Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-12 / 293. szám

Ha nem tanulsz — nem maradhatsz Szombat, 1987. december 12. Az őszi parlamenti ülésszak egyik felszólalója említette, hogy nálunk a mérnökök 7—8 százaléka vesz részt rendszeresen továbbképzésben. Hozzáteszem azonnal, hogy keleten és nyugaton ennél általában kedvezőbb a helyzet. Japánban például a mérnökök több, mint 20 százaléka képezi magát a diploma megszerzése után. Önmagában a hazai 7—8 százalékos mutatóval sem elégedetlenkednék, ha nem ismerném a mögötte meghúzódó folyamatot. Az iparban például a diploma utáni szakmai továbbképző tanfolyamon végzettek száma 1980—85 között tízezerről majdnem a felére csökkent. A mező- és erdőgazdaságban dolgozó mérnökök közül 1985-ben majdnem 5 ezren vettek részt szervezett továbbképzésben, csaknem kétszer annyian, mint 1980-ban. 5 FÜLÖP ANTAL: KOLOZSVÁR MAKAY IDA Körmöd holdja Ha kialudtak mind a lámpák, ha körülveti a félelem. Te hajolj fölém nyugtatóan Tanítsd a halál kémiáját; Útját szivárgó patakoknak Áprilishajnalt. Zöld-ezüst fénnyel keringj a virradatban. Mutasd: a föld vak, éjféli delében konok Nap: körmöd holdja süt. Kiss Ferenc szülőháza Kérdezhetjük: az agrárosok igen, az iparosok pedig nincsenek barátságban a továbbképzéssel? Vagy talán nem ismerik a régi magyar mondást, ami így szól: „Nincs senki, akinek tanulni ne kellene, és senki, akitől tanulni ne lehetne." Mindenesetre nem a két ágazat közötti eltéréseket kívánom feszegetni, mivel az összkép kedvezőtlen. Hiszen a mezőgazdászok relatíve jobb helyezése is csak azt jelenti, hogy az agrárvégzettségűek megközelítően 10 százaléka ül csupán be időnként az iskolapadba. A Római klub figyelmeztetése Megszűnt az a kényelmes helyzet, hogy elég volt egyszer megtanulni a tudományt, vagy egyszer hosszabb vándorútra kelni, és ellesni az élenjárók gyártási fogásait. A megszerzett ismeretanyag felezési idejét sokan 3—5 vére becsülik. Magyarán szólva nehezen tanulunk és gyorsan felejtünk. Ez azért is elgondolkoztató, mert a magyar oktatási rendszerre — a műveltség és a szakmai képzést tekintve egyaránt — az alulképzés a jellemző. Az iskola által közvetített tudás elégtelen a jelen, de legfőképpen a jövőbeni követelményekhez képest. A megszerzett tudásanyag természetes eróziója mellett a munkához szükséges ismeretanyag jelentős részének életben maradási ideje folyamatosan rövidül. Ezért az ezek tárolására kijelölt rekeszeinket gyakrabban ki kell üríteni, és újakkal feltölteni. Nem a divattal való lépéstartás, hanem az emberi munkavégző képesség szinten tartása, vagy javítása céljából. Persze nemcsak a munkában, hanem változó világunkban is otthon akarunk lenni. Tamási Áron kérdezte egykor: „Mi célra vagyunk a világon? Azért, hogy valahol otthon legyünk benne." Ne felejtsük el, hogy a változó világ megértésehez, az ahhoz való alkalmazkodáshoz, a környezet és önmagunk megváltoztatásához, a társadalomban való cselekvő jelenléthez nélkülözhetetlen az ideológiai, szociológiai ismeretanyag. A műveltség alapelemei éppúgy elévülhetnek, mint a szakmai ismeretek. Nehezen tudunk otthonosan mozogni mai világunkban, különösen akkor, ha a tanulmányi idő mindenekelőtt a hagyományos értékek átörökítésére, a tradíciók megtartására, felhalmozására nyújtott csak módot. A Római klub néhány éve közzétett, „A tanulásnak nincsenek határai" című zárójelentésében az innovációs tanulást, továbbképzést ajánlja, amelynek lényege a folytonos megújulásra való törekvés. A szerzők abból a történelmi tapasztalatból indultak ki, hogy az emberi tanulás történetének tanúsága szerint az újat gyorsan elsajátító társadalmak felvirágoztak, azok, amelyek ezt elhanyagolták, lehanyatlottak. Állításuk szerint az innovációs tanulásnak két fő eleme van. Az egyik a tudomány, a technika és a gazdaság várható változásaihoz illeszkedő „iránykereső és időben előresiető" gondolkodás, a másik pedig az együttműködést, a társadalmi javak igazságos elosztását szolgáló emberi magatartás kifejlesztése. Nem elhanyagolható az a körülmény sem, hogy az oktatás átlagos lemaradását a tudomány és a technika élvonalához képest mintegy harminc évre teszik. Ezt csak rendszeres továbbképzéssel, az új ismeretek szüntelen befogadásával lehet csökkenteniJ A munkaköri leírásban Legegészségesebb, ha a továbbképzés természetes belső szükségletként nyilvánul meg. Ehhez persze le kell számolni azzal az illúzióval, hogy létezik „befejezett tudás", és a diploma átvétele egyben a tanulási stációk utolsó állomását is jelenti. A továbbképzési szándék felkeltéséhez, vagy erősítéséhez a feltételek megteremtésén túl megfelelő ösztönzők is kellenek. Mindenekelőtt az, hogy a tudást, a kreatív és innovatív készséget a vállalatok, intézetek belsó értékrendjei kellőképpen honorálják a feladatok porciózásánál és elismerésénél, vagy például az előmenetelnél. Ekkor várható el, hogy a szaktudást az embiciózus szakember igyekszik mindig a kor színvonalán tartani, és a folyamatos tanulást a mérnöki életpálya részének tekinti. A fejlett nyugati országok mérnökeinek munkaköri leírásában benne van, hogy ismereteiket állandóan szinkronba kell hozni a követelményekkel. Íratlan törvénnyé vált: ha nem tanulsz, nem maradhatsz. Fakad ez abból a felismerésbői, hogy a mérnök alkotóképessége elsődlegesen tudásától, így folyamatos továbbképzésétől függ. A vállalatok nem is sajnálják az anyagi és időbeni ráfordítást a továbbképzéstói, mert egyik leghasznosabb és megtérülő beruházásnak tartják. Persze az is magától értetődő, hogy ezeket a tudásgyarapító képzési formákat a munkakör a szakma, a munkaidő értékes részének tekintik. Ettől a gyakorlattól idegen az a logika, amely a kemény, embert próbáló szakmai továbbképzés költségeit legszívesebben a résztvevők saját zsebéből fedezné, és a képzési időt a munkaidőn kívülre helyezi. Nálunk is szükség van olyan vállalati és kormányzati szemléletre és gyakorlatra, amely képes kedvező társadalmi légkört és feltételeket teremteni a szakmai továbbképzésnek. Húsz évvel ezelőtt például 120 forintot lehetett fizetni a mérnöktovábbképzést tartó előadónak egy óráért. Mára ez csak 180 forintra kúszott fel. Ha valaki egy 6 órás kurzust vállal, ahhoz legalább 30 óra felkészülés tartozik. Hozzászámolom még azt a 6 órát, amíg elmondja, akkor eljutok a társadalmi munkához. Elvárható-e ezek után, hogy a szakma legkiválóbbjai beszálljanak a tudás adok-kapok ringjébe? Fizessék meg a jó oktatót Mit tartok megoldásnak? Feloldani a kifizetésre vonatkozó jogi tilalmat és — ésszerű limiteket tartva — az intézményre bízni, hogy bevételei terhére megállapítsa az előadók javadalmazását. Erre a piac ma megadja a fedezetet. Ma még a díjazásban szabályosan alig lehet különbséget tenni a rutinszerű és a ténylegesen új ismeretanyagot hordozó előadás között. E „részkérdés" mellett fontosnak tartom, a bevezetőben emiitett parlamenti felszólalásnak azt a javaslatát is, amely a kormány, vállalati, intézményi vezetéstől azt kérte, hogy az át- és továbbképzést tekintsék a szakma és a munkaidő értékes részének. A kormány ennek szellemében módosítsa rendezvényekről, illetve a tanfolyamokról kiadott határozatait. Ma a mérnökök (de a szakmunkások) továbbképzésével is nagyon sokan foglalkoznak. Örömtelinek tartanám, ha ez a paletta még színesebbé válna. Ehhez perfte kell egy egységes koncepció, amely az egyes továbbképzési elemeket arra bízza, aki azt a legjobban, legszínvonalasabban és a legolcsóbban tudja megcsinálni. Elsősorban nem új intézmények létrehozására kell gondolni. Arra persze igen, hogy megyékben is az együttműködés, és ne a rivalizálás jellemezze a továbbképzést végző szervezetek viszonyrendszerét. Az irányított egyéni tanulással és távoktatással kombinált egyéni önképzés mellett a belátható jövőben is nagy felelősség hárul az egyetemek oktató-kutató, valamint az ágazati, illetve szakmai továbbképző intézetek bázisain történő posztgranduális tanfolyami továbbképzésre. Mindkettő feltételez egy jól működő infrastruktúrát, amelybe a színvonalas műszaki folyóirat és könyvkiadás épp úgy beletartozik, mint a külföldi tanulmányutak, hazai tapasztalatcserék bővülő lehetősége. A továbbképzési intézményrendszer régi szereplői a tudományos egyesületek is, amelyek gyorsaságukkal és rugalmasságukkal képesek jól kiegészíteni az állami oktatást, vagy lefedni a továbbképzési fehér foltokat. Remélhető, hogy javuló feltételekkel és bővülő lehetőségekkel, jogosítványokkal a jövőben egyenrangú részesei lehetnek a szakmunkásés mérnöktovábbképzésnek. HENCZI LAJOS az MTESZ főtitkárhelyettese Kiss Ferenc szilsárkányi nádfedeles szülőházát felújították, és október 17-én felavatták. Udvara kicsi és tiszta, fonott vesszőkerítés övezi, ugyanúgy, mint annak idején, amikor az erdőmérnök szülei felépítették. Kiss Ferenc innen, a Kisalföldről indult, és a Nagyalföldön, Szeged határában tette magát munkásságával egyik legnagyobb mérnökünkké. Az apró családi háznak nád a fedele, fala vertfal, csino$ a kis előkertje, és nagyobb a hátsó része. Kocsi és használati tárgyak láthatók a ház végében. Konyhából és ún. tisztaszobából áll. A mestergerendán ott lóg a csizma, a belső falakon családi képek. Kiss Ferenc szülőháza közel egy évtizedig üresen állt, és állaga állandóan romlott. Kálmán Gyula csornai középiskolai tanár emelte fel először szavát, hogy a házat meg kell menteni a jövő számára. Az erdészet szakembereinek és a községi tanácsnak segítségével meghallgatást nyert a javaslat, és ma már újra minden szépnek hat, s az épület körül a nagy erdész emlékéhez méltón, egyre gyarapszik az élő növénygyűjtemény, sok-sok munkával. A szilsárkányi szülőház felújított tájházként valamiféle népi azonosságot, a népek rokonságát és sorsközösségét is kifejezheti az értő felkészültséggel történt felújítás után. így Kiss Ferenc háza egyben új rendeltetést is kapott az idei korai őszben, amikor a fákat már kezdte magukra hagyni a lombjuk. Nagyon jól sikerült a felújítás — netán mi, szegediek is tanulhatnánk a kisalföldiektől egy-egy iparos-vagy hajósház megmentése, felújítása kapcsán — eredeti itt az ereszalja, a kertkapu, s minden, az egész környezet. Olyan, mint amilyen lehetett akkor, amikor Kiss Ferenc 1860. április 26-án meglátta itt a napvilágot, és nevelkedett fel a nyolcgyermekes parasztcsaládban. Innen útja Sopronba vitte, ahol érettségizett, majd a Selmecbányái akadémián 1882-ben kapta meg erdőmérnöki diplomáját. A földművelésügyi minisztériumból került Szegedre, hogy a környék siralmas állapotban lévő erdőit rendbehozza. Eljött Szegedre, és ezzel az útjával örökre eljegyezte magát az Alföld fásítási programjával. Új erdőtelepítési és felújítási módszereket dolgozott ki, felismerte a hazai nyárfajok jelentőségét a homoki erdősítésben. A feketefenyő erdők telepítésében is újat alkotott. A modern ökológiai gondolkodás első csírájának kell tekintenünk azt a megállapítását, hogy a homokterületek minősítését a rajtuk kialakult növénytakaró alapján kell elvégezni, s ennek figyelembevételével kell meghatározni a következő tennivalókat. Kiss Ferenc alkotó munkájának méltó elismerése volt, amikor 1939ben a szegedi tudományegyetem díszdoktorává fogadta, s az ünnepségen többek között ezeket mondta: „Az erdészembernek szaktudásával belé kell nyúlnia az erdő életébe. Eme feladat mindenáron való megoldása volt egész életem munkájának gerince. Ennél a munkánál sok szegényember volt segítőtársam. így ismertem meg a közös munka verejtéke között Szeged tanyai népének józan gondolkodását, szivét, jó tulajdonságait, a boldogulását korlátozó hiányosságokat, de megismertek ók is, és rajtam keresztül megszerették a fát." Erdőgazdálkodásunk e kimagasló alakja 92 évet élt, Szegeden halt meg, 1952-ben. BÁTYAI JENŐ Küldjön egy képet! A rajta lévő dátum szerint 1930. július 13-án készült a fotó, amelyet Tölgyesi József (Szeged, Fürj utca 12.) juttatott cl hozzánk, aki vasbetonszerelőként a város szinte valamennyi nagyobb építkezésén dolgozott. Az öt munkatársai között ábrázoló fotó az evangélikus iskola alapozásánál készült.