Délmagyarország, 1988. március (78. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-19 / 67. szám

10 Szombat, 1988. március 19. DM| magazin ... és a hátrányos helyzetű felnőttek? — Persze tudom: maga most csodálkozik. mert eddig csak hátrányos helyzetű gyerekekről hallott. Állami gondozottakról, alkoholisták, rossz anyagi körülmények között élók gyerekeiről, no meg a válások által „földúlt" csonka családban nevelkedőkről. Hiszen erről írnak a lapok mindenütt, s persze óva intenek is egyben: ember, cl ne ziillj. el nc válj, nehogy lelki sérülésnek tedd ki a gyerekedet... De én most azért jöttem el magához. hogy meséljek egyet s mást az életről, a felnőttek, a magam életéről. Azért szeretném elmondani a magamét, hogy mások is vegyék már észre: vannak ám hátrányos helyzetű felnőttek is. Meg azért, hogy kérjem: ne akarjanak minket folyton-folvvást hckalodázni áldozatvállalás címszó alatt csöppet sem rózsás felnőtt sorsunkba. És ha netán lépni bátorkodnék saját sorsom jobbítása érdekében, ne zsaroljon senki azzal, hogy a gyerekem esetleg hátrányos helyzetűvé válhat. Jutott már magának eszébe például, hány komolyan veszélyeztetett gyermek élt már a földön akár csak századunk pusztító háborúi után is? Hogy a harcokban megárvult gyerekek fejébe mégsem azt sulykoltuk: te fiam, lányom, hátrányos helyzetű vagy, vonulj félre és nyalogasd lelki sebeidet, hanem épp ellenkezőleg: élni. megmaradni tanítottuk őket. S arra gondolt-e már, hogy a katonai kiadásokról döntő tárcák vezetőit szerte a világon kinek kellene óva inteni: ej, bácsi, ha te növeled ezeket a kiadásokat, envnyi és ennyi gyerektől vonod el az emberibb élethez, vagy akár a megmaradáshoz szükséges anvagi javakat? Elmondok magának néhány példát, mitől lehetek, vagyok, én, a felnőtt lelki sérült és gyakorta veszélyeztetett, meg hátrányos helyzetű. Kezdem mindjárt azzal, hogy osztályvezető voltam egy nagyvállalatnál. Úgy. ahogy mondom: voltam. Az hírlett: megbízható, jó káder, pártcsoportvezetö. szakszervezeti tag, ambiciózus munkaerő, aki ha még ráfejel cgv fósulival. akármi is lehet. De a vállalat befuccsolt. S higgye el. a számviteli mahinációkról rajtam kívül még nagyon sokan nem tudtak és tehettek. A cég mégis csődbe ment és arra kényszerült, hogy termékszerkezetet váltson. Az már csak az én, meg másik hat társam balszerencséje, hogy épp annak a gyártmányfejlesztési osztálynak fellegzett be legelőbb, melyen mi dolgoztunk. Kinyílt előttünk a kapu. Január közepén lettem munkanélküli. Hogy ajánlottak-c másikat az elveszített munkaköröm helyett? Hát persze! Olyat, amit józan ésszel el nem fogadhat az ember, akinek továbbtanulási, presztízsteremtési ambíciói vannak. Tudom, maga azt mondja: a jó szakemberre mindenütt szükség van. Tudja mit? Cseréljünk helyet! Vágja zsebre a párttag-, a szakszervezeti-, meg a munkakönyvemet és tízezer forintnál magasabb fizetés után fogadjon el szemrebbenés nélkül a MAV-nál egy 4 ezer 500 forinttal fölajánlott jelzóóri állást! Ezt én képtelen vagyok megtenni. Az eddig felkínált helyeken a létminimumot sem tudnám magamnak, a családomnak biztosítani. nemhogy révbe vigyem a kiteljesedés szélén megtántorodott karrieremet. Most alkalmi munkát végzek, de olyan dologgal foglalkozom, amihez kedvem van. Persze a 20 százalékot itt is levonják és itt sem több a fizetésem, mint máshol lehetne. Dc nincs erőm rá, hogy feladjak mindent, lejjebb szállítsam az igényeimet még ennél is. Nem tudom, mi következhet ezután, de negyven évesen, egy vállalatnál lehajtott 17 év után képtelen vagyok beadni a munkakönyvemet „csak úgy", akárhová. Várok. Ne tegye le a tollat! Nincs még vége, hiszen az igazibb magamról, a szívemhez közelibb problémákról még nem is beszéltem. Kezdem mindjárt azzal, hogy az én szüleim nem tettek ki annak a veszélynek, hogy elváljanak. Nem. Ók együtt maradtak és marakodtak halálukig, s én közel húsz évig lubickolhattam egy félalkoholista, felházasságtörő. szegényesen élő és látszólag békés családi fészek minden örömében. És senki nem tartott cagcm hátrányos helyzetűnek. Második példának húszéves fejjel kötött első házasságomat említem, mely csak arra volt jó. hogy valamiféle kiutat biztosítson otthonról. Lehetőséget az elszakadásra, a talpraállásra. Mikor észrevettük, hogy kapcsolatunkból hiányzik valami, feleségem terhes lett és megtartotta a gyereket. Higgye el, nem azért döntött a szülés mellett, mert akkor még ott. a nagy semmi közepén anvnyira hiányzott volna nekünk a gyerek. De így hamarabb kaptunk lakást, ő meg kíváncsi volt rá, milyen az asszonyi élet, hajtotta a kipróbálás, az átélés ösztöne. Azt hitte, élete így lesz teljesebb. Végül kiderült: egyáltalán nem voltunk érettek a házasságra. Elváltunk. Persze én elvesztettem mindent: a lakást és a gyermekemet is, akit — egyelőre — még a legújabb családjogi törvény ellenére sem láthatok. De hadd folytassam förtelmes vétkeim sorát! Nyolc éve. 32 évesen újraházasodtam. Lehet, hogy elóre meg lehetett volna jósolni az egészet, de valahogy ki kellett másznom abból az anyagi slamasztikából, melybe az albérlet kényszerített. Sajnos, ez a házasságom sem sikerült. Csak a gyerek jött össze. Függetlenül attól, mennyire éreztem én ambíciót magamban még egy gyerek fölneveléséhez, menynyire láttam fölkészültnek családi fészkünket egy kicsi fogadására. A gyerek jött, pedig csak az anyja akarta. Mondja, miért nem kérdezi meg az AB-bizottság az apákat is: hozzájárulnak-e, hogy gyerekük szülessen? Nekem az egész gyerek-dologban csak az anyagi patrónus szerepét szabad fölvállalnom? Nem érzi, hogy valahol mélyen igazságtalan ez a dolog velünk, férfiakkal szemben? Hány nó törődik azzal, hogyan sérti meg az én atyai, férfiúi lelkemet? Sokáig azt hittem, lehetetlenné tették az életemet. Házasságom kiégett, öregnek, fáradtnak kezdtem érezni magamat. És akkor találkoztam össze VELE. Ennek több éve már. Neki is van egy fia. Úgy éreztük, ha együtt élhetnénk, valahogy anyagilag is egálba jönne az életünk. Éreztük egymásban az erőt, az akarást, ami egy cél felé hajt mindkettőnket. De a lányom még olyan kicsi volt. Úgy döntöttünk, várunk. Két évvel ezelőtt azt mondtam otthon, vidékre helyeztek pár hónapra toH

orváth Dezsőt ismeri tájékunk minden betűtudó embere. Mivel beleártja magát a tanyai iskolák jégfelhőkergető harangjainak ügyegondjába, az aszályos földek repedéseibe, a zsombói parasztakadémia éltetésébe, a vegyszer nélkül pirosodó paradicsomtermelés gubancaiba. Dc ennél sokkal többet akar. A halállal összekacsintva a fejét is mcglékeltcttc, hogy több férjen ki esze kapuzatán a világról vallott tudnivalói kirajoztatására. Nyomós szavú ember, a legsötétebb éjszakában is el lehet menni a szava nyomában. Eszközökben nem válogat. ír fényképezőgéppel, kamerával, tollal. Szárnyas szavú ember, írásai szárnyra kapva rebbennek szerte. Akaratos ember. Meggyőződéséből nem ereszt. Makacs ember. Utánajársíázágú, száz bajbugyrú életünk kisimogatásának lehetőségeit világos nappal is körüllámpázva. Példa. Nem vállalja. Hallani sem szereti a szót. Azt vallja, ő is marékkal tapogatja az utat, ám nem is aludna nyugodtan, ha az élet által eléje lökött gondkupacot kikerülgetné, ahogy sokszor hivatolt ügyelók is kikerülgetik. Ha fölismerve ebbéli tulajdonságát, s szökni próbálna előle, önnön magától szökne meg. Teheti? Rövidke rámutogatásom, elismerem, nincs minden elfogultság nélkül. Ahhoz túlságosan régóta ismerem, hogy szavaim úgy kopogjanak a papíron, mint az üres asztalfia. Ilyennek is kell lenni. Csak sokáig tartson. Olvasóival együtt ezt kívánja TÓTH BÉLA GYÖRE KATALIN Képek szellemi életünkből vábbképzésre. Látni akartam, mint reagál a lányom, ha nem vagyok mellette. Megláttam. Éjszakákon át sírt utánam, hónapokig bepisilt. NÁLA meg a fia féltékenykedett, nem tűrte, hogy az anyja közelében legyek. Munkaidő után. lopva jártunk szeretkezni és vettük tudomásul nagyon nehéz szívvel, hogy még mindig várnunk kell. De meddig? És miért? Hogy ugyanazt a látszólagos rendet tartsuk fönn. mint annak idején az én szüleim? Mi se merjük venni a bátorságot, hogy ebből kilépjünk? Miért nem örülünk mi annak, ha egy felnőtt késztetést érez arra. hogy túllépjen a jelenlegi rosszon, az elviselhetetlen látszatokon? Miért és kinek jó az. ha hagyom, hogy a gyerekeim e szép látszatban lubickolva tönkretegyék legtermékenyebb életéveimet? Igaz, ha elválok, megint fölbomlik egy család. De talán létrejön egy másik, ami jobb és erösebb lesz. No meg két felnőtt is boldogabb lehet. S talán, ha nem várunk túl soká, még születhetik egy olyan gyerekem is, akit nem az OTP sürgető szava szólít világra, akinek születését együtt akarjuk az édesanyjával... Tudja mit? Előttem már ne lengessen senki újságcikket a gyerekem lelki sérüléseiről, arról, hogyan teszem én tönkre az ó életét. Árról is írjon már egyszer valaki, hol van az áldozatvállalás értelmes felső határa, amit egy felnőtt embertől elvárhat a közgondolkodás. Törődjenek már velem, hátrányos helyzetű felnőttel is a pszichológusok és ne akarjanak egy javakorabeli, remélhetőleg már szellemileg is elég érett, tapasztalatokkal kellően felvértezett felnőttből áldozati bárányt csinálni a gvereknevelésoltárán! Miért áldozzak én mindent? Miért kellene hagynom, hogy elmenjen mellettem az élet, minden öröm és lehetőség? Higgye el! Imádom a kislányaimat, a gyerekeket. De az ó életük — szerencsére — még csak ezután kezdődik. És bizonyos vagyok benne.: felnőtt fejjel látni, ••«» érteni fogják majd, mi volt szüleik életében az, ami miatt tovább kellett lépni, s majd azon lesznek, hogy nekik jobban sikerüljön. Az ó napjuk még csak ezután virrad föl... Es most ítélkezzen fölöttem, ahogy akar! LENGYEL ZOLTÁN Románc újra szárazak az utak s mi féltjük a csendet, amit a tél hagyott ránk. egv évszakkal megint több lett a múlt — s valamit adtunk valamiért, mikor este szóba hoztad a halált. s nem történik semmi miisitt. csak ódon tragédiák hoznak s visznek valamit, s az ágy Is csak'kellék, ahogy ván ki föllép, míg más elbukik hangtalan sorra, mint az útjában megfáradt nap, és toposz leszel te is, ahogy éjszakánként megtopöszlak. Horváth Dezső kiállítása a Fcketeházhan tekinthető meg. Vinkler László Veres Péter A mikor ezeket a képeket terelgettem be a fényképezőgép lencséjébe. Yi még utánam jött a gép, ha véletlenül otthon felejtettem. Azért hordtam magammal, legyen kéznél, ha olyan pillanattal hoz össze a sors. amire később is jó lenne emlékeznem. Azt nem mondom, hogy nein motoszkált szinte mindegyiknél a felemben az a gondolat, majd kiállításra viszem, ha jól sikerül — örök szempontja a nagyon tudatosan fényképező embernek is. hogy sikerüljön —, van is közöttük néhány, amelyik megjárta már egy-egy kiállítás falát, de sok van közöttük, amelyiket soha nem akartam megnagyítani. Életlen lett. közhenyüli valaki, aki nem tartozott oda. idétlenül szerkesztődött meg a kép. előnytelen lett arra nézve, akit ábrázolt, és még sorolhatnám kifogásaimat. Ezeket a gyatraságokat most is látom, nem is hoztam volna ide valamennyit, ha nem biztattak volna rá. Sok olyan barátom volt. aki időközben eltávozott közülünk, és nekem nem maradt alkalmam másik képet készíteni róla. Beláttam győzködés közben, az csuk egyik szempont, ami kiállításra engedett eddig egy képet, van azonban más is: segítsünk visszaidézni akár egy pillanat közvetítésével is szellemi életük különösen értékes, néha pótolhatatlan emberét akkor is. ha tökéletlén fényben, ócska technikával készülhetett csak el a fölvétel. Tagadhatatlan, a szívemhez nőtt néhány kép így is: Bálint Sándoré, Kardos Bálé, Veres I'éteré, Illyés Gyuláé. Vinkler Lászlóé. Lajos Sándoré, hogy az élőket ne kelljen most említenem. Akik itt vannak, mindhez ha nem is barátság - hiszen az kétoldalú de valamilyen gondolati közösség köt ma is. Ehhez a kötődéshez szeretnék további társakat toborozni a képek falra rakásával. Arra viszont soha nem törekedtem, hogy mindem in legyen, akihez a megbecsülés szálai kötnek. HORVÁTH DEZSŐ