Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-24 / 303. szám

Csütörtök, 1987. dcccmbcr 24. magazin [DM NAGY LÁSZLÓ Játék karácsonykor Bárd az ég is, meg-megvillan lelkeket irtana. Hamuszürke vatelinban jajgat a kisbaba. Csöpp ujjaI az arany-lázas tornyokra rámutat. Anyja előtt bezárták az urak a kapukat, döndödi dön döndödi dön Gyenge arcát üti-veri havas zivatar, ha a telel kiheveri, mit akar, mit akar! A kis istent mi megszánjuk emberek, állatok, kályhácskája lesz a szájunk, szedjétek lábatok, döndödi dön döndödi dön Könnye van csak a mamának az csorog tej helyett. Soványkodó babájának tejecskét fejjetek. Hallgassuk, csuda üveg harmatot hogy csobog, szívet nyomni kel! a süveg, megszakad, úgy dobog, döndödi dön döndödi dön Vércsöpp fut a jeges égre, bíbor-gyöngy, mit jelent? Ül Heródes gyihos ménre, gyilkolni védtelent. Fodros nyerge vastag tajték, kígyó a kengyele, beledobben a sok hajlék, ádáz had jár vele, döndödi dön döndödi dön •Megmenekül, úgy remélem a fiú, a fiú, kívánjuk, hogy sose féljen, ne legyen szomorú. Vigadjunk, hogy enni tud a rongyosok új fia, — kerekedjék, mint a duda, orcája dundira, döndödi dön döndödi dön Vagyunk „A nemzet közös ihlet." (József Attila) Régen vártam erre a találkozásra. Mert Nemeskürty István, egy ország értelmiségének Tanár Ura, azt hiszem, a tíz legműveltebb ember közé tartozik ebben a hazában. És egyike az évszázad nagy magyar polihisztorainak is: annak a nagyszerű vonulatnak folytatója-letéteményese (s remélhetőleg nem* legutolsó mohikánja), amely Szerb Antalt éppúgy adta, mint a nagy erdélyieket, Kós Károlyt vagy éppen a Tanár Úr oly kedves Bánffy Miklósát. Filmesztéta, filmés irodalomtörténész, művelődés-, kultúr- és szellemhistóriával egyaránt foglalkozó író, esszéista, egyúttal pedig történész, kritikus és publicista is, továbbá nem is akármilyen nagyságrendben és formátumban oktató-tanító szakember. így és ekképpen Tanár Úr. — Egy vallomással vagyok kénytelen kezdeni: úgy ismertem meg az ön írásait, mint egy nagyon határozottan észrevehető, a nemzet bűntudatát következetesen, egyre tovább és tovább növelni akaró, köztudatalakító tendencia ellen hasonló határozottsággal és eltökéltséggel hadakozó „ellen-műveket". Mint nemzeti önbecsülésünk helyreállításában, valós történelemszemléletünk kialakításában annyira jelentős építőkockákat: a Donnál elpusztult kétszázezer magyar férfit elsirató Rekviemet, egy levert forradalom-szabadságharc után a hamu alatti parazsat, a mégiscsak nemzeti király Zápolyát bemutató műveket és így tovább. Nekem az egy időben annyit támadott, feltűnően sokat ócsárolt Nemeskürty nemzettudatot erősítő, azonosságérzetet, magyarságot ápoló-óvó Nemeskürtynek számított... — Valóban kezdettől tudatosan törekedtem a magyar nemzeti azonosságtudat ápolására. Olyan nemzetszemléletre orientálni, amely érzelmi és értelmi kötöttségben öntudatosan magyar, de mindenfajta másokat támadó, tehát igazából nacionalista szemléletet elutasít és kártékonynak tart. Ám éppen ahhoz, hogy ezeket a szélsőségeket önmagunkban szétválaszthassuk, feltétlenül le kell végre számolni egy kívülről körmönfont rabulisztikával ránk erőltetett bűntudattal. Ami bűnt elkövettünk, be kell vallani (bár szerintem már mindet bőséggel bevallottuk), tudni kell róluk, meg kell bánni őket, őszintén és felelősségteljesen — de mindazt a jót, amit szép számmal tettünk, amire büszkék lehetünk, ami nemzeti lényegünk vitathatatlan pozitívumait jelenti: önérzetesen vállaljuk. Enélkül nem juthatunk előre. — Az a belénk bűntudatot plántáló „széljárás" viszont, amely hosszú időn át szinte kizárólagos érvénnyel csak a szégyellnivalót, a csúfat, a hibát, a mulasztást, a negatívumokat akarta észrevétetni egy egész nemzet közvéleményével, volt nemcsak anynyira körmönfont, de szívós-tartós is, hogy kártékony hatásai nagyon erőteljesek legyenek. Aki ezzel szemben vette fel immáron jó másfél évtizede a kesztyűt, milyen esélyeit látja a reálisabb, a nemzettudat erősítését szolgáló tendenciák életképességének? Nem túl nehéz, nem túl esélytelen küzdelem ez? — Tény, hogy ennek a magyarságtudatot gyengítő törekvésnek a hátrányos hatásait rendkívül nehéz rendbehozni. Annál is inkább, mert a küzdelem megindulásával ez a valóban rettenetesen káros törekvés nem halt ki: a mai napig él. Iszonyú ballasztjait nem is gondolnánk a társadalmi-gazdasági élet mennyi területén észrevenni. Vagyis egyáltalán nemcsak a kultúra területén romboló hatásokról van szó: szerintem az a mind gyakrabban tapasztalható, egyre szélesebb körökben hallható vélekedés is innen eredeztethető, ami különféle gazdasági összefüggésekben éppen annyira nem tetszik most több vezetőnknek. Arra a közösségi indíttatású, elterjedt vélekedésre gondolok ami a jelenlegi gazdaságitársadalmi célokat, programokat úgy intézi el — az előbbi szemszögből sajnos nagyon is érthetően —, hogy ugyan, nekünk az ilyesmi úgyse sikerül, mi mindig elszúrjuk, hiszen mi már eleve olyanok vagyunk, hogy... és így tovább. — Azt hiszem, mind távolibb múltba vesző, valós vagy vélt, állítólagos vagy manipulálton felnagyított vétkeink annak idején olyan napi politikai célok szolgálatába állíttattak, hogy éppen a mostani politika építő, segítő szolgálatát nehezítik meg a kialakított helyzet szükségszerű visszahatásai... — Egyetértünk: minden Rákosiékkal kezdődött ezen a téren is. Azzal, hogy ők kikiáltatták, hogy a magyar történelem nulla éve 1945, vagy inkább 1949, ami meg előtte volt, vagy semmi, vagy úgy manipuláljuk, ahogy akarjuk. Radnóti hires sorát pedig gondosan hangsúlyozva kell érteni: „hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép." Tehát nem jobban és persze nem is kevésbé. Ezek a hangsúlyok döntőek kellett volna legyenek. Helyette jött a „fasiszta nép", a szocializmus építésének nehézségei „kilenc és fél millió fasisztával" — olyan arculütések érték ezzel a nemzetet, a magyar népet, a magyarságot, amit nem lesz egykönnyú kiheverni. — Mert a folytatás sem volt sokkal jobb: jöttek, nőttek fel egymás után a nemzedékek a Rákosi-idők letűntével, s a történelemoktatásról egyik történészbarátom, mellékesen harmincöt—negyven közötti, azaz nemzedéktársam, nemrég azt mondta, még emlékezni is rossz rá. Tanúsíthatom: így igaz. Végérvényesen „elmanipulált" generáció, amolyan veszett fejsze nyele lenne a mi korosztályunk? S hát még a többi...? — Nem. Csak nagyon nehezen találják meg egymást. — Sokan úgy teszik fel a kérdést, hogy: hát hiszen érdemes? „Vagyunk" egyáltalán ? — Ezt a pesszimizmust indokolatlannak tartom. Illusztrációként hadd mondjak el egy rövidke történetet, nagyon remélem, nem hat szerénytelenségnek, hogy én vagyok a főszereplője, mindegy, nem ez a fontos, hanem a benne tetten érhető jelenség. Szóval: a József Attila Szabadegyetem felkérésére kéthetenként, szombat délelőttönként előadás-sorozatot tartok diákoknak a középkori magyar irodalomról. Hát, ha van életidegen téma a világon, valljuk meg, ez aztán az... És minden alkalommal kétszáz—kétszázötven középiskolás jön el, sokuk vidékről beutazva a fővárosba, hét végén... mert szenvedélyesen érdekli őket a hazájuk történelme, népük kultúrájának históriája. Ilyenkor, ha ehhez hasonló jelenségekkel találkozom, mindig nagyon megnyugszom: minden kételyem elalszik, hogy tényleg, kell-e, érdemes-e... Érdemes. Ezért érdemes. Lehet, azokon a szombatokon mind a 250 azt hiszi magáról, ő lesz az egyetlen, aki bezarándokol azt az öregembert meghallgatni, és mégis... Vagy itt volt az István, a király: emlékszünk. Nem dicsekvésból mondon, de volt némi részem a létrejöttében. Egészen különleges élmény az életemben... Amikor elhatároztuk az alkotókkal, hogy az eredetileg csak filmváltozatban készült művet szabadtéri előadásban is bemutatjuk, előre, körültekintően végigjártam az összes budapesti illetékes felelős vezetőt: ha valami kifogásuk van, most szóljanak. Dehogy is, csak csináljuk nyugodtan, mondták, de egyvalamire azért jóindulatúin figyelmeztetnek: rá ne fizessünk, nem lesz közönség, mert ezt az ifjúságot egyáltatán nem érdekli Szent István meg Koppány, szóval Ezt csak bízzák rám", .mondtam. — A többit tudjuk... — Ilyen dolgokban kell és érdemes hinni. És van ilyen... Igaz, a küzdelem még tart. És nagy baj, hogy gazdasági gondokra hivatkozva egyre inkább kommercionálják, kiárusítják a magyar kultúrát, ez tovább torzítja az amúgy is beteges viszonyokat. A Jönnek című hírhedt Spiró-vcrs nem kavarhatott volna ekkora vihart egy egészséges előtörténetű társadalomban... A kultúra alsóbbrendúvé kényszerítése pedig egyenesen szörnyűséges következményekkel járhat a nemzettudatra, ám így később az általános társadalmi fejlődésre is. Amíg a peresztrojkát Gorbacsov és munkatársai elsőként és elsősorban az értelmiségre támaszkodva próbálják megvalósítani, amikor minden valamire való, értelmes politikai struktúra s művészekre, a kultúrára igyekezett alapozni, mert felismerte, hogy ez hosszabb távon még akkor is kifizetődő, ha „az intézmények" napi bevételével esetleg még baj is van... addig nálunk a kultúra többszörösen „alulkezelt", s az érintettek egyszerűen képtelenek megérteni, hogy alapvető fontosságú a nemzet életében. Helyette itt van például a közelmúltban jogos közfelháborodást kiváltó Erzsébet-napi önkiárusítás a tévében... nem, ezt nem szabad csinálni. — Ezek szerint a nemzettudat további erősítésének területén nem is várható további, érdemi javulás mindaddig, míg ez az áldatlan helyzet tart? — Nem biztos, hogy így van. Meglehet, már az említett, Erzsébetnapi műsort követő reakciók egyöntetűsége miatt sem... Elképzelhető, hogy éppen az efféle reagálások alakítanak ki egy egészséges összetartozás-érzetet, egy nagyerejú közös elutasítás-gyakorlatot. Mint ahogy Trianon szörnyű sebészeti műtétje is nagyon sok korábbi mulasztásunkra, kényelmességünkre, hibánkra hivta föl a figyelmet... És talán a következményei is okulásul szolgálhatnak egyszer. Annak idején a Csallóközben, ahová anyám családja való, a cseh kormány elképesztően magas, az egyébként akkor még igen tekintélyesnek számító magyarországi jövedelmeknél is háromszor-négyszer magasabb fizetést ajánlott föl és adott meg a tanároknak. Mert világosán látták, hogy nemzeti céljaik érdekében ez semmi egyéb, mint a jövőre vonatkozó tőkeképzés. Jól átgondolt, nagyszabású szellemi befektetés. Amig ezt itt és ma nem ismerjük föl: az ország szellemi jövője tökéletesen bizonytalan marad. — Akkor mi segíthet? „Vagyunk?" — Ezen sokat gondolkodtam. Az egyes ember erőfeszítései, könyvek, egyéni akciók nyilván távolról sem lehetnek elegendőek. A helyi, a regionális, az áttekinthető nagyságrenddel gazdálkodó kisközösségek patrióta öntudatát kell ápolni. Az egyesületeknek, a társaságoknak nagy szerep juthat, ebből a szempontból talán újra nagy jelentősége lesz az ezeréves megyerendszernek — ahol egy társaság vagy akár egy Gyula vagy egy Szeged városa egyszerre tudja átérezni önmaga jelentőségét és a hazához való tartozást: ott könnyen nagy dolgok történhetnek... A helyes múltismeret, azzal párosulva, hogy a magyar életben csökkenő súllyal legyen jelen Budapest: könnyen hozhat létre nagyon figyelemreméltó nemzeti teljesítményeket. A helyi tömegkommunikáció, könyvkiadás, a különféle regionális fczellemi műhelyek nem s2ólamokban hangoztatott, de egymástól akár látványosan is eltérő méretű fejlesztése ugyanígy. Erre óriási szükség van: a központi tévé színvonala nagyon nagyot romlott a hatvanas évek óta, zűrzavarosabbak, nivótlanabbak a műsorok, igaz, most hallom, nemzeti jellegének erösitését határozták el, nem nagyon merem elhinni, adja isten, hogy így legyen. A rádió, noha összességében a nemzettudat helyes alakításában jobban áll a tévénél, reggeli „csúcsidős" programjainak eseteben a sok kozmopolita zenebona hallatán csak Csoóri Sándorra) tudok mélységesen egyetérteni, hogy egy jellegtelen ország jelentkezik reggelenként a maga jellegtelen ricsajosságával. Ennyi negatívum mellett különös fontossága van minden, a nemzettudatot erősítő-támogató jelenségnek. Mindennel^, ami abban szilárdít meg bennünket: igenis, vagyunk. . DOMONKOS LÁSZLÓ