Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-11 / 85. szám

17 Hétfő, 1988. április 11. Költészeti fesztivál Szegeden Holnaptól alternatív költészeti fesztivált rendeznek hazánkban a JATE Klub, az olasz és a francia kultúrintézet közreműködésével. Ez az első alkalom, hogy.ez a neves európai irodalmi társaság, amely az irodalom — és elsősorban a költészet — megújulási törekvéseit támogatja, nem nyugat-európai városban tartja éves szemléjét. A fesztiválra Olaszországból, Franciaországból, Angliából, Hollandiából, Ausztriából és Jugoszláviából érkeznek vendégek, s természetesen föllépnek a hazai kísérleti, hang-, kép- és vidéóköltészet képviselői. Az eseménysorozat első három napjának a JATE Klub ad otthont, majd 15-én az olasz, 16-án a francia kultúrintézet látja vendégül a művészeket. Néhány fontos információ: a meghívóval és belépővel nem rendelkezők számára a szegedi klub 60 forintos jegyet ad ki. A fellépések sorrendjét — a technikai igények miatt — csak az előadás napján alakítják ki. Mindhárom napon délután öttől folyamatosan videóprogramokat vetítenek a résztvevő művészek munkáiból. Külön összeállítással szerepelnek a Balázs Béla Stúdió, a Kortárs Művészeti Fórum és az Üj Hölgyfutár alkotói. A részletes műsort nem áll módunkban közölni, így néhány érdekességre hívjuk föl a figyelmet. Kedden este héttől a performance keretében föllép a Szkárosi Konnektor Rt. A csoportosulás vezetője Szkárosi Endre transzpoéta, a Mozgó Világ egykori szerkesztője, tér-, látvány- és hangművész, egyébiránt a szegedi és a fővárosi bölcsészkar olasz irodalomtanára. Szintén kedden este lép föl Ladik Katalin, az ismert vajdasági költő és színésznő, a költészet számos területén megújulásra törő performer. Szerda este látható a Hollandiában élő Mignon Omorka produkciója. A Psi List avangárd magazin alapítója Amszterdamban kabaréban játszik és énekel. Ezen a napon lép föl az egykori szegedi bölcsész, Székely Akos, a Verbafrodita nász című kötet szerzője. Többek között Bujdosó Alpár a csütörtök este vendége. Az Ausztriában élő művész a párizsi Magyar Műhely szerkesztői kollektívájához tartozik, vizuális munkás. (Az eseményeken föllép egyébként a triumvirátus másik két tagja: Nagy Pál, és Papp Tibor is.) A szegedi harmadik nap egyik művésze Petöcz András, akinek „hagyományos" költői termékeivel már gyakran találkozhatott az olvasó. B.r. Zenei naptár Le a (vas)kalappal! Egy negyedszázados együttes elég idős ahhoz, hogy önnön tradícióinak rabja, fiatalkora kövületeinek makacs őrzője legyen, és elég fiatal ahhoz, hogy frissen és vaskalap nélkül csatlakozzon a korszerűhöz, a ma és holnap érvényeshez. A Liszt Ferenc Kamarazenekar péntek esti koncertje számomra többszörös örömöt hozott: azonkívül, hogy megismertetett az előadói praxis árnyékos oldalára szorult művekkel (Telemann és W. F. Bach egyegy darabjával), bizonyságot tett arról, hogy az együttes hagyománytisztelete csak a mesterség vonalán elért, fényesre csiszolt eszköztárra vonatkozik, de hem a stílusra: a régi zenék előadásának idejét múlt doktrínáira. A Rolla János vezette együttes a legkedvezőbb módon válaszolt a kor kihívására: erényeit megőrizve (és fokozva) beolvasztotta stílusába mindazokat a lényeges elemeket, melyeket az utóbbi 30 esztendőben a historikus előadás művelői a zenei köztudatba beoltottak. Nyilvánvaló, hogy erre a „termékszerkezet-váltásra" a piaci törvények is ösztönözték őket — világjáró együttes lévén, a régebbi korok zenéjéből csak olyan produkciókat adhatnak el, melyek nem az „I Musici" halványabbra sikerült kópiái, hanem hiteles és eleven képei egy messzire világító zenei aranykornak. Elismerést és tiszteletet érdemel ez a törekvés, mert a sémáktól való megszabaduláson kívül az együttes munka még magasabb szintjét követeli. Mert nyilván nehezebb Telemannt igy játszani, amikor a beszédes kifejezésmód finomabb artikulációt, több és érzékenyebb agógikát, mi több, tempóváltást követel, ahol a színek palettája jócskán többszöröse a réginek, ahol gáláns sóhaj a néptánc örömével, dudanóták földközelisége szinte impresszionista fátyolvarázzsal váltakozik. Fiomain Rolland szerint Telemann-nal „ .. . az utókor drágán fizettette meg azt a vakmerő győzelmet, amit életében Bachon aratott." Talán elértünk már oda, hogy a purgatórium idejét kitöltve Telemann ismét súlyának és értékének megfelelő helyet kap a pódiumokon. És úgy, ahogy most a Don Quijote szvitet hallottuk Rolláéktól. Handel esetében még nagyobb vitáikapacitás kell a por leíúvásához, hiszen romantikus elődeink számára a „szász óriás" a parókás és tokarengető pátosz inkarnációja, Sámson és Júdás Makkabeus. Pedig ő más is volt — hatalmas, igen, de sokszínűségében az. Ehhez azonban az adott mű (Concerto Grosso op. 6. Nr. 11.) esetében először tisztázni kell például a „Largo e staccato" látszatalternatívájában a largo vagy a staccato elsőségét, az Andante tételben a gagliarda jelleg sugallta táncosság minőségét. Vendégeink mindezt megtették, és igy született meg a mesterhez méltó gazdagságú szövet, sommás cáfolatául (az egyébként megdöbbentően élesen látó) R. Rolland vélekedésének, mely szerint ez a concerto „mérsékelten érdekes", egy olyan eleven zárótétellel (Allegro), melynek ezt a címet is adhatnánk: „Változatok a jó közérzetre". Két klasszicizmus közt a keresők egyike volt a zseniálisan Bach-fiú: Wilhelm Friedmann. A keresés nyugtalansága, merész kinyúlások űj összhangok felé, otthonos megnyugvás a menüett állandóságában, a ritmikus erő magabátoritó biztonsága, előreköszönő romantikus üzenet — ezek voltak az elemek, melyeket az együttes nekem tolmácsolt ebből a kevésbé ismert világból. A h-moll szvit a nagy Johann Sebastian legfranciásabb müveinek egyike. Az együttes vállalta az Ouverture hagyományostól eltérő, szaggatott, drámai töltésű előadását, a hosszú, súlyos előkék affek tuserősítő szerepeltetését, de a RondeauGavotte csipetnyi bánattal fanyarított könnyedségét, a Bourrée pezsgő lejtését is. Feszes, elegáns volt a Polonaise (tökéletesre csiszolt cselló-bőgő együttessel a Doubléban), és sosem erőltettek hamis pátoszt a nem neki rendelt környezetben. Milyen szép volt az Ouverturében a Lentement viszszatérése a gyors középrész után, ahol az építkezési kötelezettségen messze túl a derű képsorai úgy váltottak sóhajos bánatra, miként a valóság felemelt ujjú mementója figyelmeztet sorsunk kettős arculatára. Mindehhez találtak egy olyan fuvolást, akinek problémamentes hangszerkezelése, zeneiségének és hangjának franciás könnyedsége lehetővé tette, hogy első legyen az egyenlők közt: kamarazenész és virtuóz szólista egyszerre. Sebők Erika fiatal kora ellenére ügy tűnt, mintha ő is már negyedszázada muzsikálna a kiváló együttessel. És még arra is telt fürge ujiaitól, hogy a két ráadás tánctételben huncut variációkat pergessen elénk Meszlényi László Kevesebb alkotás — változó színvonal A szokásosnál kevesebb, összesen százhúsz alkotás érkezett a hét végén — április 7. és 10. között — Szegeden, a Csongrád Megyei Tanács Művelődési Központjában megtartott XXXV. országos amatőrfilm- és videófesztiválra. Az előzsűrizések után a fesztivál versenyprogramjába negyvenegy film, illetve videóalkotás került, amelyek meglehetősen változatos képet mutattak, mind témaválasztásukat, mind pedig műfaji megoszlásukat tekintve. A zsűri döntéséről a tegnap, vasárnap délelőtt megtartott eredményhirdetésen értesülhettek a résztvevők. A fesztivál fődíját, és a Magyar Televízió serlegét a budapesti „Közgáz vizuális brigád" kapta. Az első díjban Szőke Péter—Murai Gábor: Az ég kér éve című alkotása részesült. Ez a film kapta meg az Állami Gazdaságok Szegedi Igazgatóságának tárgyjutalmát is. Második díjas lett Balassa Tamás: Gigászát, és Kotnyek István: Plen-air című alkotása. Az előbbi film a KISZ Csongrád Megyei Bizottsága, az utóbbi pedig az OTP Csongrád Megyei Igazgatósága különdíját kapta. Harmadik díjban Gergely Zoltán—Demcsik István: Cigányháború és Szöcs György: Egy világ kevés című dokumentumvideója részesült. Az alkotók a Szentesi Baromfifeldolgozó Vállalat, illetve az Állami Biztosító Csongrád Megyei Igazgatósága tárgyjutalmát vehették át. A Szegedi Szabadtéri Játékok különdíját Vági László— Major Balázs: Az üres házban című videóverse kapta, Szőke András: Nirah című filmje pedig a Csongrád Megyei Moziüzemi Vállalat ajándékutalványában részesült. A Balázs Béla Stúdió iképviselői bejelentették, hogy a fesztiválon bemutatott alkotások közül az Ég kék éve című film alkotóinak űj film készítéséhez 50 ezer forint támogatást nyújtanak. Orrszarvúlesen lonesco Rinocéroszának ősbemutatója a Kisszínházban „Nem hiszem, hogy lonesco űr költő vagy zseni volna; nem hiszem, hogy lonesco úr fontos szerző volna; nem hiszem, hogy lonesco űr színházi ember volna; nem hiszem, hogy lonesco úr gondolkodó vagy elmebeteg volna; nem hiszem, hogy lonesco űrnak volna valami mondanivalója." Fenti, látványosan sommás ítélkezés, valljuk be, még az életművet kevéssé ismerők számára is kissé igazságtalan. Az, .mert eredendő tekintélytiszteletünk (leplezett vagy öntudatlan sznobériánk?) no meg tán bizonyos, esetleg lappangó jóindulatunk nem nagyon engedi, hogy ilyen könyörtelen élességgel próbáljunk lesöpörni egy Nevet, akiről már hallottunk, Valakit, akinek híre, rangja, reputációja van. Mindenesetre a jó Jean-Jacques Gautier kolléga, ki a műsorfüzetben olvasható, 1955-ből származó minősítését a Le Figaró-ban közzétette, még nem isimerhette a Rinocéroszt, csak lonesco korábbi műveit, például A kopasz énekesnőt vagy A székek-e t. Mi itt Közép-Európában nem nagyon mondunk hozzá hasonlókat, és nem nagyon olvassuk a Le Figoró-t, Ionescóról pedig — persze hogy csak jóval később hallhattunk. Persze, távolról sem mindegy, mikor és mit. Emlékszem, alig néhány éve a Rinocéroszból készített filmet majdnem olyan szupertitkos, vagy legalábbis féllegális módon vetítették, mint mondjuk Orwell 1984-é nek filmváltozatát vagy Kubrick Mechanikus narancs-á t. Ugyanakkor bennem, vélhetően sokadmagammal, Eugene Ionescóról az „abszurd" szó automatikus hozzárendelésén túl legföljebb csak olyasmi juthatott volna sokáig eszembe, hogy lám, milyen feltűnően román nevű, sőt, az 1938-tól Párizsban élő és franciául publikáló szerzőt a Monarchia szokásaihoz mérten akár Joneszku Jenőnek is nevezhetnénk. Csakhogy a Rinocérosz harminc esztendővel születése után most jutott el először magyar színpadra. Itt Szegeden, a Kisszínházban. E tény elég sok mindent meghatároz. Színapdon meglátni valamit, ami hőskora, első nagy „divatja" után már hoszszabb ideje egyféle irányzat klasszikusának számit:olyan paradox, sőt, annyira skizoid helyzet, hogy egészen sajátságos vizsgálódási szempontokat követel. Például meg kell próbálni meghatározni a különbséget a Rinocérosz jelen idejű életképessége és a megszokott hazai bemutató-megkésettség szükségszerűen bekövetkező pszichózisa között. Mert e két végpontot e torz, vagy legalábbis . torzító fogadtatás és véleményalkotás nem éppen örömteli simaságú kötele fűzi össze. Ez feszül közöttük, rajta-egyensúlyozni pedig csak úgy lehet, ha az ember, bár körültekintő,en, de '.elszántan indul orrszarvúlesre. Hogy lonesco, aki saját bevallása szerint is a különféle kollektív hisztériák ellen írta a Rinocéroszt, menynyire kívánt belőle csak antináci darabot írni, vagy (az ötvenes évek végén) másféle totalitariánus diktatúrák tömegőrületét ábrázolni: nem tudható. Az viszont sejthető: a Rinocérosz egészen harsány, öblös akusztikája 1988. tavaszán egészen másként hangzik, hat és visszhangzik Európának ebben a felében is. És még csak nem is az egyébként távolról sem mindenütt annyira elfogadott glasznosztyra Nagy László felvétele A szegedi ősbemutató egyik jelenete hanem egyszerűen csak az eltelt három évtizedre gondolok. A középeurópai művészet, meggyőződésem, legjobbjai révén (Danilo Kis, Milán Kundéra, a cseh, a lengyel és a magyar film, stb.) elsősorban azért tudott túljutni az ionescói abszurdon, mert felismerte: az áttételesebb, közvetett szintekre alapozó ábrázolásmódnak nem kell szükségszerűen a fenegyerekeskedő polgárpukkasztás, az extravagancia társadalombíráló, rikítóan egyszínű köntösében megmaradnia. Van, lehet más út is. Így viszont a por, amit a Kisszínház színpadán a rinocérosz(ok) eldübörgésekor észlelhetünk, meglehet, nem is a kollektív elembertelenedést oly átlátszóan jelképező orrszarvú(k) nyomán — hanem magából a Rinocéroszból, annak legbelső lényegéből ered. Szóval: ez a harminc év után most hozzánk elérkező Rinocérosz nem nagyon számít — nem is számíthat — valami hej de elementáris, fölkavaró és elménkben-érzékeinkben mély nyomokat hagyó műélménynek. Az a bajom hát ezzel az orrszarvúval — hogy túl didaktikus lett. Átlátszó, mint egy ideológiai köpönyegbe burkolt hazugság és szájbarágósán agitatív, mint egy antialkoholista-plakát a hatvanas évekből. (..Ne igyál, elvtárs!") Más kérdés, hogy a szegedi ősbemutatóval a hazai kulturális életbe érkező Rinocérosz-prezentálásra vállalkozó stáb érdemeiből fentiek alig vonnak le valamit. Hiszen a lassanként egyetemlegesen orrszarvúvá metamorfizálódó emberiség jóindulattal szólva világirodalmi vándormotívuma (ha nem közhelye) egészen Camus-ig többeknél föllelhető, az a szenzáció meg, amit az abszurddal Godot keltett, olyasféle, mint amit Szerb Antal mondott az Ulysessre: talán már soha senki sem fog rájönni, hogy blöff volt az egész. Éppen ezért a szegediek vállalkozása másféle összefüggésekből szemlélhető: Bodolay Géza rendező valóban h lehető legteljesebb hűséggel igyekezett színpadra állítani a Rinocéroszt, Mira János díszletképei közül a második és a harmadik felvonás ugyan egyre zsúfoltabbnak hatott, de a legelső hangulata, a darab karakterét kitűnően érzékelő egésze megfelelő alapot biztosított arra a — igaz, az ionescói dramaturgiából szervesen következő — „egyenletes felpörgésre", ami az előadásra jellemző volt. A szegedi orrszarvúk rendben, tulajdonképpen menetrend szerint érkeztek, pontosan érzékelhető volt az Ionescóra annyira jellemző, a kispolgári éíet formáit és értékrendjét az abszurdig pellengérre állító dialógussorozat; a leghétköznapibb, legbanálisabb közhely-szövegek fölfokozottan abszurdizált, ügyesen poentírozott fölmutatásai. (A kávéházi két párhuzamos beszélgetésre és a hivatali rinocérosz-vita szcenikai megoldásaira gondolok.) Beranger — noha más források Berenger-nek is írják — hangzasában, de írott formájában is mindenképpen a klasszikus múlt századi francia költőt, Petőfi rajongva imádott eszményképét, „a szabadság bajnokát" hivatott szimbolizálni. Beranger Kőszegi Akcisban igen megfelelő magyar tolmácsolót kapott: ő az, akinek utolsó emberként magát meg nem adó, kétségbeesett, végső ellenállásra szívéhez puskát szorító valósága még most, ebben a némiképp „túlpoi olt", három évtized ballasztjaival a hátán érkező Rinocéroszban sem volt híján a megragadó szépségnek. És,a fenegyerekeskedő, ma már mindinkább kifejezetten infantizálónak tűnő abszurdból egy fejjel kiemelkedő hősi eszménynek. Kőszegi, ha kezdeti bizonytalankodás után is. körülbelül a darab felétől máiteljes mértékben meggyőző, mind erőteljesebben ilyen Berangert állított elénk. Főhőse tétova és halálraszánt, józan parasztésszel megáldott, és mindenféle hatásokra esendően rezonálni képes egyszerre. Bevált, jó partnerként Jakab Tamás (Jean) nagyvonalú és érett alakítást nyújt; s harmadikként, kettejüket trióvá kiegészítendő, kell méltatni mellettük — a Daisyt alakító Dálnoky Zsókát. Ez a színésznő higgadt, magabiztos, és sokféle színpadi eszköz birtokában van; egészen magas szinten kiegyensúlyozott alakítást nyújt — egy, a látszat ellenére nem is akármilyen nehézségi fokú (mert igazi jelentőségében csak a végére kibomló, tehát különösen gondos fölépítést igénylő) szerepben. Tetszett még Kovács Zsolt Botard-ja, Galkó Bence logikatanára, és Mentes József öregura, továbbá kettős szerepében (háziasszony, Boeufné) Fodor Zsóka, és Dudard-ként Ragó Iván. Ék Erzsébet jelmezei is stílusosak voltak. Ami meg az orrszarvúles egyéb tanulságait illeti: tán megfogadják, akiket illet. Domonkos László