Délmagyarország, 1988. február (78. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-20 / 43. szám

8 Szombat, 1988. február 20. ) G

yanakodhatott volna az italra, a rengeteg kávéra is, az éjszakázásokra vagy a túlfeszített munkatempóra. Mégis inkább arra hajlott, hogy betegsége okát a biologikummal mélyebben, titkosabban összefüggő jelenségekben lássa, amelyek az orvosok kutató műszerei számára mindenkor hozzáférhetetlenek maradnak. Ahogyan a hús fogyott a csontjairól, és ez pontosan követhető volt a kórházi gyorsmérlegen, valami egyszerű magyarázat közeledtét érezte, aminek felfogásához pusztán csendre volt szükség maga körül, és ezt részben e) is pyerte azáltal, hogy a kényszérű kezeltetés kiszakította a meddő és zajos hétköznapokból, melyek mozgalmassága minden rendező elvnek ellenállt. Betegségében az zavarta leginkább, hogy szinte teljesen megsárgult. A fájdalom, a különféle gyógyszerek hatása már csak izzott, nem lobogott benne, és higgadt energiái, úgy érezte, kristályossá párolják mindazt, ami azelőtt zavaros és hig volt, csak a külső világ szelclőnyilásait kell gondosan elzárnia. Micsoda gyönyörű nő — szólalt meg,- amikor Anna elment, a mellette levő ágyon az öreg, akit talán már csak makacs élniakarása tartott távol a proszektúrától. — És hogy szeretheti magát... Pedig nem érdemli meg. Maga aztán nem érdemli meg. Miért keserítette most is igy el? — Úgy találtam, hogy a halálnál is keserűbb dolog az asszony, aki olyan, mint a hurok, a szive háló, a karjai bilincsek — szavalta a Prédikátor-könyvből az öregnek, aki süket, mint a nagyágyú. A vizitnél a főorvos szájáról próbálja leolvasni, hogy mit kérdez, és mindenre azt •vágja rá, hogy panaszmentes. — Nem, nem igaz — helyesbített erre most vékony, magas hangján az öreg. — Nincs, aki méltatlan lenne a szeretetre. De maga akkor is egy önző, lehetetlen fráter. Pedig nem volt önző vagy gonosz. Sosem volt annyi ereje, hogy megkeményítse magát ilyen negatív magatartásokban, de kapcsolatuk Annával már jó ideje haldoklott, és most, éppen most végképp nem volt szüksége rá, és persz^1 senki másra, amire némi büsik&séggcl gondolt. Egyébként csak Anna látogatta. Előbb, míg várt reá, eltökélte, hogy nyomasztóan fog viselkedni, a távolságteremtés formai eszközeihez nyúlván, ahhoz a brilliáns képességéSVANTEK A IfíÍAíYOÍGC JÁNOS hez, amellyel korábban is sikerült állandó feszült bizonytalanságban tartania Annát, sőt olykor még — egészen mély lelki rétegekből és nem csekély erőfeszítés árán — az asszony agresszivitását is felszínre hoznia. Most persze szükségtelen lelt volna ilyen messzir«, mennie, elég játékalkalmat kinált maga a betegség is, amelyről hol szigorú tárgyilagossággal, hol néhány könnyelműen odavetett szóval, de mindenképpen nagyon szűkszavúan beszél majd, egészében véve úgy, mint akiben alig fékentartható düh és undor támadt saját testével szemben. Azért rendbeszedte magát, sőt még meg is borotválkozott. Nem kívánt ugyanis külső fogásokkal élni, belülről akarta megformálni a szerepét, mint a nagy színész, akinek nincs szüksége arra, hogy púpot ragasztasson a hátára, ha nyomorékot játszik. Annánál, akinek érzékenységét az erős kontrasztok iránt jól ismerte, nem téveszthette hatását, hogy ilyen dögrovásos állapotban a gavallért adja. A látogatási idő közeledvén köpenyt húzott magára, és kiült a folyosóra. Zsebében ott volt a kezelőszoba kulcsa, amelyet egy százasért kapott meg Feritől, a fél-idióta ápolótól. — Aztán ne vigyék túlzásba — vigyorgott, amikor átadta. Meg volt róla győződve, hogy Anna képtelen lesz most lefeküdni vele. Látni fogja rögtön a csapdát, amelybe a visszautasítás veti, de nem kerülheti el. Sosem sikerült igazán becsapnia Annát, de az asszony nem tudhatta, hányadán áll vele, mint ahogy nehezen nyerhet hiteles képet egy épület valódi architektúrájáról az, akit mindig csak a hátsó ajtón engednek be. Amikor megpillantotta a folyosón Annát, még besütött a délutáni nap az ablakon, és hátulról világította meg az asszony alakját, amely, tudta jol, most is olyan, mint amikor meg-^ szerette, egyszerűen ném fogtak raj-- ' ta az évek. Sosem hitte volna, hogy egy asszonyi test ennyire időtálló. Volt azonban a szép nőkben valami nyugtalanító vonás, és ezt érezte most is, amikor Anna karcsú, sötét sziluettje közeledett felé, hogy mintegy varázsütésre, királylányokból csúf varangyokká változhatnak. — How do you do? — kérdezte az asszonyt, mikor az odaért. Ne bohóckodj most. Nagyon kérlek. — Miért? Mert elbőgöd magad? Olyan borzalmasan nézek ki? — pojácáskodott dallamoson köszörülve a torkát. Az asszony egy darabig szótlanul figyelte, aztán megkérdezte: — A leleteid megjöttek már? — Nem tudom. Nekem nem mondanak semmit — nevetett fel, és fújtatott aztán aprókat az orrán keresztül. — Degiem is érdekelnek — tette hozzá elsötétülő arccal. — Végül is a szenvedés teljesitményjellegű, ezen a területen meg otthon vagyok. Ez különben is férfimunka. — Összehúzta szemöldökét, összecsücsörítette a száját, és elnézett az asszony válla fölött a zizegve bekapcsoló neoncsövek irányába. — Ti, nők tulajdonképpen halhatatlanok vagytok a mi számunkra, minthogy általában ti lehettek jelen a mi pusztulásunknál. És ezt per- sze nem is szívesen mulasztanátok el. Anna hallgatott. Ekkor hírtelen megragadta az asszony kezét: — Nem, ne haragudj, nem szabad most haragudnod rám... mostanában egy kicsit... de te tudod, hogy csak te vagy nekem... Úgy örülök, hogy eljöttél — tört ki végül, mint aki már képtelen arra, hogy felbuggyanó meleg érzéseinek továbbra is gátat szabjon. — Gyere, gyere most velem — húzta magával az asszonyt! Amikor bezárta a csupacsempe kezelőhelyiség ajtaját, elengedte az aszszony kezét, és le-föl kezdett sétálni a szobában. Tulajdonképpen nem sok kedve volt az egészhez, és még az is eszébe jutott, hogy talán nem is a saját jelenetében mászkál itt^ha/iem va^ lamil&pp'ÁrtiiaVcjide/tc így ¡Tdo/giH. — Hoztam egy kis meleg ételt — mondta az asszony. — Még* kellene enned, mielőtt kihűlne... — Később, később — legyintett, és megállt a műanyag lepedővel boritolt ágy mellett. Lekapta magáról a köpenyt, és széles, hanyag mozdulattal az ágyra terítette. — Vakon bízom a felépülésemben — mondta, és kioldotta derekán az övet. A bő kór'házi pizsamanadrág nyomban lecsúszott róla, és ő úgy állt benne, mint egy kék pocsolyában. Lehúzta a felsőrészt is, és előrelépett: — Ecce homo — mondta, és széttárta a karjait. — Ezt most nem lenne szabad — mondta Anna csendesen, de aztán lassú mozdulatokkal vetkőzni kezdett. — Igaz, te sosem törődtél az ilyesmivel. Hangjának nyugodtsága meglepte. Nyoma sem volt szavaiban a könnyed feddésnek, a kamaszos felelőtlenségért cirógatva megróvó asszonyi-anyai zöngének. Úgy hangzott, mint egy végleg lezárt ügyről alkotott semleges vélemény. Az asszony nem vetkőzött le teljesen, inkább csak hozzáférhetővé tette magát, és komoly természetességgel szeretkezett, ahogyan a nők azzal a férfival fekszenek le, akibe már hem szerelmesek. A hiábavalóságoknak milyen sorát kell még megcselekednünk, hogy tökéletesen elfeledtethessük magunkat — tűnődött később a húslevest kanalazva, miközben szemével a kézmosó fölé hajoló asszonyt figyelte. — A férjed tudja, hogy bejársz hozzám? — kérdezte." Az asszony kiegyenesedett. — Igen — felelte először saját arcának a tükörben, és csak aztán fordult a férfi felé: — Tudja. — Helyes — mondta, és félretette a lábast. Mondd meg neki, hogy a kór nem hatolt bennem még olyan mélyre... szóval legnemesebb szerveim még nincsenek veszélyben. De ha ő akarna megölni, akkor sietnie kell. Felállt az ágyról, és az asszony háta mögé lépett, átkarolta, és csontos, sárga arcát a vállára helyezte. Most mindketten a tükröt nézték. — Bemennél az orvoshoz? — szólalt meg kis idő múlva. "f"*' Átína oldaltlépétí, ff- tfémbefordull vele. — És mit mondjak neki? — kérdezte. — Hogy a szeretőd va• gyök,-'és érdeklődni szeretríélc.!. Jó" — fnondta aztán, és lehajtotta a fejét — majd kitalálok valamit. Mig várt az asszonyra, már újból kínt a folyosón, érezte, hogy megszédül, le kellett ülnie. Örült, hogy Anna most nem látja, csak az öreg csoszogott le-föl előtte nagy, csónakforma papucsaiban. Tíz folyosóhosszat tett meg ilyenkor délután. ( Korábban vele tartott ő is, valami védettséget vagy előnyt érzett mellette, mint a szép lány, akinek csúnya barátnője van. Tegnap éjjel az öreg felült az ágyban, és fuldokolva köhögött. — Istenem, hát ennek soha nem lesz vége? — kérdezte két roham között a sötétben. De aztán méregbe jött. — Ha annyira húzod, hát vidd csak, uram. Mindig is a tied volt, én már elengedem. — Most megint olyan arccal mászkált, mint aki nem adja könnyen. Volt valami méltatlan és közönséges ebben a hosszú vonakodásban, melynek alján, bárhogy takargatta is, érthetetlen és sértő ellenszegülés lappangott. — Te egy mázlista vagy — lépett oda hozzá Anna, és kicsit beletúrt a hajába. Most látta ma először mosolyogni. Felemelkedett a padról. — Azt mondták, hogy...? Tényleg? — Kct kezébe fogta az asszony arcát, és hosszan megcsókolta. Na — mondta aztán nevetve, de emlékezetesnek szánt, átható tekintettel — hát akkor jól nézz meg. — Valóban szerette volna, ha az asszonyban megmarad ez a kép. így néz ki egy mázlista. De ez akkor is túl fog élni — bökött fejével a közeledő öreg felé. — Pedig orvostanhallgatók egész csoportjait v iszik az ágyához, mert tudják, hogy nála- mindent megtalálnak egy helyen. Nem, nem hallja. Töksüket — tette hozzá Anna ijedt mozdulatára, és még mindig nevetett. Belekarolt az asszonyba. — Te, ha látnád, ahogy ott fekszik, és szinte révületbe viszi az igyekezet, hogy minél engedelmesebb és tanulságosabb eszköze legyen a diagnosztikai bemutatónak... Ja és képzeld, a múltkor meg fölajánlotta a csontvázát a kórháznak — folytatta hadarva, nehogy az asszony időnek előtte gyanút fogjon. De Anna már nem figyelt rá, az arcán végigfutott egy könnycsepp. Ekkor értek egyonalba az öreggel, aki a gyengék előzékenységével megállt, hogy elhaladhassanak mellette,' ' miközben vizenyős szemeit Annára függesztette. — Magát emlegette az utolsó pillanatokban — mondta néhány nappal később az asszonynak, amikor újból találkoztak, és feléje nyújtotta bütykös vén kezét. GYENES KÁLMÁN Szeszfőzde Gyálaréten DM] magazin