Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-09 / 84. szám

Szombat, 1988. április 9. DM) magazin A költészet • születésnapján Nem hiszem, hogy mindenki tudná: április I l-e, József Attila születésnapja egyben a magyar költészet ünnepe, Magyarország lelkiismeretének napja. Talán túlzónak tartja az olvasó ezt a mondat végi emelkedettséget, hiszen azzal vágtam e cikkbe, liogy a költészet nemzetének sok-sok tagja aligha tud erről a napról. Messzire vezetnek a szálak, s a végleges összegabalyodás reális veszélye nélkül nem is vállalkozhat senki a rend megteremtésére. Éppen ezért igyekszem szigorú fegyelmet tartani gondolataimban. Először: nem meglepő, hogy e nap kévéssé ismert sokak számára. A verstől való elidegenítés olyan formákat is ölthet, amelyekről első ránézésre nem gondolhatnánk, hogy ilyen hatással is bírnak. Gondoljunk a kis óvodásra, aki belesül mondókájába és ezért megszégyenítik; a verset dallama alapján érzékelő kisiskolásra, aki hossz.ú éveken át mormol hangcsoportokat anélkül, hogy értené a szavak összefüggéseit; a nagyobb diákra, aki az életrajzi adatokkal egy szinten érzi fontosnak a költői kép szépségének „lefordíthatóságát", s ezáltal arányt téveszt; az öntudatos gimnazistára, aki minden értelmezésben belemagyarázást vél fölfedezni, ám fülein átengedi a József Attila-i igazságot, hogy „a líra logika." És persze gondoljunk a kötelezően letudott versmondó versenyekre, a „Nem elég"-szózatokra^a „ki viszi át"-túltengésre és az egyéb differenciálatlan hevületekre, a „hét költőjére" és minden olyan dologra, ami a költészet valóságon kívüliségét sugallja, holott éppen azáltal lehet ünnepi egy vers — és k ülönösen a Költészet napja —, hogy a líra a valóság valósága, csak hát — mint minden művészet — a lehetséges világot is közvetíti. Másodszor: a költészet nemzete vagyunk. (Némi engedményt téve: KeletEurópa a líra igazi hazája.) Miért is? Mert a toll mesterei ezen a tájon évszázadok óta képes beszédre voltak kényszerítve, ha igazat, fontosat akartak elmondani. így válhatott az allegória keleti képpé, s ekként fejlődhetett a képzelet és kifejezés tökéletes eszközévé a szimbólum éppen Ady Endrével. Harmadszor: kissé kopott frázis, hogy az irodalom a nemzet lelkiismerete. Igaz, mély gondolat, de mára új tartalomra leit. Ma már ugyanis nem vállalkozik arra a költészet, mint például Petőfi ajkáról, vagy Batsányi röpirat-verseiben: nem buzdít fölkelésre és nem mozgósít közös gondolkozásra. A líra személytelenné vált, mert a személyes sorsot közvetítő költő elvonult a képi és fogalmi szódíszletek mögé. Nem azért, mert nem érez együtt valamely közösséggel, s nem is amiatt, mert ma már többet dorbézolnak a lírikusok, mint hajdanán. Egyszerűen a világ megváltozása az ok. A világ a tudomány számára is nehezen megismerhető. Miért lenne könnyebb dolga a költőnek? Feladata így is nehéz: fölfedezéseit úgy kell megosztania a fehér papírral, hogy mind a vers, mind pedig önmaga megmaradjon. Végül: ha érezzük, ha nem, mi mindannyian egy gondolat részesei vagyunk. Egy olyan költeményé, amely drámaian tagolt, lángolóan boldog és boldogtalan. Egyetlen mondaté. VECSERNYÉS IMRE Öböl Nem találtam meg a tengert, az utat csupán. Cipóm orrán moszat. Lábnyomok. Szemerkél a szürkület, mint a homok. Szemgödrömben a képzelet kutat, halott tekintetében egy pocok. Egyre befelé nyílnak az utak, egyre beljebb él az élet. Kutat rág belém, éles foga szinte ropog. A képzelet s a bűn azonos talán? És a pusztulás is ide ömöl? Bíbor vattában mulat a halál, míg elképedve érzem, milyen tömör. Milyen tömött ez a mélység! Zabál még az állat: szép és véres az öböl. Vagon Hétköznapok: mindenféle pótszerek, a tényeknek átengedett oltalom, hogy puhán tartsanak, mint az alom, a kipárnázott, rafinált szeszek. Nézem az öklöm az íróasztalon: tapasztott szikla. Biztosan szeret engem ez a bágyadt, piszkos szerep. Ó kér engem és én mindig ót kapom, önmagam karakterszínészeiettem. Egy béka a teherpályaudvaron elindul, a vasaktól meg se retten. Várakozón, mint egy szerep, a vagon tárva áll. Egymásra lelnek: ketten. S ránt egyet a mozdony. Csoszogva. Vakon. Zápor Talán lehettem volna boldogabb, nem ilyen kisírt, akár egy temető, s nem magára hagyott, mint a Teremtő, talán lehettem volna boldogabb. Minden megszólalás között az első, a táruló pusztulásnál pontosabb, hajnali zokogásnál fontosabb, minden megszólalás között az első. Lehettem volna visszatérő zápor, aki a kerti asztalon felejtett poharat megtölti: zuhogó mámor, akit a szenvtelen ég elejtett, ám hangokat csalt ki a zongorából. Talán szeretett. Talán szeretett. BAKA ISTVÁN VIKTOR SZOSZNORANAK Helsingőr Helsingőr homokóra ő méri éjszakám őrjáratok peregnek a sikátor nvakán a Fő-térről a Dísz-tér kelyhébe s vissza ím kardokkal alabárddal zörögnek perceim kopoltyú-zsalugáter pikkely-cserép a házon büdösbendőbezárva átúszom éjszakámon múlik az éj a hajnal pengéje fölhasítja vér ömlik és a dánok szétfröccsennek visítva ó csillag-bogú háló ki vet ki éjszaka kit részegít a hajnal lial-ember-vérszaga Helsingőr homokóra Helsingőr liarcsabendő zörög a percek vértje terjend a vér a fertő Helsingőr liol az őrök homokja elpereg hol úsznak hal-dizőzök és Hamlet-hold mereng Helsingőr hol a görlök girlandjain dereng virradata a vérnek véróra cseppre csepp a Fő-térről a Dísz-tér kelyhébe s vissza hull az őrjárat a vér és ablak tátog halul múlik az éj de véget nem ér pereg megint s hal-Ofélia éjek örvényében kering Helsingőr liarcsabendő halbél-sikátorok terjeng a vér a fertő és Hamlet-hold borong Helsingőr hol a vérem véróra csöppre csöpp és nem múlik az éj nem mert Helsingőr örök KERCZELLER RUDOLF: HARLEKIN LENGYEL ZOLTÁN Amiért nem is lehet in. így, nem írom meg azt az estét sem, s hogy vannak esték amik csak önmaguk, s én is olyan színeket keresek, amik talán kékek, vakok, feketék, mert így még lehet, hogy hasonlítok majd egy éjszakára, talán az éjszaka leszek, s így már érthetőbb lesz, hogy nem írom, nem írhatom meg egyetlen éjszaka történetét sem, hiszen én se vagyok egyetlen, mert te sem egyedül éltél bennem, bár ezentúl se lesz könnyebb hazudni, csak néha visszalapozom a napokat, s elnézem majd, hogyan egyensúlyozunk az éjszaka párába vont peremén, de lehet, hogy ezt sem írom meg, s azt sem, hogy tépetten száll a hold, meg hogy csillagok gyújtják a havat, hisz ahogy már mondtam, vagy csak mondani akartam: utánad már nem írhatok semmit, mert én sem maradtam meg: várom ott, abban az öreg éjszakában hogy belépj végre, s morzsák nélkül elossz bennünket egymás közt. és nem érted meg, mert ha értenéd is, sem lennél több mint ez az írás, amit én nem írok, mert vannak írások, amik nem íródnak, csak egyszerűen bealkonyodnak, majd sötéten őrzik a fényesség pompás kellékeit, őrzik, vigyáznak mindarra, amit át kell még adni majd, hogy hatulma legyen az ébredésnek is, amit nem tud még senki, nem éreznek mások se, talán csak az, ki nem írja meg, s tudja hogy nem írhatja meg, míg maga nem lesz a sötét, egyetlen éjszaka ott, abban a múltban, hol együtt egyensúlyozunk az éjszaka párába vont peremén, s minden előtt letagadjuk egymást, hogy ne legyen senki, ne lehessen semmi, amikor csillagok gyújtják sárgán a havat, s nem leljük sehol a helyet, hová kizárkózhatnánk, pedig oly végtelen a hideg és mély a tél! hogy tépetten száll a hold, de ne nézd soha, mert nem lehet úgysem az az éjszaka, mert nem élhetsz már te sem, és látod, az éjszakák, hogy ne élhess bennem, hogy kihunyj, mint körülöttem a sötét, hogy reggel tegyen, s az ostoba fényben éljenek majd fölöttünk félelmek s boldogságok, de azt sem írom meg, ahogy nem írhatom meg Az emlékezet költője Néhány napja jelent meg Baka István fordításában az Arszenyij Tarkovszkij válogatott verseit tartalmazó vékony kötet az Európa Könyvkiadó gondozásában. Ha e kis füzetet nem is lehet már kapni — hisz alacsony példányszámot szavaztak meg neki —, írni róla kötelességünk. Egyrészt Tarkovszkij nagysága, másrészt a kitünó szegedi költő-műfordító miatt. Arszenyij Tarkovszkij különös pályát befutó költó. Első kötete ugyanis elég későn, ötvenöt éves korában jelent meg, 1962-ben. A magyar érdeklődök először fia, Andrej Tarkovszkij Tükör című filmjében hallhatták elóször verseit. A-Szovjetunióban ma a legjelentősebb alkotók között tartják számon érzékenységről, műveltségről, drámai őszinteségről tanúskodó lírájáért. „A művész: nem szent és nem bűnözö, nem lángész és nem idióta. A művész mind a négy egyszerre. Maga a hányódó, megosztott és egy, véghetetlenül és örökre egy emberiség." Pilinszky János szavai mélyen igazak Tarkovszkijra, a művészre. Ó maga a „kollektív emlékezet", minden emlék megragadója és raktározója. Verseiben az öröklétet jelképező természet, a gyerekkori láz vagy a front tragikus élménye az emlékezésből tör eló tisztán, mindenféle csináltság nélkül. Nem ismeri a pózokat, nem alkalmazza az „átlaglíra" manírjait, „pusztán" átengedi magán feltörő emlékeinek pontos, dísztelen mondatait. Mint minden igaz művész, Arszenyij Tarkovszkij is a létezés alapkérdéseit teszi föl újra és újra önmagának. A vadászaton elejtett állat látványa vagy a fodrozódó vízé ugyanide tereli figyelmét: „Elég nekem tulajdon öröklétem, / Hogy vérem folyjon századokon át, / S hogy leljek egy biztos, meleg szobát, / Fizetségül feláldoznám az éltem, / De szálló tűje cérnaként vezet, / A nagyvilágon végig engemet." Nem tudni sokszor, fiktív-c az emlék vagy egy megtörtént elem álpoétizálásával találkozunk, s hasonlóképp a költői én is oly sok formát, alakot vesz föl, hogy meghatározhatatlan az „igazi" egyén kép'c. De legyen bármilyen is a leplezetlenül rejtőzködő én, kérdése mindig ugyanaz: „Hosszú, fekete tűk, sorjázó pikkelyek, / S a bíbor áfonya paták alól fröcsög szét, / Szemhéjam ujjaim vadul feszegetik még, / És én vagyoke még, ki élni vágy: a test?" — írja Midőn fegyők alatt kezdetű versében. A legfontosabb én-kép talán a tücsöké. „Programversében" írja, hogy „házitücsök vagyok én". Azaz olyan „hangszer", amely nem szólal meg bárkinek, s fóleg nem parancsra. Magányos és személyes kíván lenni. Ez a „proklamáló" rendkívül fontos, nagy jelentőségű, ha a harminc esztendővel ezelőtti szovjet kórusköltészetre, az uniformizáció törekvésekre gondolunk. Arszenyij Tarkovszkij nem a kivonulást, csak az érzékeny lét jogosultságát hirdette meg. Ezekkel a szavakkal: „Éjjeliőr vagyok én, felverem újra a házat, / S kürtökként a folyón túl felharsannak a társak." « 4