Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-12 / 86. szám

Kedd, 19SS. április 12. Fészékmeleg gj I Képerny° Azon gondolkodom, vajon hány ilyen aranyos, kedves, fészekmeleg tévéfilm lehet még dobozban. Mint a Bá­rány Tamás kisprózájából készült, szerdán bemutatott A fészek melege című. Amit Marosi Gyula dramaturg menteget egy kicsit a műsor­újságban, mondván, tudjuk, hogy mostanában idegesek vagyunk, nemigen eresztjük el magunkat, hogy lazán de­rüljünk butuska helyzetein­ken, mások csacskaságain, hogy görbe tükör elé álljunk („mert hisz annyi minden görbít, akkor még a tükör is?") Való. Merthogy butuska­ságokkal, csacskaságokkal, iróniával menthető görbüle­tekkel manapság kevéssé ta­lálkozunk, inkább csak osto­baságokkal, csacskának nem­igen nevezhető tudatlansá­gokkal és felelőtlenségekkel, és a reményt sem nagyon tudjuk nevetéssel magunkba plántálni. No hát, éppen ilyenkor kell nekünk egy szolid kis görbe tükör. Ironikus mese, amely bizony — írja a dra­maturg — rólunk szól, „Ar­ról, hogy azért vagyunk olya­nok, amilyenek, mert ilye­nek vagyunk." Eme épüle­tes sokatmondó ajánlás föl­keltette a kíváncsiságomat, megnéztem Gaál Albert elő­kelő szereposztású (Sinko­uiís-házaspár, Szirtes Adám, Straub Dezső, Bitskei, Má­nyai és a többiek) filmjét, amelynek korára csak abból lehet halványan következ­tetni. hogy Földesi Judit, a szolnoki színésznő a forgatás idején még főiskolás volt. A telitalálatos adásidő kivá­lasztásért nyilván a műsor­szerkesztést illeti dicséret, abban vétlen a mű minden alkotója. Honnan tudták volna anno, hogy nekünk mostan nem az a fő gondunk, melyik a szórakoztatóbb vo­nulat: a tévedések vígjátéka á la magyar, avagy a „hogyan bűnhődik a pénzsóvár fiatal­ság" című, a nemzedéki el­lentéteket is érintő, közép­fajú drámaszerűség. Hogy milyen régi az alkotás, az is bizonyítja: amikor az „elad­juk-e a papa feje fölül a te­tőt, avagy mégse"-dilemma elé kerül a fiatal házaspár, mellőztetik az új adónemek fölemlegetése. Még nem tud­ják a szerencsétlenek, hogy se eladni, se venni — nem üzlet, a konfliktus kilőve. De azt sem tudják, hogy a gyár­vezetőkön már nem segít semmiféle, idegen szavakkal teletűzdelt halandzsa, az öreg szakik afféle jótanácsai fölött pedig, miszerint a gyárudvari sufniban repa­rálható erőgépek porosodnak — rég eljárt az idö. Itt ké­rem már minden zug föl van derítve, belső tartalék: nyet. Ezért hát: tényleg jót de­rülünk eme hajdani fészek­meleget idéző filmalkotáson. Nosztalgiázunk; régi szép idők, mikoron rendszeresen vacsorára láthattuk vendégül — akit csak akartunk, még azokat is, akiken hivatali előmenetelünk múlott. Kva­terkáztunk, kvaterkáztunk, egyszer csak főmérnök lett belőlünk. Ki akar itt most főmérnök, lenni? „Idegesek vagyunk, néha hisztériá­sok ..." — vágja a képünk­be a filmdramaturg előzete­se, s bizony, érezni, hogy rosszallja. Az ellenjavallat, ez a tévés fészekmeleg, ami úgy tud sugározni a szerdai­hoz hasonló műalkotásokból, barátaim, mérlegelésre érde­mes. Legföllebb az aggaszt, van-e elég tévéfilm a dobo­zokban, mert ahogy elnézem magunkat, jó darabig még idegeskedünk. Meg a hiszté­ria is mintha ragadós lenne. Sulyok Erzsébet Kádió­figyeló Amióta ötnapos a munka­hét széles e hazában, az em­ber hajlamos azt hinni, hogy a meghosszabbodott hétvége parádés kezdete valamifajta gondtalan libegés játékosan felelőtlen derűjét hordozza, sajátságosan szombatista ajándék-kosár gyanánt. Még akkor is, ha a szombat dél­előtti kocsi mosás, pénteken elfeledett dolgok izzasztó-to­longásos pótbevásárlása, vagy csüpán az ételszagban történő hétvégi sajtólapozga­tás biztosít is némi elfoglalt­ságot jó közép-európai mód­ra víkendezö honfitársaink­nak. A szombat délelőtt fel­hőtlen és kacér, könnyelmű­en ígérgető és ledérül köny­nyed, akár egy vörösesszőke huszonkét év körüli. Szom­bat délelőtt nem illik gon­dokba temetkezni, és búson­gani, a heti tennivaló-förge­teggel érdemben foglalkozni, sőt: minimum vasárnap este hatig a munkahelyre még gondolni sem. Csakhogy a szombat dél­előttökkel sem árt vigyázni. Időnként a szombat dél­előttök egészen kínos, drasz­tikusan komor meglepetése­ket tartogatnak. Csak be kell kapcsolni a rádiót — s vajh ki nem tesz ilyet éppen szombaton délelőtt —, és máris kész a konfliktus: úgymond, „kikapcsolódni" vágyó (vagy: csak efféle vá­gyakozásra nevelt!) állam­polgár egyfelől, súlyos, vész­terhes, mindenféle társadal­mi-közéleti nyavalyákkal, anomáliákkal, visszásságok­kal terhelő-példálózó tömeg­kommunikáció másfelől. Máris itt a drámai alaphely­zet. Mint legutóbb is. Hallgattam a Szombat dél­előtt legutóbbi programját a Petőfi-adón, künn szépen sütött az áprilisi nap, és elő­ször kifejezetten megnehez­teltem volna a szerkesztő Fodor Csillára meg a műsor­vezető Nagy Izabellára: hagyjanak engem békén — legalább ilyenkor — az öt álló hónapon át a mozgássé­rülteknek vissza nem térített nyugdíjjal, meg a drasztiku­san visszafogott állami tá­mogatással küszködő kuta­tókkal — szombat délelőtt van, tíz óra múlt néhány perccel, tombol a tavasz a hétvégében: hát még most is? Illetve: most sem? Sajna: nem lehet. „.-„. Emberpárti szombat délelőtt Hallgattam a Szombat dél­előttöt és teljesen meg kel­lett nyugodjak: a legfeliz.ga­tóbbnak, legfelz.aklatóbbnak tűnő tömegkommunikációs műsorok a legmegnyugtatób­bak. Mert emberpártiak. Mert a becs;fpott, kiszolgál­tatott, hatalmaskodáspktól sújtott védtelenek érdekében hadakozók. Mindig a pöten­ciális vesztesek oldalán áll­nak, tudván, hogy mindig vannak potenciális veszte­sek. A zordon hivatal meg a nagyképű — több száz éves, jó „tájjelleg" hagyományaira is támaszkodó — „felettes hatóság"-szemlélet mögött, messze-messze leszakadva, de ott a távolban is észre­vehető, foszforeszkáló fény­nyel világítva — megalázot­tak és megszomorítottak. Dosztojevszkij és Veres Péter, Hemingway és Ottlilc Géza (meg a többiek) hősei. Akikért szólni elemi köteles­ség. Már-már létszükségletet jelentő korparancs. Közép­európai kategorikus impera­tívusz. Emberpárti szombat, sőt, Szombat délelőtt: első látás­ra persze hogy természetes­nek ható dolog. Emberpárti a műsor a hivatallal, annak féktelen packázásaival, az érzéketlen és ostoba csinov­nyik-szemlélettel szemben (is). Csakhogy legutóbb is éppen azt hallhattuk: mek­kora is a szükség erre az emberpártiságra. Mert arnig magatehetetlen embernek a nyugdíjintézet öt hónapon át nem térít vissza' egyhavi nyugdíját („akkor minek a „nyugdíjintézet?" hallhattuk a kérdést — hozzátehető: hát a munkatársai?) —, nos, akkor csupán ebben az egyetlen esetben világos előttünk a tétel: éppen ezek a „kellemetlen" témák — mennyire égető hiányok be­töltésére alkalmasak. Meny­nyire nem természetes — bár annál örömtelibb —, hogy van, létezik emberpárti szombat délelőtt. Hadakozva és felmutatva, konstatálva és dokumentálva, elintézve és figyelmet fölkeltve. Két nap múlva úgyis hétfő Jesz, nem? Csakhogy van még vala­mi: újabb öt nap elteltével — szombat délelőtt, ismét. Így kerek a világ. Domonkos László A tiszta kvint Amikor a kecskeméti Kodály-intézet élére hívták Kardos Pált, egy furcsán hangolt harmóniumot vit­tem át neki Szegedről. Lel­kesedett a hangszerért, azt mondta, ilyen biztosan nincs az országban se, és lelkese­dett Bódás Péterért, aki át­hangolta. Az nem volt új­ság, hogy lelkesedett, tűz­be tudott ő jönni minde­nért, amiben akár csöppnyi értelmet is látott, a rendkí­vüli hangzás azonban a szo­kásos adagot is megfejelte. Most, hogy végre alkalmam van beszélgetni Bódás Pé­terrel, természetesen erről kérdezem először. Pillana­tok alatt átüt rajta ugyan­az a tűz, amelyet régi, nagy barátján tapasztaltam. Nem akarom ismeretlen vizekre vinni azokat, akik ugyanúgy nem értenek a muzsikához, mint én, ennél­fogva nem mehetek bele a billentyűs hangszerek eleve tisztátlan hangzásába, ami abból ered, hogy egyenlő hangközökkel. félhangok­kal emelkedik a skála, és nem akarom elmagyarázni azt se. mi történik, ha a híres-neves hetedik felhan­got (vigyázat, nem félhang!) is meg lehet szólaltatni, csak azt akarom összefoglalás­ként mondani, amit tőle hallok: ha valami így van hangolva, az csodálatos! Bukfencként mondhatnám még hozzá, hogy tizenkette­dik gyök-kettő a hetedik hatványon, de én se értem igy, inkább elhiszem első szóra, hogy ezen alapszik a zeneművészet. Megvalósí­tani pedig igen egyszerű: fogtuk például a nagy cét, behangoltuk annak legalább a tizenhat felhangját. És mindez nem matematika, csak számolás. A zenében pedig ilyen a tiszta kvint. Természetesen nem Kardos találmánya, ő csak alkal­mazta a tiszta kórushang­zásról írott nagyszerű ta­nulmányában. — Ebből a gyönyörűség­ből nekem csak a technikai megvalósítás maradt. Mi­vel a harmónium rezgőnyel­ves hangszer, a réznyelvek­ből kellett annyit lereszel­getnem, amennyit kellett. Először nagy • gondot oko­zott, mert nem vagyok hangszerész, de amikor megszólalva is hallottam a csodálatos hangokat, vitt tovább a gyönyörű lendü­let. — Még mindig nem ér­tem ám! Akltór az áthan­golt harmóniumon egészen másként kellett játszani? — Dehogy! Azon nem is tudna talán senki játszani, csak demonstrációs célokat szolgált. Azt lehetett bemu­tatni, hogy a szokványos n füstmentes napról A Rák ellen az emberért, a holnapért társadalmi alapít­vány kuratóriumának veze­tői hétfőn, a MUOSZ szék­házában arról tájékoztatták az újságírókat, hogy milyen eredménnyel zárult az idei egészségügyi világnapra, áp­rilis 7-re meghirdetett füst­mentes Magyarország akció Általános tapasztalat, hogy a szenvedélyes do­hányosok ezúttal sem mond­tak le a cigarettáról, arra sem akadt tanú, hogy például nyilvános helyeken legalább ezen a napon eltűntek volna a hamutartók, s a nem do­hányzók személyes agitáció! folytattak volna a füstártalom ellen. Annak a felhívásnak viszont, hogy a rák elleni alapítvány javára ki-ki mondjon le egynapi cigaret­táinak áráról, nagyon sokan eleget tettek, bár feltehetően ténylegesen nem a füstölni­való árát áldozták fel. A pos­taládákba és a gyüjtőperse­lyekbe több mint 4 millió forintot dobtak be április 7-én az emberek. Vers, újság, egyetem A József Attiláról elneve­zett szegedi tudományegye­temen tegnap, a vers ünne­pén Csoóri Sándor szemé­lyes hangú beszédben a köl­tészet elszemélytelenedésé­ről, a líra átalakulásának folyamatáról szólt. Jelképes erejűnek nevezte a máso­dik világháború pusztítását, az emberségüktől megfosz­tott személytelen halotta­kat. Egyrészt tehát az értel­met összekötő ember, más­részt a fölgyorsult idő hat a költészet ellen, szemlélő­désre alig van idő. Remény­re az önmagát megkérdő­jelezni képtelen népköltészet és a sorsát ihletetten átélni képes ember adhat okot. Délután a szegedi egyete­mek és főiskolák lapjának, a Szegedi Egyetemnek 25 éves évfordulója alkalmából rendeztek ünnepséget a JATE-n, amelyre meghívták a lap valamennyi volt szer­kesztőjét és munkatársát is. JA ma 3 ezer példányban. hat oldalon megjelenő újsá­got a felelős szerkesztő. Gróf Róza mutatta be a vendégeknek, a fenntartó intézmények mai életéről pedig Csákány Béla, a JATE rektora, Csernay László, a SZOTE tudományos rektor­helyettese és Békési Imre, a JGYTF főigazgatója be­szélt. Az ünnepségen jutalmakat kaptak a szerkesztőség volt és jelenlegi munkatársai, Gróf Róza pedig a Csong­rád Megyei Lapkiadó Válla­lat Kiváló Dolgozója kitün­tetést vette át. Este a Royal kávéház köl­tészetnapi estjén Veress Miklós költő, a Magyar Írók Szövetségének főtitkára •mondott bevezetőt a Her­vay Gizella versei alapján készült Zuhanások című film bemutatója előtt. A 25. éves Szegedi Egyetemben eddig megjelent verseket a Szegedi Nemzeti 'Színház művészei mondták el. hangzás mellett milyen a tiszta hangzás. A matematikusok azt mondják, nekik elég egy ceruza meg egy papiros, hogy tudományukat művel­hessék. Ahhoz, hogy valaki jó zenész legyen, két jó fül kell csak, és egy zeneszer­szám. Bódáséknál egy zon­gorára hat jó fül jut, fele­sége is, lánya is azt hasz­nálja, másik lánya viszont hegedül. Szegény szomszé­dok! — szakad ki az em­berből a szánalom azonnal. — Téglából épült a ház, amelyikben lakunk, és úgy tettük a zongorát, hogy kül­ső fal legyen mögötte, de aki alattunk lakik, annak így se győzünk hálálkodni mérhetetlen türelméért. Igyekszünk úgy osztozkod­ni az egyetlen zongorán, hogy a legkevesebb kelle­metlenséggel élhessünk, de magunk is tudjuk, ez még elméletben se lehetséges. Gimnazista korában ki­derült már, nem egy sötét dolog számára a matemati­ka, ezért tanárai az alkal­mazott matematikusi pályá­ra irányították volna, a ze­netanárok viszont zeneire. Érettségi után két évet még zeneművészeti szakiskolá­ban járt, hogy speciális el­maradásait bepótolja, az­tán sikerrel fölvételizett a Zeneakadémián. Előtte azért elment még fölvételire az egyetemre, matematika—fi­zika szakos hallgatónak. Biztos, hogy minden szava és irománya jól sikerült, helyhiányra hivatkozva mégse vették föl. Sanda gyanúként él benne, talán azért, mert édesapja refor­mátus pap volt. Fellebbe­zett is, hatástalanul. Most azt mondja, ennek a sze­rencsétlenségnek köszönhe­ti, hogy a zenének élhet. Aki ismeri, ez a megfo­galmazás megint furcsának tűnik. Aki csak a zenének akar élni, még megeshet, hogy addig reszelgeti egy harmónium minden nyel­vét, amíg más „hangrend­szerben" nem szól, azt is megérthetjük, hogy minden érdekli, ami a matematiká­val összefügg, és sorozatban oldja meg az ide vágó föl­adatokat, de az már igy sí mindennapi, hogy mikrosz­kópokat gyárt, távcsöveket és csillagászati teleszkópo­kat, és használja is mindet. Egyszer láttam, amikor mikroszkóphoz való tárgy­lencsére alkudott valahol. Az eladót zavarba ejtette, mennyi mindent tud egyet­len lencséről, ő pedig szin­te semmit. — Mit csinálsz a mikrosz­kóppal? — Mindent, amire hasz­nálható. Megnéztem vele például a véremet. — Nem fölösleges ezért sztereómikroszkópot büty­kölni? — Azért szerkesztettem, mert érdekel. — A távcsővel? — Abból nagy készlete van már a családunknak. Például a madarakat figyel­jük velük. Jönnek a cinkék, az etetőhöz, az odúba, azt látnunk kell. — Tehát madarászkodtok is. — Hogyne. Minden érde­kel bennünket, ami a ter­mészetben van, illetve az egészséges természettel ösz­szefügg. Rengeteget kirán­dulunk. — Száktalak •átni benne­teket. Négy bicikli, szépen, sorban. — Veszély fenyegeti a bi­ciklit! Örököltünk egy ko­csit. feleségem már levizs­gázott, a jövő héten én kö­vetkezem. — Eladjátok a négy bi­ciklit? — Azt nem! De például Kunfehértóra már kocsival megyünk. — Miért éppen Kunfehér­tóra? — Van ott egy kicsike kertünk. Semmit nem ter­melünk benne, meghagytuk erdőnek. Ott van mindjárt a tó mellett, habár éppen a víz szökött meg a tóból. — Azt is szoktam látni, hogy az ételhordót is bi­ciklin hordod. — Gyorsabb, könnyebb. — A könnyebbség vitat­ható. Hatalmas forgalom ban, fél kézzel! — Vigyázok, és a gépko­csivezetők is vigyáznak. — A csillagászat? — Az a távcső is lencsék­ből van! És a csillagok is érdekelnek. — Gyerekkorodban se akartál új csillagot fölfe dezni? — Soha! Ami le van ír­va, le van fényképezve, ha azt láthatom igaziból is, az nekem elég. — A fényképezés? — Köznapi igénnyel csak. Ami kirándulásokon képre való, csak azokat. — Bűvös kapcsolatot szoktak emlegetni a zene és a matematika között. — Ha van kapcsolat, tel­jesen véletlen. Rengeteg nagy matematikus van, akit a zenéhez igen halovány szálak kötnek legföljebb, é3 igen sok nagyszerű muzsi­kus, akit a matematikához még ennyi se kapcsol. A magas matematika számom­ra is rejtély, aki pedig ma­tematikai "alapon próbál ze­nét szerezni, hát az telje­sen idegen nekem is. Az. hogy az osztásarányok fon­Itopak a muzsikában, az igaz, de az nem matemati­ka, csak számolás. Amit eddig leírhattam, mind nagyon érdekel, de van még egy valami, amit muszáj megkérdeznem. A napokban a televízióban ar­ról beszélt valaki, hogy a Filharmónia adózási gon­dokra hivatkozva megszün­tette szólistái státusát. Erő­sen sértőnek ítélte a lépést. Megemlítette, hogy erre a sorsra jutott Bódás Péter is. Minden visszalépés sértén lehet, el kell ismernünk, de a mostani feleletből nem ez derül ki. Hírneves zongo­ristánk ugyanis annyira sze­rény, hogy nem érzi mél­tánytalannak. — El kell ismernem, az összes többire érvényes le­het, amit mondtak, de rám nem. Én például éppen ak­kor kaptam fizetésemelést a tanárkodásomért, még lé­nyeges anyagi hátránnyal se járt. 1500 forintot kap­tam havonta a Filharmóniá­tól, ezért évenként tíz hang­versenyen kellett közremű­ködnöm. Most. miután meg­szűnt a hivatalos kötődés, máris többre kaptam szer­ződést. Kérem a többi szólistát, ne feszítse keresztre a sze­rénynél is szerényebb mű­vészünket. Mindig azt han­goztatja, nálánál sokkal kü­lönbek vannak, és neki a kiegyensúlyozott családi élet, a békesség bőven elég a boldogsághoz. Elégedett av­val is, hogy az oktatásügy kiváló dolgozója lett, hogy a Szocialista Kultúráért ki­tüntetést kapta, hogy szak­szervezeti bizalmi, hogy tagja a zeneművészek szö­vetségének, pártoló tagja az eszperantó szövetségnek, és hogy állampolgár. Igénye legföljebb annyi, hogy a természetvédőkhöz talán szívesen belépne még. Óriási közhely, de nem tudom jobbal befejezni: Is­tenem, ilyen embernek is kell lenni! Örömmel mon­dom, hogy ilyen. Mint a tiszta kvint. Horváth Dezső * * 4

Next

/
Thumbnails
Contents