Délmagyarország, 1988. május (78. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-10 / 110. szám

Kedd, 1988. május 10. --- -Í*R 5 Rádióff figtjeló Kis magyar Psycho Tulajdonképpen kisbetűvel kellett volna írnom. Mármint a címben a psycho-t. Igaz, Hitchcock klasszikus remeke részint nem érdemli meg a tiszteJetlen kicsinyítést részint nem közvetlenül róla légyen szó a vasárnap délután a Bartók rádióban sugárzott rád iókoméd iában: Béres Attila Pszichodrill című műve aligha vádolható a klaszszlkus maradandóság bármiféle vonatkozásával. Emlékezhetünk még az azóta kötetben is megjelent, először szintén a rádióban elhangzott Csupa Marlonbrandóra, amely a mai magyar élet több ragyogóan eltalált típusát elevenítette meg kimondottan szellemesen, komoly társadalomismereti hátteret bizonyítván. Most a Pszichodrill nevezetű hí'bkönnyed kis akármi egyszerre idézi egy, úgy-ahogy a nyolcvanas évekre aktualizált Vaszary Gábor, Aszlaiiyi vagy Nóti Károly foltokban ugyan kissé humoros, ám összességében nem túl igényes világát. Hogy a 10 éves főhős az építőtáborból hazatérvén, gyanús lelki önismeretre nevelni akaró leányt hoz a családi kör kellős közepébe — kiváló alkalmat teremthetne akár még valamiféle valós, kritikus, tartalmas ábrázolásra is. Ami viszont a cselekményből fenti alaphelyzet következtében elénk bomlik, olyan, mint egy légiesen könnyű, itt-ott már elkoptatott, de úgy-ahogy fölújitott-foltozgatott gyékényszőnvegecske: első pillantásra tán még tetszetős is, de rövid időn belül fölfedezhető, hogy sem takarózásra (arra vékony), sem napozásra (arra nem elég hosszú), sem lábtörlőnek (arra nem elég vaskos), sem szőnyegnek (arra nem elég szép és nem megfelelő anyagú) nem alkalmas. Hát akkor? Éppen ez a kérdés. A csalad, zordon atyától nagyiig, persze, hogy megkísértödik a „szép vagyok, okos vagyok, magabiztos vagyok" jelszó jegyében tükör előtt végzett önismereti hókuszpókusztól, végül azonban, rr.időn már-már mindenki öntudatra ébredne, kiderül, hogy a leányzó terhes, a történetnek se füle, se farka, hölgyemény elméne a vakvilágba, srác — ahol a part szakad, és persze hogy csak azt akarta volna, de úgy vélte, a pszichodrill majd könnyebb prédává teszi a leányzót — végül meg az atya összetöri a Nagy önismereti Tükröt. Tanácstalanul forgatható a ládiókomédia-gyékény. öncélúságánál csak „üzeneti zavarai" nagyobbak. Mi fontosat, tartalmasat, lényegeset mond vajon? Hogy az önismeret fölösleges? Ez hülyeség. Hogy lám-lám, a „generációk"? Mammutközhely. Hogy ilyen a világ? Könyörgöm — milyen? Magyarázza meg. Vagy...? „Szép vagyok, okos vagyok, magabiztos vagyok". Akár még azt is el tudnám képzelni, hogy eme mondatocskából elénk lehetne tárni megnyomorított, elbizonytalanított emberek önszuggesztiós világát a mai Magyarországon. Csakhogy igy Freud, Jung meg a töboiek inkább tapiritatosan elfordulnak, nekünk meg marad ez a kis magyar Psycho, amely után figyelmeztetőleg ott áll a „drill" szó. Lehet, hogy éppen ez a baj. Domonkos László Ilyen kor H 1 Képernyő Most, hogy ilyen gyönyörű, dús, harsogó tavasz van, hogy nem győzzük magunkat győzködni; okunk van a várakozásra-reményre, mert hiszen semmi rosszba se lehet belenyugodni ilyenkor, tavasz elején, midőn oly megalkuvásmentesek a zöldek . .. Most nehéz tévét nézni. Mindazonáltal volt egykét tévés pillanata az elmútt.- hétnek. Az a szovjet riportfilm például az azerbajdzsánok és az örmények fölfakadt sebeiről. Ismerjük az „úgy kezdődött, hogy visszaadtam a pofont"-szerű magyarázkodásokat és régen tudjuk, nincs ennek értelme. Mi ne tudnánk, amit a rokonszenves higgadt narrátor ebben a filmben is oly sokszor elmondott: a nemzeti érzékenység különleges jelenség, állandó, létező, vétek nem venni tudomást róla, azt hinni, ha nem emlegetjük, nincs is. Vér az ára a struccpolitikának, emberhalál és nemzedékről nemzedékre örökített, szívósan hordott további sebek, mik egyszer megint fölfakadnak. Az örmények után kutató, békés otthonokat dúló ámokfutókról persze nem láttunk képeket. Mi „csak" a félelem filmkockáit láttuk, a katonáknál menedéket kereső, karjukon csecsemős asszonyokat; ideglázas sikoltásokat hallottunk: ne kelljen oda visszamennünk! Nehéz az emberben való hitünket életben tartanunk mostanában. Vajon miért bizonyul — újra és újra — oly kevéssé tanulékonynak? Miért olyan nehéz a kétszer kettő igazságát tudni, elfogadni, tiszteletben tartani? Kimondani? A Hétben — meg is ismételték, kivételesen, mondván Oly fontos dolgainkról esett szó benne — NagyBritannia miniszterelnöke beszélt. Ügy gondolom, ékes irodalmi nyelven, merthogy gyöngébb nyelvismeret és a szinkronhang ellenére is érteni lehetett. Vagy más oka is volt, hogy olyan jól értettük? Fura érzés kisértett: mintha a mi nyelvünkön szólt volna. Mintha olvasta volna . .. például Gyurkó László tavaly novemberben keltezett írását a Valóság című folyóiratban. Vagy: mintha kormányprogramot fogalmazott volna; vagy inkább: az ország programját. Hja, könnyű neki, nem a mi miniszterelnökünk. Röpke percek alatt képes rögtönözni egy mindannyiunk által érthető és helyeselhető stratégiát; de ki mondja meg, mi legyen a taktika? A dolgok megcsinálásának mikéntje? Snitt, a képernyőn magyar politikusok, szintén A Hét műsorában. A téma: a nem egészen két hét múlva esedékes pártértekezlet előkészítő vitáinak „feldolgozása". A vitában elhangzottakat „szakértői csoportok" kapták kézbe, „rendezik, szerkesztik". Egyetlen „észrevétel" sem fog elsikkadni mondják a nyilatkozók; példálóznak, spontán ragadnak ki kritikai „felvetéseket", úgymint: e a pártértekezletre készült dokumentumban az van, hogy meg kell vizsgálni; hogyan lehet biztosítani a minimális ellátást, a párttagok meg azt mondták, nem vizsgálódni kell, hanem biztosítani az ellátást. Igen, de a feltételek? — „érvelnek" a nyilatkozók A Hét interjújában. A „kádercserevitákról" szólván biztosítanak arról, hogy „a demokrácia szabályai szerint" döntenek majd — az arra illetékesek. És így tovább. Most, hogy ilyen gyönyörű, dús, harsogó tavasz van, hogy nem győzzük magunkat győzködni: okunk van a várakozásra-reményre, mert hiszen semmi rosszba se lehet belenyugodni ilyenkor, tavasz teljében, midőn oly megalkuvásmentesek a zöldek ... Most nehéz tévét nézni. Sulyok Erzsébet Ráckevei Savoyai-kastély A kastélyt Savoyai Jenő herceg építtette 1702-ben, barokk stílusban. Tervezője és kivitelezője Johann Lukas Hildebnand volt. A kastély bejárata, a főkapu 'felől Hz alkoholizmus stációi N

em könnyű dolog aLkoholistává válni; küzdelmes és hosszadalmas út vezet odáig, ahol már fölsejlik — miként egy igen kiváló írónk megfogalmazta — „a hosszú, lassan emelkedő, alig rengő, de mégis bizonytalan lépcsősor, s annak végén a hatalmas, fénylő katedrális: a Delírium." És nem is érdemes, mert olyan ez, mint amikor valaki saját kezűleg töri el a lábát, hogy mankóval járhasson; illetőleg megöli apját-anyját, hogy részt vehessen az árvák hétvégi vacsoráján. Kigyógyulni pedig.. . Vajon mire? Ami bévülről nézve fénylő katedrális, kívülről bizony szurtos putri az. Vagy talán mégis, vajon mégis érdemes? Belemenni nem föltétlenül, ámbár engemi olyan ember kalauzolt végig egy nevezetes rezervátum területén, aki évtizedes iszákossá? után megerősödve került ki a buliból. „Kár lett volna kihagyni", emlékezett vissza, de az ő esete alighanem igen rendhagyó. Az alkohol nem ismer kivételt, mindenféle fajtájának minden egyes cseppje méreg, mely igenis mérhető (összességében persze mérhetetlen) károsodást okoz az emberi szervezetben. A Vinum Tokajense passum is csak kismértékben orvosság, nagymértékben éppoly méreg, mint a legvadabb szintetikus piáiinka, mely csak azért nem ölti magára a műanyag szatyor formáját, mert föl van vizezve. Mindenképpen roncsol és ront az alkohol, no. S hogy menynyi időt és energiát vesz el, hát az fantasztikus. Amíg az egyik ember bejárja az alkoholizmus különféle stációit, a másik ember családot alapít, fölnevel hat gyereket, beutazza fél Európát, meggazdagodik, s végül elszegényedik. Szóval, tényleg nem érdemes alkoholizálni .. . Kigyógyulni az alkoholizmusból már valamennyire érdemesebb. Jó tudni ugyanis, hogy az embernek a szenvedés bár joga, de nem kötelessége, s ágyban, párnák közt is többféleképpen lehet meghalni: kellemes szunyókálás közben, otthon, végelgyengülésben; illetve habzó szájjal; spanyolfal mögött, delírium tremensben. Föntieket természetesen korántsem a gondolatok tárgyiasításának fenemód nagy élvezete kedvéért vetettem papírra. Mézesmadzag volt csupán e néhány sor, amely által tán könnyebben eladható az információ: a nagyfai alkoholelvonó intézet Egyesülés Alkoholellenes klubja a napiokban ünnepelte alapításának tízéves évfordulóját. Ezt a klubot határozottan ellenjavallt úgy elképzelni, hogy adott egy szines, füstös klubhelyiség, ahol az emberek aranygyömbért isznak, illetve kólát fél tonikkal, s kizárólag arról beszélnek: micsoda nagy marhaság a vedelés. Az immár tízéves klub a gyógyulni vágyó alkoholbetegek önként vállalt fegyelmén, valamint öngyógyításán alapuló szervezete. Fölépítése szerint: maga a társadalom, kicsinyben. Gyakorlatilag modellértékű. Választott vezetői nagyobbrészt beutaltak; saját pénzvagyonnal rendelkezik, melynek forrása a betegek munkája, s amelyet egymás segélyezésére fordítanak. Erre nagy szükség is van, hiszen általában igen leromlott anyagi állapotú emberek kerülnek ide. Klubfoglalkozások nélkül egyetlen klub sem üzemel, ez sem. A beszélgetések, előadások csak egyik részét adják a klubrendezvényeknek. Másik része a különféle szakköri foglalkozásokból áll össze, a szónyegszövéstöl és -csomózástól a fafaragásig, bórdíszművek készítéséig', fotózásig, rajzolásig-festésig. E készítmények színvonalát bizonyára az is jelzi, hogy legtobbnyire pénzzé tehetők; az így keletkezett összegek szintén a segélyezési alapba folynak be. De talán nem is annyira anyagi oldalról kéne nézni e kreatív foglalkozásokat, mint inkább a lelki-szellemi kondicionálás szempontjából. A klub főmunkatársa, Mocsai Zoltán pszichológusi ottjártamkor elmondta: szinte minden beutaltban bujkál valami tehetség, amit a „nagy" társadalmat annak veszélyei nélkül utánzó szervezetben ki tud bontani. Nem arról van szó tehát, hogy művészeket akarnak faragni az itteniekből, hanem arról, hogy kifejlesztik bennük: az önkifejezés igényét — persze csak ha hagyják —; megteremtik számukra az értelmes időtöltés lehetőségét, s mindez még pénzt is csordogáltat a közős kasszába. Lényegében szintén a klubfoglalkozások közt tartandók számon a különféle kiiegészítő terápiák is. Ilyen például a Moreno óta világszerte elterjedt, s hasznosan alkalmazott pszichodráma, melynek lényege, hogy a betegek mintegy „eljátsszák" az odakinti életben élesben alkalmazott viselkedésformáikat. Szituációkat teremtenek, s egymás, meg piersze a foglalkozásvezető segítségével rámutatnak hibás, mert sikertelenségre vezető viselkedésbeli mozzanatokra. (Gyakorlatilag ugyanez történik a való életben is, csakhogy ott a hibás stratégiákra legtobbnyire nem segítő szándékkal hívják fel a figyelmet.) — Lényegében ugyanez az elve a szintén alkalmazott irodalomterápiának is. A terápiás célokra legalkalmatosabb műfaj — az ide tartozó olvasmányok sűrítettsége, kontrasztossága, rövid terjedelme miatt — a novella. Itt a novellahősök sikeres vagy sikertelen helyzetmegoldásait elemzik a betegek, a térapeula segítségével. (Egynémely szerzők művei szinte receptgyűjteménynek tekinthetők: miként szabad vagy nem szabad, azaz célszerű vagy ellenjavallt élni.) A

z alkoholról az alkoholista leszokni nem tud, csak lemondani róla. Aki ezt a lemondást vállalja, az gyógyítható, a többi pedig előbb-utóbb elátkozza a percet, amelyben megfogant. Természetes, hogy a klubmozgalom vándorzászlajával, illetve Életmentő Oklevéllel kitüntetett alkoholellenes klub csak azokon a betegeken segíthet, oikik erre igényt tartanak, s önmaguk megmentése érdekében erőfeszítéseket tesznek. Nincsenek sokan, mert az alkoholista féligmeddig már egy másik világban van jelen, melyben az életnek kisebb a vonzása, mint a taszítása. Nem véletlen, hogy a delírium környékén sohasem virágok, madarak, fák, hanem csikorgó fogú patkányok képében jelennek meg a halál mindent elözönlő előseregei. Farkas Csaba Csak sejtem, mit érzett az az osztályfőnök, szülő, aki elkobozta a tenyérnyi nagyságú, hetente megjelenő pornó diákújságot. írói természetesen általános iskolába járnak, olvasói úgyszintén. Háboroghat a lelkünk, belepirulhatunk, ha végiglapozzuk a fénymásolt füzetecskét. Félre a prüdériával! A rajzok kétséget nem hagynak afelől, hogy az újság olvasásán rajta kapott tizenkét éves fiú és osztálytársai — elméletben legalábbis — a> szexualitásról sok-sok ismerettel rendelkeznek. Az első döbbenet után felfedezzük az éktelen helyesírási hibákat is. Például ilyeneket: Vettközenek. szekx, most jöljön, menyetek a harmadikra, jecet kapsz ... A pornó diákújsággal megkerestük Vetró Ágnes gyermekpszichiátert, a SZÓTE adjunktusát. — Mi a véleménye az ominózus lapról? — A pedagógus, a szülő főként csak arról tájékoztatja őket. mit tesz a szexuális aktus közben egy pár, de arról, hogy mi ennek az érzelmi háttere, mik az érzelmi előzmények, ez csak ritkán kerül ismertetésre. Emellett Keserű feladat — szülőknek! a mai „felvilágosult világban" a gyerekek — és sokszor a felnőttek is — az érzelmeket jobban szégyellik, mint magát a szexuális aktust. Megváltozott a prüdéria tartalma. A családokban — nyugati mintára — terjednek a pornóúiságok, a videokazetták. A szülők azzal áltatják magukat, hogy ezek nem kerülnek a gyerekekhez. Ebben a témában pedig nincs titok, nincsenek zárt fiókok. — Miért lehet veszélyes, ha a gyerekek között szájhagyomány útján, felnőtt magyarázatok nélkül terjednek az információk? — Téves útra juthatnak a gyerekek. A rosszul informáltság elrémítheti a tizenéveseket. Traumát is okozhatnak a nem kellő időben szerzett ismeretek. A gyakorlatomban találkoztam olyan kislánnyal, aki például nem fogadta el a női szerepet. — Ki és mikor vállalja fel a szexuális nevelés korántsem könnyű feladatát? — Én az egészségnevelési órákat legfőképpen szülőknek tartanám. Igy talán indíttatást és segítséget kaphatnának ahhoz, miként reagáljanak a gyerekek különböző kérdéseire. A szülő ne érezze, hogy ingoványos talajon áll. A gyerekek már a legelején valamilyen jelét adják az érdeklődésüknek. Ha azt elhárítjuk, lehet, hogy soha többé nem hozakodnak elő a szülő számára is kellemetlennek tűnő témával. Az érdeklődésnek persze elébe is mehet a család. Nem árt a tudásukat kipuhatolni, a téves ismereteket kiigazítani. Én azt ajánlom, a szülő ne adja át ezt a feladatot másnak, hiszen az ő gyermekéről van szó. Ha megtanította az első lépésekre, az első szavakra, a nemi szerepvállalás útján is ő indítsa el. A tízen-egynéhány évesek a szexualitásról durván szeretnek beszélni. Emögé az álarc mögé rejtik zavarukat, szégyenérzetüket. Nevetgélnek. vicceseket mesélnek közben. Könnyebb számukra szexualitásról, mint mechanikus cselekedetről beszélni. Nem tudják, hogy legemberibb, érzelmekkel átitatott jelenségről van szó. Sajnos ez ellen hatnak a filmek, a regények is. Az ábrázolt figurák, a történetek, a horror, a pornó felé terelik a gyerekeket. — Mi a véleménye az otthoni nudizmusról? — Sokan úgy nevelik a gyerekeket, hogy kezdettől fogva hozzászoktatják őket a meztelenség látványához. Véleményem szerint a meztelenségnek is megvan a maga helye és ideje a családon belül. — Milyen kép alkotható a pornóújság készítőiről? — Kreatív gyerekek. Nem lenne ajánlatos őket kiközösíteni, sokat kellene beszélgetni velük. Célszerű volna az alkotó fantáziájukat más irányba kamatoztatni. Törődni kellene velük, mielőtt félresiklanának! Bodzsár Erzsébet