Délmagyarország, 1988. május (78. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-16 / 115. szám

Csütörtök, 1988. május 19. 5 Beváltható papírok Olyan világot élünk, amelyben egy-egy gazdaság erejét termékcinek beválthatósága minősíti, azaz a termék értékét a világpiac határozza meg. Ilyen nemzetközi piaci szereplő a magyar forint, vagy a magyar tudás. Nem tudni: szerencsésnek mondhatjuk-e magunkat azért, mert a pénzünk konvertálhatóságát — egyelőre és mindennek ellenére — a szürkeállomány beválthatósága megelőzi. Láttam már nyugat-európai pénzváltót, ki szinte megdelejezve forgatta kezében a Magyar Nemzeti Bank nyomtatványát, de láttam olyan dokumentumokat is, amelyek azt bizonyítják, hogy a magyar szellem nagyon kapós az eldologiasodott Nyugaton. Mindez akkor jutott eszembe, amikor megtudtam, hogy hazánk és a Német Szövetségi Köztársaság között nincs olyan értelmű oktatási egyezmény, mely odaát elismertetné a magyar iskolákba szerezhető okmányokat: érettségi bizonyítványt. felsőfokon kiérdemelt diplomát. Nem olyan vészes a helyzet, mondhatnánk első ránézésre, hisz az a néhány hazánkfia, ki az NSZK-ban telepedik le, nem kell hogy izgasson bennünket, a biológusokat, matematikusokat meg egyéb kutatókat pedig a tudásukért hívják ki, nem pedig papírbemutatóra. A helyzet alapos ismeretéhez azonban másodszor is pillantást kell vetnünk erre a kérdésre. Például Julius Patai szemével. Hogy ki ő? Nyugdíjas gyógypedagógus, ki német és magyar ősöket tudva családjában Erdély/ ben élt, majd az NSZK-ban telepedett le. Sok hasonló sorsú emberrel tartja a kapcsolatot német földön, a mindenféle „hivatalos" fölhatalmazás nélkül, egyszerű állampolgárként azon fáradozik, hogy azok a magyar fiatalok, akik sem Romániában, sem most az NSZK-ban nem juthatnak hozzá a magyar kultúrához, hazánkban tanulhassanak gimnáziumtól egyetemig. A gond az: mégha fogadná is őket egyegy intézmény — hisz végül is valutát hoznak! — hazakerülvén, a szövetségi köztársaságban értéktelen papírral a kézben kénytelenek házalni, vagyis munkát keresni. Ezért korlátozott a németországi magyarok érdeklődése, s ezért csukódik be a magyar kultúra kincsesládája sok hányatott sorsú erdélyi előtt. Patai Gyula beszámolt arról, hogy még a szövetségi köztársaságok között sincs mindenre kiterjedő egyezmény — bizonyos esetekben egymás papírjait sem fogadják el —, így a magyar kormánynak nehéz feladattal kellene megküzdeni. De az elismertetés kivívása nem lehetetlen. Patai úr öntevékeny állampolgárként végigjárta az NSZK 11 szövetségi tartományának kultuszminisztériumát, s elismertette a külkereskedelmi főiskola diplomáját, hisz fia ebben az intézményben hallgatja a tudományokat. (Mellesleg a magyar orvosegyetemek diplomáját fogadják el általában az NSZK-ban). A történet tanulságait nem nekünk kell levonni. De egy értékes gondolatmenettel talán tágabb összefüggésekre is ráirányíthatjuk figyelmünk reflektorait. Megkérdeztem ugyanis Patai Gyulát — aki mellesleg német magánkuratóriumok megbízásából magyar fiatalokat „taníttat" az NSZKban —, hogy ővele, mint egyszerű állampolgárral, hogyan állt szóba a Hivatal? Azt mondta, őnáluk bárki, állampolgári jogon bármit kezdeményezhet, ha az nem törvényellenes, s ha nem kerül pénzbe az államnak. Talán ezt a fölfogást is be kellene váltani. Nálunk. Dlusztus Imre Bőrszoknya és neccharisnya öt éve sincs, hogy az ember eléggé élesen el tudta határolni egymástól a Kárász utcán vele szemben közlekedő ifjú hölgyek minémüségét. Emlékszem, néhol gyakorta volt emlegetés tárgya például a „lepusztult bölcsész" fogalma. E gyűjtőnév alatt oly hallgatónőket kellett érteni, akik fejükön nemcsak hajat, hanem és főleg tíz-húsz deka zsírt viseltek; egyéb öltözékük nyáridőben a következő volt: 1. népi beütéssel bíró, feltétlenül vasalatlan bő ing. Az inget nem tűrték be a szoknyába (lásd lent), szabadon ligett-lógott, három gomb tartotta volna, ha a fölső 'kettőt nem helyezik használaton kívül. Az inget így az utolsó, azaz harmadik gomb „fogta egybe", a köldök magasságában (mélységében). Ha tehát a nőre ránézett egy férfi, az ing leesett. — E hallgatónők „tartozéka" volt még (2. pont): a libegő, hosszú, gyűrött szoknya, alatta a nagy vákuum (semmi). S végül, a 3. pont: bőrszandál vagy saru, valamint az út pora. Megemlítendő az öltözékhez illó tarisznya vagy átalvető, nehogy ne legyen miben hordozni a rengeteg tudást és a többit. A második csoport két táborból tevődött össze, főiskolásokból. illetve kereső fiatalokból. Az öltözék jellege: fitt, nett, kekk, lakk, s még néhány egytagú szó. Színeik: butiksárga, -kék, -rózsaszín, bőrszoknya és neccharisnya (e két utóbbit nehogy összevonjak, mert akkor azt kapjuk, hogy Bőrharisnya). Tűsarok. Szóval ennyi ... A gimnazisták, szakközépiskolások jóval inkább függtek szüleiktől, mintsem úgy öltöztek volna, ahogy jónak látják, de a gimisék inkább az első, a szakközepesek, szakmunkástanulók. a dolgozó fiatalok a második csapathoz húztak. Mondom: ez volt egynéhány évvel ezelőtt. Ma mintha homogenizálódni látszana a tábor, már nem annyira a ruházatból, mint inkább a szövegből látszik (hallatszik), hogy ki kicsoda. Ez persze, nem általános .. . De a Marx téri butikos, akit megkérdeztem, szintén azt mondja, jár hozzá mindenki, a kisiskolástól a végzett bölcsészig. Előbbi persze a szülővel. Egyszerre szinte mindenki csak egy dolgot vesz. 450— 500 forintért, pólót, inget, szoknyát, többre nem telik. Sebaj, a ruhát a butikos kívánságra félrerakja, a következő fizetéskor, illetve ösztöndíjosztáskor bízvást rákerülhet a sor. A belvárosi ruházati boltok egyikében azt mondják: a minél olcsóbb anyagok a kelendők. Hogy mi az olcsó anyag? Az NDK szövet, a pamutdzsörzé, gézanyag, flokon. Egyénenként 200—300 forintnál többet nemigen hagynak itt a diákok, de ennyiből is föl lehet öltözni viszonylag kompletten. A lépéstartás igénye fokozódik, ám az olcsóság is fontos kritérium. Sokan választják tehát a némi kézügyességet kívánó megoldást: megveszik az olcsó anyagot, hazamennek, szabnak-varrnak, másnap pedig ügy néznek ki, mintha a Burda-magazinból léptek volna ki a valóság magyar talajára . . . Az ember pedig csak ámul-bámul, s a szíve megszakad. F. Cs. Ortodox millennium A magyarországi egyházak és felekezetek május 14. és 17. között ünnepségsorozatot tartanak az orosz ortodox kereszténység millenniuma alkalmából. Ennek nyitányaként szombaton „Orosz egyházművészet Magyarországon" címmel kiállítás nyílt az újjáalakított Esztergomi Főszékesegyházi Kincstár kamaratermében. A tárlatot Vujicsics Dusán Sztoján, az UNESCO keretében működő Szláv Kultúrák Tanulmányozása Nemzetközi Társaság magyar nemzeti bizottságának elnöke, a szerb ortodox egyházi gyűjtemény igazgatója nyito'ta me;. Az augusztus 15-ig nyitva tartó kiállítás a magyarországi szerb ortodox egyház, az Esztergomi Főszékesegyházi Kincstár és a Keresztény Múzeum gyűjteményében lévő, több mint száz orosz egyházi emléktárgyat, sok szép evangélikus evangéliumos könyvet, ötvöstárgyat és textilt mutat be. Színház-táj Nem emlékszem — jó tizenöt évre visszamenően —, hogy akkora publicitása lett volna a Szegedi Nemzeti Színháznak, mint az utóbbi öt hónapban. Mintha egy nyugati típusú menedzsert szerződtettek volna, aki kiadván a jelszót — mindegy mit, ^csak írjanak rólunk —, Magyarországon szokatlan ügyességgel meg is szervezte volna a kampányt. Csakhogy ez — mint naponta tetszenek tapasztalni — nem Nyugat. A szegedi színház meglehetős presztízsveszteséggel látszik zárni az évadot. Miért? A kérdőszqcskát legalább kétféle hangsúllyal lehet kiejteni. Mondjuk: meglepődve. Mert hiszen, ebben a szezonban kapott díjakat az operatársulat; sikeres turnékon volt az opera- és — Nizzában — a prózai tagozat; a minőség, a progresszivitás, a jobb előadások létrehozása a cél — indokolta és megvalósította a színházvezetés a főrendezőváltást; megalakult és sikerrel szerepelt a balettegyüttes. Viszont: száz közül kilencvenen a „költői rákérdezés" hangsúlyával ejtik a fönti kérdőszót, s azonnal sorolják: miért? hiszen „el kellett mennie" innen „a" Gregornak, „leváltották" Sándor Jánost, „lefejezték" a társulatot — „és még mindenféle balhék voltak, bojkottálták az előadásokat, meg leeresztették az „esővizet". Bizony, így mondják. A „magyar glasznoszty" egynémely sajátosságát talán tanulmányozni kellene — az évad produkciókon kívüli színházi eseményeinek tálalásán; tanulságos lehetne a színház és a színházat irányító szervezetek, testületek nézőpontjából; meg a mi szempontunkból, a sajtó, a rádió, a tévé újságíróira nézvést is. Ám ez egy másik „mese", maradjunk most a színházban történteknél. Kezdjük a végén, javasoltam Nagy László igazgatónaK, akinek — ö maga így érzi, és talán igaz is — eleddig kevesebb módja volt az „ügyekben" megszólalni, mint az illenék. A színészek — Meglehet, gondolnia kellett volna arra: szokatlannak, váratlannak, előkészítetlennek tűnik, hogy egyszerre ennyi színésszel nem kötnek új szerződést. — Meglehet. Sosem tartozott a színházvezető kellemes kötelességei közé, hogy meg kell mondani olyan embereknek, akikkel egyébként normális munkatársi viszonyban van, hogy a továbbiakban nem dolgozhatunk együtt. Azt gondolom, ugyanilyen kellemetlen lehet egy színésznek, ha ugyanilyen — idézőjelben mondom — váratlanul bejelenti nekem, hogy a továbbiakban nem kíván a színháznál maradni. Nem akarok ironizálni, csak azt szeretném mondani: több mint 20 éve szerződéses viszony van a színházak és a színészek között; minden színész tökéletesen tisztában van azzal a ténnyel, hogy egy évre szól a szerződése, és viszont, minden színházvezető mindenkor tudatában van, hogy a színház egyetlen tagja sem röghöz kötött. Minden színházi ember tudja, hogy az évente ismétlő# Evad végi beszélgetés Hagy László igazgatóval Zenei hetek Magyar és külföldi kamanakórusok hangversenyével kezdődtek meg szombaton a Bárdos Lajos Zenei Hetek Budapesten, a régi Zeneakadémián. A június 1-jéig tartó programok műsorán a vokális és hangszeres népzene válogatott darabjai, valamint neves zeneszerzők művei szerepelnek. A magyar kóruskultúrára épülő rendezvénysorozat alkalmat ad szakmai tanácskozásokra és a kapcsolat elmélyítésére is a társművészetekkel. Az országos, egyúttal nemzetközi szintű rendezvénysorozatot a Budapesti Művelődési Központ hívta életre, többek között a Kórusok Országos Tanácsa, a fővárosi és a Pest Megyei Tanács, valamint az óbudai, a solymári és a budaörsi művelődési házak, központok támogatásával. dő mozgás — természetes eleme a színház működésének. Azt is, hogy vezetőváltáskor ez a mozgás általában fölerősödik. Az új főrendező a maga új, vagy más terveit nem biztos, hogy ugyanazokkal látja megvalósíthatónak, akiket itt talált. Ruszt József itt egy nagy létszámú, 45 tagú, de az ő saját minőségi igényeit nem kielégítő társulatot talált. Az összes döntésben illetékes megkérdezése után határoztuk el, hogy csökkentjük a létszámot, részint azért, hogy jobban megfizethessük a teljesítményt nyújtó színészeket, másrészt azért, hogy megteremtsük az arányos foglalkoztatottságot. A színészek rendszeres foglalkoztatása és a műsorterv közötti összhang létrehozása volt a másik fontos célunk. Mindezekért 13 színésszel nem kötöttünk új szerződést, és kilenc új tagot szerződtettünk. Vagyis, összesen négygyei csökkentettük a magyar színészek rendelkezőiére álló helyek számát. — Ruszt József a Magyar Hírlapban valahogy úgy fogalmazott, hogy a színészek megítélése szubjektív dolog, vagyis, akik most és itt nem kellenek, másutt szükség lehet rájuk. Mások viszont azt mondják, Szegeden utcára kerültek a színészek. Talán nyilvánossá kellett volna tenni, kivel és miért nem kötnek szerződést? — Akkor olyan személyeskedésre, a színészek hitelének rontására vállalkoztunk volna, amit ezután is szeretnénk elkerülni. Akik erkölcsi felelősséget emlegetnek, erről is elfeledkeznek, meg arról is, hogy felelősséggel elsősorban és légióként a színház, a produkciók jobbításáért tartozunk. Márpedig, ez a lépés, akárcsak a főrendezőváltás, ezt szolgálta. A főrendezők — Ugyancsak hitelrontássá fajulhatott volna, ha annak idejében a sajtó segítségével részletezik, miért nem kap Sándor János touóbb főrendezői megbízatást? — Azt hiszem, részben igen. — Nem túlzott szemérmesség ez ebben az esetben, amikor a kívülállók azért értetlenkednek, mert a volt főrendező munkáját nem sokkal azelőtt magas kitüntetéssel ismerték el? — Lehettünk volna következetesebbek? Ma sem tudom, hogyan. A dilemma az volt, hogy Sándor János pályáját és a szegedi színház adott korszakában való tevékenységét egyértelműen szerettük volna elismertetni, mert arra méltónak ítéltük; egyszersmind a már megváltozott színházi körülmények között kerestük a továbbiépás lehetőségét. Magyarországon azonban nem lehet valakit kitüntetni egyfajta elvégzett munkáért, egyszersmind megvonni a megbízását, mert egy másfajta feladatra, más emberre van szükség. Ezért — annak ellenére, hogy az évenkénti értékeléseken a hibákat is emlegettük — kivártunk: 1986 júniusában terjesztettük föl kitüntetésre a főrendezőt, s az 1988-ig eltelt időben azt láttuk, hogy a próza szakmai előrelépésének nincsenek meg a személyi feltételei. Válsághelyzetről szó sem volt, de hogy a következő évadot az új ember előkészíthesse, szezon közben kellett döntenünk, méghozzá gyorsan, mert az úgynevezett piacon nincs akkora kínálat a java szakemberekből, hogy bármikor válogathassunk közöttük, és törés nélkül következhessen ránk az új évad. — Mindaz amit eddig elmondott: érthető, bevett dolgok és formák a színházi életben, sót, méltánylandó jó szándékkal megtett lépések — az igazgató interpretációjában. Vajon mért fordultak a visszájukra? — A történtek egyoldalú, néhány esetben szenzációkereső, előítéletes sajtótálalása sokat „segített" ebben. Nálunk szokatlan, ha egy vezetőváltás előtt nincs látványos botrány. A propresszivitás igénye, a gyors, határozott intézkedések követelménye szóban támogatott, a gyakorlaban divat veszteseket találni, és hálás dolog mindenféle főnökséggel szemben melléjük állni. Mélyen megértem, ha a mai körülményeink között valaki erkölcsért, demokráciáért, határozott „játékszabályokért" kiállt. De hát ezeket meg kell csinálni, a tanulópénzt ki kell fizetni. Amíg ez nem történik meg, mindannyiunk terepe ingoványos, akármikor rosszul léphetünk, és hivatkozhatunk jó szándékra, ha egykönnyen az lehet rá a válasz: tudjuk, hova vezet a jó szándékkal kikövezett út. A színház is ebben a társadalomban létezik, úgy — ahogy. Mindazonáltal azt gondolom, ezek a mi sokat citált színházi eseményeink, teljesen véletlenül, időben túl közel estek az úgynevezett Gregor-ügyhöz, aminek az a lényege, hogy a szegedi színház fájdalmas vereséget, presztízsveszteséget szenvedett, s a dolog természete szerint a színházvezetés ellen hangolódott a közvélemény. „A" Gregor — Nehéz is árnyalt megítéléseket kérni a különböző természetű, de gyors egymásutánban történtekről, amikor nyilvánvaló, hogy a színházvezetésnek nem volt elég és alkalmas eszköze Gregor József itt-tartásához. Mennyiben érzi személyesen felelősnek magát azért, hogy a színházvezetés és a népszerű én ekivüvész viszonya elmérgesedett? — Biztos, hogy követtem el hibákat, de az is, hogy Gregor József távozásának nem ez az egyedüli oka. Az is tény, hogy a nagyközönség alig tudott arról, hogy a színház irányítói és Gregor között kezdetben folyamatosak és korrektek voltak a tárgyalások, Jóska számos alkalommal csak úgy volt hajlandó nyilatkozni, ha egyúttal a színház vezetői is nyilatkozhatnak. Egyik fél sem kívánt vitába bonyolódni, én különösen nem akartam valamiféle igazamat keresni, csakis, meglehet görcsösen, azokat az eszközöket, amelyek oldhatják a feszültséget, a konfliktust. Hogy nem sikerült, hanem az ellenkezője történt, a helyzet elmérgesedett, és a szegedi tévés beszélgetés vádaskodásokká fajult, abban nem tudom csak magamat hibáztatni. Ahogy ez konfliktushelyzetekben nálunk divat, sokan és sokféleképplen szították a tüzet, duruzsoltak mindkét félnek, sajnos, nem eredménytelenül. Mégis hiszek benne, hogy a színház által vétett hibák jóvátehetök, és fontos megállapodásnak tartom, amit Gregor Józseffel legutóbbi személyes találkozásunkkor kötöttünk, hogy tudniillik egy ideig szünetelteti szepodj színbá'i tagságát, de továbbra is vállal nálunk fellépéseket. És talán visszajön majd ... Sulyok Ervébe t