Délmagyarország, 1988. május (78. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-25 / 124. szám

Szerda, 1988. május 25. 5 Napsugára nagyszínházban Miért gondolom, hogy az ilyen csapat: különös érték? Miért van szükség arra, hogy ilyenként számoljunk vele? Miért „kell egy csapat" — nekik maguknak, és nekünk, mindnyájunknak? Se nagy szavakra, se fellegjárásra nem ragadtatom magam. De itt van a Délép Napsugár elnevezésű néptáncegyüttese; nyolcesztendős pályájuk sok eleme, eseménye, öröme, drámája — megragadó és tanulságos. Azért alakult meg a Napsugár (1980-ban), mert volt egy csapat fiatal ember, akik nagyon szerettek táncolni, értették és érezték a néptánc mibenlétét, természetét, és a maguk öröméből másokat is részeltetni akartak. önzőén és önzetlenül teremtettek maguknak és nekünk olyasmi közösséget, amilyen már ritka volt akkoriban; önszervező, értékorientált — mondják a szociológusok; emberméretű, méltó — mondom szivesebben a most is kevés, Napsugár-szerű csapatra, ahol az embertermészet szépségre vágyó hajlama nyilvánul, ahol együtt lehet boldogulni, nem egymás mellett vagy ellen, ahol van cél, ami nem szentesíti az eszközt, „csak" a legjobb emberi erők és képességek megnyilvánulását segíti. Nem volt sima útjuk, most is ezer a bajuk, de eddig: győztek. Győzték valamivel pótolni a hiányzó materiális feltételeket. A legutóbbi szolnoki néptáncseregszemlén egészen más — anyagilag jobb — közegben dolgozó csoportok között ök nyerték el a fődíjakat. Hétfőn este — és most először — „eljutottak" a szegedi nagyszínház színpadára: évadzáró • és minősítő bemutatójukon telt ház volt és nagy taps. A közönség mintha megérzett volna valamit abból a „csapatlégkörből", a már-már szokatlan, de mindannyiunknak folyton hiányzó kisugárzásból, ami alig megnevezhető. Az akarat, a tisztesség, a jóra való együttes szándék levegőjéből. A szakma — merthogy zsűri is ítélkezett, minősítésről lévén szó — lehet, szigorúbban ítélt, pontosabban: szempontok szerint. Magam a hétfő esti közönséggel tartok; a csapat legkisebbjeinek első részbeli igyekezetére és csetlés-botlásaira gondolva .jóleső melegség önt el; büszkeség a műsor második részére emlékezve, merthogy értékörző, komoly, felelős gondolkodású fiatal előadók és alSchmidt Andrea felvétele kotó művészek mutattak ott mintát mindenkinek. magyarságból és emberségből; valamely tudás hatalma iránti tisztelet, a létrehozott értékből részelés öröme volt a közönségé, a műsor harmadik „fejezete" láttán, amiben új koreográfiákat mutattak be; szép, nehéz táncokat, élményszerűen. Gaúg Ágnes és Diószegi László, az együttes művészeti vezetői; Kozma M. Lászlóné, az együttesvezető. Juhász Zsolt, az asszisztens. Tehetséges fiatal emberek, miként a zenészek, a gyermekcsoportokat vezető táncosok, akiknek a nevét hely híján nem tudjuk itt fölsorolni. Kaszás Géza színművész segített a csapatnak fölolvasásaival, hogy kerek, gazdaságosan szerkesztett műsoruk legyen a nagyszínházi. E. S. Á cselekvő ember formálja Országos történész-muzeológus konferencia Szegeden a történelmet Világszerte, s így Magyarországon is átalakulóban a történelmi gondolkodás, és ennek következményeként a történettudomány. A hagyományos kutatási témák és módszerek helyébe újak kerülnek, s ez megváltozott, nyitottabb szemléletet feltételez — ezekkel a gondolatokkal kezdte bevezető előadását Glatz Ferenc, a Történettudományi Intézet mb. igazgatója tegnap délelőtt, a szegedi Fekete-házban, az országos történész-muzeológus konferencia nyitóelőadásán. A mintegy 120 résztvevőt Trogmayer Ottó megyei múzeumigazgató köszöntötte, majd az elnöklő Szikossy Ferenc, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum főigazgatója mondott bevezetőt. Glatz Ferenc előadásában még a következő kérdéskörökre tért ki. A tanácskozáson részt vevő szakembereket nyilván az a kérdés foglalkoztatja elsősorban, hogy az újkori történeti muzeológia milyen szerepet játszhat a már említett új szemléletű történettudományban? A mai történettudomány még mindig erősen kapcsolódik a múlt században kialakult, német mintára szervezett, a kor társadalmi igényei nyomán formálódott írásbeLi és eseménytörténeti szempontú szemlélethez. A történettudomány az elmúlt száz esztendőben nem tudta kihasználni a rádió, a fotográfia, a mozgókép nyújtotta új lehetőségeket, csak a 60-as, 70-es években kezdődtek ez irányú kísérletek. A történészek lekezelően szemlélték például a harmincas években divatba jött történelmi tárgyú, kosztümös filmek sikereit. Ebből adódóan mára jelentős lépéshátrányba kerültünk Pedig az új szemléletű és tájékozódású történettudomány vizsgálódási terrénumában egyre jelentősebb helyet foglal el képileg is megjelenített, tárgyi környezetében mozgó ember. Ehhez viszont még hiányzik a forrásfeltáró munka csakúgy, mint az elméleti-módszertani felkészültség. A tárgyi világ emlékanyagának vizsgálatához és kritikájához más típusú ismeretanyagra van szükség: a tárgyak kialakulásának technikai és technológiai mechanizmusa, társadalmi-gazdasági háttere, funkcionális és társadalmi használata, ember és szerszám, eszköz kapcsolata. Mindez tehát komplex társadalmi, technikai és művelődéstörténeti ismereteket feltételez. Vitathatatlan, hogy az emlékmegőrzés társadalmi érdek — mondta a történész. Az írott források megőrzése mindig is létfontosságú volt, egyszerre állami és egyéni érdek. A tárgyi anyag tekintetében viszont prioritást élvezett az anyagi és esztétikai érték, de a köznapi kultúra tárgyai eltűntek az időben, megőrzésükhöz nem fűződött sem állami, sem magánérdek. Napjaink súlyos terhe az elmúlt évtizedek hatalom és forradalomkoncentrált történelemszemlélete. Ez szülte az ismeretanyag aránytalanságait, a szemléleti torzulásokat. Ennek egyenes következménye számos csapda, például, hogy a történelem még mindig osztályharcok története; hogy a gazdaságtörténet egyenlő a gazdaságpolitika történetével; a kultúrtörténet az elit kultúra és a szellemi áramlatok története. Pedig a cselekvő, történelmet formáló, mindennapi ember vizsgálati lenne legfőbb feladatunk — fejezte be előadását Glatz Ferenc. A tegnap délutáni ülésen Praznovszky Mihály, a Veszprém Megyei Múzeumok igazgatója tartott bevezető előadást Társadalomtörténet: osztályok, rétegek, szervezetek története a muzeológia módszereinek megközelítésével címmel, melyet vita követett. A mai program elnöke Kovács Tibor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese, bevezetőt mond Bezerédy Gyözö, a pécsi múzeum történeti osztályának vezetője, előadásának címe: Várostörténet, céhek, mesterségek, gazdaságtörténet a muzeológia módszereinek megközelítésével, majd a résztvevők Öpusztaszeren megtekintik a Nemzeti Történeti Emlékpark objektumait. Holnap, a zárónapon Deme Péter, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum főigazgató-helyettese vezeti az ülést, melyen Zombori István, a Móra Ferenc Múzeum történeti osztályának vezetője mutatja be a szegedi kutatóhely munkáját. T. L. Virágh Endre orgonaestje Zeneszerető embernek mindig ünnep, ha a „hangszerek királynője", az orgona megszólal. Különösen érvényes ez Szegeden, hiszen, mint köztudott, a dómban van Magyarország legnagyobb orgonája. A filharmónia által szervezett koncert vendégeként Virágh Endrét hallhattuk hétfőn este. A művész Nagy Olivér, Kodály Zoltán és Bárdos Lajos tanítványa volt az akadémián, majd Prágában, Párizsban, Siennában és Rómában tökéletesítette tudását. Műsorát Bach két koráielőjátékával (Komm, Gott Schöpfer, Von Gott will ich nicht lassen) indította, melyek a lipcsei 18 korál darabjai. Bach korában e művek funkciója az volt, hogy a gyülekezet éneklését előkészítsék. A zeneszerző ebben a műfajban kísérelte meg a feldolgozott korál dallamára és szövegére támaszkodó beszédes hangszeres zene megalkotását. A gmoll fantázia és fúga az egyik legmonumentálisabb Bach-mű. Az első részben a fantáziatéma különféle hangnemekben jelenik meg, ezt követi a fúga négyszólamú szerkesztése. Az egymásba fonódó dallamok) szabad áradását, a záróakkord monumentalitását nagyszerűen érzékeltette Virágh Endre orgona játéka. Az est kiemelkedő előadása C. Frank Grandé piece symphonique cimü müve volt. Az elsö három tételben megjelenő témákat a zárótételben mintegy összefoglalja a zeneszerző. A szólamok finom kiemelése, a dallamívek erőteljes megrajzolása és végül a fúgató telt harmóniáinak zengése az előadóművész technikai és zenei felkészültségéről tanúskodott. Koloss István Partita egy Tinódi-dallamra című orgonadarabjának tolmácsolásával Virágh bebizonyította, hogy nem idegenkedik a kortársművek előadásától sem. Koloss, aki jelenleg a budapesti Szent István-bazilika orgonistája, a. zeneszerzés mellett maga is koncertezik. Művének] modern harmóniái, kemény hangzása és szokatlan ritmikai megoldásai idegenül hatottak a klasszikus darabok között, de érződött rajta, hogy a zeneszerző igyekszik kihasználni az orgona által kínált összes lehetőséget. A hangverseny énekes szólistája Vajda Júlia, a Szegedi Nemzeti Színház magánénekese volt. A Cherubiiii- és Rossini-művek előadásakor tapasztalt nem megfelelő hangterjedelem és bizonytalan intonáció zavart, sokkal szerencsésebb választásnak bizonyult Giordani Caro mio ben című közismert áriája és Durante Vergin tutt Ámorja, melyeket szélesebb dallamivekkel, operára emlekeztető hangvételükkel nagyobb elhitető erővel tolmácsolt. Gresó Erzsébet Á zene, a tizenhárom, meg a szerencse Vizsgák, tanévzárók, évadzárók — sorozatban. A város és vidéke zenei életéről most készülnek a mérlegek. Megtartották már a karnagyi klub szezonzáróját, a jövő héten lesz a Szegedi Szimfonikus Zenekaré, a közeli hetekben-napokban a zeneiskolák tanévzárói, vizsgái. Ezek „előzeteseként" kértünk beszélgetést Illés Mihálytól, a megyei tanács zene- és színházművészeti főelőadójától, akinek képzettsége (zongorázni és hegedülni tanult, a főiskolán magánének, szolfézs és karvezetői diplomát szerzett), valamint hivatala révén talán a legszélesebb körű az áttekintése arról, mi történik a zenei élet berkeiben. Hiszen 1975 óta figyeli, segíti, irányítja. — A tizenhármas nem kerek, csak kabalaszám; hadd kérdezzem mégis először a szívügyeiről: melyek voltak azok a jelenségektörténések Szegeden, vagy a megye zenei életében, amelyekhez az ezen a poszton eltöltött 13 éve alatt különösen kötődött? — Sokáig szívügyem volt a Kisopera. Az életrehívása, a léte, a működése. Tizenhárom éve létezik a csongrádi hangszeres tábor, amelynek működése országos figyelmet keltett, tavaly például mar 15 helyen szerveztek hasonlót. — A csongrádi tábort Illés Mihály találta ki? — Az ötlet — adódott; diákkoromban magam is ott voltam a csongrádi énekkari táborban, amelyet Kardos Pál karnagy úr vezetett. Amikor ő elkerült Szegedről, ez a tábor megszűnt. Aztán, 13 éve, az akkori igényeknek megfelelően a zeneiskolák hangszeres táborát alakítottuk ki Csongrádon, azzal a céllal, hogy segítsük az évenkénti zeneiskolai tanulmányi versenyekre való felkészülést. Mivel a mesterkurzusokra a hazai és nemzetközi élvonalból hívunk zeneművészeket, egyúttal a zenepedagógusok posztgraduális képzésére is alkalmas a tábor. — Nem nagy kunszt azt is tudni önről, hogy a zeneiskolák működése következik a „szívügyek" fölsorolásában; majdnem tíz évvel ezelőtt részt vett a zeneoktatás hosszú távú fejlesztési tervének kidolgozásában. Manapság nem divat hosszú távra gondolni, az alsófokú zeneoktatás bajairól beszélni viszont — igen. Melyiket tartja a legfőbb bajnak? — Nehéz röviden válaszolnom. Mindenesetre az alighanem köztudomású, hogy a zeneiskolák tanulói közül túlontúl kevesen készülnek zenei pályára, és még kevesebben vannak, akiket végül a pódiumokon, a zenekari árokban látunk. — Számokat is mondana? — Körülbelül a tanulók 10 százaléka készül muzsikusnak, s egy százalékuk az is lesz. Különösen ötödik és nyolcadik osztályos korban nagymérvű a lemorzsolódás. — Mi lesz a 99 százalékkal? — Jó esetben a nézőtéren találkozunk velük, megmaradnak zenekedvelőnek, és ez is eredmény. De a zenészutánpótlás gondjai ettől nem oldódnak meg. — Veszteségnek tartja, hogy a többség nem fejezi be zeneiskolai tanulmányait? — Egyértelműen, hiszen arra is gondolok, hogy a peTegnap délelőtt a Magyar Szocialista Munkáspárt Csongrád Megyei Bizottságának székházában találkoztak a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége megyénkben élő tagjai. Bódi György, a megyei pártbizottság osztályvezetője köszöntötte a résztvevőket, majd Gyémánt László, a megyei csoport vezetője az elmúlt év munkájáról számolt be. Az eseményen részt vett Szilágyi László, a MEASZ országos vezetőségének tagja. A megyében közel nyolcvan tagja él az ellenállók és antifasiszták szövetségének, és az elmúlt évben számos poliTalálkozó tikai ünnepség és koszorúzás résztvevői voltak, amikor megemlékeztek a háború viharaiban elhunyt bajtársaikról is. A társadalmi és politikai szervezetekkel kiépített kapcsolatok során a Hazafias Népfront segítségével rendszeresen találkoznak jugoszláv elvtársaikkal és a honvédség helyőrségeinél baráti találkozókon, élménybeszámolókon adják át ismereteiket. A megye valamennyi városában működik klubjuk. Az elmúlt évi munkatervük alapján fölmérték tagjaik szociális helyzetét, támogatva életkörülményeik javítását. Ígéretükhöz híven, várják az ifjúsági szövetség megyei, városi, területi szervezeteinek meghívását, ahol átadhatnák tapasztalataikat a fiatal generáció számára. Tervezik a budai önkéntes ezred történetét bemutató kiállításának megtekintését, és a még birtokukban levő fényképek, dokumentumok, emléktárgyak eljuttatását országos központjuknak. Ezenkívül júliusban iugoszláv bajtársaikat látogatják meg, majd augusztusban közös kirándulással egybekötött baráti találkozót tartanak. dagóguspályákra. ha tetszik, a tömeg-zenei-nevelésbe hangszeres megalapozottság nélkül kerülnek be a fiatalok. Erről természetesen nem egyedül a zeneiskola tehet. A tanítóképzőkben 1957 óta az idén volt először képességvizsgálat a felvételiken. Amíg középfokú képzettségnek számított a tanítói, 574 énekórája volt egy szemeszterben; mióta főiskolák lettek a képző intézmények, a hallgatók mindössze 54 énekórán vehetnek részt. A magyar zeneoktatáson már meglátszanak mindennek a következményei, sajnos. — Remélhető, hogy a tervezett felsőoktatási reform változást hoz. De mit kellene tenni a zeneiskolákban? Az alapfokú képzés hatékonyságáért? — A jelenlegi zeneiskolai oktatás — Szegeden és másutt — fakultatív jellegű. A tapasztalataim azt mutatják, hogy eredményesebb az oktatás, ahol az általános iskola és a zeneiskola együtt, azonos szervezeti keretek között dolgozik. Miért olyan lehetetlen, hogy a hangszeres óra beépüljön a többi közé? Hogy az iskolához kötött stúdium legyen? Intézményesíteni kellene a jelenlegi „szabad" oktatást, valószínűleg, csak így lenne elérhető, hogy többen folytassák felsőfokon zenei tanulmányaikat, s kisebb gond legyen a hangszeres zenészek, meg a zenepedagógusok utánpótlása is. Másrészt el kellene érni, hogy a zeneiskola afféle zenei közművelődési intézménnyé váljon, vagyis legyenek eszközei, hogy segítsen a növendékeknek folytatni — méghozzá szakavatott irányítással — a zenélést. — Többféle „kell"-jének mielőbbi megvalósítása fontos lenne ilyen nagy zenei centrumban, mint Szeged. Csakhogy semmilyen nevelés eredményei nem mutatkoznak egyik napról a másikra. Vagyis: gyorsan csinálni kéne valamit, nem? — Igaz, bár pénz nélkül nehéz. — Mindannyian ismerjük a tanácsok anyagi viszonyait... De legalább szerencséje van? A 13 évről jutott eszembe. — Ez alatt az idő alatt csak egyetlen kórus maradt fenntartó nélkül Szegeden; az, amelyiknek én voltam a vezetője, a Liszt Ferenc Kamarakórus. Nos, ennyit a szerencsémről... S.E. k