Délmagyarország, 1988. január (78. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-09 / 7. szám

Szombat, 1988. január 16. 11 FARKAS ISTVÁN: NAGYMAMA ÉS UNOKÁJA SZABÓ LŐRINC Újévi katica Hegyi házamból, vérpiros, kis . remény, tavasz s nyár bogara, fedeles szárnyad emel int ve vágyad már ki, szabadba vinne, réglátott katica. Vadkan csörtet a havas erdőn, s varjaival károg a tél. Bent viz vár, méz, lekvár-ajándék: hétszer hét nap kell, vagy talán még több is, hogy kint megélj! Túlkorai fény csalt elő: ha még ablakomban maradsz. Az új évnek vagy hírhozója, mint a kéményseprő, a gomba s a szerencsemalac — ne menj hát halni, pici Hétpötty! Volna csak itt, példádon át szemeimmel hátra s előre, a hét pecséttel zárt jövőbe látna ma a világ! DM| magazin A pácini kastély A Bodrogköz szivében, egykor járhatatlan mocsarak övezte alacsony dombon emelkedik a pácini kastély. A közelmúltban befejeződött helyreállítása eredményeképpen a 16. századi, késő reneszánsz épiiőmüvészeiúnk egyik legjelentősebb emléke. Műemléki helyreállítása széles körű történeti kutatás alapján történt 1978—80 között. Komplex régészeti-művészettörténeti vizsgálat tárta fel építéstörténetét s tisztázta legjelentősebb építési korszakait, az épület korabeli formáját. E kutatásokból tudjuk, hogy létrejötte a korabeli Északkelet-Magyarország két jelentós, azóta nagyrészt a feledés homályába merült családjának, a Mágóesiaknak és az Alagiaknak köszönhető. A kastély építtetője Mágócsi Gáspár és unokaöccse, András voltak — az előbbi híres katona, ki gazdagságát elsősorban a tokaji borkereskedelemnek köszönhette. Mágócsi András humanista műveltségét a wittenbergi cgytemen szerezte, s így nagybátyjával együtt a reformáció, a református vallás kiemelkedő pártfogója volt, ók készítették elő a Vizsolyi Biblia kiadását is. Ennek megfelelően az általuk emeltetett pácini kastély — egy új, addig ismeretlen életforma kifejezője — gazdag reneszánsz díszítést kapón; kőkeretes ablakok és kandallók, festett sarokminták díszítették, színes mázas cserépkályhák álltak szobáiban, bár elrendezése még sok középkori vonást is mulatott. A bejárat feletti cimertábla 1581-re helyezi a kastély építését, de 1591 -ben már tovább is bővítették. Az új tulajdonos, Alagi Ferenc egy-egy reneszánsz pártázatta!, sgrafittódisszel ellátott toronyrészt épített hozzá, s mindezt még külső, tornyos-védölolyosós-lőréses fallal is körülvetette. Mindez nem annyira a védelmet szolgálta, mint inkább urának hatalmát volt hivatva hirdetni. 1630-ban az Alagiak kihaltával a kastély fénykora véget ért. Bár új tulajdonosai, a Sennyci bárók később többször is, sőt gyökeresen átépítették, jelentősebb uj érteket c munkák nem hoztak létre. így amikor az 1960-as évekre az épület sorsa már rendeződni látszott — számos méltatlan funkció után óvodái helyeztek el benne, majd az is kiköltözött belőle —, már kezdettől fogva a késő reneszánsz korának emlékeit kívánta a műemléki hatóság bemutatni. Az említett alapos kutatás eredményei alapján azután lehetővé is váll egy jelentős rekonstrukció: mindenütt, ahol ez tudományosan igazolható volt, az Országos MűemlékfeF ügyelóség szakemberei a 16. század végi állapotot állították helyre, sok esetben más építőanyagot, egyszerűsített formákat, jól elkülöníthető részletéket alkalmazva, hogy a hamisítás elkerülhető legyen. Ott azonban, ahol az eredeti részekre elegendő támponttal nem rendelkeztek, a 18—19. századi építmények maradtak meg, illetve nem épültek újjá a megsemmisült részek. Így a pácini kastély a mai történeti kutatásnak a 16. század magyarországi kastélyairól alkotott felfogását tükrözi vissza, mindezt a hazai műemlékvédelemben alkalmazott eljárások segítségével. Az épület, mint építészeti alkotás élményét még tovább fokozza az a szerencsés lény, hogy új funkciója — Bodrogközi Múzeum — lehetővé tette, hogy számos belső tere 16—17. századi berendezést kapjon: reneszánsz kályhák másolatai — a környéken előkerült leletek alapján visszaállítva, rekonstruálva —, korabeli bútorok és más berendezési tárgyak idézik hazánk történetének egy nem épp szerencsés korszakát, s bizonyítják, hogy még ekkor, a török- és Habsburg-ellenes élethalálharc idején is születtek magas színvonalú építészeti alkotások. A helyreállított pácini kastély, késő reneszánsz építöművészeiünk gyöngyszeme megújulását az Országos Műemlékfelügyelőség és Borsod-Abaúj-Zemplén megye közös áldozatvállalásának és együttműködésének köszönhette, kezelője a miskolci Hermann Ottó Múzeum. Sárospatak és Karcsa után igy a vidék egy újabb jelentős kulturális értékkel és látnivalóval gazdagodott, mely méltán válhat a hazai és külföldi idegenforgalom célpontjává. A FELÚJÍTOTT PÁCINI KASTÉLY Micsoda reggel, micsoda éj! SÜLLŐ, DÉRHINTETTE SZEDERREL M

egjelent a horgászújság novemberi száma. A címoldal: derengő viz fölött, borongó ég alatt bundás-kucsmás ember ül a stégen, lehelete gőzöl, arca hidegcsípte, horgászbotok mutatnak pontosan a végtelen felé, mellettük frissen fogott süllő tátog, sejtelmes, opálszín, horgas fogú... Kopaszok már a parti fák, ágaikon levél helyett varjú; a kép bal felső sarkában pedig, egészen közel: szederinda, rajt a termés, azon meg dér, mint porcukor. — Krizsafán lelkesen lapozgat oda-vissza, elölről hátra, irigykedve tanulmányozza a rekordlistát, elolvassa a szerkesztő jegyzetét, lélekbeni csámcsogásra készteti a „Bográcsfórum", benne a tejben-vajban fürösztött, egybensült fogas... „A fogassüllő elnevezés helytelen, akár a gyorsbisztró, mert a süllő szó törökül ugyancsak fogast jelent..." Ezután következnek az apróhirdetések („újszerű" Vetyerok csónakmotor eladó), s végezetül a keresztrejtvény, amit nem fejt meg Krizsafán, hiszen... „Holnap utazom", suttogja, s miközben a horgokat élesiti, szinte a tenyerén érzi az érdes, majdnem száraz süllőpikkelyek tapintását. — „Holnap szerda, s én holnap a Balatonra utazom." AZ UTAZÁS Krizsafán tehát szerdán utazott, mert miért ne utazott volna szerdán. „Reggel megyek, másnap reggel pedig jövök... Egyetlen éjszaka az egész..." — kilenc múlott, mire „bejárt" a Nyugatiba a Napfény expressz; onnan át a Délibe, s valami végtelen személyvonatozás után érkezés Boglárra, délután háromkor. A kalauz (észlelve Krizsafán horgászvoltát) elmondta, hogy még javában „megy" a süllő, aztán megadott két csónakkészítő-cimet, jó fogást kívánt, Krizsafán leszállt, sipszó, fölzúgnak elöl a dizel-motorok, a kocsisor némán, észrevétlenül megindul, és... Krizs'áfán egyedül maradt az áttetsző, apró őszi állomáson, hol rajta kivül nem szállt senki se le, se föl, csak egy varjúmadár a nyárfa tetejéből. — Karr — mondta a varjú —, karr, karr. — Üdv — intett neki (magában) Krizsafán, belső örömtől repesve, aztán elindult saját nyaralója irányába, mert világosan érezte, hogy itt az ősz, a horgászújság címlapjáról ismerős. (Eddig ugyanis mintegy „ottfeledkezett" a nyárban, amit most hirtelen megunni kezdett.) — A Nap eltűnőben volt a túlpart! hegyek mögött, s mintha kripták torka nyílna meg: pillanatok alatt lehűlt a levegő. Halványan világítani kezdtek az állomás fényei. A Nap süllyedt, gyorsan és biztosan, akár egy hegyekalattjáró. A CSILLAGKÉP A ház... Bokáig, térdig a zörgő avarban, l.ámpagyújtás, igen, minden okés, még mindig nem törtek be, nyilván jövőre tervezik. Kenyér, nyári, kővé száradt, ottfeledvc az asztalon, rajta lyuk, benne hat egér, s a szétrágott szakácskönyv. Kiürült pálinkásüvegek, fölöttük (kerengve) a nyári emlékek. Ősz tanyáz itt, vita nélkül. Hopp, egy szúnyog. Kettő, három. Akár nyáron. Most akkor van ősL, vagy nincs ősz? Inkább van, ezek már őszi szúnyogok. Gyerünk etetőanyagot gyúrni, várnak már a halak, éhesek. Egy rész dara, két rész csirketáp, három rész misztika és ráolvasás, aztán — kötőanyagként a rozsliszt. Ez igy áll össze, akár a világ. Szellem s anyag. Idő: fél nyolc. Teljes odakünn az éj, itt a reggel mindjárt, valamint a Nap, amely hasra süt. Konzervkukorica fölnyitása késsel. (Dúl a barbarizmo; konzervnyitó, az nincs.) Már fölengedtek a mélyhűtött süllőző-csalihalak. Viharlámpa utántöltése, petróleummal. Üvege kissé kormos, le kellene csutakolni, de hát... Majd jövőre, mikor hol lesz már az idei hó, ami még nincs itt. — Krizsafán kapkod, pakol, közben eszik, mit eszik, zabál! Kenyeret és kolbászt, hosszú az éjszaka, hideg is, meg minden, kell az enerdzsi. Még fagyhat is biz', pendülő jég vágja el majd hajnal előtt a zsinórt, s óriás hal csillagképe rajzolódik föl az égre. Igen. Ez lesz, igy lesz, pontosan. VISSZA AZ EGÉSZ ... A part. Sötétség, némaság: vakság és süketség. Krizsafán hosszasan piszmog a viharlámpával, míg fölgyullad a fény, s a külső sötétség megsokszorozódik. Ő maga díszkivilágításban, környes-körül pedig minden fekete. Ez igy roppant okétlan. Csavarjuk csak azt a lángot lejjebb. Igen: csavarjuk, ez még olyan lámpa, mit csavarni kell. A fény immároni gyertyalángnyi, épp hogy megvilágítja a kapásjelző-karikákat. Semmit sem látni a vizböl, feneketlen sötétségbe dobja Krizsafán a horgot, csobbanás (etetőkosár stb.), tehát mégis ott a víz, a viz, a viz. A viz. Fényhezárnyékhoz képest szinte durván anyagi. Hangja van. Még az is megtörténhetik, hogy egy kapitális hal belerántja a botot, s akkor aztán lehet utána gyalogolni. Adná az ég! Szinte meleg az idő. Meleg az idő? Hát, hideg az nincs, annyi szent. Nem fúj a berekből ama dermesztő parti szél, odaátról sem az északi. Látszik?, nem, nem látszik lehelet. A levegőben denevér cikkan, hangja csikordul, s denevér tizenöt fok alatt nem repül: pedig Krizsafán a télre készült, a vacogásra, a horgászújság címlapja alapján. Erre van beállítódva. Nem kívánja az odatűnt nyárt; szép volt, jó volt, elég volt. S most súlyos, nyári pontytestek loccsannak, profán keszegek rántják föl a kapásjelzöt. Kellemetlen. Megzavarják a süllővárás ősz végi misztériumát. És mi az ott, kik azok? Autó közeleg, reflektorfény világítja meg a vizet, nyitódnak, majd csuk(csap)ódnak a kocsiajtók, szól a rádió, micsoda paréjok; s amott jön egy másik kocsi, kész búcsújárás, ennyien még júliusban sincsenek a parton, és ami nyáron természetes, most elviselhetetlen. — Krizsafán cifrán káromkodik (magában), pakol, vissza az egész, gyerünk a kikötőbe, a móló végébe! Ott nincs keszeg, nincs ponty, nincsenek egyéb állatok, nincsen megunt nyár, ott nyolcméteres víz van, a mélyben süllők, titok és borzongás, mikor kiáltanak már a vadlibák? Egy teljes órán át gyalogolt, mire elért a kikötőbe. Senki és semmi nem vette körül. A MÓLÓ VÉGÉN Nini: immár hajnali három. Eltelt az idő, fordul az ég. Végzetesen hideg van ám. A csillagok, azok a csillagok! Egy sem hulló, égi helyén mind kitart. Belefagytak a légbe, moccanástalanok a karika kapásjelzők. Nem rossz-. Persze, most már mindkét bot süllőre van szerelve, kishallal csalizva; egyik horog a nyolc méter ntély hajóárokban, a másik messze-messze, a nyilt vízen. — Deresednek a kapásjelzők. Krizsafán kihűlt, akár télen a teknős. Moccanni képtelen. Ez most ólomidő. A ZENE Csattan a viz tömören, röviden, keményen. Mint egy kijelentő mondat, végén nyomatékkal. Kősüllő vadászik, a kishalak közé vág. (A kősüllő: süllőforma, de annál kisebb, sötétebb, harántsávos rablóhal.) Odébb, egészen bentről súlyosabb csaitanás: az már fogas. — Világosodik. Sőt: alattomban már ki is világosodott. Fölösleges a lámpa fénye, elfújható és elfújandó. Fülzúgás és szívdobogás (ok: az elfogyasztott liter kávé, plusz a kialvatlanság). A fog vacog. Látszik a viz is, a csillagok már nem. Csattanások egyre-másra, kemények. Jöhetne azért kapás is! Észrevétlen érkéz egy horgász, biciklin. Suttog. Jó reggelt, rég láttam, van-e mán valami. Van. Hun van? A vízben. (Boglári az öreg, a süllő-szekta híve, Krizsafán látásbóli ismerőse). — És jönnek, egyre jönnek a munka előtti, hajnali horgászok. A csattogás nem, nem szűnik. Loccsan, sőtleg locsog a viz: megérkeztek a balinok, ezek az óriási, fogatlan, ezüst torpedók. Az öbölben, két mólókar közt időnként szétrebbennek a kishalak: ott csuka rabol. Most már gyorsan reggeledik. Nem mozdulnak a kapásjelzők, beépültek a levegőbe. Nagyon hideg van. Nincsen pára a viz fölött, vörösen kel a Nap. Az ég piros, a víz tintakék. A nyugati égbolt: fekete mezőben három csillag. Itt vannak, megjöttek, kiáltoznak a sirályok és a csérek. Minden vörös, tintakék, fekete s fehér. Haloványulnak a színek, rózsa válik a vörösből, aztán aranysárga, a tintaszinből babakék. Átlátszó, buborékos zöld, mint csurrantott, szénsavas almaié. Megjött a szél is a túlpartról: csörömpölve törik a tó tükre ezer darabra. Csengenek, bonganak, csilingelnek a cserepek, hintáznak a szélben a kapásjelzők. Még két óra van hátra a vonat indulásáig. — Krizsafán pakol, föltekeri a zsinórokat, s lám, az egyik csalihal le van pikkelyezve, rajta apró tűszúrások (ezt kősüllő fogta meg), a másikon hosszú, mély vágások (ezt pedig fogas kapta el). Érdekes, semmi kapást nem lehetett látni. Krizsafán kimerülten, majdnem boldogan ül a reggelben a móló végén, készen indulásra. Népes már a móló mindkét karja, emberek, asszonyok merigetnek csalihalfogó hálóval, hajítják be, tekerik ki a szereléket. Száll a szélben a kiáltás: — Mozog, de nem kap! Rabol, de nem harap! — S valóban, él, nagyon él, vitális a viz. Hal mindenütt, mindenütt hal. Kis csattanás: kősüllő, nagy csattanás: fogas. Kis loccsanás: garda, nagy loccsanás: bálin. Szinte semmi, csak szétspriccelő kishalak a víz tetején: csuka. — A hajnal már rég meghasadt, mint a magvaváló szilva. Kívülről kék, bévül sárga. Napsütés, langymeleg. Szemkáprázás, csodálat. — Krizsafán holtfáradtan kapaszkodik a vonatra, s elhatározza, hogy zenét ír. „Elképesztően szabad vagyok", gondolja. Megissza a termoszból a maradék kávét. Csilingelés, fütyülés, zúgás, „ez már a zene...". A Nap fénylik, visszatükrözi a tudat és a víz, a vonat elindul, Krizsafán elalszik, dobhártyája megpattan, s füléből alvás közben édesdeden csordogál a vér. Tépőfog volt ez az éj. FARKAS CSABA A