Délmagyarország, 1988. január (78. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-16 / 13. szám

Sznmbnt, 1988. január Ifi. DM1 maflqzto ® ® ® Volt egyszer egy szerelem... „Látod fiam, az az öregember minden délután beül ide a kertbe, rendel egy-egy pohár pálinkát meg egy korsó sört, elszív négy-öt cigarettát, aztán még egy sör következik, és csak akkor ballag haza. amikor a fiúk elkezdik hergelni a hangfalakat. Tehát nem sokkal nyolc előtt. Többet ne is kérdezz az öregről, mert nem tudok mit mondani. De a pálinkát, meg a sört jől jegyezd meg. Legyél nagyon udvarias, ugyanis a cég külön szolgáltatása a törzsvendégek kiváló ellátása." A fiú első napját töltötte a csárdában, így természetesen minden szóra figyelt. Jól megjegyezte az öregember arcát is. Ha a feje nem zsibbadt volna a rengeteg új tudománytól, talán kérdez — mindig egyedül jön? mióta jár ide? mivel foglalkozik? — de így csak udvariasan bólintott a főnök magyarázatára, s miközben a konyha felé ballagott halkan ismételgette magában: a törzsvendégek kiváló ellátása. A törzsvendégek szó akkor is eszébe jutott, amikor másnap már 6 Vitte ki a sort es a palinkat az öregembernek. Mert az öregre tényleg illett ez a fogalom. Egyformák — múltszázadiak. Bár azt mondják, a XX. században se nagyon volt már ilven, de mit lehet tudni? Az öregember akkor is még a XX. században született, s ez nagyon tetszett a fiúnak. Hiszen ebbe a csárdába több ilyen vénség nem is jár. Akkor ó miért? A nagy kérdésre soha nem kapta meg a választ. A cég ugyanis — tekintettel néhány kicsi, de nem elhanyagolható hibájára — más helyre irányította, az öregember viszont maradt. Háta szinte már összenőtt a székkel, ujjai keskeny csíkokat vágtak a terítóbe, s pont háromnegyed nyolckor mindig kiitta az utolsó kortyot is. Hogv mit lehet csinálni három órán keresztül egy folyóparti csárda kerthelyiségében egyedül? Én nem tudom. De ha valaki megkérdezi az öregembert, biztos ezt a választ kapja: tulajdonképpen semmit. Csak nézni a folyót. a túlparti fákat, és nézni a csárdát, ellesni a legapróbb titkait. Mert az öregember tulajdonképpen csak ennyit tett. Örömmel nyugtázta magában: legalább az asztalok helyükön maradtak — lassan negyven éve. És elcsodálkozott azon, hogy a nádtetős melléképületet borító műanyag valami tényleg olyan, mint az igazi, a földre szórt műszálas salak is pont úgy ropog a talpa alatt, mint ahogy a valódi tenné, s a halászléről sem mondaná meg senki, hogy miből készült. Mert n^m is tudja. Egyébként is csak az a lényeg, hogy halászlé is van. Mint a valódi... Az öregember úgy érezte, ha csendben, ha lassan is, de haladt a korral, de valahogy nem sikerült elfelejtenie azt a bizonyos XX. századot. Nem is lehet — nyugtatta magát néha két sör között. Hiszen akkor volt gyerek, és persze akkor volt fiatal. Persze ettől még lehet szeretni a XXI ,-et is. És az öregember szerette. Éveket nézelődött már át a csárda székéből, s játszott a mindig új. mindig idegen arcokkal. A pincér helyébe például azt a nagybajuszé csizmás legényt képzelte, aki úgy negyven éve rakta elé a halászlevet, s elnézó mosollyal nyugtázta, hogy egy adaghoz két kanalat kértek. A lézergép mögött ágaskodó sowmann számára csak egy füstös képű hegedűs volt, aki száz forintért ha kellett naponta tízszer is eljátszotta a Pacsirtát. A lányok arcából pedig mindig csak egy szempár csillogott viszsza — apró szeplők közé bújt zöldeskék tekintet. Érdekes, a lányok változtak a legkevesebbet. Ott ül például az a szóké. Nem is szőke, inkább vörös. Vagy barna talán? Az ezüst színű egyenoverálból kapaszkodik arca a fák felé, s éppúgy issza a gyümölcslevet, mint... Az öregember soha nem fejezte be a hasonlatot. Inkább fordított a fején, lassan kortyolt a söréből, s mire szétáradt gyomrában a jéghideg ital, már megtalálta a lány párját is. Talán öt asztal feszült közöttük, és a folyton cserélődő vendégektől nem is láthatták egymást, az öregember tudta, hogy azok Ketten együtt lesznek boldogok. Tudta? Ilyet nagyképűség kijelenteni. De lassan már egy hete, hogy elmennek, leülnek egymás mellett. Tehát az utak keresztezik egymást. És az öregembernek igaza lett. Már teljes tüzével tombolt a nyár, amikor a fiú és a lány együtt érkezett. Ballagtak egymás mellett, a fiú egy-egy asztalnál köszönt, majd a kerítésnél — talán öt méterre a folyótól — letelepedtek. Szótlanul, rezzenéstelen arccal húzták maguk alá a széket , de az öreg mégis megfejtette minden mozdulatukat. Értette a lány mosolyát, az asztalon doboló ujjak türelmetlenségét, a terítő alatt összesimuló térdeket. „A csárdát széles, tükörsima betonút köti össze a várossal, a gondosan összeillesztett múszikIák alatt szilárd vasbeton őrzi a partot, este lézer fényjáték kíséri a szintetizátorzenét, s nyolcra szuper autócsodákkal telik meg a földalatti parkoló, de a világ nem változik semmit. A terítő alatt bujkálva simulnak össze a térdek. XX. század, XXI. század — most és mindörökké. És persze a fiú most is megtalálja azt a lányt, aki..." Áz öregember nem fejezte be ezt a gondolatot. Töredezett macskakövek jutottak az eszébe, öreg, fáradtan zötyögő autó, nevetve egyensúlyozó lány, meg egy fényképezőgép. Apró fekete doboz — ugyan hol találni ma már olyan primitív szerkezetet? — s hallotta a kattanást, ami képpé merevítette a mosolyt, a csillogó szemeket, a világos blúz alatt remegő mellet, a lábakat — a lányt, hatalmas fák alatt. — Hozhatok még valamit? — Tessék? — Azt kérdeztem, hogy hozhatok-e még valamit? Az öregember buta képpel bámult a pincérre, s észre sem vette, milyen folyékonyan adja le a rendelést. — Igen. Kérek egy adag halászlevet, de két tányérral. S aztán egy túróscsuszát. — Valami italt? — Italt? Persze azt is. Egy féldeci rumot, egy kólát, egy fél cseresznyét és egy sört. A pincér gúnyosan elhúzta a száját, s nem bírta visszafojtani a véleményét. — Jó lesz így keverve? — Jó lesz. Nagyon jó. ,.De még mennyire jó?" — futott át rajta az elégedettség, amikor lassan, minden apró ízt kirabolva kanalazta a halászlevet, Egy-egy falat után lopva feltekintett, nézte az üres tányért, a rumot, a kólát, a terítőn ásítozó kanalat. Mikor harmadik napja ismételte meg ezt a furcsa rendelést, a konyhán eldöntötte a mindig és mindent tudó személyzet: az öregember meghülyült. Még sajnálták is egy kicsit — hiába, ez már a korral jár — de a pincér rendületlenül szállította minden vacsorához a két tányért, majd ügyes mozdulatokkal szállította vissza is a teli rumospoharat a kólát, és a sört. Hogy erről mit sem tudott az öregember? Nem is érdekelte. Várta esténként a fiút és a lányt, s játszott az életükkel. Hamar rájött, hogy nincs — már nincs — túl nagy fantáziája. Látta a fiút, ahogy ügyetlen szorongással dobja kérdését a lány felé — „és mondd, nem érsz rá ma este? mondjuk fél tízkor? — s látta magát, ahogy örül a rövid válasznak — „de igen" —. Érezte, hogyan simul a fiú tenyere a lány vállához, és érezte azt a remegést, ami annak idején úgy bátorította: na hát mondj még valamit!" „A fiú dolgozik, a lány pedig tanul. Nem, miért is tanulna Ó is dolgozik. Mondjuk egy nagy házban, hatalmas üvegablakok mögött, millió szép lány között — mint a legszebb. Most pedig arról beszél a fiúnak, hogy..." Az öregember ezt a gondolatot sem tudta befejezni Szinte szemérmetlenül bámulta a lányt — érdekes, hetek óta mindig előfordult ez, igaz, csak pár percig — s most vette észre, milyen szépen nevet. A szájával, a szemével, a hajával. Apró szeplóin pedig lassan, komótosan ballag a Nap. Egv-kettó... egy-kettó. BÁTYI ZOLTÁN GYENES KÁLMÁN Fácánvadászat Zákányszéken