Délmagyarország, 1988. március (78. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-22 / 69. szám

Szerda, 1988. március 23. 5 Rádió figyelő fi nemzet ünnepei „Modern történelmünkben sok olyan emlékezésre méltó mozzanat van, amelyhez hiányoznak az emlékmüvek." Ezen a mondaton kívül szinte alig volt olvasható előzetesként egyéb a múlt heti rádióújság ama szerda délutáni Kossuth-program kapcsán, amely a Múltidéző címet viselte, jellegét tekintve pedig „jelenidejű történelmi magazinnak" deklaráltatott. Gerő András és Mihancsik Zsófia műsora mindenesetre — alig félórában — most olyat művelt, amire a honi tömegkommunikáció sokszor órakon, sót napokon ót sem (vagy csak alig) képes: a végletekig fölkavart, lelkesített és fölzaklatott, pezsdített és meggondolkodtatott, és egyben erőt, kitartást, tettrekészséget is biztosított. Az ilyen műsorokra lehet nyugodt szívvel mondani: mint az oxigénre, olyan szükség van rájuk. Egy nappal túl a 140. évfordulón, vagyis, 1988. március 16-án hangzottak el a kérdések: vajon történelmének mely mozzanatait érdemesíti arra egy ország, hogy emlékművet állítson neki? Ki(k)nek van és ki(k)nek nincs emlékművük ma Magyarországon? És nemcsak azt lehetett megtudni — a tibolddaróci Kossuth-mellszobor avatása előtt három nappal készített beszélgetés során, hogy a nép jó része — templomba megy megünnepelni március 15-én, hanem arról is értesülhettünk, hogy „a reakcióban is megvolt ez, hát akkor most pláne nem ugyanolyan ünnep kéne legyen ez a nap, mint április negyedike?" És, hogy mindezen óhaj mögött tudós érvelés is fölismerhető, bizonyította egy megszólaltatott történész, Hanák Péter: azért beszélhetünk annyira magától értetődő módon nemzeti ünnepként március 15-ről, mert tényleg maga a nemzet választotta a napot, amikor szabad nemzetként megszületett, amikor mindezt önmagában vívta meg, és nem másoktól kapta. Mindebből már logikusan következett is a történész örömmel nyugtázható kérdése: ugyan mire hát, hogy nem teljes szívvel vállalt ünnep március idusa? Miért nem munkaszüneti, piros betűs nap — és egyáltalán, hogyan van ez: egy nemzeti ünnep, amelyet állandó szorongás előz meg? Hogyan, miért lehetséges — kérdezte Hanák —, hogy az állam ünnepe elváljék a nemzet ünnepétől? „Hagyjuk nyitva Hanák Péter kérdését" — mondotta a műsorvezető. Fogadjuk el a javaslatot. (Ilyesmi úgyis csak átmeneti időre sikerülhet.) Viszont elemi tényeket már nem lehet figyelmen kívül hagyni: hogy mennyire igenis adósai vagyunk mindazoknak —akiknek nincs emlékművük a mai Magyarországon. De nagyon is kellene, hogy legyen. Nemcsak a 48-asoknak, akiknek, mondjuk lesz. Hanem mondjuk, második világháborús halottainknak. A Donnál értelmetlenül elpusztult tízezreknek. Hiszen — miként egy másik, a műsorban megszólaltatott történelemtudóstól, Juhász Gyulától hallhattuk — ha a második világháborúban Magyarországon meghalt szovjet katonáknak jogosan emlékműveik vannak, hogyne kellene ugyanígy a saját népünkhöz tartozó egykori harcolóknak is? Azt nem is említve, hogy —ezen is elgondolkodtatott ez a harminc perc — mekkora paradoxon, hogy ugyanebben a földrajzi térségben, nevezetesen Lengyelországban évről évre megkoszorúznak, teljességgel legálisan, egy emlékművet — az 1970-es gdanski sortűz áldozatainak emlékművét.. . A halottaknak pedig mindi, mindenütt tisztelet jár. A nemzet ünnepei tehát, láthatjuk, bizony nem is csak múltidézők. Az a rövidke mondat pedig, amely a rádióújság előzetesében volt olvasható, márminthogy mennyi olyan mozzanata van Iegújabbkori históriánknak, melyhez hiányoznak az emlékművek — fájdalmasan időszerű. A nemzet mostani és majdani ünnepeihez tapadó. Éppen ezért kellene rájuk annyira figyelni. Domonkos László Hol tanuljon szakmát a gyerek? Szegénység, fáradtság u Már megint egy olyan hét, amikor alig néztem a képernyőre. Láttam ugyan a szerdai sportösszeállítást, melynek első fejezete közben azért szorítottam, hogy ívull-null maradjon, hisz akkor „Törököt fogtunk" főcímmel jelent volna meg a Népsport, a másik meccs alatt meg Flicknek és Augenthalernak szurkoltam, hogy legalább egy értékelhető figyelmeztetést közvetítsenek annak a bodros, pökhendi Hugónak, aki mialt majdnem tönkrement ez a jónak ígérkező parti. De ezek csak ellenszurkelások. Igaz, pozitiv viszonyt is fölfedezhettem magamban, midőn a Szeged £C pólósai küszködtek a Spartacus legényeivel. Az értékelés helyett csak egyetlen gondolat: a riporter megdicsérte a játékvezetőket, azt a duót, mely összesen három góLba tartó labdát füttyentett vissza, túl korán észlelve a szabálytalanságot. A szegedi olvasó — még ha nem is jár pólómeccsre — könnyen .kitalálhatja, hogy mindhárom visszafütyült gólt a Spartacus kapta (volna). Ám beszéljünk emelkedettebb dolgokról! Hm... Miről is? Lapozgatom az elmúlt heti műsorújságot, melyben csak a sportközvetítések mellett szerepel az érdeklődésem fölkeltésére 6zolgáló filcjel. Talán fásultan néztem át, mikor a tévés programot készítettem magamnak? Nem hiszem, hogy ez lenne az egyedüli indok. Vagy ha kizárólag erre a gyökérre vezethető vissza minden, akkor egész héten fásult és faradt voltam. Magánügy. Megosztom gondom egyik tapasztalt kollégámmal, hátha közüggyé gyarapíthatom magánbúmat. Azt mondja — talán senki sem ker.yszeríti erre —, hogy veleménye szerint tarthatatlan ez az állapot: vasárnap pontosan ötven perc játékfilm állt a pihenni, kikapcsolódni vágyó dolgozók rendelkezésére. Azt is hozzátette — mert mi tagadás, kissé ingerült lett ör.nön szavaitól —, hogy a öo'gozó nép — mivel statisztikailag bizonyítottan sokat dolgozik — legalább a hét végén szeretne pihenni: ülni a tévé előtt, tökmagot vagy mogyorót lágni, kártyázni a gyerekkel vagy dominózni az unokával, s nem azt hallgatni még vasárnap is, hogy a műszaki fejlesztés így, a vízerőmű irgalmatlan hasznossága úgy, az átalakítás meg végképp. Átalakul, meg átalakít a dolgozó egész héten — mondta, ekkor már indulatosan rágva a cigarettát —, hagyják békén a hétvégén, és ne mutogassanak demagóg épitőipari tanmeséket, amikor meccset kellene közvetíteni, vagy vígjátékot, vagy valamilyen olasz limonádét, amit heverészve, el-elmerengve is lehet nézni. És ha már itt tartunk — mondta, mutatóujját a tévékritikusra bökve idősb kollégám —, ha szegények vagyunk, akkor vegyünk régi filmeket, és azokkal szórjuk tele a délutánt! Én például nem szégyellem — húzta ki magát —, hogy vasárnap, mosogatás után hiányzott a Peck, mert én is fáradt vagyok, nekem is jár egy könnyed élmény, s talán még az is fölüdít, hogy kőkorszakiak a képbeállítások, szirupos a mese, és túlvilágian ragyog a színésznők orcája. Szóval a giccs kell? — kerdeztem, a kulturális lapcsinálás ősi alapjain állva. Kollégám nem lett nyugtalanabb, sót... mint akit villám sújtott le, anyn.vira lett lesújtott. Elvtársam — nézett a szemembe —, ha nem tudunk mást nyomni, mint ismeretterjesztést, reklámot, Klinikát, reklámot. Szomszédokat, reklámot, és nekigyürkőzős vitaműsorokat a programajánlatok közötti kis időben, akkor zárjuk be a boltot! Trianonnak hála, az ország minden pontján fogható legalább egy, de inkább kettő külföldi adó. Nézzük azt, és szólítsuk fel a dolgozót a képújságban, hogy televíziója előfizetési díját a Magyar Nemzeti Bankon keresztül ezentúl lejben, rubelben, dinárban és koronában utaltassa át, akinek pedig van BC-számlája, az küldjön schillinget! Idáig értünk, amikor kijöttem a szobából. Ki tudja, milyen vállalatokat, szervezeteket szüntetett volna még meg az én kollégám ! Dlusztus Imre — Régen minden megérte, ma semmi — mondta ismerősöm. — Vállalkozni, boltot nyitni, bármiféle kisipart űzni csakis akkor érdemes, ha az ember mindenáron, tönkre akar menni. De ha mégis kisiparos valaki: el ne vállalja szakmunkástanuló képzését, mert rámegy az összkeresete! Bólintottam, mert én mindenre bólintani szoktam, ám ezzel egyidejűleg eszembe jutott, hogy hiszen én nagyon is ki vagyok e témából okosítva, úgyszólván túl vagyok képezve. A minap például részt vettem egy fórumon, ami a kisiparosok utánpótlásával, a szakmunkásképzéssel foglalkozott. A fórumon mások között szólásra emelkedett egy nyugdíjas cipészkisiparos is, szakmájának mestere. (Ez utóbbi megállapítást nem az ujjamból szoptam: sokaktól hallottam.) Elmondta: jelenleg egyetlen szakközépiskolás cipésztanulót foglalkoztat, de már tényleg csak becsületből, mert ahelyett, hogy megérné neki, kifejezetten ráfizet. — Tavaly iskolázták be a gyereket — mondta a nyugdíjas mester. — Dehogy akartam én tanulót tartani, tisztában voltam avval, manapság mekkora kereszt az. De jöttek a szülők, hogy hol tanulja ki a szakmát a gyerek, ha nem énnálam? fgy hát vállaltam. Egyik héten tanul a fiú, a másik héten gyakorlatra jár. Biztosítom neki a lehető legjobb körülményeket. Eredetileg nem tanult jól. de amióta kikérdezem tőle a leckét, kettesek helyett négyeseket, ötösöket visz haza. Ezt mondta tehát a mester, s úgy folytatta, hogy korántsem csak a szakmai dolgokat kérdezi ki a gyerektől, tehát például a fárafoglalás műveleteit, hanem a történelmet is, meg minden általános dolgot, amit az iskolában tudni kell. Tehát nemcsak a szakmai ismereteit adja át neki maradéktalanul, hanem elméleti képzésben is részesíti. Ez az egyik. A másik: a gyerek olyan ellátásban részesül, amiben talán nem minden helyen. Se takarítani nem kell, se semmit — bízvást összpontosíthat a szakmai előremenetelre, nem terhelik fölösleges tennivalók, amint ez néhol előfordul. — Kérdezem én — mondta végezetül a nyugdíjas kisiparos —, miből legyen nekem erre pénzem? Miből étkeztessem a gyereket, ami annyi, mintha plusz egy fő lenne a családban, miből biztosítsam a munkaruhát, a megfelelő szociális körülményeket? Hiszen az egy kaptafára készült adórendelet semmiféle különbséget nem tesz a tanulót tartó, meg a tanulót nem tartó kisiparos között, s adminisztrálnia is éppen annyit kell az egyiknek, akár a másiknak. Na, igen ... Az adminisztrációt újabban legföljebb úgy tudja az ember elvégezni, ha reggel megmarkolja a tollat, és le se igen teszi estig. Pedig ehelyett hasznos termelőmunkát végezhetne, illetve tanulót oktathatna a szakma mesterfogásaira. De hát úgy vevődik észre, a haszon helyett fontosabb lett a haszon bevallása. Ebből pedig túlzottan sok jó nem sülhetik ki . . . Bevallani ugyanis csak azt a jövedelmet lehet, amit előzőleg kézhez kapott az ember. Meg nem termelt, el nem adott áruból haszon aligha származik, így aztán bevallani sincs mit. Könnyen gondolkodóba lehet esni: kik és miféle adót fizetnek majd be a most megfelelően ki nem tanított szakmunkástanulók helyett? Ki fog eladható termékeket csinálni? Nem mindenki olyan önzetlen mesterember, mint Olasz Lajos, Vásárhely egyetlen kisiparos cipésze — ez ideig róla volt szó ugyanis. Nem mindenik kisiparos áldozza föl szabad ideiét a tudnivalók kikérdezésére; a szakiskolában soha meg nem tanulható, csak a mestertől elsajátítható apró titkokat sem adia tovább szívesen némelyik. E helyzet napjainkban nyilván nem változik pozitívan, mikor a kisiparosok azt tapasztalják, nemcsak hogy egy fillér hasznuk sincs a tanulótartásból, de még kifejezetten rá is fizetnek. A dolog ügy néz ki, mintha tulajdonkepp ók tartoznának terítéssel a tanulók képzéséért. Már megint nem a cipőt "készítjük a lábhoz, hanem a lábat a cipőhöz. Ez igen... Ez haladás. Ez a láb aztán tud haladni. A baj csak az: a szakmájukat igazán értő, valóban szakember szakmunkások belátható időn belül úgy elfogynak, mint annak a rendje, ha a tanulót tartó, s velük jó eredményt fölmutató kisiparosok valamiféle minimális teherbeli könnyítést nem kapnak. Hiszen a szakma müvelése önmagában is teljes embert igényel, a tanulóval foglalkozás szintén, az adminisztráció megint csak szintén — nem hiába tart külön könyvelöt, aki megteheti. Korántsem kell ahhoz százlábúnak lennünk, hogy el ne koptassunk néha egyegy cipőt. A korábbi években észrevehettük: hiába talpalunk cipész után, nincsen, aki megsarkallja lábbelink. Pár esztendő múlva talán lenne. Legalábbis erről tanúskodik a tény. mely szerint egyre növekszik azoknak a fiataloknak a száma, akik úgv gondolják, hogy kitanulják a cipészséget. Ugyanis nagy haszon van rajta. — Elhatározásukat az iskola örömmel segíti; a továbbiak azon múlnak. hogy a kisiparosok — lehetőségeik szerint — mivé tud iák képezni őket: mesteremberré. vagy csak foltozóvargává? Farkas Csaba II felsőoktatás fejlesztése A hazai felsőoktatás tartalmi és szervezeti korszerűsítésének meggyorsítását, az egyetemek, főiskolák képzési-működési feltételeinek lényeges javítását szolgálja az az 1990-ig szóló program, amelyet a Művelődési Minisztérium dolgozott ki, s amelynek széles körű szakmai vitája a napokban kezdődött meg. Az érdekelt tárcákkal, az Akadémiával, az intézményvezetőkkel, a társadalmi és tömegszervezetekkel folytatott eszmecserék tapasztalatait is tartalmazó előterjesztés várhatóan a következő időszakban kerül a Minisztertanács ülésének napirendjére. A program célja, hogy — összhangban az 1984-ben kidolgozott oktatásfejlesztési koncepcióval, valamint a gazdasági, társadalmi kibontakozás követelményeivel — kijelölje azokat a konkrét és legsürgetőbb teendőket és a végrehajtásukhoz szükséges alapvető feltételeket, amelyekkel megállítható a felsőoktatás színvonalában és tárgyi körülményeiben tapasztalható romló tendencia, illetve mihamarabb számottevő javulás érhető el. A felsőoktatás megújításához, minőségi fejlesztéséhez egyik alapvető lépésként meg kell gyorsítani a képzés korszerűsítését: rugalmas és többlépcsős képzési formákkal, korszerű tantárgyi programokkal. Radikálisan csökkenteni szükséges a heti kötelező óraszámokat, bővíteni a szabadon választható fakultációk körét. Gyanítom, az elmúlt bő fél év alatt legalább ötven százalékkal megugrottak az árak a fodrászüzlotekben. Megfontolandó tehát, hogv Figarót milyen gyakran látogatjuk. Az a hír is járja, egyébként sem szívbajosak a fodrászok, időnként tisztességtelenül belenyúlnak a zsebünkbe Szinte észre sem veszszük, nemigen kérünk számlát esetleg csak sejtjük, becsaptak bennünket. Soós Sándorné, az szmt társadalmi ellenőre nem jámbor vendégként jelent meg a megyei fodrászszövetkezet szegedi 4. számú, Dugonics téri üzletében, hanem bizonyságot akart szerezni arról, tudnak-e a fodrászok számolni. Csatlakozott hozzá Csanádi Endréné. Ketten vállalkoztak az ellenőrzésre. Csanádiné teljes „generálozást" kért; dauer, vágás, szárítás. A cech 228 forintra jött ki. A fodrásznő jócskán meglepődött, amikor sorra véve a tételeket, az összeg 218 forintra jött ki. A tévedésre elfogadható magyarázatot nem kapott CsaHarmincöt forintból... nádiné. Soós Sándorné még rosszabbul járt. Vágást. berakást kért, és fizetett száztizenöt forintot. A számlán a következő állt: vágás — 33 forint, berakás — 22, kerolakk — 5, fixatör — 5, hajlakk — 11, balzsam — 10, hajkrém — 4 forint. Akárhogy is számoljuk, a végösszeg kilencven forint. A különbség huszonöt forint. Nem kevés! A fodrász a fenti két esetben harmincöt forinttal károsította meg a vendégeket. Ha naponta csupán ennyj a „plusz bevétele", az havonta több ezer forint. Mellette még ott van a fizetése, és a borravaló! Az ilyesféle machinációkat az üzlet dolgozóinak többsége jóvátehetetlen véteknek Üirtja. Szerintük nem egyébről, mint szakmai, tisztességről, becsületről van szó. Ilven esetek miatt az illető fodrász kolléga lejárathatja az egész kollektívát, az üzletet. így a tisztességes munka értékelődhet le. Mivel védekezett a fodrász? A haj vastag szálú, sűrű volt, nem figyelt eléggé. És legfőbb érvként azt hozta fel, hogy minőségileg kifogástalan munkát végzett. Ez azonban nem zárja ki. azt!, hogy alaposan megkárosította a vendégeit. És szomorúan vette tudomásul, Soósné és Csanádiné soha nem lesznek az ő törzsvendégei. Az eset után megkeresitük Donáth Bélát, a megyei fodrászszövetkezet elnökét. — Mit szól a történtekhez? — Tavaly augusztus óta a területünkön 46,5 százalékos áremelkedés volt. Ilyen mérvű árváltozás a szakmában az elmúlt évtizedekben nem volt. Ettől leginkább a fodrászok ijedtek meg. Elkezdődött a vendégért való harc. Ezért néhol a kollégák olcsóbban dolgoznak. — A fodrász „összeadást készségéről" mi a véleménye? — Semmiféle mentegetőzést nem fogadok el. És jól jár az a' dolgozó, akinek a fentiek! miatt nem köszönöm meg a munkáját. Vele ilyesmi eddig még ncCri fordult elő, a munkájával elégedettek vagyunk, igy valószínű, hogy szoros elszámolású üzletbe kerül. Ezt! én munkahelyi értekezleten ki is hirdetem. — De ki és mi véd meg bennünket attól, hogy a jövőben ilyesmi ne forduljon elő? — A vevő érdekében és védelmében április l-jétől életbe lép a vállalási szabályzat- Ez nem más, mint egy átírótömb, melybe a vendég kérésére minden egyes fodrász köteles bejegyezni az árakat. Nem kell tehát ahhoz ellenőrnek lenni, hogy valaki kontrollálni tudja, nem csapták-e be. Sőt tételenként megismerheti a vendég az összegeket. Ennek alapján például dönthet úgy, hogy otthon mas hajat, vagy nem kér lakikot ... Fs a belső ellenőreinknek is mind 'óbb munkájuk lesz! Bodzsár Erzsébet