Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-23 / 96. szám

--1) Szombat, 1988. április 23. DM! I magazin A leninizmusról jelen időben Erdészek tanítója Egy mozgalmat minősít az, hogy hogyan viszonyul saját múltjához, hogy képes-e kritikailag és önkritikailag szembenézni elkövetett hibáival, torzulásaival és ugyanakkor azonosulni korábbi erényeivel, legszebb értékeivel. Nekünk — úgy érzem — ezt a kettős kötelezettségünket egyszerre kell gyakorolnunk. Engesztelhetetlen kritikával és önkritikával el kell határolnunk magunkat a mozgalom nevében elkövetett embertelenségektől és bűnöktől. Halaszthatatlan történelmi szükségszerűséggel kell leküzdenünk a bürokratikuscentralisztikus társadalomirányítás elidegenült formáit. Átmenetet kell teremtenünk a nép nevében gyakorolt hatalomtól a nép által gyakorolt hatalomhoz, a konszenzus egyetértő demokráciájától a felelős tettek, a meghatározó részvétel demokráciájához. Törekvéseinkhez orientáló példát, megtermékenyítő tanulságokat kell keresnünk mozgalmunk történelmi múltjában. E hasábokon olvastam nemrégiben, hogy a kérdésre „ki volt Lenin?", jól tájékozott kisgyerekek azonnal rávágták: „egy szobor. Vittünk is oda zászlócskákat és virágokat." Szobor. Személyes élmény húzza alá bennem ezt a megmosolyogtató és mélyen elszomorító érdekességet. Egy hosszabb tanulmányutam egyik hétvégéjén Moszkvából busszal a 70 kilométerre található Gorkiba utaztunk, Lenin utolsó éveinek színhelyére. Az út mentén minden útkereszteződésben, kisebb településnél megannyi Lenin-ábrázolás (mint más autóutak mentén a reklámok). Képek, szobrok, plakátok, csupa stilizált-heroizált portré. Gorkiban az igazi Lenint találtuk. Autóját, tárgyait, posztóruháját, suta, fúzós cipőjét, interieur-öket, könyveit, írásait, s egy okosan rendezett kiállítást, csupa dokumentumokat. A dokumentumokból elementáris eróvel hatott ránk a forradalom és a küzdelmes konszolidáció igazi Leninjének emberi nagysága. Marx szavai jutottak akkor eszembe: „az egyén valóságos szellemi gazdagsága teljes egészében valóságos vonatkozásainak gazdagságától függ." Azt demonstrálták azok a dokumentumok, hogy mekkora világhoz volt köze annak a kis embernek, hogy a világ ütőerén tartotta a kezét. A néptömegek vágyait, történelmi szükségleteit (béke és föld) összhangba hozta a szocialista mozgalom, a proletárforradalom feladataival, az adott világpolitikai-világtörténeti konstellációra vonatkoztatta azokat. Cselekvési alternatívákat tudott felrajzolni milliós tömegek mozgásirányára. Azonosulást teremtő programot egy iszonytatóan összekuszált világban, az üdvözítő programok zsibvásárában, az alternatívakeresés dzsungelében, a „tenni vagy nem lenni!" cselekvéskényszerében. Egyik éjjel olvastam Paszternak: Doktor Zsivagójában erról az időről a következőket: „Egyszerre minden megváltozott, a hang, a légkör, nem tudni, mit gondoljon és kire hallgasson az ember. Mintha egész életében kézen fogva vezették volna az életet, mint a kisgyereket, és most hirtelen elengedték volna, eredj, tanulj meg egyedül járni. És senki a közelben, se hozzátartozók, se tekintélyek. Ilyenkor arra vágyik az ember, hogy a legfontosabbra hagyatkozzam, az életerőre vagy a szépségre vagy az igazságra, hogy azok, ne pedig érvényüket vesztett, emberi szabványok irányítsák"... Útkereső, cselekvéskényszeres kor (mint a mienk!). Viszsza Moszkvába az úton ugyanazok az üres stilizációk, s a Gumban a polcon kisebb, közepes vagy nagyobb Leninportrék sorban, katonásan, kinekkinek majd íróasztala mértékében. Mit jelent nekem Lenin most? Lehetséges-e a leninizmus jelen időben? Eszembe jut, hogy Lenin az események sodrásában '17 nyarán, mikor halálra keresték ellenségei, Razlivban, a fűkunyhóban rekonstruálja a marxi forradalomelméletet, és a legendás „kék füzetek"-ben kidolgozza „Az állam és forradalom" című könyvét, a szocialista politikai forradalom és a munkás-paraszt demokratikus diktatúra elméletét, a cselekvés irányadó vezérfonalát milliók számára. Itt és most forradalom, ha kell egy országban. Példázza azt, hogy a szocializmus programja nem dogma, sosem Van-e aktualitása, lehetősége és jelentősége a leninista magatartásnak egy olyan világban, amelyről mindinkább azt érezzük, hogy kényszerpályán mozog? Á múlt fogságában — gondoljunk egyensúlytalanságaink kibillent mérlegeire — van-e mozgástere a jelenben a tudatos történelemformáló cselekvésnek? Van-e módunk és erőnk, hogy világunk ellentmondásait ne csak magyarázzuk-kritizáljuk, hanem stratégiai céljainknak megfelelően alakítsuk? Meríthetünk-e erőt, orientációt mozgalmunk történetéből, személyes példáiból? vesztheti el egyenértékűségét a kor követelményeivel. Történelmileg és társadalmilag konkrétan kell újrafogalmazni, s megújítani mindenkor. Vitában és meggyőzéssel (nem vitapartnereink legyőzésével!) igazolnunk felismeréseink realitását, s legyünk a kisebbségből bolsevik, tehát gyakorlati többség. '17 októbere bizonyítja, hogy „semmi sem gyakorlatibb, mint egy jó elmélet." A történelmi-társadalmi fejlődés marxi elméletének adaptációja és konkretizálása, Lenin forradalomelmélete, amely egy véletlenül sem típúsos, nem modellértékű helyzetben igazolódott. Az elvonttól a konkrétig, az összetett és ellentmondásos valóságig — Marx módszerét az „általános ismeretektói a konkrét helyzet konkrét elemzéséig" gazdagította Lenin. Elemezte, hogy hol tart a világ, milyen mérvadó világtörténelmi szinten a különböző területek egyenlőtlen fejlődésének sokrétű és ellentmondásos gyakorlatában. Tisztázta, hogy strukturálisan hol a helye, s mi a szerepe Oroszországnak a világfejlódésben. Hol a leggyengébb láncszem. Milyen ellentmondásrendszerben, milyen történelmi-társadalmi mozgástérben érlelődik és mi a forradalmi helyzet. Melyik az a történelmi eró, aki vállára képes venni a kor forradalmi átalakításának terhét és felelősségét. Rámutatott, hogy: „mi a teendő?". Mert mi is a teendónk?! Az emberi nembeli fejlődés adott történelmi színvonalán Leninék megteremtették a közvetítés történelmi formáit és feladatait, hogy az emberi haladás, a kultúra és gondolkodás legszebb eredményei szövetséget találjanak az emberek mindennapi törekvéseivel. A társadalmi viszonyok, a kultúra és a politikai rendszer demokratizálásával utat nyitottak az érdekek sokféleségében az elmaradottság, a nyomor felszámolásához, a haladáshoz, a történelmi deficitek ledolgozásához. Ideológiai és publicisztikai tevékenységében, demokrata és néptribuni állásfoglalásaiban, szervező és agitációs tetteiben a szellemi közvetítésen, az elmélet anyagi-társadalmi eróvé alakításán munkálkodott. Vezetésével a közvetett és közvetlen demokrácia tudatos és kombinatív alkalmazásának rendszerét teremtették meg. Az emberek öntevékenységét, kreativitását tekintette a mozgalom éltetó erejének, s nem a vezér kritikátlan követését. Forradalmi aktivizmust példázott, hogy a politika a lehetőségek bábája, Gorbacsowal mondva: „a lehetőségek művészete", de ez nem vált nála a valóság voluntarista megerőszakolásává. Az ésszerű kompromisszumot, a szövetségi szemléletet és magatartást nem machiavellizmusból vállalta. A taktika nála a stratégia és a helyzet, a feltételek, a meglevő ellentmondások rendszerének szembesítéséből fakadt, s nem a taktikából fundált stratégiát. A politikai közvetítés lenini módszereit, a lenini munkastílust, a párt lenini normáit hagyta ránk örökül. Tudta, hogy a bolsevikok számára is a gazdaság adott fejlettségi színvonala határozza meg a társadalmi mozgásteret. A hadikommunizmus kényszerhelyzetéből bátran kezdeményezte a többszektorúság árutermelő rendszerét, a NEP-et, s ugyanakkor vele párhuzamosan a stratégiai tudatosság és építkezés, a gazdasági közvetítés rendszere — hogy a társadalom a történelmi deficitekkel szembeni küzdelemben meg tudjon felelni a civilizatoríkus fejlesztés történelmi normáinak (akkor az ország villamosítása) és a szocialista építés követelményeinek. Hangsúlyozta, hogy „minden társadalmi forma azzal gyózte le az ót megelőzőt, hogy a munka termelékenységének magasabb fokát produkálta". Újabbsütetű történelmi deficiteinkkel, műszakitudományos és életszínvonalbeli elmaradásunkkal szemben stratégiai értékű figyelmeztetés ez ma számunkra. Figyelmeztetés annyiban is, hogy a meglévő értékelésében, a lehetőségek felderítésében, a lehetőségek tudatos formálásában, a gyakorlat elmélet nélkül vak, földhöz ragadt pragmatizmus, az elmélet pedig gyakorlat nélkül üres doktrinerség vagy korlátolt dogmatizmus. Lenin példája eligazít a tekintély megítélésében is. Egy egyén történelmi-társadalmi nagysága azzal mérhető, hogy felkészültségével, felismerésével, tevékenységével mennyire megtermékenyítő a különböző társadalmi csoportok számára. Mekkora köröket tud maga köré rajzolni, mekkora vonatkozási rendszert teremteni. Milyen társadalmi erő helyzetét, érdekeit képes felvállalni, szolgálni. Nem mások hátán pozícionált, nem a hierarchia fokozatain pózolt nagyság, amikor mások felkészültsége, a közösség ereje manifesztálódik, jelenítődik meg elidegenülten általa, hanem személyes felkészültségből, erőből eredő saját kisugárzásából. Nem manipulációs eszköz, hanem egyéniségében és egyéniségével orientáló példa. Harcos vitázó, mélyen elemző, küzdő, szervező forradalmi aktivista. Nem elidegenült, festett-faragott bálvány, amelyről itt-ott lepattogzik a festék, s megrepedezik a matériája, hanem humanista módon gondolkodó és cselekvő ember. BESENYI SÁNDOR BELANYI GYÖRGY Elbeszélem a hallgatásodat Arra hagyatkozom, ami már nem történhet meg velem. Nagy, tágas szobákban fordul rám az arcom, ahogy részvéttelen kihallgatják a szívverésemet —, lélegző súlyok közt fényesen lüktet a szám. Nem szólanék, hiszen egyre szorongatóbb már tovagörgetni a csend barna tömbjeit, egyre fontoskodóbb azt hinni, így a jó. De hiába ez is. Csak szavakat hordhatok a szádra, hogy a hallgatásod még elbeszéljem, s hogy egyszerre majd ugyanazt hallgassuk el mindketten. Akkor szólj csak, ha boldoggá tesz az is, hogy nem mondod. Elválnak azért fától a szelek, egymástól is el a jó füvek. Fény zárja le az egek alját, de úgy áll magában a világ, mintha valamire itt még szüksége lenne. És az álmok csak felhúzzák a leomlott falakat, a madarak pedig újra és újra könyörtelen felmutatják, hány határa van az éjnek. Lassan hát kitárják szívüket a tárgyak. Szél jár vissza egy messzi síkról, s míg a fák némán elfordulnak, én elmondom, hogy ezekről és ezekről és ezekről a dolgokról szóltam. A fásítás és az erdőgazdálkodás ügye hazánknak régtől fogva nemzeti programja, és a nemzedéki összefogás, ami Szeged térségében is szép eredményeket tud felmutatni, olyan kiváló erdómérnököknek köszönhető, mint Kiss Ferenc, Kerkápoly Géza, Matusovits Péter, Vendrő Gyula, Teodorovits Ferenc és sokan mások, akiknek korokat összegező munkásságaként elmondhatjuk, hogy az ország erdősültsége ma 18 százalékosra tehető. Ezt az alkotómunkát a múlt századtól kezdődően értékelnünk kell, és reméljük, hogy az országot irányító kormányzat a jövőben is nagy figyelmet fordít a fásításra, mint a legjelentősebb környezetvédelmi beruházásra, amelynek minden évben vannak ingyenes és lelkes hívei. Az erdőket ma már védenünk és gondoznunk kell, mint ahogy tették ezt legjobb eleink, köztük Teodorovits Ferenc is, aki 1885-ben jegyezte el magát a szegedi erdőkkel, mint a Királyhalmi Erdőőri Szakiskola igazgatója. És itt, s ekkor kezdődött a fiatal erdómérnök (erdésztanító) közel 35 éves harca a futóhomokkal, annak megkötésére és mezőgazdasági termelésbe való bevonásába. Amikor a mai Ásotthalomra került, mindenütt tergersík terepet látott, máskor futóhomokhegyek torlódtak össze. Teodorovits Ferenc a Máramaros megyei Trebusán (Terebes-fejérpatak) nevű községben született, 1861. november 2-án. Édesapja ennek a községnek volt jegyzője. Hatan voltak testvérek; három fiú és három leány. Ferenc harmadik gyermekként szüleett, és a fiúk közül a legidősebb. Máramarosszigeti gimnáziumi tanulmányait követően, a Selmecbányái akadémia erdészeti karára iratkozott be, ahol diplomát szerzett, 1883-ban. Szűkebb pátriájának természettisztelete vitte erre a pályára. Már kora ifjú éveitől kezdve szerette a természet kínálta szépségeket: vadászott és horgászott. Ez az életmód megedzette, és felsőfokú tanulmányai során tovább múvelte ifjúkori élményeit. Oklevelének megszerzése után a Temesvár melletti Vadászerdőre került, ahol egyben az ország három erdóóri szakiskolájának egyike működött. Kiváló felkészültsége és jó tanári indíttatására hamar felfigyeltek, és 1885-ben a nemrégiben megürült Királyhalmi Erdőóri Szakiskola igazgatójává nevezték ki. (Első igazgatója: Bedó Albert. 1883-tól.) A szakiskola részére Szeged városa mintegy 800 hold területet átadott, és ezen az új igazgató először 75 holdnyi parkot létesített, majd a többit 105féle facsemetével ültette be. De létesített 25 holdnyi csemetekertet is, ahol a helyi szükségleten felül az országos igényeket is kielégítették. A parkkal párhuzamosan kezdte meg Teodorovits Ferenc a nagyobb méretű erdősítést. Az erdő védelme mellett megindította a mezőgazdasági termelést is, minek következtében a parasztok százai vették bérbe a várostól az 5 — 10 holdnyi homokterületet, amelyen gabona-kukorica és szólógazdálkodásba kezdtek. Az erdősítés nyomán Teodorovits Ferenc figyelmét a futóhomoki flóra is magára vonta. Néhány év alatt olyan gyűjteményt állított össze, amely felölelte a futóhomok teljes flóráját. Ezt küldte el az 1900. évi Párizsi Világkiállításra, ahol gyűjteményével aranyérmet nyert. Ügyanezt a díjat nyerte el Milánóban, s azt megelőzően a millenniumi kiállításon, Budapesten. Az erdősítéssel egyidejűleg megkezdte a vadtelepítést és — ezek szaporítását. Vadászerdőről hozatott fácánokat, őzeket. Az Országos Ornitológiai Központtal szakmai kapcsolatot alakított ki, és több neves ornitológussal: Csörgey Titusszal, Senek Jakabbal és másokkal. Érdekes, hogy az Ausztráliából származó tinamu honosításával is foglalkozott, de eredményt nem ért el. Teodorovits Ferenc szenvedélyes vadász, és remek lövő volt. Ezt a szenvedélyét is többek élvezhették, mint Hermán Ottó, Vadas Jenő, az erdészeti főiskola professzora és mások. Az Országos Meteorológiai Intézettel Királyhalmán megfigyelő állomást alakított ki, és az itt mért klimatológiai adatokat hetente küldte az intézetnek. Ekkor került szakmai kapcsolatba Hegyfoki Kabossal, Teodorovits Ferenc erdészegyenruhában Réthly Antallal, s velük állandó levelezésben is maradt. Teodorovits Ferenc a királyhalmi (ma ásotthalmi) erdőőri iskolába Bedő Albert (1839—1918) - akadémikus, államtitkár — rövid igazgatása után került a szakiskola élére, és 35 évig vezette az intézményt. Méhészkedett is, és tapasztalatait a Borbola István szerkesztette Méhészeti Újságban publikálta. Kedves emberi és szakmai tulajdonságaiért mindenki szerette, gyakori vendége volt Hermán Ottó, Tömörkény István, Móra Ferenc, Szűcs Mihály, aki Szeged mezőgazdasága c. könyvében (1914) többek között ezeket írta róla: „Páratlan sikerei vannak a futóhomoki erdészeti kísérletek terén. És különös, hogy a város lakásai csak hírből ismerik azt az erdőőri szakiskolát, s még kevesebben tudják, hogy mit bír abban a város." A szakiskola igazgatója a legnehezebb időkben is helytállt, amikor az idegen katonák zaklatásaitól is megvédte az intézményt. Az ó ideje alatt építették a fő- és két melléképületet^, létesített házi múzeumot, amelyben saját preparátumai is láthatók voltak. Házasságot Wulkolinszky Etelkával (Hermán Ottó unokahúga) kötött, és három gyermekük született. Két leány: Gitta (Takács Jánosné) és Rózsa, aki fiatalon meghalt. Fiuk, Jenő szintén erdőmérnök, 1986-ban halt meg. (Leánya, Mária, Forró László bőrgyógyász felesége.) Első felesége fiatalon, 1903-ban halt meg, majd második házasságot Friedrich Laurával kötött, 1905-ben. Ebből a házasságból két gyermeke született, József, aki mezőgazda volt, és 1953ban halt meg. Leánya, Bella (Makiári Ernőné), akinek fia, Makiári Ferenc vegyészmérnök Budapesten. Kísérleteiről, tudományos megállapításáról számos cikket publikált, nevezetesen az Erdészeti Lapok-ban, az Erdész Kísérletek ben, Az Erdőben és a Kísérletügyi Közleményekben. A dél-magyarországi flórát Teodorovits Ferenc adatai alapján írta meg Lengyel Géza. A kiskunhalasi kórházban halt meg, 1929. május 7-én. Ott is temették el. Móra Ferenc írja róla: „Theodorovics Ferenc erdő főtanácsos tudvalevőleg a királyhalmi erdóóri szakiskola kitűnő igazgatója. Neki sok mindennel kell törődni, ami égen és földön történik, sőt azzal is, ami a földben történik. Ebbe az utolsó kategóriába tartozik a talajvíz ingadozása. Az erdőgazdaságnak rendkívül fontos problémája az a homokon, hogy a napszakok váltakozásával hogyan süllyed és emelkedik a talajvíz. Ennek kitanulására nem sajnált Theodorovics vagy hat kutat ásatni az iskola nagy erdeinek tisztásain, persze meszszi távolságokra egymástól. Minden kútba lesüllyesztettek egy dobot, amelyre fel volt szerelve egy óramű. Már most, ahogy a víz éjjel emelkedett, és nappal a párolgás közben apadt, úgy emelkedett és süllyedt a dob is, s az óramű pontosan rajzolta egy szalagra a változásokat. Hogy pedig az észlelet pontosságát úgynevezett külbehatás ne zavarja — ami alatt Királyhalmán leginkább • kanászgyerekek és libapásztorok értendők —, a kutak fölé kis bódékat ácsoltak, amelyek lakatra jártak, s ezeket a lakatokat maga az erdő főtanácsos úr csukta,. nyitta..." (Szegedi Napló 1919. március 21.) BÁTYAI JENŐ