Délmagyarország, 1988. március (78. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-12 / 61. szám

8 Szombat, 1988. március 12. DMJ magazin HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA BELANYI GYÖRGY Jobb is A szorgos asszonyok hort. húzót töltenek korsókba, de lassanként megtelnek a gőzölgő csatornák is. Ha elkerítenék a szívünket, vagy csupán más helyre tapasztanák, akkor sem lehetne részvéttelenehb a világ, akkor sem illetne jobban, hogy a lomb közt tetszése szerint átjár a szél. Felidézem arcom, hogy a madarak is lássák, mint szorítja homlokom fölé szép, fegyelmezett súlyát az ég. Ila még vagy, az ablak pontosan összefogja hiányod. így hát csak leválnak rólam, le a napok, és külön szobákban rakják föl arcod, külön szobákban hordjak lépteid, s külön szobákban nyitják meg fekhelyed. A tükrökben pedig azt hagyják csak, ami kedvükre való. Aztán termékennyé válhat még egy néma súlyára fogyatkozó tárgy is. Majd magukra emlékeznek csupán a mítoszok, és a föld más értelmet nyer a fákkal, más ég alá nyomakszik nap mint nap. Megmondanám, hogy meddig tarthat ez így, deltát hallgatag, telt korsókhoz kellene mérnem a szavaim. Jobb is, Itogy csak a szél dohálja szívemet, míg a helyemre távoli, nagy edényekből irgalmatlan hull, hull már a békesség. I

ntés nélkül húzódott le mellém. — Szálljon be! — szólt ki a lehúzott ablakon. — Elvinne egy darabon? — kezdtem a szokásos szöveget. — Szálljon már be! — vágott közbe. Ne kéresse magát. — Csak ide megyek a következő városba — kászálódtam vonakodva az elsó ülésre. Hangtalanul csukódott az ajtó. A férfi sötét szemüveget kotort eló zakója zsebéből. Látszólag teljesen megfeledkezve rólam, gépies mozdulatokkal lökdöste a váltót egyre magasabb fokozatba. A sebességmérő mutatója egykedvűen haladt a százas szám felé. Majd tovább. A százötvenesen állapodott meg. Ej-ha! Ez aztán az autó. — Milyen márkájú? A-a kocsi — próbáltam észrevétetni magam. Semmi válasz. — Nem láttam rajta feliratot, azért kérdezem. — Nincs neve. Új széria — szólalt meg és unott hangon folytatta — Két ajtós, négyüléses. Többet nem mondhatok. Nem tudok. Hm. Hát ez különös. Ül egy autóban. Vezeti. És semmit nem tud róla. Némán haladtunk. Kinn az alföldi táj egyhangúan ismételte önmagát. — Gyakran jár erre? — tereltem másra a szót. — Nem. Először és talán utoljára. — Nem is éri meg — bólogattam. Unalmas egy vidék. Én már megszoktam. Talán szeretem. Nem is tudom. Ha hosszabb ideje távol vagyok. hiányzik. A fene érti ezt. És hová tart. ha szabad kérdeznem? — Nem tudom. Amerre az út visz. Ez igen. Autózgat. Bele a vakvilágba. — Valami célja csak van? — Mindig akad valami. — Például? — Magát elvinni a városba. — Igazán köszönöm, de nem hiszem. hogy ez a cél vezérelte ide. — Miért ne? Igenis ez a célom. A küldetésem. Hogy elvigyem a városba. De nem azon az úton. amelyiken általában szokott. Egy másikon. Ez örült! — Igazán kedves, de én inkább kiszállok. — Nem! Most már nem lehet. Végig kell menni. Tartozik nekem ezzel, ha már idáig elhoztam. Kell lenni itt egy új útnak. — A sztráda. Most épül — szóltam el magam. — Nagyszerű. — De azon nem lehet menni. Nincs átadva. — Nem baj! Majd mi felavatjuk. Óvatosan hátradőltem a puha ülésen. Fejem a párnának támasztva próbáltam rendezni gondolataimat. Csak nyugalom. Nyugi. Semmi páMARTON MIKLÓS Próbaút nik. Nagyobb bajból is kilábaltam már. — Na itt is vagyunk. Menni fog ez simán — kanyarodott rá a lezárt útra. Őrült tempóban kezdett hajtani. A mutató száznyolcvan-kétszáz között ingázott oda-vissza. — Tudja mit? Ez lesz a próbaút. Meg kell tudnom, mit bír a kocsi. Ki kell hoznom belőle mindent. Abban a forgalomban ez nem lehetséges. Ezen viszont senki sem akadályozhat. Maga sem. Érti?! — villant rám a sötét szemüveg. — Örüljön, hogy részese lehet ennek a kalandnak. Majd kissé megenyhülve folytatta. — Nem különös érzés, hogy rajtunk kívül nem közlekedik itt senki? — De az! Félelmetes! — bólogattam élénken. Közben éreztem, hogy a veríték végigfolyik a hátamon. Nagyokat nyeltem, hányingerrel küszködtem. — Álljon meg! Rosszul vagyok! Hánynom kell! — Nem! Most nem lehet! A kétszázhatvanat cl kell érnem. Történjen bármi! Ha megállok, még egyszer nem tudok felgyorsulni. Rövid lesz rá az út. Keressen itt benn valami fix pontot. A műszerfalra néztem. Valóban jó. Kinn színes függönyként olvad össze minden. Legfeljebb előre szabad nézni. Oldalra nem. A sebességmérő mutatója a kétszázötven felé közeledik. Egy másik mutató a nullához. Az üzemanyag!!! Az úton messze előttünk apró pontok mozognak. Emberek!!! Gépek!!! Útépítők!!! A motor rángatni kezdett, majd hirtelen leállt. Az apró pontok mindinkább kivehetőbbé váltak. Ijedt arcok meredtek ránk. Integetnek! — Fékezzen!!! Az istenért!!! Még nem késő! — kiáltottam rá kétségbeesetten. Hatalmas csikorgással álltunk meg egy óriási munkagép mögött. Csend. A férfi a kormányra borulva zokog. Könnyei a szemüveg lencséjébe potyognak. — Nem sikerült. Nem sikerült. Pedig milyen közel jártam hozzá. — Még szerencse, hogy idó előtt elfogyott a benzin. — csaptam rá az ajtót, s szédelegve elvegyültem az összesereglett emberek között. DARVASI LÁSZLÓ Neve nincs. Egyetlen Ölj meg ezért a szóért. A mozdulat megelőzi a kezeket, így készül egy világ, amiben egyetlen szót sem érsz el, de mindig keresztülnyúlsz a halálon. Miért arról irhatok csak, akit szeretek. A nó, aki már az első lapon magára talált, most simítja saját, kimondott gömbölyűségét, és bármikor férfi lehetne Ez az a bűn, amit a számban találtam, ölj meg, és annyira megörültem, hogy neked adnám a szarvam. Veled élek, mintha a saját, kimondott testem lennél; napokig velem nyújtózik egy mell, játszik vonásnyi szemceruza, ajaknyi rúzs, az esküdtek pedig, ölj meg, abba a vázába raknak, hová csak egy letöri, hangokkal díszített férfit szokás. Pedig nem mutatsz kezemnél magasabb házat, ahol élsz te is, egy könyvben, egy naplóban, hol naponta átsétálsz a sziklakerten, megtöröd a sziklarózsát, próbálod a sziklaszárnyat, a sziklát. Meg akartam mutatni, milyen súlyos egy nő, ölj meg, és a bűnből szikla kelt, s a sziklát, mint táncosok léptei, befutja az aureola. A büntetésem lett. Neve nincs. Egyetlen hosszú mondutből hallom, hallgatom a nevetéséi. Aki az emberért eljön A vonal megszakad Zamfiri báván üldögélt a szerkesztőségi asztal mögött, s a falat nézte. Időnként megírt egy hírt. későbben nagy levegőt vett (rosszullét ellen nclia használ), és lebonyolította a telefonozást a soros olvasóval, ki üzenetet hagyott, hogy föltétlenül hívja viszsza. mert megakarja neki mondani: minden, amit Z. leír. szemenszedett hazugság, maga Zamfiri cégéres gazember, „de nemsokára jó helyen lesz", fújtatott a hang. „épp most intézkedtem, már indulnak magáért..." A vonal itt megszakadt. „— Vajon kik indulhatnak értem?", kérdezte Zamfiri a mai újságtól (benne: a Tanácsadószolgálat): ismét fölrikolt a telefon, egyhuzamban, élesen. — Gyakornokom, maga az? — kérdezte a kagyló. — Adom a hívót... Távrccsegés. — Halló? — Zamfiri idegcsen rázta az asztal alatt a lábát. - Halló. itt... — Tudom, hogy te vagy az — búgta a távolból egy kellemes hang (szőke. női). En pedig Anikó vagyok . Igen. a/ Anikó. Anikó Fogadjunk, barátaim, nem is sejtitek, ki az Anikó! Nem csoda, mert Anikóról elmondani. hogy kió: képtelenség, nem lehet. Általában igen szép nó. néha csúnya, időnként meg érdekes; hangulata változó, mint a folyóvizek, csillagok állása, bár függ a holdhónapoktól is. — Nem tudok cn rajtad kiigazodni, nem is fogok tudni soha — mondta neki barátnője. Maramica. és hajnalonként. ha napsugárcstk tűzött az ágyra. Anikóval álmodott... Mert Anikó fény volt. Anikó árnyék, kontraszt s az áttúnés. maga a magyarázni nem lehető, de kétségtelen, adott tény. — Anikó eddig kétszázezer-nyolcvanhárom emberrel hitette el. hogy másnap lefekszik vele — mondta Németh Feri. — Ehhez képest soha senki hozzá egy ujjal sem nyúlhatott. Anikónak ugyanis nem az kell. ami egy nőnek általában, hanem... hanem... Hát ilyen nó az Anikó; mély részvétem. Zamfiri. Kék lagúna Ez volt a múlt. És most pedig: — Hogy kicsoda?... Anikó?... Tényleg te vagy. Anikó? Nahát, meg sem ismerem a hangod... Honnan beszélsz? Egy fülkéből, a múv. ház elól? Hogyhogy nem vagy Egerben? Mióta vagy itthon?... Meg egyáltalán, mi van veled, illetve ki. hogy és mit élsz. mesélj... — Anikó tehát elmondta: félévet ismétel (tanárképző főiskola. Eger), a fel csoport nem vizsgázhatott: nem j.irtak előadásokra. (ul sok kataljuk gyúlt össze („nyilván tavernáztak. valamint..." — vélte Zamfiri). visszatapsolta hátóket Homály docens, a rcm. A kollégiumban nem lakhattak tovább. ki merre látott, arra ment. most pedig... — És most? — kérdezte megrettenve Zamfiri.. — Élek. Zamfiri. mégpedig jól élek. Hazajöttem. Mamó rendes, eltart, süt-fóz. mos-vasal rám. Eger óta három kilót visszahíztam. Hazaállítván a két bőrönddel, föl akart pofozni jó atyám, s azt kiabálta: ruhagyárban a helyem, kezdem is a melót mindjárt másnap. Aztán Mamó kevés híján ót pofozta tol. még csak az kéne. pont a ruhagyár! Pár hétig még pihengetek. mondta, biztos ki vagyok borulva, ráérünk valamit addig kitalálni... Azóta tehát bulizok. Ma pediglen moziba mék, teveled. Amit nézünk: a Kék lagúna, szélesvásznú, színes, sikeredett alkotás. A kritika jól lehúzta, foltétlenül meg kell nézni. Meséje izgi. fordulatos. erotika lengi át. A jegyek immár a kezemben; tartasz-e vélem. Zamfiri? Velem vagy tőlem? Még mindig az vagyok, ki voltam: Anikó. „Igen", holintott Z.. „így mondja mind. akit Anikó valaha is foglyul ejtett: erős fölütésú kezdeményezés, benne ígéret, biztos siker; aztán a végtelenbe nyúló semmi, kétértelműség a köbön, vonzás és taszítás, átok és fololdozás... Sivatag, koponya, lábszárcsont keresztben, halál. Megszokni nem lehet. S mikor a delikvens elvesztette minden autonómiáját: delibáb támad. Jata morgana. s ugy elviszi Anikót, mint a huzat. Szemét egy nó ez. s hogy miért? A titkot most megfejtem." — Jer. Zamfiri — így a telefonba Anikó —. ne habozz! Vár a film, benne a tenger, la meer, s a T amour. „Megtanulom, miért csinálsz így. Anikó. Tananyag vagy. - elsajátítandó. Beváglak, majd te engem ki. — Ó. borzalom." — Egy pillanat. Anikó! — Még mire vársz? Rám? Én ott várlak. Csöng immár a mozicsengó. a nézőtér elsötétül. kezdődik a híradó. „Menjek, vagy inkább maradjak? Elindulni felesleges." Máris megyek. Anikó! — Ne késlekedj: pereg a film. s a lagúna olyan, de olyan kék!... — Már ott is vagyok. Anikó. ...Troli vitte át a hídon, rakta le a múv. házclótt. A tévedés Kel hét múlva Zamfiri már csak árnyéka volt önmagának, azaz minden úgy alakult, ahogy eltervezte. Kábán mászkált a városban. az autósok figyelmébe ajánlotta önmagát. „hát veled mi van", állította meg egy régi ismerős, „háromnegyed tíz", mondta Zamfiri... Anikó beépült az életébe: hósünk azt evett, amit Anikó, azt ivott amit Anikó (semmit), azt olvasott, amit Anikó, azt gondolta. amit Anikó, tehát mindig Anikóról gondolkodott, akár maga Anikó. — Te. ez neked jó? — kérdezte dühösen (telefonon át. élőben nem merte volna: teljesen elgyávította ez a nő); „nekem jó", búgott a felelet, „nektek viszont nem jó. s mégis jöttök hozzám: állandóan, mindig és sokan... Mindent adtok, semmit sem kaptok; hosszú-hosszú sorban járultok elém." Zamtiriban szétgyökerezett a tájdalom. — És... És miért jó? — Mert csak — így a hang. s Zamfmnak úgy rémlett. Anikó arca pirossá lett a vonal túlsó végén, és alighanem összeszorítja a combját. „Most már... Most már tudom, ki jött el értem..." — Apage. Anikó — mondta Zamfiri. sikoltást várva a kagylóból, ropogó zsarátnok tüzes hangjait, kénkőszagot, pokolvart... Tudta: Anikó füstté válik a kegyes szavak hallatára, nem lehet más hiszen, mint a pokol követe. De a kagylóhói nevetés hallatszott. Csöppet sem sátáni, inkább csak jókedvű. — Tévedtél — mondta Anikó —. nem vagyok ördög. DÉVAI CSABA