Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-29 / 306. szám

Kedd, 1987. december 29. A napló utolsó lapjára Több mint másfél évtizede készülnek, ilyenkor, az új esztendő küszöbén mérlegkészítő visszapillantások a búcsúzó év kiállításairól. Az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a kiállítások kritikáján túl mind fontosabb vizsgálni a hátországot: azt a politikai, társadalmi közeget, azt a tárlatokat kigondoló, létrehozó, mecénáló szervezetet, mely egyre mélyebb ellentmondással küszködik. Nem lehet véletlen, hogy a szegedi ünnepi hetek idei értékelő anyagában azt olvashattuk: „...nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az utóbbi néhány évben — feltehetően gazdasági nehézségeink fokozódásával párhuzamosan — bizonyos mértékű megtorpanás, esetenként visszaesés volt tapasztalható a szabadtéri játékok programjában, de találkoztunk a kifáradás jeleivel az ifjúsági napok, vagy a kiállítások (nyári tárlatok) esetében is." Majd később: „A nyári időszak kétségtelenül legjelentősebb kiállítása a 111. Táblaképfestészeti Biennálé ... a látogatottsági adatokat nézve a Képtárat augusztus 20-ig megnézte több mint kilencezer fő, az ifjúsági házat 650 fő kereste fel. Ismét fel kell vetnünk, hogy szabad-e ezt a kiállítást két részletben, kct helyszínen rendezni. Sajnos, a közönség túlnyomó része a• legjobb propaganda mellett sem keresi fel a kissé kieső ifjúsági házat." Ügy gondolom, érdemes néhány szót vesztegetni a harmadik festményseregszemle tanulságaira. Meditáció a festészetről — ezt a címet adta Tilles Béla 162X162 centiméteres, olajjal vászonra és farostra festett képének, melyet a biennálé „NB Il-es" helyszínén, az ifjúsági ház nagytermében állítottak ki. Meditáció a festészetről, avagy mi van a keretben, ha nincs keret? teszem hozzá én. Tilles aggódása valós veszélyekre fi; gyelmeztet ugyan, de kissé megkésve, a ma oly divatos „csúsztatás" is inkább a kontúrok összemosására alkalmas, mint az egymástól eltávolodott dolgok újbóli összebékítésére. Merthogy a festmény széles keretére festette a művész a lehetséges múltbéli kapaszkodókat, s a vászon kihívó hómezejére csurgatott vörös festékfutammal írta — kérdőn, figyelmeztetőn, segélykiáltón, vagy egyszerű kijelentő módban — a kulcsszót: festészet. Részint a lényeget ragadta meg, a műfaj nagy talányát,, azt ugyanis, hogy a mű, a produkció helyett, a hagyományos műfaji szabályok betartása helyett valami mást kutat, űj utakon jár, önigazolást keres, és híveket szándékozik toborozni a 80as évek művészete. S ebben a helyzetben mit csináljon a katedrális-építő, a műtörténet békés kontinuitásában bízó és ebben a szellemben dolgozó művész? Bizonytalanná válik. Így aztán megmozdult a fal a klasszikus táblakép-műfaj mögött, s az űj utakat kereső neoavantgard törekvések paravánjai is ingatagok még. Erre a műfaj harmadik országos seregszemléje jó példával szolgál. A felszín alatti tektonikus erők hatására kettészakadt a festészet műfaja, földrészei egyre távolodnak egymástól. Egyiken a „hagyományos" művek utóvédharcainak tanúi lehettünk, másikon a hatalmas méretű, nem lakások, terek díszéül szolgáló, hanem a napi jelzések, jelentések és élmények dokumentálását kifejező, jószerével provokatív, keret nélküli festett felületek legtöbbször harsány, brutális, tudatosan karcos, vállaltan fésületlen, a vázlatszerűség és a befejezetlenség látszatát keltő művek találhatók. Ebben a helyzetben méginkább fontos az értékek valódi számbavétele, a konkrét és felelősségteljes, akár egyénre szabott szervezőmunka, a sorozat karakterének, teljességigényének kimunkálása. A festők szegedi találkozójának még nincs történelme. A népmesék is három próbát engedélyeznek. Tanulságos összevetések — például a díjosztó zsűri ízlésterrorja, a három kiállításon résztvevők névsorainak összehasonlítása, az alkotók egymás utáni jelentkezésének hullámgörbéje stb. — nyomán megállapítható, hogy a hazai festészetben az igazi szenzációkon innen, és a tömegtermelésen túl a megbízható, de tán túlságosan is rutinos törekvéseké és a kiforrott, de már jól ismert hangoké a meghatározó szerep. Mint Szegedi Csaba festményén, a biennálé is amolyan Grislille, azaz a „szürke színárnyalataival festett tanulmány"De mondhatja-e valaki, hogy a szürke nem szín, s nincsenek tónusai, árnyalatai, tartományai?! Egyszóval az első seregszemle nekibuzdulásai, a második bizonytalanságai és a harmadik tanulságai után meg kell, hogy kezdje saját történelme felelős építését a kortárs magyar festészet. Magasabb osztályba kell lépnie! De abban már szervezőknek, rendezőknek, zsűritagoknak, a szövetség vezetőinek, a díjadományozó szervek képviselőinek, a kritikusoknak, a szakma jeleseinek közös asztalnál kell egyezségre jutni, s tisztázni olyan generális kérdéseket, mint a részvétel (meghívás, vagy szabad jelentkezés, leadható művek száma, mérete, technikák), a hely gondos megválasztása (a két helyszín negatívumai egyre kézenfekvőbbek, s még mindig nem késő felmérni egy Marx téri nagycsarnok különleges lehetőségeit), a propagundaanyagok tartalmi és kivitelezési fontossága (az egymást követő katalógusok sorozat jellegűek, egységes formátumúak, vagy tartalmukban és kivitelükben színesen változatosak legyenek, a plakátok mikor és hová kerüljenek, s melyek a népszerűsítés még kiaknázatlan lehetőségei?), és sorolhatnám. Többször bebizonyosodott, hogy ezekről a dolgokról időben kell elkezdeni az eszmecserét, az ötletgyűjtést, mert a döntes-elokészites során olyan egymást erősítő vagy kioltó vélemények és javaslatok, érdekellentétek gyűlhetnek egy tégelybe, amelynek végső eredője időt, az eadigiektol eltérő szervezőmunkát, más típusú mecénálást, újszerű rendezést igényel. Meggyözödeseni, hogy megéri! Több okból. A legszélesebb alkotói rétegről van szó, a legnagyobb tömegben készülő művészeti termékről, a legnepszeruuu műfajról. S a város presztízséről. Arról, hogy a szabadtéri játékok megujuló, nyitottabb törekvéseihez képes-e fölnőni ez az országos rendezvény, hajlandó-e — a legfrissebb művészeti törekvések mintájára és Tilles képének igazolására — szétfeszíteni kereteit, vállalni a kísérletezés bátorságát, az újrakezdés felelősségét, az innovációképes alkotói, és mecénálási szemléletet. Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik ezért nemcsak a kibicek kényelmes . státusát vállalnák. Időnk még van, a negyedik festészeti biennálét 1989-ben rendezzük. Jó néhány jelenségről és tapasztalatról kellene még szólni. Gondolok itt például arra, hogy a Kass Galéria beépült a város kulturális életébe, idei bélyegkiállítása ezreket vonzott. Nagy öröm, hogy átadták Varga Mátyás kiállítóházát, mely a hazai díszlettervező művészet otthona éppúgy, mint Varga Mátyás sokszínű tevékenységének bemutatója. Szólni kellene arról, miként találta meg a Fekete-ház nagyszerű kiállítássorozatával — Magyar katonai egyenruhák. Mátyás-kori kincsek, Tipity János „vasvirágai", Erzsébet királynő emléke, stb. — azt a sajátos és népszerű missziót, amely e szép műemlék épületet tartalmában is izgalmassá és érdekessé teszi. Nem mehetünk el szó nélkül a JATE közművelődési titkárságának tágabb horizontokban gondolkodó programjai mellett sem, s csak tiszteleghetünk az olyan vállalkozásoknak, amelyek emléket állítottak kiváló alkotóknak. így az idén Vadász Endrének Balázs G., Árpádnak. Külön szólok a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola 1. Számú Gyakorló Általános Iskolájának vállalkozásáról, ahol a tíz esztendeje elhunyt Vinkler László emlékét sokszínűen igyekeznek ápolni, ébren tartani, átplántálni. Az idei esztendő eredményei közé sorolható az a pályázat, amely Békés és Csongrád megye tanácsainak felhívására a települések tereinek szépítésére és a nemzet emlékezetének ébren tartására törekedett. Tandi Lajos leienlés és tartalom A

jelentések, összegezések napjait éljük. Év végén, s az új esztendő kezdetén „adminisztráljuk", hogy mit végeztünk. Készül a leltár, az elszámolás, a statisztika mindenfelé. Nagy apparátussal, nagy gondossággal — s a legtöbb helyen erre, arra meg amarra „különös tekintettel". Amitől — megvallom — az én tekintetem évek óta borongós a jelentések olvastán. Mert hát mit is összegez a jelentések többsége mifelénk? Azt, hogy a szóban forgó társadalmi és tömegszervezet, brigád vagy KISZ-alapszerv (stb.) meghirdetett ezt, azt, amazt, szervezett ilyen, olyan, amolyan rendezvényt, vállalta, hogy... Hogy amit meghirdetett, az iránt volt-e érdeklődés, a rendezvényeknek mennyi haszna volt, s a vállalásokból mennyi teljesült, arról rendszerint nemigen szólnak a jelentések (becsülendők a kivételelek!). Mintegy „kipipálják" a korábbi munkatervekben, programismertetésekben foglaltakat, regisztrálva, hogy , mindaz volt, kvázi, „teljesíttetett". Hogy hogyan, miként, milyen áron, s milyen haszonnal? Nos, ez a „leltárok" többségéből nem derül ki. Pedig — higgyék el — ez lenne a kulcskérdés. A végzett munka felmérésében, tisztán látásában, sőt a megítélésében is. A minősítésben is. Amivel sajnos egyelőre „hadilábon állunk.". Éppen azért, mert a végzett munkáról szóló jelentések nem a tartalmi mutatókhoz kötődnek, hanem inkább a látszatokra adnak. Nem a munka értékére koncentrálunk. S hogy ez miért baj, miért káros, arra százezeregy példát hozhatnék, s hozhatna mindenki. Sajnos, „örökzöld téma" a versenymozgalomban elérendő jó helyezés érdekében megvásárolt, s fel nem használt színházjegy; a lakóterület vállalt, de nem teljesített társadalmi munka; az iskolában a KISZ által a diákoknak hirdetett. s az érdektelenség szégyenét elkerülendő. a tanárok által hallgatott politikai előadás; a könyvtárban három-négy érdeklődővel megtartott író-olvasó találkozó... stb. Amiket persze úgy regisztrálunk, hogy volt, hogy „elszámolható" — sőt vele érdem szerezhető, általa jobb lehet a megítélés, a minősítés. Mert egyelőre még nem a munka értéke a fontos, a minősítő, hanem az, amit az „adminisztrálás" mutat. Ami mögötte van, annak bizony nemigen járunk utána. Csináljuk, s hagyjuk, hogy a jelentések programismertetések legyenek. Elmondva mindent, ami a program szerint volt — s elhallgatva mindent, ami ezt érzékelhetővé tenné. Tükrözve, hogy van program — s elhomályosítva, hogy a program valójában milyen is. Van-e értelme,- haszna, azt nem nagyon illik firtatni. S ha mégis megteszi valaki, könnyen rásütik a kákán is csomót kereső bélyegét, a „rosszul informált bírálgató" jelzőit az „általánositgató" gyanúsítást. Merthogy sokszor szokatlan még minálunk, hogy a jelentés mögött a tartalmat is keressük, lássuk. Nem divatos, hogy az összegezésnél úgy vegyünk számba, ahogy a. „használati érték" követeli, s ne úgy, hogy a hirdetett, vállalt program alapján „kipipáljunk". Nagyon-nagyon régen nem volt szerencsém olyan jelentést olvasni, ami számba vette volna a fél sikerű vagy sikertelen akciókat, sőt elemezte volna a kudarcok okait — vagy, uram bocsá', még önkritikát i9 gyakorolt volna. Valahogy nem erősségünk ez. Erősek legfeljebb akkor vagyunk, ha meghirdetett akcióinkat, összegezéseinket, „leltárjainkat" valaki, valakik kritizálni merészelik, számon kérve a jelentés mögött a tartalmat. Akkor azon erőlködünk, hogy bebizonyítsuk — különös tekintettel erre, arra, amarra —, a bírálónak, a tartalmat keresőnek ezért, azért meg amazért nincsen igaza. Sőt nem lehet igaza. Próbálunk tenni róla, hogy ne legyen. Elvégre is, hogy jön ahhoz bárki, hogy kétségbe merészelje vonni azt, ami a jelentésben áll? Hiszen az tényszerű. Az felsorol, leltárba vesz. összegez, mindent, ami említésre méltó. S

kí tfehét arról, hogy mifelénk még mostanság se említésre érdemes az összegezésekben, a beszámolókban a hogyan, a miként, a milyen áron, s a milyen haszonnal, milyen értékkel? Kinek hiányzik a jelentés, mögül a tartalom? Ha a mások beszámolóit olvassuk — gyanítom — sokunknak. Mi az oka hát mégis, hogy amikor saját jelentéseinket készítjük, mégis mi is arra törekszünk, hogy az „elszámolásunk" hasonlítson a másokéra? Tudatunk, lelkünk mélyén sokan tudjuk. Csak hát kimondani, s méginkább a jelentésírás gyakorlatát megváltoztatni igen-igen nehéznek tűnik. Kevesen mernek belevágni. Pedig a végzett munka felmérésében és megítélésében is a tartalmi időszak jött el. Csakis a tartalmat hordozó jelentést lehet elfogadni! Azzal lehet munkánkat összegezni, megítélni, minősíteni. Gondolunk, erre eleget a mérlegkészítés napjaiban? Szabó Magdolna L Nem Rembrandt müvei A londoni Nemzeti Képtár világhírű Rembrandtjai közül három nem Rembrandt műve — közölte a The Observer kérdésére Christopher Brown, a galéria németalföldi gyűjteményének kurátora. A három alkotás — amelyek közül a legjelentősebb az „öregember karosszékben" — a brit Devonshire hercegi család több mint két évszázados gyűjteményéből került örökösödési adó címén 1957ben az állam, s így a galéria birtokába. A kérdéses „Rembrandtok" a galéria 1988 májusában megjelenő új katalógusában már „Rembrandt-műhely", illetve „Rembrandt-iskola" megjelöléssel szerepelnek. Megszépült a Morelli-ház Tegnap mentem az utcán, és hirtelen éreztem, hogy valaki hátba vágott. Megfordulok. Vadidegen ember. — Bocsánat — morogja. — Azt hittem, egy barátom. — Hiszen nem is vagyok az ellensége — felelem. — Biztosan tudja? Ment volna tovább. — Figyeljen — hívtam vissza. — A zenét például szereti ? — Imádom — fordult meg készségesen. — Bach, Strauss, Vivaldi. — Én is. Paganini, Tuhmanov, Szkrjabin ... Hát a festeszetet? — Csak a modernet nem. Találkozás — Szintén. Hadd kérdezzem meg — előfordul, hogy reggel, amikor felkel, kinyitja az ablakot, érzi, amint a szobába árad az ég... — Igen, igen, és szeretném megérinteni a legközelebbi felhőt, felpattanni rá, s messze-messze elrepülni rajta. Legalább hetedhét országon túlra ... — Tudja, én meg énekelek. Erről természetesen senkinek se beszélek .. . — Én meg . . . verseket írok . . . Éjszakánként. . . Amikor túlságosan izgatóan ragyognak a csillagok. — Mondja el őket! — Maga meg énekeljen nekem! — Elmehetnénk a konzervatóriumba! Együtt! — Vagy menjünk a stadionba? — Feltétlenül. — Focimeccsre. — Maga kinek szurkol? — Hogyhogy kinek? Természetesen a Fradinak. Hát maga? — Én — Elgondolkodott egy pillanatra, és csendben válaszolt: — Én a Honvédnak. Elnézést a zavarásért. Azt hittem, a barátom. De maga . . . És lassan tovább ment az utcán. G. A. Tokaj történelmi belvárosában, a korábban felújított Karácsony-ház melleit — amelyben a Tokaji Múzeumot helyeztek el —, most megszépítettek az 1700-as években épült Morelli-házat is. A felújított épülettel — amely régen a görög borkereskedők tulajdonában volt — tovább szépült Tokaj, Borsod-Abaúj-Zemplén megye legfiatalabb városának központja A