Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-07 / 288. szám

Fázósan húzom össze magamon a kabátot, hajnali fél 5-kor, míg a többieket várom a Dózsa György utcai, újjávarázsolt épület előtt. Sorra érkeznek a taxik. Elsőnek Pálfi Balázs, a mai adás szerkesztője. Perceken belül megjönnek a többiek is: a műsor két aszszisztense — Kiss Mónika és Liebmann Katalin már a nyomdát is megjárták, hónuk alatt a friss napilapok. Végül megérkezik Boros Ildikó műsorvezető és Tamás Gyula technikus is. Együtt a stáb, kezdődhet a felkészülés. Mi tagadás, jólesne egy forró kávé, de kinek van erre ideje? Most az első, beszerezni a legfontosabb információkat. Megindul a telefonáradat: mentők, tűzoltóság, rendőrség — ügyeletek három megyéből. ' A hír csak akkor hír, ha friss! Különösen igaz ez itt, a rádióban. Közben a szerkesztő „lekéri" a számítógépből a műsortervet. A zenét, a „konzerv" anyagokat, riportokat már tegnap délután „összelőtte" a stáb. Tamás Gyula közben elkezdi „melegíteni" a masinákat. Ember legyen a talpán, aki ennyi gomb . között eligazodik : — Egyszer egy ráérő kollégám ezerötszázötven gombot számolt meg ezen a keverőasztalon. Én most eltekintek az ellenőrzéstől. A műsorvezető ezalatt megírja a bejelentkezés szövegét, a szerkesztő újból végigszánt a hírkazalon, mi kerüljön be most, és mi maradjon későbbre? A másik helyiségben már jaC

sak itt-ott világit, szentjánosbogárként, néhány ablak a lakótelepen, mikor elindulok a rádió stúdiójába, meglesni, hogyan készül a hajnali Alföldi hírmondó. Négy óra. A József Attila sugárúton senki, legtöbben még békésen álmodnak az ablakok mögött, hogy egy-két óra múlva, a szegedi rádió szignáljára vagy híreire, felébredjenek. vaban rögzítik a Kossuthról jövő adást. A legfontosabb országos eseményekről sem marad le, aki ezt a csatornát választja, öt perc múlva fél hat. Minden és mindenki a helyén van, indulhat a műsor. — Kellene egy férfihang is — szólnak ki a lányok a stúdióból. Mit tehet ilyenkor egy szerkesztő, ha férfi? Fogja magát és beül a „kalitkába". Elkezd sípolni a másodpercmutató: öt... négy ... egy... Felhangzik a szignál, benn, .az üvegfal mögött megszűnik és megszületik az élet. Csak mikrofon marad, csak hírek vannak és események .. . Kigyullad az adás kezdetét jelző, kegyetlen, piros lámpa, meg kell szólalni! Otthon most ébrednek az emberek. — Fél hat van! Jó reggelt, ma Boros Ildikó köszönti a hallgatókat. A Dél-Alföldön a hőmérséklet plusz három és egv fok között változik ... Röviden arról. Kiit hallhatnak ma reggel. .. Bent feszült a csend, ha egyetlen papírlap lecsúszna az asztalról, az is földrengésnek hatna a hallgatók lakásában. Csak a műszaki helyiségben lehet beszélni. Végre jöhet egy kis zene, elalszik a lám kezdeti izgalom. Az asszisztensek közben szorgalmasan vágják a később adásba menő, legfrissebb híreket. Magnószalagok, lemezek gondosan előkészítve. Megkoreografálva minden, mint egy balettben. Végre megvan az első tíz perc. öt óra negyvenkor a Kossuthról beugrik a Falurádió. — Hű, de kicentizték a bejelentkezést. Lényeg, hogy időben elkaptuk. Akad most néhány perc a beszélgetésre is: — Utána bejelentkezzünk? — Ne! Jobb, ha zene jön! A műsorvezető, akár egy karmester, vezényli az adást. Azt mondják, az a legfontosabb, hogy nem csúszhat ki a kezéből a műsor. Mindenki vissza a helyére, jón az újabb blokk: --- Több szomorú baleset is történt az elmúlt éjjel . . . Félóra múlva mar igazán „bemelegedik" a stáb. jókedvűen megy a munka. Emlékműsor József Attiláról, szalagról, hírek, információk. lapszemle élőben. Ha belegondolok, hogy ilyenkor szoktam ébredezni, kávézni otthon ... Igazán nem irigylem ezt a munkát. Közben beugrik egy-két baki is. Így van ez, no. Ha gadós. De legalább élő, eleven a műsor. Később nekem is sikerül beülnöm a mikrofon elé. A levegőt is visszafojtom magamban, amikor kigyullad a lámpa. Ha most rámjönne egy hatalmas tüszszentés , amúgy élőben .•.. Belegondolni is rossz. Szerencsére ismét zeneszünet jön. Közben Ildi bemutatja asztalát. Akad itt is néhány gomb. Bejelentkezésre, utasításra, a fehér szinű pedig köhögésre. Az meg mire jó? — Szó szerint arra, ami rá van írva. De csak megfulladás előtt egy másodperccel illik használni. Akkor minden mikrofont kikapcsol. — „Műszaki hiba"? — Úgy valahogy ... — Volt már rá szükség? — Nekem még nem. Több kérdési-e nem futja az időből. Intenek, hogy lassan vége a zenének. Észre sem veszi az emlber, hogy közben kivilágosodott, lassan nyolc óra. Még egy utolsó nekifutás: újabb hírcsokor. A legkellemesebb pillanat a nyolc órát jelző sípszó. Senki sem tűnik fáradtnak, csak én dőlnék szivem szerint azonnal ágyba, pedig meg sem szólaltam. A stábnak viszont erre aligha lesz délelőtt lehetősége. Ujabb anyagokért indulnak. Búcsúzunk. Ez volt a Magyar Rádió szegcdi stúdiójának egy december hajnál! „munkanapja": fél öttől nyulc óráig. Akik őket hallgatták, erről mit sem tudnak Es ez a n. G. Nagy László: Stúdió — hajnalban Magyar Rádió — Szeged Verkli K

intornások tekergették annak idején a sipládát, keserves, bús dallamokat csalogatva elő belőle néhány garasért. Fölemlegetni is gyalázat ezt a hangszert, az önsanyargatásnak, önkizsákmányolásnak a szimbólumát. Ahol nincsenek zenés koldusok, ott meg sem kell nevezni szerszámukat. Letűnt a régi világ, s vele tűntek el ők is. Magam is meglepődtem a napokban, amikor mérnök ismerősöm nekem szegezte a kérdést, mit szólok ehhez a társadalmi verklihez, amelyben szerinte élünk, tekeredünk, kínlódunk, nyűjük magunkat. Régóta ismerem, tudom, hogy amikor délután feláll a rajzasztal mellől, hazamegy, s folytatja a pincében: fapapucsokat készít, többször annyiért, amit nap közben ineg tud keresni, össze is jött néhány év alatt a ház, a kocsi, de ma már jobban ismeri a klinikák minden zugát, mint saját lakását. Népművelő barátom szabadidejében gombát termeszt, mert kell a pénz, meg kell patkolni a négy és fél ezret, ha meg akar élni. No, nem villában, nem Mercedessel, csak úgy, állampolgár módon, panelban, két gyerekkel. A hatalmas hajtás korát éljük. Ha akarjuk, ha nem, előbb-utóbb belekerülünk a verklibe mindnyájan. S onnan kijutni...! Nyugtatgatjuk magunkat: megélni muszáj, s ha lerobbanunk, majd csak megreparálnak valamelyik kórházban bennünket. Tanulságos diagramot láttam néhány hónapja egyik szaklapunk címlapján. Az első áhra azt mutatja, hány orvos jut nálunk tízezer lakosra. Ha csak ezt vesszük szemügyre, nyugodtan elkönyvelhetjük, elértük a világszínvonalat a gondoskodásban. Szellemes szerkesztők azonban mellé illesztettek egy másik rajzot is, ami azt mutatja, megszületésünkkor hány évet „kapunk", meddig számíthatunk az életre. Hazánk oszlopa akkorka a többi országé mellett, mint a légypiszok. Hatvan-egynéhány évet jósolnak nekünk átlagosan, a'férfiaknak még annyit sem. Szomorú adat, legföljebb a nyugdíjintézet örülhet neki; néhány évig kell csak „eltartania" bennünket, ha egyáltalán megérjük, hogy hozzon is a postás valamit, ne csak vigyen. Ennyire nem tudnánk élni? Ennyire hajtani kellene magunkat? Másik csalóka statisztikát hozhatnánk fel példának: mennyit kell dolgozni egy színes tévéért, egy videómagnóért, egy hűtőszekrényért nálunk, s a világ fejlettebb tájain? Néhány száz órát hajtanak azért „odakinn", amiért mi egy-kétezret idehaza Nem éppen fontos dolgokat állítottunk szembe, mondhatná valaki. Aki a „luxusra" pályázik, dolgozzon többet érte. Számoljunk másképp! Egy kiló húsért 4-5 órát kell dolgoznunk, egy télikabátért egy hónapot is, egy pár cipőért közel hatvan órát, egy gépkocsiért két esztendőt, egy panellakásért... Így emelkedett lassan a „életmű" rangjára a lakás, a kocsi, s közben munkánk leértékelődött, egyre többet hajthatjuk magunkat, egyre többször indul be a verkli, egyre kevesebbért. Hol van már becsülete a tisztességgel ledolgozott nyolc órának? Lehet, hogy élni sem tudunk helyesen? Hiszen, ha újból az egészségünk oldaláról nyúlunk a dolgokhoz, úgy tűnik, nincs szégyenkezésre okunk. Jócskán költünk saját karbantartásunkra még így is. amikor nemzeti jövedelmünknek csak nagyon kis töredékét áldozzuk egészségünkre. Kevesebbet, mint bármelyik szomszédunk. Csak hát nincs az a gazdag állam, amelyik bírná pénzzel azt, hogy a hatalmas hajtásban kifacsart polgáraiból újra táltos ifjút csináljon. Rossz, az életmódunk! — mondják mások, s arra biztatnak, változtassunk rajta, pihenjünk többet! De hogyan, kérdezi az ellentábor. Hiszen ha átlagházaspár átlagfizetését megcsapoljuk a rezsivel, törlesztésekkel, élelemmel, ruházattal, szinte semmi sem marad az „életre". Pedig maiadnia kellene! Nosza, rajta, teremtsük elő valahonnan a különbözetet! Üjra indul a verkli, jön a második műszak, a vgmk, a fusi, a nagy és még nagyobb hajtás, s úgy sípol tőle a tüdőnk, mint egykor a sípládában a C-dúr hangsor. Életmódmintáinkat nyilván onnan igyekszünk ellesni, ahol nálunk a fejlődésben jóval előrébb járnak. Oktalanság lenne ugyanis visszafelé kacsingatnunk. Csakhogy...! Rá kell jönnünk, gazdaságunk nem nvújt, ilyen állapotában nem is nyújthat megfelelő fedezettel arra, hogy lépést tarthassunk az európai fogyasztás színvonalával. Tudomásul kellene vennünk, hogy a világ által értékelhető teljesítőképességünk csak ennyi? Aligha! Jogos fogyasztási igényeinkhez előteremteni a rávalót viszont mai módszereinkkel egyre nehezebb. Aligha lehet önmagában helyes út, hogy munkánk mennyiségét növeljük tovább. Teljesen másfajta munkastílus. termelési gyakorlat kellene, hiszen a leszorított fogyasztásnak is csekélyke teljesítőképességünk, munkánk kevés hozadéka az oka. Lehetne hajtani még jobti'.n, de még eredménytelenebbül. A tempót ugyanis azok diktálják, akik nemcsak fogyasztásban, de értelmes munkában is az élen állnak ... Nem elég csak a felszínt ellesni tőlük, meg kellene tanulni a módszert is, hogyan léphetünk ki a magunk kialakította verkliből úgy, hogy közben javíthassunk is helyzetünkön. M

eg kellene állítani munkánk becsületének és eredményének romlását. A társadalom számára hasznos tevékenységet pedig a mainál jóval feljebb, az értékén kellene elismerni. A kevésbé hasznosat pedig szintén úgy, amennyit ér. A hel.vretett értékek talán a verklit is befolyásolnák. Még időben. Rafal Gábor VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 77. évfolyam, 288. szám 1987. december 7., hétfő AKT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint y *