Délmagyarország, 1988. május (78. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

16 Szombat, 1988. május 14. DM1 • magazin ® BESZELGETESEK AZ AKADÉMIAI KLUBBAN (6.) „...édes hazám, fogadj szívedbe" Eddig minden alkalommal segített som* mázni beszélgetéseink lényegét József Attila zsenije. Most, záró találkozásunkkor is őt idéztük, A Dunánál című versének sorait: „A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés." Ez a rendezési igény késztet bennünket arra, hogy tisztázzuk, milyen lehet viszonyunk múltunkhoz és jövőnkhöz. A jelen e kettős szorításban milyen feladatokat tűz elénk? A beszélgetésen részt vett Csákány Béla, a matematikatudomány doktora, Grasselly Gyula akadémikus, Karácsonyi Sándor, az orvostudomány kandidátusa, Kligl Sándor szobrászművész és Kristó Gyula, a történettudomány doktora. — Múltunknak örökösei vagyunk, tehát nem mindegy, Iwgyan ítéljük meg történelmünket, elődeink tetteit. Jövónknek alapozói vagyunk, s nem lehet számunkra mindegy, mikéntitél majd fölöttük az utókor. A múltunkhoz való viszonyról említett Kristó professzor egy aforizma tömörségű megállapítást. KRISTÓ GY: Igen: az Algyómonográfia könyvpremierjén mondtam, hogy aki nem ismeri múltját, az megérdemli, hogy újraélje azt; aki nem ismeri múltját, az nem tudja értékelni a jelent; s aki nem ismeri múltját, nem érdemli meg a jövőjét. KLIGL S: Az idő. tér és társadalom koordinátarendszerében a kontinuitásra borzasztóan nagy szükségünk lenne. Csak úgy élhetünk a mi időnkben, ha ismerjük múltunkat. De egyáltalán megismerhetjük? Engem, aki bizonyos esetekben köztereken szerepelek szobraimmal, méginkább szorít, hogy nem tudom tisztán látni múltunkat. Negyed- és félinformációkból, vagy egyes időszakok teljes elhallgatása miatt tájékozatlanok, bizonytalanok, bátortalanok vagyunk. Jőzsef Attilánál maradva: „Múltunk mind össze van torlódva..." Néhány utóbbi olvasmányélményem megdöbbentett. Ezekből kiderült, hogy Kossuth ifjú ügyvédként sikkasztott. Dobó Istvánnál kapzsibb embert nem ismert kora, s Hunyadi János sem volt makulátlan vitéz. — Valószínű, rossz beidegződés, torz reflex, hogy történelmünk eseményeit és alakjait fekete-fehér változatban ismertük meg, s nehezen barátkozunk a tónusokkal, fény- és árnyoldalakkal, színekkel a részletekben. Viharos történelmünkből a szimpatikus eseményeket, pozitív hősöket emeltünk ki — aktuálpolitikai szempontok szerint. S aki így tanulta a történelmet, megdöbben, hogy a piedesztálra emelt históriai hős — gyarló ember volt. A politikailag meghatározott történelemszemlélet váltogatta István királyunk állandó jelzőit, Kossuth és Széchenyi történelmi párosából hol egyiket, hol a másikat emelte ki hivatkozási alapul. GRASSELLY GY: Jól emlékszemgimnazista koromra — pedig az a'két háború közé esett —, hogy történelemtanárunk bizony az előírt és megkövetelt szemléletmóddal ellentétesen vastagon szidta előttünk a Habsburgokat. Nemcsak ez keltette fel persze érdeklődésemet a történelem iránt, de családom kétszáz éves magyarországi története is. Merthogy annak ellenére magyarnak vallom magam, hogy véremben öt vagy hat nép keveredik. De ideköt életem, őseim egy része, emlékeim, anyanyelvem, a folytonosság, a temetők. A múltunk fölvállalása annak megismerését is föltételezi. KRISTÓ GY.: Abból indulok ki, hogy a történelem gyakorlatilag a múlt politikája, s tulajdonképpen politika és történelem összefüggő dolgok. A történelmet nem lehet úgy tekinteni, hogy politikátlan vagy apolitikus. A történelem mindig is szerves hidat képezett a politikához. A ma politikája a holnap történelme lesz. Es persze fordítva is igaz, a történelem a múlt politikája. Nyilvánvaló, hogy mivel politikus társadalmakban elünk, a történelem régi időktől fogva esettárrá, példatárrá változott. A jelen kérdései mindig nagy szerepet játszottak a történelem megírásában. Az is tetten érhető, hogy a történész szeretné „a történelem az élet tanítómestere"tételt alkalmazni. Mélyen hiszek abban, hogy nem véletlenül volt a Horthy-korszakban szobra Wcrbóczynck és Gömbös Gyulának, az ötvenes években Dózsa Györgynek és Sztálinnak. Ezek is demonstrálják, hogy a történelem mindig ki van téve a politikai megítélésnek. Vagy vizsgálhatnánk, hogy Petőfi halála óta hányféle politikai rendszer, csoport, haladó és reakciós eszme igyekezett kisajátítani alakját, sorsát, költészetét. — Ezek szerint a mai kutatónak melyek lehetnek az iránymutató KRESZ-táblák? Van-e független gondolkodású történész? KRISTÓ GY.: Történészként, forrásfeltáró kutatóként lehetek objektív. De ebben a korban élek, meghatározott viszonyok között, ezek beépültek agytekervényeimbe, zsigcrcimbc. a tudat alatt feszülnek. Bennem van. lételemem mindaz, ami jellemző a XX. század végi magyar viszonyokra. Megpróbálok objektív lenni, de tudóin, hogy ennek az objektivitásnak vannak korlátai. Ahová a szubjektivitás befészkeli magát, ott megszűnik a tudomány. Korlátaim ott kezdődnek, hogy kérdéseimet úgy teszem föl. ahogy a XX. század végi történetírás viíágsodrása és szocialista áramlata lehetővé teszi. A múlt századi kérdések között nem merült fel, hogy a történelemnek tárgyát képezi-e, teszem azt, a mentalitás? Ehhez kopogtatni kellett a huszadik századnak. A XIX. század német történetírása nem állt másból, mint a királyok és császárok cselekedeteinek felsorolásából. Ahogy szocializálódott a közgondolkodás. úgy került előtérbe ez az új szempont, mely persze nem azonos a szocialista-marxista történelemszemlélettel. Kezdtek kíváncsiak lenni arra is. hogy az úgynevezett történelmi alaprétegek hogyan éltek, s rájöttek, a történelemnek része lehet nemcsak az, mikor és hová mentek a királyok, de az is, hogyan élt a nép. Aztán vizsgálták, mibe öltözködik, hogyan gondolkozik, miként viselkedik — ez a mentalitástörténetem. Ebből alakult ki az újabb szemlélet, miszerint a történelmet totalitariánus módon, a maga teljességében kell vizsgálni. Mi most így kérdezzük a múltat, ezt tartjuk kórszerúnek. Az élet minden megnyilvánulása érdekel bennünket. Ebből szerveződhet egy mind teljesebb kép. — Vajon az a tény, hogy a ma embere az eddigieknél fokozottabb érdeklődéssel fordul múltja iránt, azt jelenti-e, hogy növekszik szabadságérzete, fontosnak ítéli magyarságát, erősíti identitástudatát vagy ez pusztán egy manipulált divathullám? KRISTÓ GY.: E jelenségnek történelmi okai vannak. Úgy tapasztalom, nem csupán a közelmúlt iránt nyilvánul szokatlanul élénk érdeklődés. de egész történelmünk iránt. Nyilvánvaló, hogy legtöbb embert azért érdekel elsősorban a közelmúlt, mert megélték a szülei vagy ók, ismerik terminológiáját, viszonyait. Ahhoz azonban, hogy egy olvasó úgy tudja megérteni az Árpádkor viszonyait, hogy ne kelljen állandóan az idegen szavak vagy a szófejtő szótár után kapkodni, bizonyos intelligenciát feltételez. Ha lennének, mint ahogy jobbára nincsenek, 1945 utáni történelmünkről valóban jó könyvek, azt rengetegen olvasnák. A hiánynak a következő okaira hívnám fel a figyelmet: 1945 után hirtelen és gyökeresen értékelődött át a n- var történelem, s ez alapvetően meghatározta hosszú időre történelmünk megítélését. Gyakorlatilag előtanulmánynak minősült a szocialista Magyarország néhány éves vagy évtizedes történelméhez, ám olyan elképesztő hangsúlyeltolódásokkal, melyek közül az egyik legjellemzőbb, hogy a magyar történelem legkiemelkedőbb alakja Sztálin, mert az ő személyisége gyakorolta fejlődésünkre a legnagyobb hatást. Az ilyenfajta végletesen túlhajtott szemlélet — amelyhez hozzájárult nemzeti értékeink és érdekcink háttérbe szorítása — idézte elő az erőltetett. korszerűtlen és túlhajtott internacionalista eszmék durva keresztülvitelét. Ennek fényében (árnyékában?) sok mindenben adós maradt a történelemírás a megnyugtató válasszal. Gyakorlatilag a mai napig a nagyközönségnek nincs világos és tiszta képe múltunkról, arról, hogy hol veszett el a régi dicsőség. KARÁCSONYI S.: A magyar történelem ismeretére azért van szükségünk — véleményem szerint —, hogy azt az időszakot, amit az ember át tud érni az agyával, be tud fogni az ismereteivel, amit átél, tudatosan tehesse. Tehát csak úgy képes cselekedetei súlvát. döntései hatását megítélni, ha tisztában vari legalább saját korának társadalmi mozgásirányaival, el tudja helyezni saját tetteit a történelmi folytonosságban. Nemrégiben rendkívüli kíváncsisággal és izgalommal olvastam az aradi 13 vértanú peréről szóló kötetet. Óriási hatással volt rám, segítette tisztánlátásomat, erősítette irántuk érzett tiszteletemet, s ebből az sem von le, hogy megismertem gyengéiket,. esendóségúket. Differenciáltabb s ezáltal hitelesebb kép rajzolódott ki az egyénekről is. a kor viszonyairól is, a hatalom természetrajzáról is. Az olvasottakat szintetizálva magyarságtudatom gazdagodott, más természetű színezetet is kapott. Minden feltárt információt közkincscsé kell tenni, mert csak azok mérlegelésével, szintézisével alakíthatja ki mindenki magában saját azonosságtudatát, magyarságát. — A hazai történelemszemléletnek a hatvanas évek igen jellemző évtizede. A nagy deheroizálások, és az erre reflektáló magas hőfokú, újbóli lieroizálások kora. Gondoljunk Cserés Tibor Hideg napok című regényére, majd Darvas József Zrínyijére, mint talán a két legszélsőségesebb példára. Merthogy jó magyar szokás szerint ismét a ló egyik oldaláról a másikra estünk, ahelyett, hogy megkapaszkodtunk volna. Napjainkban — ügy tűnik — a szaporodó történelmi művek, a résztanulmányok, helyi monográfiák objektívebbé tehetik a történelem megítélését. KRISTÓ GY.: Hadd csapjak le egy lényeges különbségre, ami a természettudományok és társadalomtudományok között jelentkezik. Karácsonyi professzor elolvasta az aradi vértanúk peréről szóló könyvet, megrázta, van véleménye róla. beépült személyiségébe. S ez roppant fontos dolog. Álkossanak véleményt, raktározzák cl az élményeket, kapjon életükben normatív szerepet, erősítse erkölcsi tartásukat, szilárdítsa az identitástudatot. Fordítva azonban ez a folyamat képtelenség. Hiába rágom át magam a legragyogóbb természettudományos művön, sosem kapok impulzusokat mondjuk azonosságtudatomhoz. KLIGL S.: A természettudomány eredményeiről is mondunk véleményt, sót állásfoglalásra is késztetnek. Gondoljunk csak az atombombára, az új felfedezésekre, a rákkutatás eredményeit lessúk, figyeljük, milyen lesz a termés, félünk az AIDS-fcnyegetettségtól. A civilizációt mindez befolyásolja, még ha a kultúrát ki is tudja rekeszteni köreiből. KRISTÓ GY.: A történelem azzal válik tudománnyá, hogy forrásokat doígoz fel szakszerűen. Mivel a középkorral foglalkozom, nekem nincsenek a napi politikával közvetlenül érintkező ideológiai gondjaim. Ám gyakorlatilag a huszadik századi forrásanyag jelentós része ma sem áll a kutatók rendelkezésére. Nemcsak azért, mert a nyugat-európai levéltárakban 50 éves a zárlat, s az első világháború utáni irattömeggel csak néhány éve birkóznak a kutatók, mégis a történészek alapvető feladata a forrásanyagok feltárása. Ezen a téren is sokat vetkeztünk. Jobbára azzal voltunk elfoglalva, hogy úgymond, a feje tetejére állított burzsoá történelmet talpára állítsuk. De érdemben nem állt rendelkezésünkre több információ, mint a feje tetején álló. lenézett cs lesajnált burzsoá történettudománynak. Egy mutatvány, egy trükk volt csupán: tükröt tartottunk, ahol felcserélődtek az oldalak. Most gondolkodunk újra azon, hogy elősegítendő a forráskutatást, forrásközlő folyóiratot kellene indítanunk. Bizonyára ebben a körben is nagy meglepetést kelt. hogy évtizedekig lehetetlenség volt forrásközlésből tudományos fokozatot szerezni. A történettudomány kandidátusa vagy doktora csak az lehetett, aki értékelte is a forrásokat, ám aki felszínre hozta azokat, az nem. Ma már sokat, mondhatnám eleget tudunk, csak sok mindent rosszul. A dolgunk az, hogy magyarázzuk meg ismét történelmünket. Azt a nemzeti históriát, melytói egyszerre félünk, s ugyanakkor szeretnénk büszkék lenni rá. A kettő együtt, azonos pillanatban nem megy. Tisztázandó történelmünkhöz való aktív viszonyunk. Szabad-e felértékelni, lesajnálni, más népek rovására hangsúlyokat áthelyezni, hűtlenül kezelni vagy saját képünkre formálni? CSÁKÁNY B : Az én szóhasználatomban a történelemnek kétféle értelme, két síkja van. Van történelemtudomány cs van történelem, az egyetemes emberi történelem részeként. Éppúgy, ahogy van matematikatudomány és matematika, mint az egyetemes kultúra része. A történelemtudományt nyilvánvalóan elsősorban önmegvalósító típusú értelmiségiek művelik, a történelmet mint olyat, szolgálják a szolgáló típusú értelmiségiek. Fellelhető egy ilyenfajta polarizáció. Ezek a szerepek gyakran keverednek, ami sok rossz forrása. A hetvenes évek elején több alkalommal voltam érettségi elnök, s abban a megrázó élményben volt részem, hogy történelemfeleleteket is hallgattam. A vizsgázók azokból a történelemkönyvekből készültek, amelyeket olyan szakemberek írtak, akiknek hivatásuk szerint szolgáló értelmiséginek kellett volna lenniük, de önmagukat igyekeztek megvalósítani. S néha meglehetősen aljas eszközökkel, mert tetszeni akartak nem is nagy tekintélyű tudósoknak, hanem kis politikusoknak. Ilyen előzmények után nem lehet véletlen, hogy a közvélemény rendkívüli módon rászomjazott azesemcnyes történelemre. KRISTÓ GY.: A történelemre is. Óvakodjunk csodaszernek tekinteni a történelmet. A történelem nagyon fontos dolog, de ugyanúgy nem csodaszer, mint ahogy nem az az alkohol, a drog és a fohász sem. A történelmet helyére kell tenni: szolgálja az egészséges önismeretet és önbecsülést. — Történelmünkkel a hátunk mögött a jelenben élünk. Sokszor mondjuk, a jövőt építjük. De a jelenben kellene boldogulnunk. Meglehetősen nehezen értelmezhető helyzet. Vajon mi lehet a mai feladatunk, hogy egyszerű és megismételhetetlen éltünk boldog legyen, s a jövő ítélőszéke előtt se kelljen pirulnunk? Bizonyára több az én jövőm is, mint amire havonta figyelmeztet az OTP, hogy kölcsöntartozásom 2019-ben jár le, vagy hogy a gyerekeket fel kell nevelni. Csakhogy körvonalazódnak, artikulálódnak-e az én — és valaSÁVAI MÁRTA RAJZA mennyiünk — jövő iránti felelősségem elvárásai? KARÁCSONYI S.: Az a szándék, hogy a jövőt fölrajzoljuk, célokat jelöljünk, hivatalból a jövőnek építsünk és neveljünk, csakis a mai társadalmi-gazdasági körülmények függvényében képzelhető és várható el. A felelősséget is vállalnom kell, mert a lehetőségek korlátozottsága nem ment fel a felelősség alól. Tehát a szűkre szabott lehetőségek mellett is felelősséget érzek és kénytelen vagyok vállalni. Az egyetemi hallgatókat szeretnénk ezzel a helyzettel megismertetni, s ebben a praktikus és gyakorlati szakmában, mint a sebészet, szellemileg is fölkészíteni a jelen és a jövő feladataira. Mert meggyőződésem, hogy aki a műtőasztal mellett, mint sebész, kudarcot vall, az nem technikailag bukik meg, hanem agyilag. S ezen a ponton ismét hangsúlyoznom szükséges, hogy a jövő elsősorban a pedagógusok kezében van, a tanítóktól a tanárokon át az egyetemi professzorokig. Föl kellene fedezni, hogv mindenkiben akad valamiféle varázs, sajátos és egyéni affinitás, ami fejlesztésre, csiszolásra alkalmas. S ha mindenki képességeinek megfelelően bontakoztatja ki személyisegét, nemcsak boldogabb emberek, de boldogabb társadalom is körvonalazódhat. Az ifjúságot nevelni, befolyásolni, alakítani viszont csak az tudja, akinek egyénisége párosul vele született szuggesztív készséggel. Ilyen képességek jellemzik az igazi művészeket. Az én tiszteletem azoké, akik a jövőt a mai alapokon tervezik, s nem jósolnak a holnapot illetően. A ma objektív tényeire támaszkodva munkálható ki a biztos jövőkép. A fantáziálás és a vágyott illúziókon alapuló „szép holnap" szemfényvesztés. Kevés a realitás, elenyésző az esélye. A művészet bocsátkozhat jóslatokba, festhet illuzórikus jövőképet, a tudománynak és a nevelésnek prognózist adni csakis a jelen objektív adataira építve lehet. — Manapság meglehetősen borús látleletet festünk jelenünkről, s ez árnyékot vet jövőnkre is. Ebben a nehéz helyzetben a polarizáció mindig fölerősödik. Az egyik szélsőséges fél a kelleténél is erősebben kapaszkodik a vészharangok kötelébe, a másik hajlamos elkenni a gondokat, bagatellizálni a problémákat. KARÁCSONYI S.: Nem tudom elfogadni sem azt az állítást, hogy kilátástalan zsákutcában vagyunk, de szemet hunyni sem vagyok hajlandó a válságjelenségek fölött. Nem vagyok reményvesztett és nem lehetek túlzottan optimista sem. Az élet törvényéből és a történelem tanulságaiból levezetve hiszem, hogy a iegkétségbeesettebb helyzetben is van remény, lehetőség a kilábalásra, a kibontakozásra, a megszilárdulásra. A fejlődés föltartóztathatatlan. Lehet ugyan fékezni, késleltetni, akadályozni, de végül is a folyamatot megállítani lehetetlen. A nemzet nem pusztulhat el, talpra áll, erősödik és gazdagodik. KRISTÓ GY.: A kibontakozás záloga, minden előrelépés kulcsa — túl a szabadság, az identitás, a hovatartozás, a reformok sth. kérdésein — a munka. Mint ahogy erről már beszélgetéseink során többször is szót váltottunk. Vissza kell adni a munkának a becsületét. Csak ezt az igazi értékmérőt, a tisztességesen, becsületesen, jó ízzel és érzéssel végzett munkát szabad a boldogulás alapjává tenni. Ezt a népet, ezt a társadalmat nem minősítheti más — bár írta már zászlajára, s azonnal félre is értette, talmi dolgokért fel is adta, hogy „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga" —, csakis a széles értelemben alkalmazott köhói megfogalmazás: „Itt nem boldogul más, csak aki alkot, aki munkás". Fs külön és ismét hangsúlyozom, aszónak ebben az értelmében az értelmiségi, a szellemi-művészeti tevékenységet folytató ember is alkot. A társadalmi terápia alapvető gyógymódja a munka, a társadalom által visszaigazolt alkotó tevékenység. KLIGL S.: A munka mellett nem elhanyagolható a mindenki számára elfogadható értelmes cél. — A hosszú és tartalmas beszélgetések végeztével minden résztvevőnek kijár a köszönet. A tanulságokban gazdag, tényfeltáró és szenvedélyesen vitázó találkozásokat József Áttila soraival illik immár zárni, ha annyiszor hivatkoztunk rá: „A dolgos test és az alkotó szellem, / mondd, hogy törhetne egymás ellen? / Az elme, ha megért, megbékül, / de nem nyughatik a szív nélkül..." TANDI LAJOS t I