Délmagyarország, 1988. március (78. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-15 / 63. szám

Ilctin, 1988. március 14. 5 Teljes-ítmény Rádiófigyelő A márciusi rádiókabaré a teljesítményről szólt. Hála istennek. Azért a hálálkodás, mert bevallom: azt kedvelem, ha a teljesítményről inkább olyanok szólnak (bárhogyan), akik maguk is teljesítenek. Sőt: Teljesítenek. A Verebes-féle rádiókabaré, e hasábokon is többször leírtuk már, nemcsak az év végi nagy reprezentatív megmutatkozások alkalmával, de már hosszú ideje hónapról hónapra megbízhatóan, igen magas átlagnívón, az igényes, kellőképpen eredeti és mély kabarészinten produkál, nem tévesztvén szem elöl aktualitást és jó ízlést, igazi szellemességet, és bizonyos tapasztalati tények megszabta bölcsességet. Hogy legutóbb mi történt, nem tudom. A hétfőn este sugárzott (és szokás szerint szombaton megismételt) kabaréban a záradék, vagyis a legutolsó szám. ami hagyományosan legtöbbször az egyik mindenkori fö attrakciót, végső slusszpoént, koronatémát, a truvájt jelenti — nz idei magyar játékfilmszemléről szólt. Beismerem: most kissé zavarban vagyok. Többszörösen is: részint, hogy — munkaköri elfogultság, holmi „szakterületi sovinizmus" meg hasonlók okán — ne kelljen az elfogultság, bűnének látszatát keltenem, részint meg, mert ez a legutolsó néhány perc ijesztő érthetetlenséggel állt éles ellentétben a rádiókabaré megszokott szellemével. (Ezúttal Farkasházy Tivadar volt a szerkesztő-rendező, no de, úgy gondolom, ennek most nem lehet különösebb jelentősége, hiszen e név, Verebes Istvánnal és a többiekkel együtt — jó értelemben — egy Társaságot jelent.) Viszont, amit paródia címén, még Fellinit is megidézve most — stilárisan, hangnemben, szemléletmódban egyaránt — hallhattunk, elképesztő mértékben kirítt mondjuk a legutóbbi szilvesztert, de nagy átlagban a havonta jelentkező kabarét jellemző teljesítmények egészéből. ízléstelen, gusztustalan, egy már^ jó 10-15 éve túlhaladott, a népet, a vidéki magyarságot, no meg egyfajta, alighanem különleges fontosságú művészi alapállást, ha úgy tetszik, programszerű pestiességgel lekezelő, meglehetősen visszataszító alapállást tükrözött. Érthetetlen dühvel, feltűnő indulattal, szinte acsarkodva „nekiesvén" az idei magyar játékfilmszemlének. Félreértés véletlenül se essék: még a látszatát is kerülni szeretném az olyan igyekezetnek, mintha bármiféle sértetlenséget, bántatlanságot kívánnék biztosítani a jelenkori, aligha csak az én véleményem szerint európai színvonalú magyar filmművészetnek. A legutóbbi szemle filmjeiről nagyon is kell vitatkozni — ám ez a hangnem nemcsak méltatlan, de meglehetősen sértő is a mai magyar társadalom állapotában rendkívüli fontosságú, valóságfeltárást, múltszemléletet, történelemláttatást biztosító alkotásokkal kapcsolatban. Merthogy, éppen ez előbbiek tétettek olcsó, cinikus és lapos gúny tárgyává. Arrti az ízléstelenségen túlmenően nemcsak felháborító, de megkockáztatom: hazánk jelenlegi helyzetének szükségletei között még kártékony is. Mert az élesszemü, jobbításbíráló szellemű igyekezetén gúnyolódni minden, csak nem tiszta szándékú, felelősségteljes és szellemes élcelődés. És még mielőtt fölháborodott válaszok érkeznének: természetes, hogy a hőn óhajtott demokrácia nevében mondja csak mindenki, amit gondol. Csakhogy, ennek mikéntjében — a Teljesítmény kötelez. Nem a demokrácia ellenében, hanem éppen a jó ízlésre is alapozó — és a rádiókabaré által eddig következetesen tartott — színvonal érdekében. A szóban forgó jelenet számomra teljességgel ismeretlen nevű szerzőpárosának, Vajda Anikónak és Vajda Katalinnak teljesítménye pontosan a fentiek tükrében kellett volna bírálat tárgya legyen — nem most, és nem itt. Hanem korábban, akkor — és amott. És dehogyis holmi cenzúrakövetelés miatt. Hanem, hogy a teljesítmény valóban teljes-ítmény lehessék. Domonkos László 1848-49 emlékei Szegeden A cím egyben egy tegnap megnyílt kállitáis címe is. a Somogyi Könyvtárban Pelyach István, a JATE tudományos munkatársa nyitotta meg a döntő többségében eredeti dokumentumokból álló, tisztelgő bemutatót, amely materiálisán is különlegesen elérhető közelségbe hozta, s így még varázslatosabb ragyogásba vonta a ma ünnepelt, 140 évvel ezelőtti eseményeket. És mivel a forradalom és a szabadságharc szegedi emlékei láthatók (ezen a héten, március 19ér., szombaton este 7 óráig), a bemutatandó tárgyak legnagyobb része is a levéltárból, a könyvtárban található, 1848—49-ben Szegeden működött Grün-nyomda termékei közül, továbbá a múzeumból származnak. (A Csongrád Megyei Levéltár, a megyei művelődési központ, a Móra Ferenc Múzeum, a Magyar Történelmi Társulat megyei és szegedi csoportja, a Szegedi Akadémiai Bizottság filozóíiai és történettudományi szakbizottsága, valamint a TIT megyei szervezete által rendezett kiállítás megnyitása után Spira György, a Magyar Tudományos Akadémia Történeti Intézetének tudományos tanácsadója Kossuth alkotmánytervezete címmel tartott a könyvtárban előadást.) Két eredeti, hiteles Kossuth-levél. Kossuth-banKé>k. A kormányzónak, „a magyarok megváltójának" (így is nevezték) mellénye. 1848-as öv és tarsoly. Korabeli újságok és röplapok. Eg> kivételesen széttépetlen zászló, hiszen a bukás utón a trikolórok többségét tudvalevően apró darabokra szaggatva, keblükbe rejtve magukkal vitték a harcolók. A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata. Mindez kronologikusan, szinte kizárólag a rögzített, dokumentált tények szegedi vonatkozásaira koncentrálva. „Aki megnézi ezt a kiállítást, megtalálja és megérti a kor neki szóló üzenetét" — hallhattuk a megnyitóban. Felidézve, elénk állítva az ország majdani sorsát döntően befolyásoló eseményeket, Kossuth szegedi beszédét és a '49 nyarán ilt elfogadott nemzetiségi törvényt, a Délvidékre indult 3. szegedi zászlóaljat és a többi tényt — mindent, reménykedjünk: úgy legyen. D. L. „Nálunk nincsenek olyan klinikák" Sok mindent lehetett olvasni az újságokban. Az elnök vizsgálatot ígért és szigorú büntetést helyezett kilátásba. A tömegharag csillapodni látszott, annak dacára, hogy megszoktuk, a bűnös minálunk mindig elnyeri méltó jutalmát. Mindazonáltal nem tagadható, hogy megrázkódtatás érte az országot. Akik ráadásul kinyitották a műsorújságot, döbbenten látr ták, hogy benr/ van Radnóti László interjúja a Brinkmann doktort formázó bécsi színésszel, aki éppen mostanában dezertált Hamburgba. Otthagyta a bécsi, régiségekkel zsúfolt lakást, benne színésznő nejét, és két gyermekét. Méghogy ennek van „olyan meghívóan barátságos válla, hogy azon kisírja magát az ember"? „Oldott és megbízható, mint az érettebb férfiak általában?" És ez még nem minden. Kiderül tudniillik az interjú végén, hogy slusszpoénja van, mint minden valamirevaló zsurnalisztikái opusznak. Kiderül, hogy itten a képzett beszélgetés esete forog fenn, illetve egy vekkerrel végzetesen kettétört álomról (óh, eredetiség, mint olyan!) van szó, melyben az álmodó, Radnóti László, beszélget Klausjürgen Wussoia-val (ejtsd: Vusszó). A beszélgetés végén csörgött a Radnóti vekkerje. Akkor viszont igaziból felhívta a Wussow-lakást, és a professzor, azaz a színész: mindent vállalt. Azt mondta, minden úgy igaz, ahogy a Radnóti megálmodta. Hát, ennek most már a végére kell járni! — gondoltam. Annyi itt a furcsaság! Beszélni akarok az elnökkel. Legalább telefonon. Elmondani, hogy mi is minden kedden nézzük, és hogy most mekkorát csalódtunk, és micsoda a hiányérzetünk! Megtudakolni, hogy mit csinál mostanában, hogy a tévében olyan furcsaságok történnek. Képernyő — Nem volt még ilyen esetünk, valóban. Engem telefonon riasztották, azonnal félbehagytam a vacsorámat — hétvégéről csirkepörkölt maradt, azt a feleségem kedden palacsintába szokta tölteni, amiről tudnivaló, hogy a sütőből frissen kivéve fogyasztandó, megdöglik ha kétszer kell fölmelegíteni —, berohantam a tévébe. Mit mondjak, állt a bál, éppen elkelt egy határozott egyéniség jelenléte. Pont abban a fázisban tudtam föllépni, amikor fölengedett az első ijedtség merevsége, mindenki egyszerre beszélt és a másikat vádolta. Ezt a rossz beidegződést még nem sikerült száműznöm innen, de hát nem panaszkodom, az ember ne hárítsa a felelősséget az elődeire, végtére akármekkora itt a fluktuáció, azért ez folyamatosan a Magyar Televízió, és mint tudja, programom szerint egyre magyarabb lesz. — Hogyan csinált rendet a zűrzavarban? — Láthatta, előkaptunk egy krimit, mert krimink az mindig van tartalékban, előre nem látható esetekre, mint ez a mostani is volt. Aztán megindultam... az elnöki szoba felé, és levetíttettem magamnak az ominózus klinika-részietet. — És? Mondja már, kérem, milyen? — Nekünk megvan a véleményünk az egész sorozatról, ám mint maga is tudja, a közönséget nem lehet leváltani, a széles nézői rétegekben a Schwarzwaldklinik igen népszerű. — Azt mondják, ezt a részt elfelejtették szinkronizálni. Igaz? — Technikai okok miatt nem mehetett most műsorba, de ezúton is megnyugtathatom a nézőket, sürgősen kijavítjuk a hibát; és egy hét múlva minden úgy lesz, mint régen. Még tartok egy-két sajtótájékoztatót az ügyről, számítok a sajtó munkatársaira, hogy segítenek úrrá lenni a kialakult helyzeten és közös erőfeszítéssel lecsillapítjuk a felbolydult tömegeket. — Nem találja furcsának, hogy pont most jelent meg két cikk is a klinikáról a műsorújságban? Nem fedezett fel a vizsgálatok során valami rosszindulatú tudatosságot, a dolgok mélyén? Mögött? — A helyzet kétségkívül fokozódik, de ez nem ok arra ... — Milyen sors vár az elkövetőkre? — A vizsgálatot még nem zártuk le. Azóta nem voltam otthon, összefolynak a nappalok és az éjszakák, ki tudja már, mi lehet a palacsintámmal, itt bent fogytán van az idegcsillapítókészletünk, és mint tudja, nálunk nincsenek olyan klinikák, mint a Fekete-erdőben, és a gyógyszer mellett hiánycikk a jó szó is. Akkor csörgött a vekkerem. Álmodtam az egészet. Idegesen öltöztem, nyúltam a telefonhoz. De hát... a képzelt beszélgetés — az egy műfaj! Miért hívnám föl az elnököt? Legfeljebb azt mondhatná: utálom a palacsintát! Meg a gyenge epigonokat. Nos, kell ez nekem? — tettem föl magamnak a kérdést, és írni kezdtem: sok mindent lehetett olvasni .. . Végül elhatároztam, hogy szükség esetén mentségemül még előadom: álmomról azért sem értesítettem az elnököt, mert az elnök tudtommal nem pszichiáter, még akkor sem, ha egy nemzet . lelkiállapota iránt érzett felelősség vezérli tetteit. Továbbá: innen sokkal nehezebb Pestre telefonálni, mint onnan — akármelyik Hansa-várusba. Tiszteletadás Beczkes Józsefnek Az 1848—49-es forradalom és szabadságharc újabb szegedi vonatkozású emlékéről kaptunk hírt Kopasz Márta grafikusművész a levelében leírtakkal, egy fénykép közlésével keresett meg bennünket a napokban. Ma, nemzeti ünnepünk napján, amikor iskolák és intézmények ünnepelnek, emlékezve a jeles napokra, késői tiszteletadással Beczkes Józsefnek. Írásunk címe lehetne: egy eddig ismeretlen honvédsír a szegedi református temetőben. A Tompa Mihály Emlékmúzeum évekkel ezelőtt, kutatásai során, eljutott Szegedre is. A levelezések alapján a nyom egy régi szegedi család leszármazottjához vezetett. Kopasz Márta nagyapja, Szeles Elek kúria; bíró felesége Beczkes Irma volt. Édesapja, Beczkes József pedig Tompa Mihály barátja és lelkésztársa. Így a szabadságharc idején együtt lelkesítették hős honvédeinket az erdélyi hadjárat során. Beczkes Irma nagy műveltségű asszony volt, s 1923-ban bekövetkezett halálakor Tömörkény István írt nekrológot, Beczkes József őrnagy a szabadságharc leverése után, 1849-ben visszament lelkészkedni Tiszakóródra, s onnan hívta haza nyugdíibn vonulásakor lánya. Az 1818-ban Mohokon született honvéd őrnagy-lelkészt 1903-ban helyezték örök nyugalomra a szegedi református temetőben. Fekete obeliszk őrzi emlékét. Cz. J. Beczkes József honved őrnagy portréja Sulyok Erzsébet Baritonszemle a Bánk bánban Március ünnepei hívták új életre a színház Bánk bán előadását. A mostani sorozatra terveztek két új szereplöt (ez idáig csak egyikük mutatkozott be), ám Iván Ildikó újabb betegsége miatt (a fiatal énekesnőt valószínűleg meg kell operálni) vendégművészek lépnek föl Melinda szerepében. Ezen események adják az apropót ahhoz, hogy áttekintsük a szegedi Bánk bán-előadást. Molnár László karmester megfelelően kézben tartja az előadást, ám zenélésére inkább a szép hangzás, a lágy vonalak jellemzőek. A tombszerűséget, a „nemes, ám korlátolt szenvedélyt" kevéssé érezteti. A szegedi opera ma a baritonfachban a legerősebb : öt jelentős művész áll rendelkezésre ebben a hangfajban. Ez a mesebelinek tűnő állapot azonban konfliktusokat is szül. Az egészséges versengés helyébe gyakran presztízsféltés, a másik kiszorítása lép. A megoldásra lehet példa a Bánk esete. Ebben négyen lépnek föl közülük. Teljesen különböző karakterű, eltérő hangadottságokat kívánó szerepekben. Nézzük őket a színre lépés sorrendjében! Németh József első alkalommal énekelte Petur bánt — Szegeden. Pesten ugyanis már régóta a szerep birtokosa (ö fogja énekelni az operaház március 15-i ünnepi előadásán is). Petur alakjának markáns kontúrokat ad Németh robosztus megjelenése, s főként sötét hösbaritonjának vad színei, elsöprő ereje. Andrejcsik István karakterbaritonja és színészi tálentuma az ilyen intrikusszerepekben mutatkozik meg legintenzívebben. Am van egy pillanata, melyben túlnöveszti a figurát: Biberach átkában kisdémonná válik. Gyimesi Kálmán minden (s mind ritkább) fellépésekor fejünket csóváljuk: miért nem foglalkoztatják (többet?). Világosabb színű, fényes orgánuma igen árnyalatgazdag. Gyimesi tehetségének legértékesebb tulajdonsága azonban, hogy elementálisan drámai, a helyzetek iránt érzékeny; s van Ifjúsági díjak átadása Az idén második alkalommal adták át az Ifjúsági Díjakat március 15-e alkalmából a Parlamentben. Deák Gábor államtitkár, az ÁISH elnöke az ifjúságpolitikai célok megvalósítása érdekében kifejtett tevékenységükért 9 személynek és 6 kollektívának adta át az Ifjúsági Díjat. Ebben az elismerésben részesült Forrai Katalin zenepedagógus, Gothúr Péter filmrendező, Grét.sy László pyelvész, Horváth József, a Miskolci 42. Számú Altalános Iskola igazgatója, Juhász Zsófia, az örbottyáni Egészségügyi Gyermekotthon igazgató lelkésze. Korom Pál és Korom Pálné, a szentesi „Vega" békeklub vezetői, Mocsai Lajos, a férfi kézilabda-válogatott vezető edzője, Rubik Ernő címzetes egyetemi tanár, Zemlényi Zoltán 17 éves diák, a Hoppárézimi című könyv írója, valamint a Hunyadi Szabadidős és Szolgáltató Sportegyesület, a Magyar Rádió „Kenguru" című műsorának szerkesztői kollektívája, a Magyar Közgazdász Hallgatók Egyesülete. még egy ritka erénye: temperamentumos. Gazdag fantáziával kigondolt alakításait egészséges, izgató szélsőségességgel valósítja meg. Megindító, tragikus Tiborcot énekel. Gurbán János a király bánatos-lírai dallamait mély átéléssel formálja. Ez a puha, lágyan hömpölygő hang az ilyen patetikus szólamokban talál igazán magára. Négy nagyszerű alakítás — teljesen különböző erényekkel. Talán a fenti jellemzésből nyilvánvaló, hogy nem „vagy-vagy", hanem .,is-is" típusú választásra lenne szükség. A vendég, Ardó Mária Melindájáról volt már alkalom beszámolni e hasábokon. Véleményem nem változott: e profi énekes-színész teljesítményből hiányzik a hang és a lélek hajlékonysága. Juhász József az első felvonásban kicsit idegesen kezdett, s ezt túl hangos énekléssel igyekezett kompenzálni. Ebben a részben zeneileg is bizonytalan volt. nehezen alkalmazkodott a zenekari kísérethez. Aztán a második felvonástól mintha kicserélték volna. Szépen sikerült nagy áriája, s utána mindvégig azon az egyenletes magabiztos színvonalon énekelt, ahogy az utóbbi időben megszoktuk tőle. Lengyel Ildikó hangján itt-ott hallatszik az idö múlása, egyes középhangjai beszűkülnek. Színészileg hiteles Gertrúdisz. Réti Csaba megbízható, pontos Ottó; az egyetlen kisebb szerepben (Sólom mester) egészséges hangon szólal meg Herczeg Ferenc; aranyos Bánk és Melinda fiacskája, aki ezúttal — teljes joggal! — a függöny előtt is megjelent. S ha már mindenkiről szó esett: a kórus és a balettkar ió teljesítménnyel járult hozzá e nem minden tanulság nélkül való Bánk bán-előadás sikeréhez. Marok Tamás