sziesztázik. Felugrik az ágyból. Az asszony szlovákul szentségei. A pokolba kíván, gondolom. Elindulunk a templom felé. Közben németül karatyolunk. Balassa (ahogy ók mondják) nem jelent számukra se költót, se vitézt. Benyitunk a templomba. Körös-körül zöld ágak, hófehér virágok. Duhi, duhi — mondogatja a plébános. Azt jelentheti, hogy Szentlélek. Hát persze pünkösd van. Az oltár mellett márványtábla. Rajta: Gyarmathi Balassa Bálint, vitéz főúr, nagy költó. Esztergom ostrománál halt meg, a hybbei családi sírboltba temettetett. * Hosszú órák még a buszon, aztán rövid pihenó Sahyban. Legfeljebb tizenöt perc, és átlépjük a magyar határt. Könyvesbolt a fótéren. A polcokon magyar nyelvű irodalom. Zalabai Zsigmond gyűjteményes kötete, a Mindenekről számot adok. Belelapozok, falutörténet, Ipolypásztó, Hont ...Eredetkutatás. Aztán Csáky Károly néprajzi könyve, a Hallottátok-e már hírét? Felütöm a pünkösd címszónál. Pünkösdhétfő van. A fótéren a májfán (májusfán) színes szalagokat táncoltat a szél ...Mindjárt a határon leszünk, húsz forintért ihatunk két deci paradicsomlevet az újgazdag vendéglős tanyájában. Mindha otthon (itthon) egész évben pünkösdölnénk... BODZSÁR ERZSÉBET SÁVAI MÁRTA RAJZA OLÁH JÁNOS Fényévnyi messze Verebek csivognak, az óra csendbe' jár, a falon képek a megállt időben, ott van a légpuskás, kegyetlen ifjúság fényévnyi messze távolodva tőlem, s a mohos udvaron, a diófák alatt komótos foltokban táncol tovább a Nap.