Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-19 / 92. szám

Szerda, 1988. április 20. 79 Nézem a tévé Hét című műsorát, örül a lelkem, ismét egy nagyszerű kezdeményezés, újabb iskolagaléria Budapesten. Megszólalnak a népfront illetékesei, az iskolaigazgató, a galériavezető, a művészettörténész, pontos névvel, beosztással az inzerteken. Közben pásztázza a kamera az éppen látható tárlat festményeit, kisplasztikáit. E egyetlen egyszer el nem hangzik egyetlen művész neve, nincs inzert, ki követte el a műveket. Tudom jól, „Nem a pacsirta fontos, hanem a dal. . .", de mégis ... Itt és még oly sok helyen, újságcikkekben, képaláírásokban, tévériportokban, de avatóbeszédekben is gyakorta előfordul, hogy mindenről esik szó, csak Névvel! az alkotó nevét fedi homály. Felavatnak egy nagyszerű köztéri munkát, szót kapnak az illetékesek, a város, a megye potentátjai, de előfordul, hogy a közönség soraiban izzadó tenyérrel szerénykedő művésznek még a neve sem hangzik el, nem hogy egy nyilvánosan kimondott köszönő szó, egypár mondatos meleg hangú méltatás... Pedig egyre több helyen tapasztalhatjuk, hogy sokak a munkájukhoz a nevüket is adják. Nemcsak tudományos konferenciákon látható a kitűzött fényképes névkártya, de a bolti eladók köpenyén, a pincérek hajtókáján, a taxisok műszerfalán, a kórházi orvosok és ápolók munkaruháján. Megismerhetjük őket, nevükön szólíthatjuk, s ók nevükkel vállalnak munkájukért felelősséget, előttünk is. Miért ne vállalhatná egy művész — különösen köztéren felállított művén — nevét? S akkor névvel is vállalhatná a közösség minősítését, akár az elismerő szót, akár az elmarasztalást. Nem is beszélve, hogy egy szoborhoz szervesen hozzátartozik alkotója, s ez tévhiteket stoppolhat le, torz információk terjedését akadályozhatja. Egy kimondott név, egy futó inzert, egy tenyérnyi réztáblácska megtenné. T. L. Játsszunk csőtörést! Dokumentumok A tévében és a rádióban A bizonyíték ia forgatócsoport tagjai elé toccsant. Fura hang lehetett (Tényleg, vajon milyen hangot ad egy vodkával töltött gumikesztyű, amit a flaszterra hajítanak? Átdobnak a kerítésen?) Első pillanatban nem is értettem, a dolgot, a látvány megbabonázott Tessék elképzelni egy sárgás színű micsodát tisztára olyan, mint egy gumikesztyű, de egészségtelenül földuzzadva, az ujjak, mint a szoptatós tehén tőgye, szinte piheg ott az aszfalton, valami mozog benne, sima testű tengeri lénynek is gondolhatnánk ... A következő képen száz „ilyenből" látunk kupacokat a rendész asztalán. A likörgyár szarkáinak leleplezésén vagyunk tanúk. — , ..... A pénz szaga című szovjet Z?^ dokumentumfilm révén. Lám, a hiány szárnyakat ad a fantáziának, az alkotó kezdeményezésnek. — gondolom én, s 40 perc múltán, a vasárnap késő esti dokumentumfilm végén csodálkozva konstatálom: a hiány szó egyetlen egyszer sem hangzott el ebben a műben. Annál többet ilyenfajta kérdés: hogyan harcoljunk az üzemi szarkák ellen? Meg egy oktatófilm modorában ilyesmik: szégyen, mindig csak kerülgetjük a konfliktusokat, fölháborodunk — és hallgatunk, szégyen! Meg fölszólítások, hogy azt mondja: „Tegyünk valamit, hogy ne a szemesnek, hanem a becsületesnek álljon a világ!" Hát igen. Az édességgyárban mindenki lop. A rendészt és az igazgatót is beleértve. Ez utóbbinak az irodájában a következő kép tárult a nyomozók elé: a szekrény fölső polcán a párttagsági könyv, alatta ezer rubel értékű édesipari alapanyag (értsd: szeszek), és késztermékek (értsd: csokoládétáblák, dobozos bonbonok). Következmény: a polcokról eltűnt a lopott holmi, a helyén maradt a tagsági könyv — lés az igazgató. A rendész fölszólalt a társadalmi bíróság gyűlésén, ahol rendszeresen , . . , . , . , c. elítélik az aktuális szarkát bizonytalansagba belefaradt lack szesz kerül elő. Megint a fiatalok erkölcséről beszél, és a 40 éves párttagságát emlegeti. Sok tanítója van a fiataloknak — mondja a narrátor rezignáltán. Képek; a börtönből: volt áruház-igazgatók, kereskedelemszervezők, főkönyvelők... Az élelmiszer-áruház múltkori vezetőnője sír. Minden ünnep előtt megjelentek a hátsó ajtónál — -mondja —, nem. is tudom, honnan kerültek elő ennyien, az ismeretségünket emlegették, elszemtelenedtek, már egy pohár tejfölért is a hátsó ajMost sem értem, hogy kerülhettem én börtönbe! Utcai forgalom. Megrendezett feketepiac, a stáb arra kíváncsi, ki megy oda a rendőrhöz ahelyett, hogy megvenné a lopott holmit. Senki. Megnézik, gyári csomagolás, kifizetik (olcsóbb, persze, mint a boltban), elteszik, mennek tovább. Lefülelik őket, azt mondják: többé nem teszek ilyet. És kezdődik minden elölről. kell hozzá. Következtetésekbe bonyolódni — amúgy sem a dokumentum illetékessége; a látlelet; az a cél. Nos, meglett, bőséges a tényanyag (riportkönyv is készül, oalvasható belőle egy újságoldalnyi a szombati Magyar Hírlapban) — aztán gondolkodjon a hallgató vagy/és az olvasó. Min gondolkodjon? Ezerféle fontos dolgunkon. De talán megütötte a fülét, hogy a megszólalók többsége valamiféle hiányról beszélt. A többség; azért megy ki, mert itthon hiányérzete van. Vagy a pénz (van szaga, vagy nincs), vagy a perspektíva, vagy a saját jelentéstartalmú szabadsága, a lakása, a nemzettudata, a karrierje, vagy egyszerűen a vágyott könnyű élete, netán a meggondoltsága hiányzik. Vagy megy, csak azért, mert nyughatatlan. Ügy született. Próba — szerencse, mondja. Nem tudja itthon kifizetni a tartozásait és az albérletét. Szentbeszéddel nem lehet hatni rá. A hiány (honjaim, mondaná Dugonics András és Soha eddig nem iáttiam Temesi Ferenc), a hiány, biszovjetunióbeli börtönt — se belülről, se kívülről. Ez a film — bizonyos szempontból — reveláció. Annak dacára, hogy még mindig azt sugallja: ne lopj, mert akkor nem tarthatnak téged becsületesnek. Mit mondhat erre a moszkvai? Na bumm? És akkor mi van? * Ki tudja azt eldönteni, mennyivel „keményebb" ez a másik téma: Forró Tamás és Havas Henrik dokumentumműsort tett közzé a rádióban a hazatérni nem akaró, valamelyik országtól menedékjogot kérő magyarokról, az ausztriai Traiskirchenben levő menekülttáborról. A láger című, vasárnap reggel sugárzott műsorban megszólaltak a „kint" ' sorsukra várók, a reménytelen várakozásba, a zony, nagy — a szaga. úr. Akármilyen Sulyok Erzsébet — Játsszunk? — Játsszunk! Jobb, mint az igazi. — Megcsörren a telefon, valaki hívja a 10-155-öt. — Vagy a 21-811-en a 23as melléket. Az ügyeletes diszpécser van a vonalban. Részletesen kikérdezi a bejelentöt, igyekszik megtudni, gerincvezeték vagy szárnyvezeték törött-e el, és természetesen azt is, mennyire fenyegeti veszély a környéket. Számítógépes lemezre vesszük a bejelentés minden adatát, de közben magnószalagra a bejelentő minden szavát. — Bizalmatlanságból? — Inkább azért, hogy bármikor visszaidézhető legyen. Ha netán arra panaszkodik valaki később, hogy vele udvariatlanul beszélt a diszpécser, elővehetjük, és újra értékelhetjük. És a hibakönyvbe vezetjük be, sőt számítógépes munkalapot állítunk ki négy példányban. — Bocsánat, eddig csak adminisztrációt játszottunk! — Persze, mert nem fenyegetett közvetlen veszély senkit. Fogja azonban magát a technikus, kimegy a helyszínre. — Tegyük föl, már a telefonból is ömlik a víz, olyan erős a csőtörés. — Akkor az ügyelet azonnal értesíti a hálózati főüzemet, és onnan kér segítséget. Jelenti az igazgatónak, vagy a főmérnöknek, a fődiszpécsernek, a raktárosnak, az ügyeletes gépkezelőt értesíti, az érdekelt vállalatokat, szükszég szerint a tűzoltókat és a rendőrséget. — Közülük ki javítja ki a hibát? — Állandó, stabil brigád képezi az ügyeletet, egy gépkocsivezetőből, egy szerelőből, egy segédmunkásból, szükség szerint egy árokásógép-kezelőből és egy művezetőből áll. — Mind itt ül, és várja a bejelentést? — Dehogy! Tavaly február 1-je óta elég, ha csak a diszpécser van itt. Reggel 6-tól este 6-ig, az egyik, este 6-tól reggel 6-ig a másik. A többi otthoni ügyeletben van. Ha a helyszínelő technikus azt állapítja meg, hogy a beavatkozás nem tűrhet halasztást, azonnal értesíti a Gábriel taxi központját. — Hogyan kerül a csőtörésbe Gábriel? (értsd: megvonják a prémiumát, és leveszik a fényképét a dicsőségtábláról); azt mondta a tizenéves srácnak, hogy szégyellje magát, meg azt, hogy mind ilyenek ezek a fiatalok, nincs erkölcsük. Snitt, ugyanannak a rendésznek a zsebéből három tábla csokoládé és két pahazatértek, az itthonmaradt rokonok, a bécsi konzuli osztály tisztviselői, a nagykövetünk, a lágerkocsma tulajdonosa, és még sokan mások. Riporteri bravúr ezzel a témával — jól foglalkozni: állampolgári felelősségtudat, tájékozottság és érzékenység — Körülbelül egy hónapja egyeztünk meg velük. Mindig van kocsijuk az utcán, mindig elérhetők URH-val, és azonnal riasztják az otthoni ügyelet tagjait. — Cserében? ->— Azt kérték, fürdőinkben, úszóházainkban hadd helyezhessék el telefonszámukat. Reklámmal fizetünk. — Megéri nekik? — Ügy látszik, meg. — Tudom, hogy Gábriel angyalszárnyakon jár, de azért ez az üzengetös játék mégiscsak kökorszaki riasztás. A telefon egyszerűbb lenne. — Az lenne, ha telefon lenne, de dolgozóink súlyos többségének nincsen telefonja, és belátható időn belül nem is lesz. — Amíg a banda összeverődik? — Addig a számítógéptől megtudjuk, milyen vezeték van ott, ahonnan a hibát jelentették. — Törött vezeték. — Persze, törött, de azt is tudnunk kell, hogy mikori. A régiek öntöttvasból valók, és rengeteg a baj velük. — Nem akarom eláztatni az újakat, de néhány éve vezették végig a Rom utcán, és a Bihari utcán. Egymás után fakadtak föl a vizek a csatlakozások helyénél. — Sajnos, igaz. Annyira gyöngén alapozták meg az utat, a forgalom nyomását nem mindig bírja. — Bocsánat, miért kell föltétlenül az út alatt mennie minden vezetéknek? — Ezt írja elő a szabvány. — Sovány magyarázat! — Föltehetően azért, hogy a leágazások tolózárjai mindenkor hozzáférhetők legyenek. — Hozzáférhetők, de légkalapáccsal csak. — Ahol széles zöld sáv kíséri a közutat, és semmi nem tudja később se elrejteni szerelvényeinket a gyors megtalálás elől, ott nem ragaszkodunk a szabványhoz. Valóban könnyebb kiásnunk a földből, mint a betonból. Gondoljon a József Attila sugárúti tavalyi két csőtörésre. — Ugyanakkor volt a Brüsszeli körúton is, de ott már az út alatt. — Eredetileg ott is a zöld sávban ment a vezeték, de ránőtt az út. — Tudják már, mi okozta szinte egyszerre a hármat? — Nyomáslengés lehetett az oka. — Csak sejtik, vagy tudják is? — Gyanítjuk csak. Eddig még, sajnos, nem merült föl, hogy tüzetesen megvizsgáljuk. — Érdemes lenne az okokat is számítógépre vinni. A televízióban mondta talán egyszer valaki, még a nagy csőtöréshullám idején, az is oka lehet, hogy egyszerre van vége mindenhol az esti filmnek, szinte egyszerre húzza le mindenki a lehúzóját, vákuum keletkezik a csőben, és összeroppan. — Erős a gyanúm, rossz a magyarázat. Ahol víztorony adja a vizet, ott nem lehet vákuum, márpedig szivatytyús megoldás legföljebb kicsi falvakban képzelhető el. — Zuhogó viharban láttam egyszer dolgozni egy javító csapatot. — Két oka lehetett. Vagy nagyon nagy volt a veszély, vagy nagy gondok származtak volna abból, hogy huzamosabb ideig nincsen viz a lakásokban. — Minden riasztás csak telefonon jöhet? — A legtöbb igen, néhanéha fordul elő, hogy személyesen jön valaki bejelenteni. — Meglátja az a valaki, hogy az ut közepén, az aszfalt hasadékaiból dől a víz. Első dolga, hogy mérlegeljen: fenyegeti az ő házát, vagy nem fenyegeti? Aszerint siet a bejelentéssel. — Azért se sietett eddig, mert nagyon sokszor mi se tudtunk sietni. Amióta áll az ügyeleti szolgálatunk, már tudunk. Nyilván, időbe telik, amíg mindenki fölfogja, hogy minden csöpp víz kincs, tehát vigyáznunk kell rá akkor is, ha nem mossa el a házat. — Láttam már olyat is, hogy ma kijavítottak, és holnap újra föl kellett bontaniuk. — Föltehetően fölületes munkával állították helyre. — A következmény? — Ha igazolódik a gyanú, felelősségrevonás következik. Láttam már fegyelmit is hanyag munkáért, de nem ez a jellemző. Évek óta öszszeszokott csoportok dolgoznak együtt. Jó is, hogy így van, nem kell föltétlenül művezetőt állítanunk melléjük. — Olvasom a napi jelentésben, hogy tegnap négy hibát jelentettek be, és kijavítottak ötöt. A négyből öt: számolási bukfenc. — Nyilván korábbi bejelentésből maradt vissza az,, az egy. Tegnapelőtt például tizenegyet jelentettek, előtte tizenhatot. Természetesen nem érkezési rendben, hanem sürgősség szerint rangsorolunk. — Ha nem a csőből, hanem fölülről jön az áldás? Például felhőszakadásból? — Akkor is csörög a mi telefonunk is, és azonnal indulunk segíteni a bajbajutottakat. Sajnos, vannak belvízzel sújtott útjaink is. — Ezt nem értem. — Eltömődnek például a víznyelők, tó kerekedik az út közepén, vagy befolyik valamelyik pincébe. — Az új hídon is el szokott tömödni szinte valamennyi. — Kicsik a víznyelők, és a söprüs gépek hamar eltömik. Megrendelés alapján évente egyszer mi takarítjuk ki őket. — Ott a tócsa az út szélén. Jön a tanulóvezető, óvatos, hiszen félórával előbb még ö is gyalogos volt, tehát lefékez. Jön az igazi vezető, aki már megtanulta a szakmát, úgy lespricceli a nyájas gyalogost, azonnal mehet a pucerájba. — Igaz, nagyon igaz. És a tócsák egyre olajosabbak, egyre mocskosabbak. De ezt már, nagyon kérem, ne a mi telefonunkon jelentse be! (A vízmüveknél a diszpécserrel és a födiszpécserrel beszélgettünk.) Horváth Dezső Művészeti szemle Pókfonálon A tervezett időponttól eltérően, ma, kedden este 8kor rendezik meg a SZOTE-klubban (Dóm tér 13.) Holl Zsuzsa színművész önálló estjét. A Pókfonal című előadásban közreműködik Fiumei Dóra. Ünnepség színhelye volt tegnap, hétfőn délután a szegedi városi párt- és KISZ-bizottság székházának díszudvara, ahol Komócsin Zoltánnak az ifjúsági házban 1980ban fölavatott szobrát helyezték el, születésének 65. évfordulója alkalmából. A hazai és nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő alakjának életútját Tóth Tamás, a KISZ városi bizottságának első titkára méltatta. Ezt követően a megyei, a városi párt- és ifjúsági szövetség, a család képviselői helyezték el a tisztelet koszorúit Ünnepi műsort a Radnóti Miklós Gimnázium diákjai adtak. Az elmúlt hét végén a MUSZ Szeged városi elnöksége megrendezte a Művészeti Szemle Kazinczy-versenyét. Házigazda a Madách Imre Általános Iskola volt. A szemlén hetedik, nyolcadik osztályos diákok vettek részt közel harminc szegedi iskolából. A bírálóbizottság döntése alapján arany oklevelet kapott Farkas Gabriella, Káté Mónika. Csókási Márta. Ezüstöt: Túri Ildikó, Szabó Valéria, Kunyi Krisztina. Bronz oklevél minősítésben részesült Kálló Veronika és * Forgó Mária. A Kazinczy-jelvény viselésére Farkas Gabriellát a JGYTF I. Számú Altalános Iskola nyolcadik osztályos tanulóját javasolta a zsűri. k