Délmagyarország, 1988. május (78. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

8 Szombat, 1988. május 14. Jl | magazin ® MUNKA UTÁN ÁT SZOKTAM MENNI A KÁVÉHÁZBA. A PINCÉR, AHOGY meglát, már hozza is az ásványvizet, annyira ismer. Egyszer el is beszélgettem vele, a vejére panaszkodott, aki részegen összetörte az ó kocsiját. Mit szól ehhez, mondta, hogy milyen emberek vannak, én kérem már harminc éve nem ittam egy csepp alkoholt se. egyszerűen nem kívánja a szervezetem, rá se bírok nézni, nem mondom, ha valaki tényleg nem bírja ki nélküle, igyon meg vasárnap ebéd után egy pohárral, én is voltam fiatal. Teljes mértékben igazat adtam neki. Szóval iszogatom a vizet, és a találós kérdésen töröm a fejem, mert mindig fel szoktak adni a kollégáim egy találós kérdést, és akkor a múltkor egyszercsak mit látok. Ugyanis az ablaknál ültem, mert a megszokott asztalomat elfoglalták, és véletlenül kinéztem, és láttam, hogy szemben a fodrászatban éppen megölnek egy nót. Illetve nem egészen véletlenül, mert elóször csak a fodrásznórc lettem figyelmes, illetve ót néztem, ahogy úgy az ember elgondolkozik, csak néz, és aztán figyelmes lesz valmirc. De egyébként máskor is néha meg szoktam nézni a nóket. Szóval akkor láttam, hogy a fodrásznó egyszercsak megfojtja a vendéget. A szerencsétlen nó előrcborult, a haja az arcába hullott, a fodrásznó még fojtogatta, aztán hátracsuklott a feje, a keze leesett a karfáról, és meghalt. Ezután a fodrásznó kivonszolta a hátsó helyiségbe, majd visszajött, és eltüntette a nyomokat. Nem is tudtam, hogy van itt fodrászat , de hát nem is jártam még ebben az utcában, az is igaz, Kötél utca. azt tudom, mert a kornyéken minden utcának igyekeztem megtanulni a nevét. Ez a fodrászat pedig a Kopasz Kenguruhoz van címezve, ahogy aztán szemügyre vettem a cégtáblát, egy kenguru is rá van festve, aminek csak három szál haja van. Elhatároztam, hogy másnap megint ideülök, és megfigyelem, mi történik, és jól is tettem, mert másnap a fodrásznó megint megölt egy nót. Ez egy öregasszony volt, és árammal ölte meg, hozzáérintett a vállához egy drótot, és az öregasszony rögtön meg is halt. Megint kivonszolta, és eltüntette a nyomokat. Mondanom se kell, harmadnap ugyanez történt, csak ezúttal egy fiatal lány volt az áldozat, és a fodrásznó mérget használt. De ekkor már megsokalltam a dolgot, elhatároztam, hogy közbelépek. Meg se ittam a vizemet, csak fizettem, és átmentem a fodrászatba. Amilyen szórakozott vagyok néha, csak a fodrászat küszöbén jutott eszembe, hogy valami ürügy is kell. Nem tudtam hirtelen mást kitalálni, azt mondtam, csókolom borotválást kérek. Eltévesztette a házszámot, kedves uram, mondta a fodrásznó, ez nói fodrászat. Ja bocsánat, mondtam, és rettenetes zavarba jöttem, úgy látszik, nem néztem meg jól a kiirást, csak azt néztem, hogy fodrászat, kissé szórakozott vagyok néha, elnézést, és elindultam kifelé. Már az ajtónál voltam, amikor utánam szólt. Nem akarja mégis megvizsgálni a nyomokat, kérdezte, mire én mégis visszafordultam. Á, mondtam, szerintem el vannak már azok tüntetve. Körülnéztem. Itt aztán semmit nem találna, mondta, esetleg ott hátul az irodában. Teljesen mindegy, mondtam, én odaátról láttam mindent. Honnan tudja azt maga, hogy mindent látott, kérdezte, miért olyan biztos a dolgában, mit képzel magáról, ki maga. Maga megölt három embert, mondtam, és én ezek után a tnaga helyében nem lennék ilyen pökhendi. Hármat, kérdezte nevetve, jó legyen, mondta, vigyen magával, nagyon kérem, vigyen magával, vagy legalább menjünk át a kávéházba, megiszunk egy fröccsöt. Nem lehet, mondtam, most jövök onnan, kínos lenne visszamenni, különben is már késő van, haza kell mennem. Hát csak menjen, mondta, menjen csak haza, jóccakát. Jó éjszakát, mondtam, de figyelmeztetem, hogy odaátról továbbra is nézni fogok mindent, de aztán végül is nem így tettem, mert miután a kővetkező este nem történt semmi, azután már nem az ablakhoz ultem. Ráadásul a találós kérdésekkel is el voltam maradva, azt is pótolni kellett. SZIJJ FERENC Naplótörténetek EBBEN AZ ÓRIÁSI SZABADIDŐKÖZPONTBAN A MEGDÖBBENTŐ DOLGOK egész sorozatával találkoztam. Van itt állítólag minden, a szaunától a munkásbalcttiskoláig, a hímzőtanfolyamtól a görkorcsolyás ökölvívásig, a légzópincétól a légidiszkóig, én egyiket se láttam. Leültem az uszodában a medence szélére, lógattam a lábam a vízbe, de bele nem merészkedtem, mert nagyon tág volt a fürdónadrágom, féltem, hogy a vízben rögtön lecsúszik rólam. Különben is már csak öt porc volt a zárásig, senki se fürdött, a vendégek már mind elmentek öltözni, vagy éppen készültek elmenni, az úszómesterek pedig a habot szedték le a vízről. Elóször arra lettem figyelmes, hogy a startkövek vagy két méterre vannak a medencétől. Jellemző, hogy ekkor még arra gondoltam, hogy megkérdezem valamelyik úszómestert, ez miért van így. De aztán észrevettem, hogy a mennyezetről hosszú kötelek lógnak le a startkövek elé, azokkal kell a vízbe lendülni. A kettes startkó tövében egy öregember kuporgott. Megkérdeztem tólc, hát tc mit csinálsz itt. Elbújtam a szüleim elói, válaszolta suttogva, alig értettem. Egy darabig még kuporgott, aztán hirtelen pánikba esett, talán valami zajt hallott, befogta az orrát, és beleugrott a vízbe. Ekkor derült ki, hogy a víz csak bokáig ér, legalábbis a medencének ezen a végén, nyilván a másik vége felé mélyül. Az egyik úszómester letette a hosszú nyelű szűrőt, és egy mentöövet dobott be a jajgató öregembernek, csakhogy a mentőöv fejen találta ót. Az öreg elhallgatott, és eldőlt. Ebben a pillanatban lépett be egy idós hölgy, elkiáltotta magát, Pityu megyünk, megjött a taxi, és már fordult is ki. Felcihelődtem én is, a kölcsönzőben visszaadtam a labdát, megkerestem a kijáratot, de már be volt zárva. Nem volt mit tenni, visszamentem az uszodába, és mondtam az úszómestereknek, nem tudok kimenni, be van zárva az ajtó. Csak vonogatták a vállukat, bemondta többször is a hangosbemondó, öcskös, hogy záróra, miért nem mentél ki idejében. Rohantam a kölcsönzőhöz, de már nem volt ott senki. Elkezdtem bolyongani az óriási épületben, hátha találok valakit, aki kienged. Nagy sokára az öregemberrel találkoztam, csurom víz volt a ruhája, na mi van, csapdába estünk, viccelódött, de nagyon készségesen elvezetett az éjjeliőri irodába. Ott felírták az adataimat, kikérdeztek, miért próbáltál ittmaradni záróra után, mondták, hogy többször meg ne lássunk itt, mert baj lesz, és egy mellékkijáraton kiengedtek. LETERÍTETTEM A TÖRÖLKÖZŐT, LEVETKŐZTEM, ÉS MEGMÁRTÓZTAM a tóban. A kis szigetig nem mertem beúszni, mert az a néhány fája fenyegető sötétséget teremtett rajta. Amikor a vízből végignéztem a strandon, még azt hittem, játék az egész, de ahogy kimásztam, rájöttem, hogy nem az. Mindenki veszekedett valakivel, néhány helyen már tettlegességig fajult a dolog. A törölközöm szomszédságában levó házaspár is vitatkozott valamin, aztán amikor le akartam heveredni, a férfi rámszólt, hogy vigyem arrébb a koszos törölközömet. Ugyanis hozzáért a sarka a plédjükhöz. Elhúztam onnan, és szelíden megkérdeztem, hogy az nem zavarja-e, hogy a gyerekei kutyaszaros lábbal tipródnak a konyharuhán. Éppen ettek, ha jól láttam, paprikás csirkét, egy befóttesüvegból. Erre persze elmondott mindennek, de én nem töródtem vele tovább, figyeltem a többieket. A kutyaszar onnan jutott eszembe, hogy elóttem a parton egy fiatal pár egy kutyát szidott és ütlegelt, mert az nem akarta kihozni a vízből a beledobált fadarabokat. Néhányan a mozgóárust állták körül, és elóször csak a meleg sört és a magas árakat hánytorgatták fel. aztán azt kérték tőle számon, hogy van-e egyáltalán engedélye itt árulni, mutassa meg, fel fogják jelenteni. A mozgóárus tovább akart állni, de ekkor felborították a kocsiját, ésöszszetörték az összes sörös- meg üdítősüveget. Eközben a házaspár folytatta a vitát, mint kiderült, arról, hogy melyik mikor csalta meg a másikat. Az igazán idegesítő az a szokásuk volt, hogy amint az egyik mondott valamit, a másik gépicsen megkérdezte, mi?, és akkor amaz megismételte a mondatot. A homokozóban két kisfiú veszekedett egy játékvödrön. A veszekedés azzal végzódött, hogy a nagyobbik hozzávágta a vödröt a kisebbik fejéhez, nesze, edd meg, mire az sírva elrohant. Sejtettem, hogy ennek következményei lesznek, és valóban, a nagyobbik fiút nemsokára jól felpofozta a másiknak az apja, amit a felpofozott fiú apja úgy torolt meg, hogy egy játékvödör sáros vízzel leöntötte az ellenséges család plédjét. Ezután a két apa összeverekedett. HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA BAKA ISTVÁN Tépéscsinálók Asszonyok ülnek a sötét szobában holdhófehérben alkonybarna gyászban és ujjaik sürögnek boldogan kosaraikba gyűlik kavarogva mint rétekre a hó a lépés fodra míg künn a síkon újul a roham a bokrok bordáit szél kardlapozza és vadnyúl lőporfüstpamacsa pukkan nap vérzik el golyósebezte vadkan rohan a tél a csontporhó rohan Asszonyok ülnek a sötét szobában tépik a gyolcsot gyűlik a kosárban és kavarogva gyűlnek a sebek kevés a kötszer még több lepedőt huzatot inget szaggatnak a nők vér itat át ingvállfehér eget kevés a hófúvás a föld sebére fröcsköl a vér föl Isten ősz ölébe a vőlegények vére dől zubog kelengyét tépnek a menyasszonyok Asszonyok ülnek a sötét szobában ujjak sürögnek hóvihar zajában s míg künn az alkony vérrel itatott hófúvás vászna bomlik kavarog s a napkorong a lőtt seb ontja vérét a gyolcs suhogva gyűlik a kosárban szaggatják alkonybarna asszonyok ki a fiát siratja ki a férjét lány tépi el a nászágy lepedőjét most arra is a férfi vér csorog Asszonyok ülnek a sötét szobában holthófehéren éjfekete gyászban csak ujjaik sürögnek boldogan kosaraikba gyűlik kavarogva mint rétekre a hó a lépés fodra míg künn a síkon újul a roham a bokrok bordáit szél kardlapozza és fölfröccsen az Isten ősz ölébe a férfiak a föld fekete vére s rohan a tél a csontporhó rohan A vihar, a hóvihar harmadnapra csillapult. Elfújta a szél. megszüntette önma* gát. — Erról jut eszembe: néhány évvel ezelótt. midőn még azt hittem, tudok rajzolni, nos hát akkor, egy szép napon előállítottam egy grafikát, azaz szénrajzot. A kép címe: „Egyenlő erők", maga a kép pedig: két légörvény, forgó tölcsér, majd' elviszi őket az energia... Fantasztikusan jók voltak, egymással szemben állt (forgott) a két légi kupola; a nagyobbik — láthatóan — föl akarta szippantani a kisebbet, nem, egyáltalán nem voltak hát egyenlő erősek... Boldog, elégedett módban, nyakig szénporosan néztem a müvet, kicsit remegett is a kezem (rajzolás közben sosem remeg, mindig^csak előtte, illetve utána. Igen, rajz' közben mintha erösebben élnék, mint egyébként...) Az alkotás kontúrosan villogott, maga volt a fekete-fehér, végletes tisztaság. Már csak a fixálás maradt hátra, indultam is a flakonért, mikor, igen, amikor: csöngettek. ...Az ajtóban Éva Mari finomkodott, két lesütött szeme, mint két ragyogó, fekete Nap (sok fekete napot okoztak már énnekem), ecsetsúrú szempillái csak úgy seperték az ódon port, jelen volt némi aranyfüst is, tehát... É. M.. ez látható, a ' szokásos formáját adta elő. — Áve Éva Mária — rebegtem, majd pedig: — Gyere bc, Marika. Leült, hátravetette a haját, keresztbe a lábát. Légáram csapott át a szobán, húvösen. Honnét jött?, felóle, az biztos. — Huzat van — mondta É. Mária; az asztalon meglebbent a fixálatlan szénrajz. — Te. ezt a rajzot még befejezem, csupa korom lesz itt minden. Két pillanat... — Már kezemben is volt a fixáló, épp a címnél kezdtem volna („Egyenló erók"), amikor... — Miért éppen ez a címe? — kérdezte Éva Mari. — Hisz láthatóan nem egyenló a két légörvény ereje! — Tudod. mert... — És terjedelmes előadásba fogtam, szerepelt benne csúsztatottság, szintezettiég. művészetpszichológia, az ellentmondások öszszcs fajtája... — A művészi hatás alapja, mint tudjuk, a jól kiszámított esetlegesség — mondtam. — Maga a művész pedig... A művész. így írja a nagykönyv, „mintegy" önkívületi állapotban A hegyekben (II.) kényszerül matematikai pontosságra. Az önkívület („mintegy") az esetlegességhez kell, a matematika a kiszámítottsághoz... így van ez, Márika. — Nekem ez a cím akkor sem tetszik! — É. M. kislányosan, durcásan toppantott. — Ezen segíthetünk... — Törlőrongy eló, egy pillanat, s a cfm helyén csak homályos folt marad... Töröltem hát buzgalommal, a cím odalett, meglebben a rajzlap, a két légörvény forogni kezd, egymásnak feszülnek, az egyiket kifordítja, beszívja a másik, koromszemcsék szana-szerte, elválik a kép a laptól, forog, tölcsérTé lesz a papír is, huss, ki a nyitott ablakon, fel az égbe, az ég fölé... Meredten bámultam az elzúgó örvény, a valóvá vált ábra után, — A cím... — dadogtam —, nagyon, nagyon jó volt a cím! — A huzat volt! Az vitte ki — szólt Éva Mari kócosan... „A kiszámítottság" — mondtam magamban, „az tartotta, s nem más, egyensúlyban a két erőt..." ...Rég volt mindez, rendkívül rég; most tavasz van. havas május, itt ülök e hegyi házban, vihar után. mely elfújta önmagát. A rajzról („Egyenló erók") jut eszembe: nem vagyok művész. Elsősorban nem vagyok grafikus, az okokat lásd fenn. Másodsorban pedig, és fóleg, nem vagyok se író, se költö, se faszobrász, s templomfestó... Ez fontos. Elegem van azokból a regényekből, melyek olvasása során kiderül, hogy a hós szintén regényíró (novella esetében novellista), s úton-útfélen sejthető: a szerző önmagáról ir, az alany megjelölése nélkül, E/3-ban, szemforgató stílben... Amely szöveg fgy kezdődik: „Amikor kilépett a nyirkos, latyakos téli utcára..." — az ilyet eleve el sem olvasom. Pedig most igazán lenne rá idóm; míg a havat el sem hordják a bekötóútról, el vagyunk a külvilágtól vágva. De hát a menedékház nem a bölcskar, nem is egyéb stúdium: ötvenhat kilométernyire található a legközelebbi könyvtár, a b.-i műv. ház bibliothékája. (— Szórakozásban persze nincs hiány. A hóvihar harmadik napján, éjféltájban kaparászás hallatszott az ajtón, „ki az?", ültem föl megrettenve az ágyon, „én vagyok, picim", felelte a hang... Kiderült: a gondnoknó az, plusz egy üveg borovicska, szaga, mint a Fa-szappané. — Hallom, nem alszol, picim — mondta a gondnoknó: kora kb. 35, ami nem baj, de: szájszögletében azzal a két pattanással szakasztott olyan, mint Az emberi test című vaskos (kettős) kötet „A gonorrhoea" föliratú, 13. sz. ábrája. — A borovicskát hamar megittuk, aztán nagy erővel horkolni kezdtem. ~—A cím... Már megint, mindég ezek a címek. _J_J Még a havazás elótt elhatároztam: fölkeresem és „megtekintem" a szénégetőket. A szénégetők errefelé tényleg szénégetésból élnek, nem a turistákból, így aztán jól benn vannak az őserdőben, mindenféle úttól távol. ...Mentem, mentem követve a piros, majd a sárga jelzést, illetve az orromat, aztán... „Hol a lótuszban vagyok?" — kérdeztem riadtan magamtól. az erdó elmélyült és sötét lett, jelzés sehol, szénégetők sehol, én magam pedig — főként — szintén sehol... — Valahol, az irdatlan magasságban föltámadt a szél. Megszólalt a fák teteje (ekkor lenn még némaság volt), a közepe (nyögött, feljajdult az erdó), az alja is: zúg már, üvölt, búg az erdó... Tényleg nem tudom, hogy' találtam vissza a házhoz, már a csukott ablak mögül nézem a vihart (keretben látom hát, mint egy képet): hóval vegyes korom hull az égből, „mégis itt vannak valahol a szénégetők...", majd pedig: „hiszen ez... ez ..." Dói, szakad a korom az égból, két gigászi féltölcsérré összeáll, „Egyenló erók", suttogtam; egymásnak tapadt szájjal áll (forog) a két légörvény a keretek közt, táj fölött, „nem, nem jó ez a cím", az egyik tölcsér megroppan, behorpad, egy szippantás: volt-nincs, beolvad a nagyobbikba, keresztülhalad az erdón, kitépett fenyósor jelzi az útját, s aztán... A tornádó szép csendesen szétterült, elhalt. A szél elállt. Libegett, szállt a korom mindenfelé. Reggelre fölváltotta a hóesés. DÉVAI CSABA h